A Lindenhof parkjában ücsörgök sajgó lábakkal, és az elém
táruló Zürich épületeit vizsgálom, ahogy felkúsznak a környező dombokra. A
sötétszürke beton fölött, a pasztellszínű, keskeny házak aljában arany
színekkel villognak a boltkirakatok. (Ahogy öregszem, úgy van egyre nagyobb
csömöröm a világmárkáktól és a villogó, aranyló boltfeliratoktól.)
A házak közül felemelkedett egy mentőhelikopter. Valaki
bajban van a hegyekben. Mellettem két kamaszlány az MBTI-típusokról beszélget
svitzedütschül. Csaba arra figyelmeztetett, hogy ne vegyem zokon, ha úgy tűnik,
a svájciak le akarnak csulázni. Nem akarnak, csak imádják a glottális
réshangokat, egyem a szívüket.
Miután ma abszolút nem tudtam értelmezni a várost, egy
kapusvetődéssel a Nemzeti Múzeum ajtajai mögé vágtam magam, hátha kicsit jobban
megértem ezt a helyet. Egyáltalán miért van ez az ország? Miért viselkedik úgy,
ahogy? Milyen jogon teheti meg, hogy így viselkedjen, és egyáltalán, milyenek a
svájciak?
Az első dolog, ami szembejött velem, Kálvin János kézzel
írt és szignózott levele 1554-ből. Azt hittem, dobok egy hátast. Öcsém, ez az
ember alapította a vallásomat. A mellékelt magyarázatok meggyőzően vezették le,
hogyan következett Kálvin tanaiból egyenesen a kapitalizmus és az amerikai állam
működésének több alapelve.
De jött Rousseau, jött a Vöröskereszt alapítója...
összességében a múzeum valami olyasmit akart kihozni a Svájcban megfordult nagy
gondolkodók bemutatásából, hogy születhet nemzet annak az alapján is, hogy egy
bizonyos embertömeg hasonlóképp gondolkozik a világról (és máshogy, mint a
világ többi része).
Szép gondolat, de nem igaz. A válasz a bankok. És a
hegyek, amelyek közt biztonságban lakhattak a bankok. És ezt a múzeum a kiállítás
végére egyre kevésbé próbálta titkolni.
Így lett Svájc egy négynyelvű, völgyről-völgyre változó,
falusi idillel marketingelt és elitista vadkapitalizmussal működtetett konföderáció.
Így lett a vallásszabadság fellegvára, míg a nők csak 1990-ben kaptak általános
választójogot, ugyanis a demokrácia értelmében ezt az ügyet is meg kellett
szavazni, a szavazóképes férfiaknak, ugye. Így mesélte anya még 2000 környékén
nekem, hogy Svájc egyáltalán nem befogadó ország, a nemzeti múzeum
kiállításában azonban Refugees Welcome-pólókat árulnak. Svájc megengedheti
magénak, hogy konzervatív legyen és sznob, közben pedig a progresszió és a
liberalizmus mázával is nyakon öntse magát. Mert gazdag és gyönyörű, azért.
Zürich fura. Szép, de fura. Meglátjuk, milyen lesz a
többi hely.