első impressziók Svájcban

A Lindenhof parkjában ücsörgök sajgó lábakkal, és az elém táruló Zürich épületeit vizsgálom, ahogy felkúsznak a környező dombokra. A sötétszürke beton fölött, a pasztellszínű, keskeny házak aljában arany színekkel villognak a boltkirakatok. (Ahogy öregszem, úgy van egyre nagyobb csömöröm a világmárkáktól és a villogó, aranyló boltfeliratoktól.)

A házak közül felemelkedett egy mentőhelikopter. Valaki bajban van a hegyekben. Mellettem két kamaszlány az MBTI-típusokról beszélget svitzedütschül. Csaba arra figyelmeztetett, hogy ne vegyem zokon, ha úgy tűnik, a svájciak le akarnak csulázni. Nem akarnak, csak imádják a glottális réshangokat, egyem a szívüket.

Miután ma abszolút nem tudtam értelmezni a várost, egy kapusvetődéssel a Nemzeti Múzeum ajtajai mögé vágtam magam, hátha kicsit jobban megértem ezt a helyet. Egyáltalán miért van ez az ország? Miért viselkedik úgy, ahogy? Milyen jogon teheti meg, hogy így viselkedjen, és egyáltalán, milyenek a svájciak?

Az első dolog, ami szembejött velem, Kálvin János kézzel írt és szignózott levele 1554-ből. Azt hittem, dobok egy hátast. Öcsém, ez az ember alapította a vallásomat. A mellékelt magyarázatok meggyőzően vezették le, hogyan következett Kálvin tanaiból egyenesen a kapitalizmus és az amerikai állam működésének több alapelve.

De jött Rousseau, jött a Vöröskereszt alapítója... összességében a múzeum valami olyasmit akart kihozni a Svájcban megfordult nagy gondolkodók bemutatásából, hogy születhet nemzet annak az alapján is, hogy egy bizonyos embertömeg hasonlóképp gondolkozik a világról (és máshogy, mint a világ többi része).

Szép gondolat, de nem igaz. A válasz a bankok. És a hegyek, amelyek közt biztonságban lakhattak a bankok. És ezt a múzeum a kiállítás végére egyre kevésbé próbálta titkolni.

Így lett Svájc egy négynyelvű, völgyről-völgyre változó, falusi idillel marketingelt és elitista vadkapitalizmussal működtetett konföderáció. Így lett a vallásszabadság fellegvára, míg a nők csak 1990-ben kaptak általános választójogot, ugyanis a demokrácia értelmében ezt az ügyet is meg kellett szavazni, a szavazóképes férfiaknak, ugye. Így mesélte anya még 2000 környékén nekem, hogy Svájc egyáltalán nem befogadó ország, a nemzeti múzeum kiállításában azonban Refugees Welcome-pólókat árulnak. Svájc megengedheti magénak, hogy konzervatív legyen és sznob, közben pedig a progresszió és a liberalizmus mázával is nyakon öntse magát. Mert gazdag és gyönyörű, azért.

Zürich fura. Szép, de fura. Meglátjuk, milyen lesz a többi hely.

Holnap indulunk Svájcba.

Meguntuk ezt a mocskos életet itt. :)

Na jó, nem. Csaba konferenciázni megy, és van olyan drága jó lélek, hogy magával visz.

Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy nagyon jó utazó. Ritkán köt le egy szál óváros, vagy akár látványosság, mindig az "eldugott" oldalát keresem az adott országnak (városnak), de ahhoz meg lusta/félős vagyok, hogy valóban fel is kutassam.

Így aztán ritkán sikerülnek olyan igazán fergetegesen az utazásaim. Kicsi koromban is emlékszem, hogy mindig számoltam a napokat, mikor megyünk már haza. Ritkán éreztem jól magam utazás közben, szinte lehet azt mondani, hogy nem tanultam meg utazni.

Felnőtt koromban most úgy néz ki, hogy sokkal jobban élvezem azokat az utakat, amelyek egy határozottt (nem turisztikai) céllal röpítenek engem egy másik helyre, így ott úgymond "csinálok" is valamit. Például egy nyári egyetem sokkal nagyobb élmény volt, mint a nászutam (pedig az is király volt). Pedig ha szembeállítjuk Oulut, Izsevszket vagy Joskar-Olát Madeirával, azért objektíve nem tudom, melyik nem a legutolsót választaná gondolkodás nélkül. De hogy mást mondjak, Párizsban is jobban élveztem a török, arab és afrikai bevándorlók zsibongó utcáit, mint az Eiffel-tornyot vagy a Sacré Coeur-t. És mindezeket bármikor lecserélném egy falusi teázásra mari vagy udmurt házigazdákkal. Nem tudom, biztos valami bajom van, sosem állítottam, hogy normális lennék.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem igazán tudom értelmezni azokat a szólamokat, melyek szerint "jaj Bogáta de jó neked, annyit utazol". Egyes utazásaim teljesen összehasonlíthatatlanok egymással - és mellesleg nem mindegyikbe ugrottam fejest teljes hurrárohammal. Meg, miért is kéne nekem boldogabbnak lennem attól, hogy távol vagyok az otthonomtól (sőt, minél távolabb vagyok, annál boldogabb)? Milyen korreláció áll fenn az általános endorfinszintem és az átlépett országhatárok száma közt?

(Jó, ésszel fel tudom fogni, hogy az utazás sokak számára azt a bizonyos kitörést jelenti a mindennapok mókuskerekéből, ami meg, ugye, unalmas, és így az utazás az az idő, amikor egyáltalán nem ugyanolyan, mint minden egyéb nap, és így nem unalmas - csak nekem spec. nem ilyen az életem, durván szólva nem a helyszín dönti el, hogy izgalmas-e a napom vagy sem.)

Jó tudom, most már kössem fel magam, én elkényeztetett túltenyésztett eltartott informatikusfeleség.

És adjam valaki másnak a jegyet Svájcba.

De nem adom másnak, kíváncsian várom a zürichi sétákat, hófödte hegyeket, hasító gyorsvasutakat, kőszáli kastélyokat (ill. kecskéket), és az időtöltést Csabával ebben az elmondások szerint túl tökéletes országban. Tök jó lesz. Dolgozni onnan is tudok, csak még fondüzni is.

És még udmurt Despacito is van. Mi másra vágyna bárki is.

Hideg tej a langyos eszpresszóban...

...pimasz vigyor a velem szemben ülő magyaros gólyasrác szemében...

...zárban forduló kulcsok és kézből kiejtett eszközök...

...lassan, szinte érezhetően távozik az adrenalin a testemből, érzem, ahogy elnehezedik a karom.

Tegnap este és ma reggel is tanítottam, tegnap finnt, ma finnugrisztikát. A kettőt csupán egy hosszú és alkoholos és indokolatlan dumamaraton választotta el egymástól Csaba és Ankalimon társaságában. (Zseniális ötlet, mi?) Amikor hajnali fél 2-kor befejeztem a reggel 8:15-ös órára való felkészülést, nem voltam éppen vidám (bár nyilván minden perce megérte).

Istenem de nehéz most működésben tartanom az agyamat.

Nah.

*sóhaj*

*komi elektropop-playlist beindít*

Most jön az, hogy figyeljek a diákjaimra. Lássam a visszajelzéseket, üzenjen nekem valamit egy üveges tekintet, egy előkapott mobiltelefon, egy kiegyenesedő derék. Ne ragadjak le csak annál, aki kommunikál. Még akkor se, ha jó arc.

Soha senki nem tanított tanítani, majd még ügyesedek.

De rájöttem, hogy szeretek táblára írni, feladatokat adni, kérdésekre válaszolni, kérdéseket feltenni és várni a bekiabált választ, mellékinformációkat, "fun fact"-eket megosztani, jó érzés kimondani az óra első mondatát, és a végén meg azt, hogy köszönöm a figyelmet.

Megfertőződtem, a fenébe is.

RNN 2017(?)

Vonat, kóla, fornetti, szolid de érezhető fejfájás. Tegnap éjjel valamikor hajnali fél kettőkor zuhantam bele végleg az alvásba egy meglehetősen szociális este után, és fél 8-kor ébredtem arra, hogy fáj a minden és vizetakarok. Azóta propellergyorsasággal hajat mostam, vonatjegyet vettem, megreggeliztem, összehajigáltam a cuccaimat, megöntöztem a virágokat, elpakoltam a konyhát és alig egy óra elteltével most itt ülök a vonaton vizes hajjal és vigyorgok.

Nem igazán van olyan sok okom a vigyorgásra, hiszen a tegnapi egésznapos karjalanpiirakka-készítés és rokonnépeknapjázás alaposan hazavert, mindennel elmaradásba kerültem, ráadásul egy cseppet sem tettem hozzá sokat említett rendezvény sikeréhez. Mármint, mások sokkal nagyobb és önfeláldozóbb munkákat végeztek.

De mégis milyen jó volt. Az is, és az extenzív szocializáció is. Kicsit a 2014-es időkre emlékeztetett, amikor Gergő szervezte a társadalmi életet, és hajnalig cseteltünk, és nagy kupacban összegyűltünk, és kis csíra voltam a nagy okosok között (mondjuk ez még mindig így van), és előkerültek régi arcok és nevek, és még mindig ugyanolyan jó a Petroskoi-t énekelni, egyetlen különbség, hogy egy kicsit már jobban tudom a szövegét.

A plauzibilis érvelésről kellett volna olvasnom egy (egyébként nagyon érdekes) cikket, de a nosztalgia nem hagyott nyugodni, megnyitottam a Flórától kapott FU zenés mappámat és beléjük merültem újfent. 

Ó jaj, mennyi minden volt már, és még mennyi minden jön még.

De ez a Rokon Népek Napja, ez mindenkinek nagyon jólesett.

Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc.

Az agyam egy különösen kegyetlen játékot játszik velem, éppen elalvás előtt tolulnak az agyamba azok a gondolatok, hogy mi és miért ment rosszul az egyetemi óratartás alatt.

Muszáj ilyenkor kikapcsolnom őket, mert különben elvisz a szégyenérzet, és lőttek az alvásnak, és hát persze minden egyes percét ki lehetne elemezni annak, hogy mit bénáztam én össze tanítás címszó alatt.

Alapvetően nem gondolom, hogy annyira borzasztóan sikerült volna, de ha elkezdem mikroelemezni, jaj, akkor nagyon.

"Jaj, magasra helyezted a mércét", sajnálkoztak a családomban, mikor hazajöttem, és mindenkinek meggyőződése, hogy amúgy meg jól ment. Pedig nem ment jól. Félreértettem egy kicsit a felkészültségüket, rendszeresen lefagytam, remegett a hangom, össze-vissza nyökögtem, és a mondataim nem oda futottak ki, ahova szántam őket. És rohadtul nem éreztem magam egyetemi színvonalúnak. S. tanárnőn is láttam, hogy egy perc bizodalma sincs bennem. És nem igaz, hogy "elsősök, biztos nem érzékelték" a szenvedésemet, mert meggyőződésem, hogy nagyon is érzékelték.

Az óratartás utáni vagy négyórás félálomban volt bőven időm feloldódni zsibbadásban és a szégyenkezésben. Igen, klasszik, ez vagyok én, nagy a pofám mint az ólajtó, aztán ha egy olyan egyszerű de fontos dolgot kell csinálni, mint egy óra megtartása, akkor akkorát hasalok, mint ide Piripócs.

Ma pontban 13:00-kor beindítottam apa autóját, elemeltem a lában a kuplungról és azzal a lendülettel le is fulladtam. A családom mögöttem kellemetlenül meglepett fejjel várta a folytatást. (Persze korábban jól eldicsekedtem vele, hogy milyen jól megy a tanulóvezetés, ofkorsz.) Majd mikor végre sikerült mozgásba hozni a járművet, indokolatlan rallisebességgel kirongyoltam a fák közül, csak azért, hogy 50 méter után egy fékezés során megint lefulladjak, elálljam a nagybátyám útját, és tovább veszélyeztessem környezetem testi épségét. Az utca végén átadtam a kormányt apának és összezavarodva, rosszkedvűen lehuppantam az anyósülésre. Baszki, egész eddig azt hittem, be tudok indítani egy tetves autót és végig tudok menni egy egyenes utcán vele, hát nem.

Hát igen, mindenki így kezd - foglalta össze a tanulságot Vali az ebédasztalnál (hozzájuk igyekeztünk egyébként, amikor én ezt a sofőrösdis mutatványt előadtam). És bár messze nem ugyanaz órát tartani, mint autót vezetni, és óbasszus mennyit kell még fejlődnöm, valahogy az érzés ugyanaz volt utána.

Annak a tervezgetése, hogy hogyan fogom legközelebb jobban csinálni.

Valamikor.

Egyszer majd csak megnövök én is, és akkor ezek is menni fognak.

De most azért egy kicsit megzuhantam. :)

kirahvi sanoo: öri öri öri

A ka luna o uwekahuna - kántáltam, majd egy lele uwehét próbáltam kipréselni a lábaimól és az egyensúlyérzékemből. Persze mindezt este 11-kor, pizsamában. Hátralép, előrelép, fordul, emel a láb, taps, tekintet követi a kezet, ééés nemfelborulni. Csaba megpróbált adni egy puszit de inkább fedezékbe húzódott.

Görcsös finnugorozásból és görcsös hula táncolásból állnak a napjaim mostanában. (Igen, hula táncolok.) Az előbbinek az oka az, hogy pénteken tartok egy egyetemi órát (helyettesítek), utóbbinak, hogy a KÖMT-ön hula rendet vezetek. 10 hónapja tanulok csak hulát, nem vagyok olyan pro benne, és még sosem tanítottam... semmit, pláne nem táncot. Az egyetemi tanítás pedig az, amit mindig is akartam csinálni, és mindig is rettegtem tőle. Majd ha nagy leszek. Majd ha okos leszek. Majd ha professzor leszek.

Kimegyek a konyhába, és főzés közben magamban nyelvrokonságot magyarázok. Míg párolódik a hagyma, a finn fonémakészletet igyekszem beleszőni a mondandómba, szeletelés közben odacsapom a kést, mert belelendültem abba, hogy mit nem magyaráz a tipológiai hasonlóság. De jaj, hogyan legyen ez érthető. Hogyan ne legyen szájbarágós. Hogyan ne üvöltsön le rólam az igyekezet. Jaj jaj!

Ugyanez pepitában a hulával. Zuhanyzás, a nyitóáldás felidézése. Fésülködés, hogyan magyarázzam el, milyen a helyes alapmozgás. Cipőhúzás, ötletelés arról, hogyan adjam át a hula filozófiáját. Az én tanárom egy olyan mestertől tanult, akinek a Mauna Kea lávafolyamaira nézett az erkélye, én egy kis csíra vagyok még, csesszemeg.

Ma szégyentelenül ellógtam általános nyelvészet óráról (L. tanárnő nem ezt érdemli :( ), a délutáni kőkemény kutatócsoporti megbeszélés után pedig szabályosan betéptem a finnugor daloktól Flórával és Tücsivel. Csak ültünk a 029-ben és csapattuk ész nélkül. Nem tudom, ez biztos valami betegség, hogy engem mennyire felpörget az, ha komiul meg északi számiul meg olonyeci karjalaiul énekelek a többi retardálttal, de valahogy én így érem el a belső békét. Nem hülyék ezek a finnek, az ottani finnugristák kiadtak egy praktikus kis zöld könyvet, tele dalokkal, klasszikusokkal, nyelvrokonok dalaival, átköltésekkel, "nyelvész verziókkal", és rendszeresen összeülnek némi ital társaságában csak azért, hogy ezeket énekeljék. Bizonyítottan oldja a stresszt és segít a tudományos előremenetelben.  Csaba, mikor hazaértem, azt hitte, valami kocsmázásból jövök, pedig egy kortyot sem ittam.

És ha énekel az ember, nem is fél.

Már én sem félek annyira.