Unom, hogy összeszorul a gyomrom minden családi összejövetelen, a terhes sógornőim láttán, barátok kisbabái láttán, akik mostanában születtek vagy mostanában fognak, a totyogó kisgyerekek láttán, akik szaladgálnak, esnek-kelnek, együtt nőnek fel. Az én gyerekemnek is együtt kellene felnőniük velük.
Nekem is babával a karomon kellene állnom a keresztelőn, nem hülyén és magányosan ácsorognom a körülöttem egyre növekvő családok között.
Nem akarom feszülten végigülni a közös evéseket, nem akarok semmilyen negatív érzelmet érezni a családtagjaim iránt, akik nem tehetnek semmiről és csakis szeretetet és elfogadást kaptam tőlük, gyerekkel vagy anélkül.
Protestáns keresztelő. Csodálatos. Dicséretek és közös ima, pont ahogy ismerem. A lelkésznővel Messengeren beszélgettem (segített összerakni ezt), az orgonista régi ismerős. Amúgy tudom kívülről a Miatánykot és a Hiszekegyet, csak nem észtül. Semmi tömjénillat. A többségében ortodox család megilletődötten pislogott, én úgy éreztem magam mint hal a vízben. Egy fél órára kedvem lett megint templomba járni.
Néztem a táncoló lángokat a gyertyákon a Jaani templom oldalhajójában. Szabadíts meg ettől a fájdalomtól, kérlek, nem ezt érdemlik a körülöttem lévők, és Anti sem, adjál békét, hadd lépjek tovább, szenvedtem már eleget. Adj elég szeretetet ahhoz, hogy én is tudjam úgy elfogadni magam, ahogy a többiek engem, gyerekkel vagy nélküle.
Nincs semmi baj.
Nincs semmi baj.
Elalvás előtt a klinika, az izolátor, a tabletták, a kampók és székek, a fekvés a padlón, hányás és epe, az ömlő vér, csak egy rossz álom.
Szinte el is felejtettem már, milyen mocsok nehéz volt néha.
A CIFU úgy terpeszkedett az augusztusomban, mint egy kiskirály, pedig nélküle is épp elég tele volt a naptár. Nóri helye a kanapén még szinte ki sem hűlt, már bicikliztem is a KPK-próbára vasárnap este, miközben a kollégák már gyülekeztek a konferenciára. Az előadásomat megint nem sikerült befejeznem, ami nagyon aggasztott.
Hétfőn kerekasztal-beszélgetés, kedden KPK-koncert a fogadáson, szerdán előadás, csütörtökön szekcióelnökölés, pénteken attesztáció. Ez volt a terv.
De azért a KPK-koncerthez azért a miheztartás végett becsúszott egy táncház-hakni, a csütörtök délutánba egy idegenvezetés a líveknek az Uurali Kaja kiállításon, meg egy második táncház-hegedülés, közben spontán leszerveztem az afterparty helyszínét, a péntekem nagy része meg Võruban telt Tartu helyett, Anti nagymamájának a temetésén, éppen csak visszaértem a konferencia zárására, és az attesztációt eltolták hétfőre.
Ezt az eleve nem éppen kezdőknek való programtervet két dolog nyomasztotta tovább: az, hogy nem abból adok elő, amiből szeretnék, és nem éreztem késznek magam az előadásra, illetve hogy nagyjából ekkor kellett volna szülnöm, ha minden rendben lett volna. (De nem volt.)
Erre jött még Anti nagymamájának a temetése, amire egy ideig úgy tűnt, nem tudok elmenni, és ez rettenetesen bántott. Végül hálisten át sikerült rakni az attesztációt, de ez persze azzal is járt, hogy a két napból, amikor igazán élvezni tudnám a konferenciát (meg amin az engem érdeklő előadások vannak), én Võruban leszek.
Az első két nap kétségbeesetten próbáltam összeráncigálni az előadásomat, miközben menedzseltem, hogy itt van ez a rengeteg rég nem látott ismerős arc. De a kerekasztal-beszélgetéssel a magam részéről elégedett voltam, a kedd este pedig nagyszerűen sikerült a KPK-kocerttel és (majdnem) spontán táncolással. Minden úgy volt, ahogy képzeltem, hogy lesz. A koncertünk előtt beszerveztem Kertut, hogy ha esetleg labajalg kerekedne a dologból, indítsa el a táncot, és lelkesen így is tett. Kisvártatva a fél terem ropta felszabadultan vagy kissé feszélyezetten de egyre nagyobb örömmel. A közös táncolás nyoma meglátszott a másnapi kávészüneteken is, mindenki mosolygósabb és lazább volt a keddi emlékektől.
Én is mosolygósabb voltam, meg vizesebb, mert Koivunen úrral nem volt kedvünk visszamenni a terembe, még akkor sem, amikor odakint már eléggé esett az eső. Volt valami felszabadító a kontrasztban a Valge Saal elegáns terme és rengeteg ácsorgó-beszélgető embere, illetve köztünk, ahogy kettesben kint ücsörgünk a padon a zuhogó esőben. De azért végül bementünk és én megtáncoltattam a bandát a zenésztársaimmal. Dima harmonikaszója, Anna vezetése, az udmurt dallamok csodálatos Volga-Káma-hangulatot varázsoltak, ami szerintem sokunknak jól esett. Rém büszke voltam a kis KPK-csapatunkra.
És Bridge lakásavatója is nagyon jó volt hétfő este. Végre sikerült jó sokat beszélgetnem Valts-szal, a magyarokkal (Orsi, Levi, Kamilla, Regina és a tiszteletbeli magyar Vitek), és szemtanúja lehettem, ahogy a neves kildinszámi-kutató Michael Rießler beszorult Bridge vécéjébe és ki kellett törnie a zárat. Sosem felejtem el.
A szerdai napon sokat segített a sok hálás szó a kedd esti koncerttel kapcsolatban, de én úgy éreztem, már megint visszakerültem a régi mintázatba, hogy finnugor unikornis zenebohócnak jó vagyok, nyelvésznek másodrendű. A nyomorultság-érzeten nem segített szegény Martina, akivel március óta nem beszéltem, és nagy mosollyal megkérdezte, hogy van a baba. El sem tudtam képzelni, hogy van még ember, akinek a fejében még él a gyerekem - rettenetesen éreztem magam, amiért fel kellett világosítanom Martinát, hogy a baba nincs valami jól. A szomorú interakció felerősítette bennem az inadekvátság érzését, és az előadásom idejére majd' elájultam az idegességtől - és lám, el is szúrtam rendesen. Nagyon látszott, hogy nem akarok beszélni a témáról, és sajnos ez a közönségre is hatással volt, akik jobbat érdemeltek volna. Teljesen összetörve mentem a Tavernába felköszönteni Attét a szülinapján, legszívesebben inkább elbújtam volna mindenki elől egy sötét lyukba. Ebben a totál letargikus állapotban talált meg Gergő, aki jobb verziómat érdemelte volna, de ha már így alakult, kipanaszkodtam magam neki. Meg amúgy is, ki másnak panaszkodnám ki magam. Hazafelé úton és még otthon is elég szomorú voltam, és csak késő este sikerült megnyugtatnom magam valami olyasmivel, hogy ha nem csináltam volna meg az előadást, örökre ott tátongana az a lyuk a szakmai önéletrajzomban, én meg gondolkodhatnék, hogy megérte-e.
Csütörtök reggel egy fokkal nyugodtabban jelentem meg az episztemikus modalitás-szimpózium záró szekcióját elnökölni, és a végére úgy éreztem, újra magamra találtam. Tücsivel végre sikerült elmennünk ebédelni és rendes kávét inni, délután tök jó előadásokat hallgattam (ritka luxus... kriminálisan kevés előadásra jutottam el idén), 4-kor meg már várt az idegenvezetés az ERM-ben a lív delegációnak. (A lív delegáció nagyon élte a CIFU-t, és örültem, hogy én is sokszor összekeveredtem velük, hála főként Bridge-nek.) Lementünk az archívumba, ahol mellesleg néhány nyenyec tárgy is le volt emelve a polcokról - mint megtudtam, a nap során egy nyenyec sámán is járt itt az archívumban és lebonyolított valami rituálét, hogy "megtisztítsa" vagy "felszabadítsa" őket a szellemüktől, vagy a szellemet belőlük (nem nagyon értek a nyenyec spiritualitáshoz). Átlagos csütörtök. Nade az idegenvezetésem a líveknek marha jó buli volt, aztán pedig már kezdődött is a fogadás. Nagyon adtam, még Jalmar Vabarna is megjelent a maga ülembsootska-botjával. Úgy alakult, hogy segítenem kellett Anna Makeevnek mariról fordítani - úgy döntöttem, magyarra, időnként észtre, mert már nagyon untam az angolt. Ez persze egy apró részlete az egész CIFU-nak, de mivel az előadásom példamondatain kívül szinte egyáltalán nem használtam marit, a lelkemnek nagyon jólesett.
Kisvártatva megint hegedűvel a kezemben találtam magam a színpadon. Nem tudom, hogy történnek ezek a dolgok állandóan. Két sör után és idegen hegedűvel már kicsit nehezebben ment, de Kertuék segítségével valahogy megugrotta a táncos tömeg a botlásaimat is. Persze ezt is tudtam, hogy így lesz, és fel is készülhettem volna rá jobban, de nem jutott rá időm. Nem mindenre van ideje az embernek CIFU-n. Aztán kisvártatva megint a Pühastéban találtam magam egy rakás finnel, és különösen Mari Saraheimóval, akivel mindig jó beszélgetni. Valahogy ez a CIFU alatt nagyon sokszor kötöttem ki finnek közt és finnül beszélve - többen is kérdezték, honnan tudok ilyen jól finnül. Tekintve, hogy 3 hét volt a leghosszabb idő, amit valaha egyhuzamban Finnországban töltöttem (és annak is 10 éve), szinte én sem tudom. Miért pont a finnek nem sikerült soha elhalványulnia az életemben?
A CIFU kezdete előtt 1-2 héttel már biztos voltam benne, hogy a pénteki afterparty a Naiiv Sulps hajón lesz. Az, hogy Kertu csütörtökön rákérdezett, hogy szerinte hol lenne érdemes, csak megkönnyítette az amúgy is egyértelmű döntést. Pár perc alatt leszerveztem a tulajdonossal, péntek este pedig gyönyörködve néztem, ahogy a kollégák szállingóznak a szeretett hajókocsmámba és teljesen lemerítik a pult aperol-készleteit. Végre sikerült hosszabb beszélgetésekbe bonyolódnom pár emberrel (Atte <3, Erika <3), ami igazából minden konferencia legjobb része. Továbbá indokolatlan Edda- meg Presser Gábor-éneklésekbe bonyolódtam alapszakos hallgatókkal.
Néha viszont csak álltam az erkélyen és néztem a bandát. Csoportok, párok, beszélgetések, tánc, ének, nevetés. Biztos voltak ennél békésebb, optimistább és népesebb CIFU-k, de a finnugrisztika szelleme továbbra is él, ha hagynak neki teret kibontakozni, az emberekben és most épp itt a hajón. Én pedig büszke lehetek rá, hogy hozzájárulok a kibontakozásához.
A CIFU Koivunen és O'Rourke urak karaokezásával ért véget, és egy jóéjszakát-integetéssel a végtelenül barátságos pultos felé, aki Anninak hív.
Méltó zárás volt.
Hazafelé sétálva beraktam a Rakkaus on lumivalkoinent. Ahogy az elmúlt napokban végiggondoltam, hányszor hányfelé találkoztam már ezekkel az emberekkel és végződtek az esték beszélgetésekkel táncokkal és ölelésekkel, boldoggá tesz a gondolat, hogy a jövőben valószínűleg még sok estém fog így végződni.
Whether you like it or not, you're a fascinating person.
Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.
Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.
Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.
Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.
Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.
Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.
Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.
Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.
Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.
Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.
Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.
Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.
De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.
Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.
Más volt, mint tavaly.
Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.
De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz.
Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.
Lényeg a lényeg, aggódtam.
Aztán lett valami. :)
Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.
Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.
Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.
A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)
De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.
It's the friends we made along the way.
A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.
Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.
Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.
Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.
Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3
Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.
Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.
Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.
Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.
lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.
Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.
Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.
Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.
Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?
2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.
Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.
De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.
Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.
Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.
...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.
Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.
De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.
Hurrá.
Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.
6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.
Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.
Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.
(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)
Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.
Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.
Telnek a napok, és én próbálom ügyesen folytatni az életet. Elvégre vár még egy csomó minden, és ki tudja, a jövőben még milyen kalandok jönnek. (Remélhetőleg nem egy világháború.)
Amikor kiderült az egész, és a ködtől és esőtől alig láttunk ki az autó ablakán, Anti arról beszélt, hogy bár most csak félútig jutottunk, már most úgy érzi, sokat kapott a fiától, amiért hálás neki.
Egy csomó vidám és új és különleges pillanat, szimplán azért, mert először voltam terhes.
Én akkor sem láttam volna ki az autó ablakán, ha verőfényesen sütött volna a Nap, de így is hálás voltam Antinak. Milyen jó egy ilyen párral lenni, aki a legnagyobb sötétségben is látja a szépet.
Volt egy főpróbám, állapítottuk meg Irénnel, a hétpróbás pszichológusommal. És mint olyan, én is sokat kaptam.
Megtapasztaltam, milyen érzés a vajúdás. Részben a szülés is, bár ugye a gyerek még csak feles méretű volt - ellenben nem "segített" a szülésnél (mert meg volt halva).
Elég sok mindent megtudtam a testemről. Az első trimeszter hormonviharai, az étvágyam, az energiaszintem, a fura érzés, ahogy cipelek egy kicsi emberkezdeményt magamban, ahogy az nő, ahogy az hat a kedvemre, a közérzetemre, ahogy nézek a világra...
Nemcsak a testem, hanem a lelkem is új helyekre barangolt. Fel kellett fedeznem, valójában hogy érzek az anyasággal kapcsolatban, milyen anya szeretnék lenni, mit akarok a környezetemtől... egymillió új tényező táncolt bele a tudatomba, amit eleinte bosszankodással, majd megbékéléssel könyveltem el mint új valóságot.
Máshogy néztem a munkára, a kollégáimra, a családtagjaimra, a barátaimra... most visszatekintve persze mindez kipukkadt, összetört, mint a búvárkacsa tojásai Ilmatar térdén, de... talán ha egyszer újra babát várok, már nem kezdek a nulláról.
Megismerkedtem az észt nőgyógyászati klinikával, a terhesgondozással, a komplikációs osztállyal, az ultrahangokkal, a krízistanácsadással, az izolátorral, nem beszélve az ilyen szuper dolgokról, mint az abortusztabletták, a magzatburok-repesztés, a méhlepény kipiszkálása ha nem jön ki magától... ezek már soha nem lesznek ismeretlenek nekem.
Csípőből, gerincből sírni... sok mindent produkált a testem, amit nem tudtam, hogy produkálni képes.
De azt is megtanultam, honnan meríthetek erőt. Megfigyeltem, hogyan szabályozza a testem és a pszichém önmagát, mielőtt túllendülne egy bizonyos ponton. Megtanultam elterelni a saját figyelmem. Segítséget kérni (meg nem kérni, ha nem vágyom rá). Tudatosítani, hogy mennyi totálisan abnorálisnak tűnő állapot normális valójában. Most is, ahogy hasfájásokkal és random hangulatingadozásokkal bukdácsolok végig a lábadozás folyamatán (az orvosok szerint min. 2-3 hétig nagyon nyugisan éljek), és ez is új és amúgy kurvára nem valami szuper - ez is normális. Normális nagy erőkkel munkába menni, normális "kipukkadni" a nap közepén és hazavánszorogni, normális tépni magam az önvádtól, megpróbálni jógával lenyugodni de csak még jobban kiborulni a végére, nyugodtan és összeszedetten beszélni az élményről, majd sírógörcsöt kapni egy másik alkalommal, álmatlan lenni, átaludni a napot, nem tudni, mi lesz fél óra múlva...
Ezeket az élményeket már senki nem veszi el tőlem.
Talán valamikor hasznomra lesz, hogy átéltem őket.
Az emberek általában nem merik megkérdezni, hogy vagyok.
Nem is nagyon tudom megmondani.
Az első 1-2 napban sokkal inkább örültem, mint szomorkodtam. Vége a szenvedésnek, visszakaptam a testem, nincs más dolgom mint pihenni (meg koncertet adni Tallinnban...), úgy érzem már kutya bajom sincs, indulhat egy új fejezet...
A hétvégén két alvás között sikerült rendbe tenni a lakást. Cseppet sem éreztem, hogy minden percben sírnom kellene, kivéve este, amikor már minden vigyázzban állt, és végre rászántam magam, hogy elrakjam a leleteimet. A terhességmegszakítás eseménytelenül lezajott, olvastam a zárójelentésben. A jó édes anyád volt eseménytelen.
A félhomályos lakásban az üresség bámult vissza rám.
Egy váratlan érdeklődő üzenettől kicsit szebb lett az estém.
Hétfő reggel már 9 előtt az egyetemen voltam, full glancban és a tízcentis magas sarkúmban, amit idén még egyszer sem húztam fel (amúgy imádok magas sarkúban vonulni, de terhesen nem volt sok kedvem veszélyeztetni a bokám). Szempillaspirál mint olyan hetek óta először volt rajtam. Nagyon furcsa, hogy folytatni kell az életet, munkába kell menni és posszesszív szuffixumokat böködni, de talán jobb mint otthon feküdni és vekengeni. Reggel 10-re már nagyon sok példamontatot kiglosszáztam. Aztán kicsit elkezdett szétesni az agyam.
Össze van zavarodva a testem. Néha hiperfókuszálok, néha szédülök. Tudom, hol vagyok és mit csinálok, de mintha egy szürreális álomban mutatnék be egy betanított cirkuszi mutatványt. Kapar a torkom, de nem süllyedek kétségbeesésbe. Fájnak szegény szerveim, nem értik, mi történt velük, a hormonok céltalanul cikáznak. Semminek sincs értelme. Hol a gyerekem?
Nem tudom, mit csináljak magammal.
Jelenleg hanti próza és ez a finn dal tartja bennem a lelket.
Én nem érdemlem ezt meg, én akartam ezt a gyereket, én anya akartam lenni! - sírtam a nővérnek a szülőszobában. 6 órája vajúdtam akkor.
Persze persze tudjuk. Nem mintha bárki is megérdemelné a gyereke elvesztését.
De sajnos hiába erősítette meg az újabb ultrahang, az észt és a magyar orvosok egybehangzó véleménye, hogy ez a szív totálkáros és szülés után baromi esélytelen a dolog, a döntést, miszerint lemondunk a babánkról, nekünk kellett hangosan kimondani majd írásba adni.
Majd nekünk, azaz nekem kellett végrehajtani is.
Az első tabletta kicsit reméltem, hogy a torkomon akad és engem is megfojt. Többedszerre sikerült csak bevennem, a sírástól levegőt sem kaptam. Húzzunk innen a kórházból. Én vagyok a körülöttem lévő terhes nők testet öltött legrosszabb rémálma.
Másfél nap teljes élőhalottság. Terhes vagyok vagy nem? Milyen anya tesz ilyet? Kiazisten vagyok én?
Aztán jött a klinika. Egy 19 hetes abortusz gyakorlatilag szülés. Telenyomtak méhösszehúzódást okozó tablettákkal és várták az eredményt.
Az eredmény 10 óra után jött meg. 10 órányi rettenetes, pokoli szenvedés után.
Nesze neked Bogáta, itt a purgatórium. Elvetetted a saját gyereked. Küzdesz a természet ellen. Asszed csak úgy szétnyílik a méhszájad és megszabadusz? Majd esetleg ha már akkora a nyomás, hogy elpusztulsz. De inkább akkor sem. Akkor sem, ha tényleg el akarsz pusztulni.
Mi a büdös élettel érdemeltem én ezt meg. Tudom, hogy semivel és erre nincs válasz, de amikor az ember egyszere sír és ordít, hogy kinyomja a halott gyerekét, előtolakodnak az ilyen kérdések.
8 óra után a nekem adott fájdalomcsillapítók már cseppet sem hatottak. Egy izomlazító segítségével végül csak történt valami előrelépés, csak hogy utána még jobban fájjon. Aztán amikor már épp az epidurálisért akartam volna könyörögni, vége lett. A fájdalom azonnal megszűnt. Most már tényleg nem vagyok terhes.
Ezt is túléltem.
A természet iróniája, hogy mikor végre tényleg elvesztettem a gyermekem, nem éreztem mást, csak békét és megkönnyebbülést. Vége a fájdalomnak, és én csak erre tudtam koncentrálni. Enni akartam és aludni. (Egész nap hánytam ugyanis.)
A béke és a megkönnyebbülés még most is tart. Biztos segít az oxitocin és egyéb hormonok is, amik szüléskor szabadulnak fel és normál esetben a baba és az anyja közti kapcsolatot segítik. Engem most baba híján abban segítenek, hogy egy-két nap békét találjak ez a több hetes iszonyatos rémálom után.
Nem tudom, ezek voltak-e a legnehezebb órák. Vagy mikor egyedül fekve az ultrahangon megtudtam, hogy beteg a gyerekem, és a könnyeim belefolytak a fülembe. Vagy mikor megtudtam, mi vár rám, ha lemondunk a gyerekről, és mi, ha megtartjuk. Vagy mikor le kellett törni az egész boldogan várakozó családot, ismerősöket, barátokat, ha már ilyen bolond módon 14 hetesen kihirdettük, hogy gyereket várunk. Vagy az a rettenetes első tabletta. Még sötétebb foltok a sötét éjszakában.
De ahogy a mindennapok felvesznek a vállukra és végigcipelnek az újabb napon, úgy szembesülök vele, hogy az újonnan észrevett részletek (van gyereksarok? alkoholmentes sör? milyen cuki az a hároméves aki már pótkerék nélkül teker az apja után) újra lényegtelenné válnak.
Belegondoltál Bogáta már abba, hogy ki leszel, mi leszel, mikor végleg elveszted a fiad?
Egy nem terhes nő. Nem leszek terhes a TMW-n, a finnugor diszkón, Vica esküvőjén, a FUFF-on, a CIFU-n. Nem lesz gyerekem jövő őszre. Egy sima normál nő leszek, akinek valamit kezdenie kéne az életével, fókuszálhat a karrierjére, a hobbijaira, járhat edzőterembe meg kocsmába a barátnőivel. Sokak számára ideális. Számomra is egyébként az lenne, ha nem jelente egyet a gyerekem elvesztésével.
Ne sírj, Bogáta. Rengetegen szeretnek.
Nem lehet örökké sírni. Nem lehet reggelig sírni. Sinderella úgyis odabújik melléd és dorombolva melegít. Meg Anti sem hagyna békén.
Sikerül is nem sírni, ha barátokkal vagyok, ha másra gondolhatok. Fejben tudom, hogy ami velem történik, cseppet sem rendkívüli. Ha nem esel teherbe, az a baj, ha teherbe esel, egymillió dolog mehet félre.
A tanszéki szobában félig reméltem, félig rettegtem tőle, hogy valaki rám talál. Utálok másokat terhelni a gyászommal, de egy ölelés rengeteget segít.
Néha sikerül időben elfojtani, néha nem.
Néha nem is kell. De ma este sajnos nem tudom abbahagyni.
Emlékszem a megkönnyebbülésre, amikor az orvos először kimutatta a szívhangot. Január 13-a volt, és én először pillanthattam rá a fiamra. Valamiért nagyon féltem, hogy nem lesz szívhangja, de volt. 7 hetes terhes voltam, ő pedig babszem méretű.
Mi még nem tudtuk, de a bal szívkamrája már akkor sem volt kifejlődve. És azután sem fejlődött ki.
14 hetesen forgolódott bennem, amikor végre megtudtuk, hogy minden fontosabb genetikai teszt szerint rendben van. Újabb hatalmas megkönnyebbülés. Ekkor már túl voltam az első trimeszter nyomorain, egy pusztulatos influenzán, meg többrendbeli identitáskrízisen, és készen álltam arra, hogy bejelentsük a világnak, hogy babát várunk.
Nagy volt az öröm.
A mai napig kapunk gratulációkat. Pedig gyerekünk az nem lesz.
Az ember már csak olyan, hogy szabad idejében elképzeli, milyen babát hoz a világra. Szőke lesz, mint Anti, vagy barna, mint én? Égszínkék szeme lesz vagy bezöldül? Érdekelni fogják a vonatok, a traktorok, a kukás autók? Milyen daloktól fog elcsendesedni? Magyarul vagy észtül lesznek az első szavai?
Kiderül időközben, mennyi rokon-ismerős vár még gyereket. Milyen jó lesz ennyi kortárssal együtt lógni. Igazi kis csipet csapat. Megkapom a tanszéki babaruhákat.
A 16. heti ultrahangon is vidáman dobogott a szíve. A jobb fele. Háromszor is megvizsgáltak, sétáltattak, ide-oda pakoltak. A bal kamrába alig megy vér.
Pisze orra volt és apró kezei-lábai.
De ha egyszer születés után nem tudna életben maradni. Nem tudunk mit csinálni. Nem minden baba életképes, és a miénk nem az. Más babák más okokból nem életképesek, és az is ugyanolyan szörnyű.
Két hét múlva újra találkozom vele egy ultrahangon. Nem azért, mert bármi változna, hanem hogy jobban ki tudják deríteni, mi mehetett félre. Hátha egyszer lesz egy egészséges gyermekem is.
Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.
Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.
Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.
Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.
Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.
Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.
De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.
Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.
De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.
Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!
Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.
Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.
A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.
Sírtam az örömtől. Nem gondoltam volna, hogy én spontán teherbe tudok esni a meglévő ilyen-olyan nyavalyáimmal. Már megvolt az időpontom a nőgyógyásznál, hogy kikutassuk a terméketlenségem okát. Erre itt van tessék, a két csík, és a válasz több titokzatos változásra, amit az elmúlt időben a testemen megfigyeltem.
Az, hogy késik a menzeszem, nem újdonság. Mindig késik. A reggeli hányingert betudtam a rémes vastablettának, amit reggel éhgyomorra kell letolni a torkomon. Túl sok bennem a sav, nyilván ezért ébredek fel éjszakánként heves szívdobogásra és gyomorfájásra. A mellem meg nagy és érzékeny mert ugye mindjárt megjön a menzesz. Hát de nem jön.
Egy rimis gombapörkölt miatti felfordult gyomor és lemondott finnóra kellett ahhoz, hogy végre vegyek egy tesztet. Nem szoktam így kiborulni egy gombapörkölttől ugyanis.
Sírtam a félelemtől és izgatottságtól is. Hiszen épp most vázoltam fel, milyenre tervezem a 2025-öt! Vége az önálló életnek, vége annak, hogy én vagyok a legfontosabb: mostantól itt a gyerek, ha minden jól megy, meg is születik, kezdődnek a hosszú éjszakák, rövid alvások, hasfájás, sírás, betegség, programok, bölcsi, mókuskerék, a gyerek belekalkulálása mindenbe. Akartam anya lenni, akarom ezt a gyereket, de akkor is vége a könnyű jó életnek, úgyhogy jobb is erre realisztikusan felkészülni. Jesszus anya leszek meg minden, hogy kell ezt csinálni.
Aztán ott volt a magány: Anti munkában volt, nem akartam neki messengeren írni, vagy a munkahelyén felkeresni a hírrel. De ki másnak mondhatnám el? A családot beavatni később szokták, amikor már tuti, hogy minden rendben van, a gyerek kezd gyerekformát ölteni. Nagyon hiányzott, hogy felhívjam anyát, kibeszéljem vele, ami történik, meg ahogy érzem magam, de nem akartam neki hamarabb elmondani, mint apának, annak viszont várnia kell. A barátnőim? A legközelebbiek sajnos kifejezetten nem vonzódnak a gyerektémához, és még egy különösen jó barátnőmnek sem született gyereke. Az a gondolat sem nagyon tetszett, hogy mindenki szemében átalakuljak normál Bogiból várandós Bogivá, bevonzva a szokásos kérdéseket.
Apropó, amikre még egyáltalán nincs válaszom. Felhívtam az egyetemi klinikum diszpécserét és megtudakoltam, maradjon-e a január 28-ai időpont a hírek fényében, és ő azt mondta, maradjon. De ez még ugye majdnem 3 hét. Addig nem tudok semmit arról, miféle lény lakik bennem, és milyen kilátásai vannak a jövőre nézve. Addig én is a sötétben vagyok. El sem tudom mondani, mennyire várom már a 28-át.
Kicsit nehezen szánom rá magam ennek a posztnak az írására, ahogy az írásra általában.
De 2024 is megérdemli, hogy elbúcsúztassam.
A szavak, amik eszembe jutnak róla: hála, biztonság, egészség, szeretet, álomszerűség.
Nem olyan rossz szavak egy évre nézve. :) Na de jó, csináljuk ezt valahogy normálisan.
MUNKA, EGYETEM, TANÍTÁS
Az év során, főleg az első felében igyekeztem belerázódni a doktoranduszi életbe és valahogy tető alá hozni az első cikkemet. Teljesen nem sikerült. De részben igen. Imádom továbbra is az egyetemet, a kollégáimat, és különösen az órákat, amikre jártam, de jövőre mindenképpen több időt kell töltenem az irodámban, és jobban kell fókuszálnom a tudományos karrieremre, különösen az írásra, mert különben semminek semmi értelme. Ellenben nagyon büszke vagyok az eddigi kutatásomra, a jól sikerült kvalitatív interjúimra, a SOUL-előadásomra, az első recenzió-megbízásomra, és ahogy lassan beeszem magam a komolyan vehető tudományos közösségbe.
A 2 csoport + 1 magántanítvány felállás finntanítás terén nekem bejött - bár lehet, hogy ezt is csökkenteni kellene. Valahogy, ahogy egyre észtesedek el, úgy érzem magam egyre nagyobb imposztornak finn terén. Viszont nagyon szeretem minden diákomat, és nincs szívem búcsút mondani nekik. Továbbá a tanítás nagyban segít abban, hogy ne felejtsek el finnül. Valami azt súgja, hogy nem sokáig marad így ez az oldala az életemnek, de ameddig így marad, szeretettel, becsülettel csinálom.
ÖNKÉNTESSÉG, FINNUGORSÁG, ZENE
Úgy tűnik, amit a legjobban élvezek és a legjobban megy, még mindig a varázslénykedés a finnugor világban. Hogy itt mennyi minden történt!
Először is, végigvittem még egy évet, majd sikeresen leköszöntem a Hõimulõimed elnöki tisztségéről. A második év sokkal simábban és magabiztosabban ment - csináltunk egy mari táncházat, egy második finnugor diszkót, megjelent egy csomó tag csomó cikke, kirándultunk a Sörve-félszigetre, kiadtuk a lűd nyelvtant, szerveztünk szaunaestét... nem is tudom-bírom összeszámolni, mennyi minden történt. A nem-főnöki tisztséget megszokni meglepően nehéz, de mégis kellemes változás. 35 évesen már igazán nem kell a junior szekciót vezetni.
A Kännu Peal Käbi életében mindenképp csúcspont volt a Tallinn Music Week, mely annyira nagy hatással volt rám, hogy még blogolni is bírtam róla. Utána jött a változás: Anti kilépett, és sok ideig úgy volt, hogy én, is de meggondoltam magam - azonban elment Heikki, és persze Rodolfo sem tudott már velünk maradni, hisz Japánba költözött. Ez a sok változás és a velük járó sokkal kevesebb koncert azonban valahogy csak dobott a kedvemen a zenekarban maradáshoz és aktív részvételhez: a TMW után a másik egyértelmű csúcspont a rokon népek napi fellépés volt Narvában (szinte) az "új felállással": megerősített benne, hogy van még keresnivalónk a színpadon, és szuper új dolgok várnak még minket.
Twitteren tavaly örültem neki, hogy elértem az 1200 követőt. Most jelenleg 4900 van (bár volt már 5000 is). Ennek mindenképp látom a hatását: meginterjúvolt Sergei Sumlenny a finnugorokról, Sophia Smith Galer a lűd projektről, Thomas Mitchell az orosz ellenzéknek adott anyagaiban használta fel a felem készített interjúját, Antal Dániel a finnugor zene ügyét karolta fel, és ahogy fogalmazott, "visszaadtam kicsit a hitét az emberiségben"... :D Most jelenleg a brit nagykövettel való találkozásra várok. Viszont a rohadt élet, egyre nehezebb ignorálni, hogy ki és hogyan birtokolja a Twittert, és az milyen károkat okoz a világnak. Át kéne nyergelni a Bluesky-ra, át kéne keretezni kicsit a kontentemet, bele kéne vágni a videózásba, de 'szom de nehéz otthagyni 5 év alatt összegyűlt 5000 követőt.
Aztán ott volt a FUFF. Aminek a hatását és eredményét még mindig nem érzi a világ eléggé, de én igen, és mindenki más is, aki ott volt! Nekik igenis életük (vagy legalábbis az évük) egyik legjobb pár napja volt az a bizonyos néhány júniusi nap, ami sokaknak kihat az életére még mindig. Idén újra csinálunk workshopot, illetve feltett szándékom szélesebb körben elterjeszteni az elkészült alkotásokat.
Kicsit nőtt az előadások, random bohóckodások száma is. Márciusban Lettországban és két lengyel városban propagáltuk a finnugorokat (szuper jó volt), májusban az országos finn nyelvi versenyen tartottunk egy kis finnugor játékos délutánt, Anna Makeevvel három óvodában is felléptünk, az év második felében kétszer is eljutottam Mulgimaa-ba a magyar kajámmal. Igen, ebből is szeretnék többet. Főleg Antival. <3
Jó, ha az ember csinálja ezt a rengeteg dolgot, és még jobb, ha ezért meg is jutalmazzák. Októberben megkaptam a Veelinnurahvaste ösztöndíjat kiemelkedő unikornisi tevékenységemért, és bár ez nem okoz különösebben nagy változást az életemben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.
A részvételem tavasszal az (eel)arvamusfestivalon új szerepet nyitott meg az észtországi közéleti szereplésemben, név szerint a külföldi nyelvtanuló szerepét. A kerekasztal-beszélgetés szuper jól sikerült, és a szeptemberben írt cikkem is nagyon pozitív visszajelzést kapott. A brit nagykövet érdeklődését is ez keltette fel irántam. Ez, illetve általános bevándorló-dolgok Észtországban nagyon is foglalkoztatnak engem, és talán könnyebben is emészthetők, mint az elvont finnugor világ. Meglátjuk!
Ja és a portré(szerű)interjú a Maaleht-ben. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora méretben látom a fejem egy hetilapban, de láss csodát. Ennek nem volt nagy visszhangja, de nem bánom. Megerősített abban, hogy még mindig van érdeklődés irántam, és ez bőven elég.
BARÁTOK, KAPCSOLATOK
Először is a legfontosabb: Anti még mindig megvan! :) És továbbra sem kíván menni sehova, amiért nagyon hálás vagyok neki. Rengeteg közös kalandban volt részünk, rengeteget nevettünk, piszkáltuk egymást, pihentünk, küzdöttünk vállvetve valamiért, meg néha egymás ellen is. Nem lett a kapcsolatunk semmivel sem rosszabb, sőt.
Barátok terén a változás szintén többnyire pozitív. Nagy örömömre több sokéves kollégával-zenésztárssal érzem úgy, hogy eljutottunk a megértés és a bizalom szintjére. (De jó, hogy nem léptem ki a KPK-ból!) Szorosabb lett a viszonyom Edinával is.
A legjobban mégis a szeptember óta kialakult társaságnak örülök Orsival, Reginával és Bridge-dzsel. Ők kifogyhatatlan örömforrás, ami remélem, még sokáig megmarad.
A helyzet az ugyanis, hogy én örülök, ha új barátokat szerzek, de legalább annyira örülök annak is, ha egymással barátkoznak össze, vagy alakul ki köztük valamilyen pozitív kapcsolat nekem köszönhetően. Ezért élveztem olyan rettenetesen a FUFF workshopot is: láttam, ahogy emberek ismerkednek meg pont azokkal, akikre adott helyzetben szükségük van, és maradnak, fejlődnek ezek a kapcsolatok tovább. Ez az igazi érték.
Amúgy az év új embere Kristi Ilves. Az év régi embere Petar Kehayov, illetve a pszichológusom, Irén, de tudnék még írni mellé jó néhányat. Csak valahol őket is meg kell említeni. :)
EGÉSZSÉG, JÓLLÉT
Érdekes, hogy az egyik, amire a legnagyobb hangsúlyt fektettem idén, szinte egyáltalán nem látszott meg a szociális médiámban, és alig páran tudtak róla. (Pacsi Vicának, aki mindig türelemmel meghallgatta az aktuális kínomat.) Márciustól fogva, de különösen az év második felében komolyan befektettem az egészségembe. Szerváltam egy személyi edzőt, megismerkedtem a különféle masinák húzogatás-tologatásának tudományával, megtanultam kalóriát számlálni. Miután ez önmagában nem váltotta meg a világomat, szeptemberben beneveztem egy 8 hetes challenge-re, minek eredményeképpen gyakorlatilag minden nap edzettem, napi 10 000 lépést gyalogoltam és vezettem a kalóriákat is - és végre-végre sikerült fogynom, izmosodnom. Október 31 napjából 27-ben voltam edzőteremben, a november szintán hasonlóképp telt. A challenge adta tudás a mai napig elkíséri a mindennapjaimat, most is min. 8000 lépést sétálok, most is min. heti 4-5-ször veretem az edzőteremben, és sokkal, sokkal többet tudok a kajáról, mint korábban. Küzdök a normális fehérje- és vasbevitellel, és megtanultam kombuchát nevelni. Jól érzem magam a bőrömben, relatíve jól funkcionálok. 2025-ben szeretném csökkenteni a szervezetemet irritáló anyagok bevitelét és a felesleges túlevést. A kaja jó, nem kell rosszul lenni tőle.
Mindemellé komolyabban kezdtem veni a hidratálást és a rendes bőrápolást. Teljesen más dolgok mellett kötöttem ki, mint amiket 2024 elején gondoltam, de nem bánom a sok időt, amit ennek a kutatására fordítottam, és meglepően élvezem - mind a kialakult rutint, mind az eredményt.
Illetve idén is vettem egy halom ruhát, aminek nagyon örülök. Na jó, nem abszolút mindegyiknek - de mostanra kezdek sokkal tudatosabb lenni a ruhatáramat, főleg az anyagokat és szabásokat illetően, és sokkal jobb viszonyban vagyok a szekrényemmel, mint tavaly. Volt néhány világmegváltó felismerésem.
Szóval volt egy kis glow-up, különösen 2024 végén. :) 2025-ben folytatódni fog!
DOLGOK, AMIK NEM KELLENEK
Nagyon szeretném folytatni a 2024-ben, különösem 2024 utolsó negyedében kialakult életemet, de ebbe természetesen beletartozik néhány elengedés is.
Nagyon tetszett, ahogy egy pszichológus fogalmazott valamelyik tanácsadó hasábjában, valami olyasmit, hogy a boldogság egyik fontos sarokköve menedzselni az életünkben lévő emberek szerepét és a rájuk fordított időt. Néha ez az idő és szerepkör egyes emberek esetében itt-ott változott (csökkent vagy nőtt), és ezeket néha kisebb krízisek előzték meg. Viszont ez a hozzáállás segített kicsit nyugodtabban és kevésbé abszolutista módon közelíteni ezekhez a változásokhoz: nem arról van szó, hogy valaki már nem a barátom vagy ki akarom zárni az életemből, csupán igazítok a szerepén és a vele töltött időigényemen. Néha a nyugodt hozzáállás még mindig kihívást jelent, de mindig igyekszem, és esendő bűnös halandó lelkek vagyunk, ugye.
A Postimeesbe publikáltam pár cikket az év során, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez folytatódni fog. Korábban volt egy jól működő munkakapcsolatom a véleményrovat szerkesztőjével, de mióta őt áthelyezték, sokkal nehezebb lett megjelentetni valamit a véleményrovatban, és kaptam visszautasítást is. Meg amúgy is, kicsit fura dolgok mennek most a Postimeesben. Ki ez a Martin Ehala?
Nem kell továbbá olyan nagyon utazni. Mindig mindenki azt kérdezi tőlem, hova utaztam vagy tervezek utazni az év során. De idén a franciaországi út, a hamburgi konferencia és a mostani karácsony (no meg a csodálatosan eseménytelen tartui nyár) megerősítettek abban, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik az utazás. A világ összes csodája és izgalma nagyon jól megvan nélkülem.
Idén kiléptem az Észak szerkesztőségéből és felfüggesztettem egy időre a nevelőoothonkodást is. (Bár nemsokára újrakezdem, hehe.) Jó sok mindenre mondtam nemet, mert nem mindenre van időm. Volt néhány kapcsolat is, amit talán lett volna lehetőségem mélyíteni, de nem tettem, és valszeg ez volt a helyes döntés. Élvezem ezt a szakaszát az életemnek, amikor a főbb dolgok a helyükön vannak, és foglalkozhatok a finomhangolással. Abban sem vagyok biztos, hogy rengeteget fogok ide blogolni a jövőben.
ÉS MÉG AMI JÖN
És persze volt pár ilyen-olyan random esemény. Például a petíció a Viljandi Kultúrakadémián történtek miatt, mely tényleges hatást gyakorolt az egyetem működésére. Az egy igazi hullámvasút volt, ami csodával határos módon megtérült.
Részt vettem az Ääremaastikud élményszínház három napján is, bár nem sznészként, hanem konyhásként. :) De történetesen imádok nagyobb csoportokra főzni, és hálás voltam, hogy hozzátehettem egy ilyen különleges élményhez, ill. lakhattam pár napot a legendás Eikellegimaa-n. Ez is olyan pár nap volt, ami rengeteget adott az évhez.
Az év során gazdihoz adtam két macskát: Puumát és Kuzját. Mindkettőre büszke vagyok, de különösen Puumára, aki a volt diákomhoz, Dorkához került a tesójával, Panterrel, és nagyon boldogok együtt. (Említettem, ugye, mennyire szeretem, ha szerepem van pozitív kapcsolatok kialakításában.)
Még mindig nincs vége a lakást érintő hülye pernek, de legalább történtek előrelépések, mi több, a nekem tetsző irányba. A következő nekem tetsző lépés lehetne az, hogy végre befejeződik ez az egész istenverte cirkusz. Nem szeretek bíróságra járni.
Félretettem x mennyiségű pénzt. Megmondtam magamnak év elején, hogy mennyit akarok, és sikerült. Nagyon örülök neki.
Illetve az évhez hozzátartozik az a rengeteg nap és élmény, amiben nem én tevékenykedtem aktívan, hanem mások tettek számomra széppé. Ilyen volt az évi több Kirjanduskohvik, vagy a január eleji talsipüha Obinitsában. Ilyen továbbá a sok szuper edzés, amin részt vehettem, a finom ételek, amiket ehettem, a kellemes kávézók és bárok, ahova elbújhattam és ahol mosolyogva üdvözöltek, a tavak, amikben úszhattam és az ösvények, amiket taposhattam, az üzenetek, amiket idegenektől kaptam (már ha pozitívak voltak), a cikkek, könyvek és videók, amiktől okosabb és műveltebb lettem (remélem).
TERVEK 2025-RE
Néhány dolgot csak fenn szeretnék tartani. A kapcsolatom Antival és a barátaimmal ezek közé tartozik. Meg a munkám az egyetemen. Azt is fenn szeretném tartani, ha lehet. :) Szeretnék a Hõimulõimed-ben is benne maradni, bár nem feltétlenül oda akarom fókuszálni az energiáim zömét.
Van, amit szeretnék fejleszteni. Ilyen a lakás itt-ott, meg a kertgondozási képességeim (melyek jelenleg nem léteznek, a kertem viszont igen, szóval ezzel valamit nos kezdeni kéne).
Van, amivel úgy érzem, hogy jó úton vagyok, de még nem értem célba - ilyen az egészségem, a ruhatáram és a napi rutinom.
És van, amibe lassan ideje belevágni. A helyzet ugyanis az, hogy idén félúthoz érek a doktori tanulmányamban, és lassan ideje lenne gondolkozni azon, mit szeretnék csinálni, ha a Tartui Egyetem nem finanszírozza tovább ezt a pazar életmódot, amit itt folytatok. És ha komolyan gondolom, hogy vállalkozni szeretnék és a saját főnököm lenni (neadjisten családot alapítani), akkor azt el kell kezdeni építeni nem jövőre és nem is fél év múlva, hanem most. Ötleteim vannak, nem is egy. (Belegondolva talán ez a baj.) Ideje legalább egyből valóságot csinálni.
Szóval az idei évet a tudatos növekedésnek szentelem. Meglátjuk, hogy alakul.
De rohadt hosszú lett ez a poszt.
Szóval ennyit az elmúlt és a leendő évről. :) A világ helyzetésről direkt nem írtam most, mert, nos, minek. A megőrülés elkerülése érdekében igyekszem saját hatáskörömre koncentrálni, eltekintve rendszeres és nem rendszeres adományozástól.
