32

Tegnapelőtt volt a szülinapom.

Szeretem a szülinapomat.

Van, akinek nem olyan fontos vagy nem szívesen gondol rá, hogy basszameg öregszik, de nekem jólesnek a köszöntések, az ajándékok, meg az, hogy ez a nap valamiért speciális. Semmi bajom a hétköznapokkal, de az ünnepek arra valók, hogy az ember ne azt csinálja, amit minden nap csinál.

Én például a szülinapomon reggel 6-kor keltem, Tibu ugyanis jó hangosan lefosta a falat. Fostakarítás után kicsit nehezen aludtam vissza, mert forgott a gyomrom - a kései reggeli viszont egy torta volt, amit Anti tegnap manifesztált haza a Prismából, és most - szülinapi gyertyák nem lévén - teamécsesekkel rakta körbe ötszöget formálva, mintha szülinapozás helyett démonidézésre készülnénk. De finom volt - ezután elnyargaltunk a Lõunakeskusba megajándékozni önmagamat, és Antitól is kaptam ajándékot: az első Minu-könyvemet, a Minu Karjalát, és egy mari nyelvű szülinapi üdvözlőlapot! ^^

Délután aztán fogtuk Anti szüleinek a gumicsónakját és lehajtottunk vele Szetuföldre. Kicsit késő volt, és engem nagyon vonzott gondolatban Obinitsa (már megint, igen), így végül újra a Taarka Tarõ-ban ért minket a vacsoraidő, és már megint megismerkedtünk Anti egy szegről-végről szetu rokonával. :) Nem tehetek róla, imádom azt a helyet. A házbelsőt, a házat, a kertet, a konyhát, a tulajdonosokat, mindent.

Lehajtottunk utána az obinitsai tóhoz, és vízre eresztettük a gumicsónakot. A romantikus csónakázásba kissé bezavart, hogy 1) iszonyatos bögölyjárás volt, 2) a csónak lyukas volt, így lassan de biztosan ázott el minden cuccunk az aljában, úgyhogy kényszerpartraszállást hajtottunk végre, Anti kiöntötte a vizet, majd visszaültünk és nagy erőkkel visszalapátoltunk a kiindulóhelyre. Így is csodálatos volt persze: az obinitsai tó, bár mesterséges, gyönyörű.

aaahhhh

Anti persze még tett egy hurkot autóval Szetuföldön mert miért ne, aztán hazahajtottunk - így is este 11 volt, mire visszaszolgáltattuk a csónakot. Anti szüleitől is kaptam virágot és ajándékot, aztán otthon végre kettesben is pezsgőztünk egy kicsit. Éjjel 1 volt már, mire végre válaszoltam mindenkinek, aki írt nekem, és kiírtam magamból, amit szerettem volna.

Magamnak meg azt ajándékoztam, hogy végre nekikezdtem valaminek, amiről már több mint két éve álmodoztam, és meghirdettem egy hula táncolást a folyópartra a tartui külföldiek csoportjában. Ezermillió éve szerettem volna már ilyet, csak persze sosem volt önbizalmam hozzá. Nagyon örültem neki! :) Ehhez kapcsolódott a fizikai ajándék is, egy bluetoothos hangszóró: ebből fogom veretni a kahiko és auana táncokat jövő szombaton. :)

Hát így telt a 32. szülinapom. Tökéletesen. Leszámítva a fosós macskát.

Az éveim száma egy cseppet sem zavar. Általában már június elején elkezdem szoktatni magam az új számhoz, és az utolsó napokban inkább az tud összezavarni, hogy még nem vagyok annyi éves, mint amennyit mondogatok magamnak. :)

Nemrég visszapörgettem az instagramomat évekkel ezelőttre: hát, nem úgy nézek ki, mint 2018-2019-ben. De még mindig szép vagyok, és kétszer ennyi idősen is szép leszek. Öregedni kiváltság, mely nem mindenkinek adatik meg.

Különösen ennyi szeretetben. <3

IFUSCO Prága

Három éve nem volt normális IFUSCO.

Aztán most végre volt. :)

De hogyan lehet újraéleszteni egy alapvetően diákoknak szóló konferenciát 3 év kihagyás után? Ennyi idő alatt az ember elvégez egy alapszakot. Hogyan lehet relevánssá tenni egy ilyen intézményt, amikor Oroszországból évek óta senki nem jöhet (most meg aztán pláne nem), a szakmaibb jellegű rendezvényekre meg ott vannak a COPIUS/REMODUS programok, a téli iskola, a nyári workshopok, az online továbbképzések. Kinek való, kinek kell az IFUSCO?

Nem tudom, erről talán érdemes lenne azokat megkérdezni, akik most voltak először IFUSCO-n. Adott-e nekik valami mást.

Nekem ez inkább visszatérés volt a megszokott, kellemes kis varázsvilágomba, ahol én vagyok a protouráli unikornis.

Imádtam IFUSCO-n lenni, mert szeretem azt az embert, aki ilyenkor vagyok. Nyílt, mosolygós, mindenkivel barátságos, vicces, mindenkit ismer, akit nem, ahhoz odamegy... jó volt énekelni, előadásokat hallgatni és előadni, a várost járni, zöldkönyvet kezekbe adogatni, táncot tanítani, sörözni, lejárni a lábam, keveset aludni és várni a holnapot. A résztvevők közül többeken is látszott, hogy eltökéltek abban, hogy revitalizálják azt az érzést, amit az IFUSCO adni tud. Azt a... random, kiszámíthatatlan, kicsit ripsz-ropsz, ilyen-olyan, kicsit kényelmetlen de semmivel össze nem hasonlítható sugrimugri indokolatlan bulihangulatot, amit az okoz, hogy soknyelvűek az előadások, vannak régi klasszikusok, vannak új dolgok, van közös néptáncolás, van zöld könyv, ezerféle téma és és együtt lehet orítani újra a Marjamol'-t, ami csoportkohéziós tevékenység. Ezúttal a Károly-hídon.

De ez az IFUSCO most elég kényelmes volt.

Kényelmes, mert leginkább a visszatérő vendégek igényeinek kielégítéséről szólt. A főszervező látott három IFUSCO-t korábban, és ebből próbálta kitalálni, hogy mi lehet népszerű. Ez nagyrészt sikerült neki, a többit megtámogatta a rutin.

De az a kényelmetlenség, az az izgalom, az az újdonság, az a szorongás...

...nem igazán volt jelen...

...persze könnyebb dolgom is volt: ezúttal a párommal mentem, aki nem is akárki, hanem Anti Lillak. Nem voltam soha magányos, nem kellett soha azon gondolkoznom, hogyan töltsem az estémet. Meg senkinek nem kell semmit sem bizonyítanom. Timár Bogáta vagyok, az isten szerelmére, ha valaki nem ismer, majd a többi résztvevő képbe helyezi. Nehogymár nekem kelljen.

Emlékszem, amikor az első nap a regisztrációra mentünk, és belenéztem a tükörbe. Azt hittem, kész vagyok, pedig alig tettem bármi energiát a megjelenésembe. Leálltam egy pillanatra: Bogi, ennél azért többre vagy képes! Kinyitottam a neszesszeremet újra és normálisan elkészítettem magam.

Kicsit mégiscsak felrázott ez az IFUSCO. És egyedül eljátszottam az Ördög Útját az ugri-mugri esten, és betanítottam a táncot is. Ez sokat jelentett. Egyrészt mert imádok vezetni és parancsolgatni lol, másrészt meg mert sokat jelentett, hogy egyedül, Imar nélkül is képes voltam rá. A hegedüléssel kapcsolatos komplexusaim száma végtelen ugyanis.

Péntek éjjel értünk haza. Vasárnap este, éles kontrasztként, Aleksei Ivanovval, Anton Smirnoffal és barátnőjével, Sasha Khudyakovával ültünk a Püssirohukerderben, és azon tanakodtunk, hogyan szerezzünk letelepedési engedélyt a politikai okokból menekülésre kényszerülő Alekseinek, meg közvetve Ortem Jorginak. A beszélgetés során szóba került nemcsak a finnugor világ jelenlegi skizofrén helyzete, hanem a protestáns vallás, Fukuyama elmélete a történelem végéről, és egyéb érdekes dolgok is.

Az a helyzet, hogy ez a finnugor világ most.

Nem a Marjamol'-éneklés Prágában.

Felnőttünk és politikai menekültek lettünk.

És te miért vagy hálás az édesanyádnak?

A Protokollkommunikáció instagram-oldalán bukkant fel ez a kérdés, és gondolkodóba ejtett.

Na nem azért, mert olyan nehéz lenne bármit is találni, amiért hálás vagyok anyának. :) De hogyan foglalom szavakba? Mi a legfontosabb?

Nem is olyan egyszerű. Mint mindenkinek, nekem is rengeteg gondolatom és érzésem van édesanyámmal kapcsolatban. De a legerősebb a megnyugvás. Ha anya ott van, akkor minden rendben. Akkor a dolgok meg lesznek oldva valahogy. <3

Na de és még mi? Hol tudom tetten érni anyukám hatását magamon és hol tudok hálás lenni? Úgy döntöttem, kiemelek 5 dolgot, nyilván 6 lett belőle.

-        Általános iskolás osztályfőnököm, Gréti néni mondta egyszer, hogy sokan örülnének, ha ilyen anyjuk lehetne, aki ennyire partnerként kezeli a gyerekét, és nem akar uralkodni felette. Ezt nagyon megjegyeztem (a 13 éves fejemmel) és valószínűleg igaza volt. Azt hiszem, az az egyenrangú hozzáállás, megérteni vágyás és rugalmasság, amivel anya kezelt és kezel engem (és a tesóimat), meghatározó hatással volt arra, ahogy én kezelem az embereket. (Ami remélem nagyrészt jó.)

-    Hálás vagyok azért, hogy mindig az értelmes dolgokat értékelte, és azok felfedezésére bátorított. Sosem motiválta a kinézet, a presztízs, a hatalom, a befolyás. (Persze utóbbi kettőre azért szert tett, de sosem ezek voltak a végcélok.) Anya a Hermione Granger típus, könyvmoly és matekzseni, de megbocsátotta, hogy én végül nem lettem olyan, mint ő, és sosem ellenezte, hogy bölcsész pályára lépjek. Nagyon örülök, hogy hagyta, hogy a saját életemet éljem.

-        Mindig nagyon világosan és értelmesen tudott magyarázni. Ha anya mondta el, mindig megértettem és mindig biztonságban éreztem magam.

-   Apával szinte mindig közös álláspontot képviseltek. Nagyon ritkán volt, hogy egyik szülőm mellett állást kellett foglalnom a másikkal szemben. Nem voltunk eszközként használva, és nem versenyzett egyikük sem azért, hogy neki „higgyünk” vagy őt „jobban szeressük”. (Persze ez ugyanígy apa érdeme is. Neki is kéne egy lista!)

-    Hálás vagyok a zene szeretetéért. Bár sok szempontból elcseszettnek bizonyult a zenei oktatásom, nagyon fontosnak érzem, hogy négyéves koromtól jártam zeneiskolába, kórusba, énekeltünk, zenéltünk otthon együtt, a tesóim is tanultak hangszereket és együtt is zenéltünk (nyilván ők sokkal ügyesebbek), és ez a tudás végül nagyon sokat adott.

-     Naéshát végső soron azért vagyok hálás, hogy hajlandó fejlődni, új dolgokat felfedezni, felülvizsgálni magát, változni a kedvünkért (meg a sajátjáért is, persze). Tudom, hogy ebben munka van, és értékelem.

 

Anya, annyi idősen, mint én, a harmadik gyermekét szülte. Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre megértőbb iránta. Huszonévesen az ember mégiscsak fiatal, és fogalma sincs, hogy kéne ezt a dolgot csinálni, csak teszi, ami szerinte remélhetőleg a legjobb. Aztán a gyerek valamilyen lesz. (Na hát igazából nyelvet tanítani is ilyen.)

 

De azért én elég jó anyát fogtam ki. :)

Tudom, hogy anyák napja egy hete volt, de itt Észtországban, és a világ legnagyobb részén ma van anyák napja. Úgyhogy ez a bejegyzés egyáltalán nem késett el. :)

Goodbye, my friend

17 fok van végre, süt a Nap, a katolikus templom melletti Mandelben isteni a pavlova, és az utolsó Supilinnben marad tulajdonomat, Antóniát is elhoztam a biciklijavító műhelyből. Alattam Tartu talán leghíresebb városrésze, képeslapok, festmények, versek, turisztikai brosúrák visszatérő szereplője, közepén a Herne utcával, ahol mindezidáig laktam.

Összesen három címem volt Supilinnben. Herne 35, Emajõe 6, Herne 56.

.

Tartu - väike puust linn. Az egyik legnépszerűbb tartui képeslap, rajta Herne utcatábla. Valahogy én úgy érzem, hogy a Herne 38 inspirálta.

Kus sa elad? Supilinnas. Erre a többség elismerően bólogatott. Supilinnben lakni, az valami. Az igazi tartui életérzés (vaim). Főleg egy eredeti, régimódi faépületben, nem ám egy új építésű, folyóparti társasházban az Oa vagy Kapsa utcában! Supilinnben, mely Levesvárosként fordítandó, egyébként az utcák zöldségekről vannak elnevezve. A főutca, Herne a Borsó, vele párhuzamosan a Bab (Oa), merőlegesen a Krumpli (Kartuli), a Tök (Kõrvitsa), a Bogyó (Marja), meg még van a Zeller (Selleri), a Káposzta (Kapsa) és a Dinnye (Meloni). Húsz éve még a város szegénynegyede volt, manapság művészek, politikusok, értelmiségiek, meg persze gazdag fiatal családok lakják.

Meg én, múlt hét végéig.

Igazi rituálé volt módszeresen körbefényképezni a lakásomat, írni egy kis ódát hozzá a hirdetéshez, melyben új albérlőt keresek, összepakolni, kitakarítani a helyet, visszaállítani abba az állapotába, amilyen a beköltözésemkor volt. De jót tett, adott időt feldolgozni azt, hogy ez a fejezet most lezárul. Többet nem jövök ide vissza. Valószínűleg Supilinnbe sem.

Milyen hálás vagyok ezért az egy évért itt! Különösen az április és július közötti három hónapért, amikor Imartól búcsút mondva ide, 500m-rel odébb költöztem Syksyvel, életemben először teljesen egyedül laktam, vettem egy mély levegőt és nekiláttam újrarakni az életemet. Abban sem voltam egy időben biztos, hogy Tartuban maradok.

Elég hülyén hangzik, hogy 30 évesen az volt a nagy élmény, hogy magam kötöttem szerződést az energiaszolgáltatókkal, vagy intéztem el az internetet, de hát na. Valamikor ide is el kell jutni, nekem most sikerült. :) Ráadásul, bár nem érzem Tartut külföldnek, azért mégiscsak külföld volt, észtül meg minden. Többször beindítottam a szénmonoxid-érzékelőt, a füstérzékelőt, veszekedtem a szomszédokkal, intéztem magamnak használt bútorokat Marketplace-en (az asztalomat egy olasz pasas hozta el Viljandi mellől), próbáltam valahogy elintézni, hogy Syksy biztonságban hazajuthasson, zavartam el más macskákat, hajigáltam ki egereket, próbáltam békés együttélést kialakítani a lambéria alatti lódarázsfészek lakóival. Telente egerek neszeztek a tetőtérben, ősszel berepült egy denevér.

Szerettem, hogy a hely ilyen kicsi. Szerettem, hogy a dolgokat én intéztem el. Szerettem a káoszos, fura, izgalmas, sokarcú kis magánéletemet, ami akkoriban alakult ki. Nagyra értékeltem az új embereket, a velük, általuk átélt új élményeket. Azt hiszem, a kapcsolatom Észtországgal is sokat profitált abból, hogy "kettesben" maradtam vele. Nagyon szerettem a függetlenségemet.

Ami aztán persze véget ért.

A Herne utcai éjszakák többségét mégiscsak Antival töltöttem (jesszus hogy visítottam magamban június végén, miután először aludt nálam! :D), és elég hamar kialakult egy együttélés-jelleg. Ami egy teljesen új paradigmát indított az életemben, és az új kapcsolatok, a függetlenség, a kettesben maradás Észtországgal mind-mind köddé váltak.

Vagyis hát, nem folytatódtak. Nem fejlődtek tovább. De végül is, mégiscsak nyomot hagytak bennem.

Ahogy az a felismerés is, hogy minden nehézség és aggodalom ellenére az életemet egész jól el tudom vezetgetni. Persze itt-ott jólesett némi segítség. :)

És ezért örökre hálás leszek Supilinnek és a Herne utcának.

Holodomor és nácik

"Ljosát már elfogyasztottuk. Most besózzuk Ányecskát."

Talán semmi nem maradt meg olyan mélyen bennem a gimnáziumi órákról, mint ez a mondat töri fakultáción.

 

Mostanában sokat olvasok a Holodomorról. Azért kezdtem el, mert ez volt az egyetlen kikölcsönözhető könyv Anne Applebaumtól angolul a tartui egyetemi könyvtárban, így ezt kölcsönöztem ki. Anne Applebaumot kb. másfél éve fedeztem fel, és azóta nagy (hatalmas!) rajongója lettem. Pont azokat a dolgokat mondja, azokról a témákról, amelyek engem is érdekelnek, vagy amikről szerintem is beszélni kellene. És úgy, ahogy ő teszi.

És hát írt egy könyvet a Holodomorról, vagyis az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínségről. Emlékszem, 2019-ben Liljával elsétáltunk Kijevben a Holodomor-örökmécses mellett, és ő mesélt róla, hogy ez népirtás volt, melyet az oroszok célzottan az ukránok ellen követtek el, melyet persze tagadnak, és azóta is kevés ország ismeri el. Nem tudtam akkoriban, mennyire az ukrán patrióta beszél belőle, de azt már igen (hála a töri fakultációnak), hogy az éhínség rettenetes volt, és joggal tekintik az ukránok rájuk célzott tudatos támadásnak.

Aztán most a Holodomor újra megtalált engem. Fotók kolhozba belépő parasztokkal, később arról, ahogy a füvet rágcsálják. Holttestek az út szélén. Puffadt, cinegelábú gyerekek plédekbe bugyolálva. Egy férfi utolsó rángásai a halála előtt. Családi fénykép egy év különbséggel: hárman hiányoznak.

Amit Applebaum könyvében (és videókban és podcastokban) olvasok, segít megérteni a mostani inváziót is. Hogy is van ez, hogy az oroszok képesek voltak minderre? Megtámadni Ukrajnát. Elvitatni a legitimitását. Lenácizni őket. Válogatás nélkül gyilkolni. Nem nézni őket embernek.

"Ők nem emberek, hanem kulák söpredék." "Akiktől most elveszem a gabonát, azok a nép ellenségei." "Járulékos veszteség, mellyel a történelmi események járnak." Van pár orosz, aki felidézte, és le is írta, milyen volt szovjet aktivistaként elkobozni azon ukránok élelmét, akik később éhen haltak.

"Lődd őket, ne sajnáld, mind náci söpredék." "Megérdemlik. Ők nácik, nem emberek." Részletek lehallgatott telefonbeszélgetésekből orosz katonák és családjaik között. Megint sikerült ide jutni.

Ehh.

Bárcsak látnák azt Oroszországból, amit én látok és láttam. Látnák az állami csatorna kifinomult propagandáját. A Nyugat felé irányuló állandó lejárató hadjáratot, ami belőle ömlik. Az oroszokba kiskoruktól belenevelt büszkeséget a múlt felé. A Szovjetunió-nosztalgiát. 

Németországnak szembe kellett néznie a náci múljával, mert vesztett. Oroszországnak nem kellett szembenéznie a szovjet bűnökkel, mert nyert. Egy olyan országról beszélünk, melyben a nácik legyőzése mélységesen beleivódott a nemzet identitásába. Az Szovjetunió felfoghatatlan veszteségek árán, de megvédte a hazáját, és ez végül legitimált minden kegyetlenséget, minden abnormalitást, minden leírhatatlan pusztítást, amit Sztálin és utódai tettek.

Két tanulság: 1) a haza védelmében mindent szabad, 2) az ellenség náci.

Rásütni Ukrajnára a náci bélyeget, és ezzel véget vetni minden érdemi vitának arról, hogy indokolt-e, amit művelnek az orosz katonák, szinte túl egyszerű volt.

Aki Oroszországnak nem tetszik, az náci.

Aki náci, az nem ember.

Az egyik legnagyobb vita, amibe a hozzám közel álló emberekkel hajlamos vagyok belekeveredni, az az orosz megszállók embernek nézése körül alakult ki. A rettenetes, borzalmas, kimondhatatlan elkövetett bűnök ellenére sem gondolom azt, hogy Ukrajnában a megszálló erők közt egy csomó lelketlen pszichopata harcol. És azt is elvitatom, hogy önálló személyes döntésük volt oda kerülni, vagy akár csatlakozni a katonasághoz. Egy önálló gondolkodással bíró emberrel nehéz megértetni, milyen, ha valakinek nincs önálló gondolkodása. A szüleiknek sem volt. Az iskola sem tanította meg rá. A közélet pláne nem. A hadsereg (mint gyakran egyetlen potenciális karrierlehetőség) meg még annál kevésbé. Honnan lenne? Honnan szeretné az erőt, hogy kiálljon valami ellen, ami ellent mond mindennek, amiben korábban hitt, ráadásul egyes-egyedül?

Aki szerintünk felfoghatatlan bűnöket követ el, aki szerintünk megtestesít mindent, ami csak rossz ebben a világban, akkor azt megölhetjük? Akkor megszűnik a probléma?

Bárcsak mindenki olvasna a Holodomorról. Meg Anne Applebaum cikkeit. Hiányzik, hogy valakivel ugyanazt a képet lássuk erről. De nem lehet az embereknek megmondani, hogy mit olvassanak és kinek higgyenek. Én sem tudtam végignézni Tomcat videóit a témáról, mikor azokat ajánlották nekem.

De senki nem akar már a háborúról beszélni, vagy aki igen, az csak a saját véleményét szeretné hangoztatni.

Én is. :/

a medve hónaljában

Anti holnap elmegy Lettországba három napra. A mai napon, azaz húsvét vasárnapkor felvágtuk a kalácsot, sonkát ettünk (juhú vége a böjtnek), én sört ittam (juhú vége a böjtnek - büszke vagyok arra, ahogy az alkoholböjtöm sikerült), elmentünk a városba ebédelni, átköltöztettünk egy adag cuccot az új lakásba, este mesét néztünk, most pedig Anti itt szuszog mellettem, míg én kezelem a rám jellemző, késő esti energiarohamomat.

A karlovai Prismában cirkálva vigyorogva néztem rá. Olyan jó fiatal felnőttnek lenni, olyan izgalmas minden.

Otthon Tibullus vár minket. Befészkelte magát mellénk, a fejét Anti vállára hajtotta. Szegény cicát négy napja az Elva melletti főútról szedték össze a macskamentők, valaki ugyanis kirakta csak úgy. Most nálam lábadozik.

Miután hazaértem Magyarországról, akkor vált világossá számomra, hogy Észtország, ahol élek, mennyire kicsi, mennyire törékeny, és mennyire máshogy értelmezi Ukrajna orosz invázióját, mint más országok. (Mármint nyilván vannak még országok, akik hasonlóképp kezelik a helyzetet, de ez egyáltalán nem jellemzi az egész világot.) Hazérvén teljesen megdöbbentem, milyen zárt kis akváriumban élnek a tartuiak, bár 1-2 nap alatt visszaszoktam abba a tudatba, hogy ez a normális. Észtország hivatalos külpolitikája nagyon is egyetértésben van az enyémmel, amiért nagyon hálás vagyok - de attól még ha elszabadul a pokol, itt is pokol lesz.

Meddig tudunk még végigsétálni a Rüütli utcán kézen fogva a tavaszi napsütésben. Meddig tudok még végigtekinteni a karlovai Prisma kenyérválasztékán. Meddig tudok még mentett cicákat befogadni.

"Hát igen Bogi, te jól elköltöztél. Ha jönnek az oroszok, onnan merre menekülsz?"

Kaptam pár ilyen megjegyzést Magyarországon. Emlékszem, Csaba is mindig azt mondta, hogy nem akar Észtországba, "a medve hónaljába" költözni. Finnországi diákjaim egy része is pedzegette, hogy merre tovább, ha megindul a front.

Amit ők nem értenek, az az, hogy sehova. Én nem megyek innen sehova.

Egyrészt Anti sem menne. Bár ő nem professzionális vagy félprofesszionális katona, mint az öccsei, az elég egyértelmű számára, hogy nem kívánja külföldről nézni, mi történik a hazájával. Én meg nem hagynám ott őt.

Meg egyébként sem. Észtország az én helyem. Ha a gazdagság, kényelem vagy karrier motivált volna, nem költöztem volna ide: mindhárom szempontból jobb lett volna, ha Magyarországon maradok. Nem tudja szimplán más ország felváltani azt, amit ez a hely iránt érzek. A legszebb hely, ahol valaha jártam, Georgetown volt Washington DC-ben, de ahhoz képest is ezerszer lennék inkább itt, a tartui dombok között, a hülye kis irreleváns Emajõgi mellett, irreleváns utcákon, ebben a pici országban.

Ez az ország azért volt képes fennmaradni, mert a lakói hittek benne. Én azért költöztem ide, mert hiszek benne.

Nagy szónak tekintem, hogy találtam ilyen helyet, és ki szándékozom tartani mellette.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.