Szabad a finnugoroknak ünnepelni?

Rokon Népek Hete van.

Juhhú.

Iskolákban tartanak finnugor tematikus napokat, kultúrházakban szerveznek előadásokat, táncházakat és egyéb rendezvényeket, Tallinnban és Tartuban megtartják az éves nagykoncerteket. Szegény finnugor világ két éve lábon lőve biceg a koronavírusjárvány miatt, most meg itt van ez a rettenetes háború.

Saját szervezetünk, a Hõimulõimed egy iskolai előadásra, egy múzeumi rendezvényre és a két nagykoncertre hivatalos csak ezen a héten, de a hónapban más programjaink is vannak. Tulajdonképpen rég nem voltunk ilyen aktívak.

Az általam egyébként mélységesen tisztelt Oliver Loode, az otepää-i Uralic Centre vezetője, akinek rengeteget köszönhet a finnugor világ, arra a következtetésre jutott, hogy helytelen manapság ünnepelni. Oroszország népirtó háborút folytat Ukrajna ellen, és az oroszországi finnugor kisebbségek többsége vagy lapít, vagy aktívan támogatja a háborút, mert azt hiszi, az jó ügyért harcol. A mobilizáció ráadásul különösen súlyosan érintette ezeket a térségeket, mind közül leginkább pont Mariföldet. Hogy álljunk ki és énekeljünk a nyelvükön mintha mi sem történt volna, hogy tapsoljuk meg őket, miután eljárták szokásos, mosolygós, csoszogós táncukat dobbal és dudával?

 És mi van, a úgy döntünk, hogy ez nem helyes?

Ne menjünk iskolákba? Ne lépjünk fel falusi múzeumokban és kultúrházakban? Ne tartsuk meg az éves nagykoncertet?

Mondjuk azt a minket meghívó iskoláknak és kultúrházaknak, hogy ebben az évben nem vagyunk hajlandók marikról és udmurtokról beszélni?

Lehet, hogy van, aki szerint ezt kéne tenni. De azt hiszem, szerintem nem, és nemcsak azért, mert én szeretek fellépni vagy előadni ezekről a dolgokról. De most sem, és valószínűleg a jövőben sem hiszek a kollektív bűnösségben, és teljes népességek demonstratív jellegű büntetésében, amennyiben ennek nincs biztonságpolitikai alapja. Nagyon sokan érzik már így is magukat magukra hagyva. Egyszerűen nem érzem helyesnek még inkább megtagadni őket.

Meg egyébként is.

Szombaton Väike-Maarjában kell előadnom. Magyarországról. Kicsit elbizonytalanodtam. Mit mondjak Magyarországról? Gulyás, paprika, pálinka, Tenkes kapitánya? És ha a mai Magyarországról akarok beszélni, az nem csak Orbánról szólna? Nem nagyon akarom rá kihegyezni a dolgot.

Az én országom mégiscsak több ennél. És a finnugorok is többek Putyinnál. Putyinok, Orbánok jönnek és mennek, de nem maradnak itt örökre. Még ha nem is fest olyan fényesen a jövő, a finnugor népek többsége valószínűleg így is túléli Putyint. Hogy akarunk a jövőben ezekre az évekre emlékezni? Az évek, amikor megszakadtak a kapcsolatok?

Túl vagyok továbbá azon is, hogy innen, a tartui otthonom biztonságából mondjam meg az embereknek, hogy hogyan kéne viselkedniük.

Lehet, hogy kicsit máshogy illik most ünnepelni. De azért még szabad. Nem mindenki Oliver Loode, és nem mindenki tudja azt csinálni, amit ő.

Meg egyébként is.

Nem kell több embert utálni, mint akit muszáj.

vége van a hétnek és itt tartok

Kinyomtam a zoomot péntek este és nagyot sóhajtottam.

A rohadt életbe, elfáradtam. Pedig ezen a héten összesen 4 órám maradt el. De így is nehéz volt. Akkor is, ha szeretek tanítani, és ha nem igényel már olyan sok időt és energiát a felkészülés. Meg akkor is, ha a diákjaim többsége motivált és sikerült megtalálni velük a közös hullámhosszt.

25 diákom van jelenleg. Jövő hétre talán 26. Többet nagyjából nem is bírok.

Érdekes egyébként, valamikor 15 éves korom környékén úgy képzeltem el az életem, hogy majd egy jó fej magántanár leszek, nyelveket tanítok embereknek, ebből szépen megélek egy szép kis házban egy nálam kicsit vagy sokkal jobban kereső férfival, és milyen jó lesz nekem. Aztán tessék, magántanár lettem.

De nem is ez a baj. Én egy cseppet sem bánom a munkát.

Az viszont nem oké, hogy alig van honnan feltöltődnöm. Üres óráimban fekszem és videókat nézek, de ez nem tölt fel. Ettől nem érzem teljesnek az életem.

Ezen az útvonalon elgondolkoztam, mitől érezném magam jobban feltöltődve. A válasz hamar jött: barátoktól. Kollégáktól. Emberektől, akik megértenek. Valamilyen szociális élettől.

Szeretnék figyelni valakire. Szeretném kidumálni a dolgokat magamból és meghallgatni, ahogy ő kidumálja őket. Élőben. Szeretnék felszínes nyafogást, közös rituálékat, közösen megélt élményeket, és mindemellett azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül, van aki megért, tartozom valahova. Ez erőt ad. Ez jelenleg csak kisebb részletekben van meg. Természetesen vannak diákjaim, akikkel összebarátkoztam, és vannak volt kollégáim, barátaim, akikkel nem szakadt meg a kapcsolat, de a közösen megélt valóság nagyon kevés. Még Antival is, aki egyébként nagyon drága.

Meg a háború. Az a rohadt, undorító, rettenetes háború. Bárcsak tudnék segíteni valamilyen olyan módon, ami nem kerül pénzbe, és nem kell hozzá folyékonyan tudni oroszul.

Elkapott a honvágy.

Elnyúlni a nagyárpádi ház teraszán az esti rigófüttyöt hallgatva, fröccsel a kézben, miközben a kutya dörgölőzik hozzám. Random családtagok tűnnek fel és tűnnek el újra. Bármibe is kerül ennek a helynek a fenntartása, nem az én problémám. Milyen jó lenne. Én mégiscsak magyar vagyok.

De már szinte senkivel sem lehet úgy beszélni, mint régen. Túl messzire sodródtam.

Úgyhogy létre kell hoznom a saját valóságomat, a saját hálómat, a saját világomat. Csak ha sikerül is, ennek fenntartása örökké rajtam fog múlni.

Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Miért vittem el a macska holttestét a gazdájához?

Este 9 körül bicajoztam haza, amikor a Turu utca oldalában egy döglött macskára lettem figyelmes. A cica a járdára kiterítve feküdt, mellette a nyakörve, melyen rajta volt a neve és a címe. Telefonszám nem volt.

Aki elütötte, az valószínűleg megtett annyit, hogy így szem elé helyezte a szegény állatot, de arra feltehetőleg már nem volt (lelki) ereje, hogy megpróbálja megtalálni a gazdáját.

Lefotóztam a macskát és a nyakörvet, és segítséget kértem a macskamentő szervezetes Hannától, aki azt javasolta, vigyem házhoz a cicát ha tudom, és próbáljam átadni a gazdáinak. Vettem egy nagy levegőt, fogtam egy gumikesztyűt és visszatekertem biciklivel a holttesthez. Közben gondolkodtam az érzéseimen. Egyrészt izgatott voltam, hogy segíthetek (mindamellett, hogy nagyon szomorú nyilván), másrészt kicsit valahol reménykedtem, hogy valaki addigra már elviszi a macskát, és nem rám hárul a szörnyű feladat, hogy át kell adnom azoknak, akik mit sem sejtve hazavárják.

A macska még ott volt, és beemeltem a még meleg, merev testet a biciklikosárba. A kérdéses lakás az utca túloldalán lévő paneltömbben volt, de a kaputelefon valahogy nem akart működni. Közben Anti csatlakozott hozzám, és gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk. Megkérdeztünk pár helyi embert, hogy lehetne becsöngetni, de senki nem tudta. Végül a tulajdonos maga hallotta meg a lakásból, hogy valakik egy cicáról beszélnek és lejött.

Láthatóan mit sem sejtett, és beletelt 1-2 percbe, mire teljesen megértette, hogy a cicája nincs többé. A bőrömön éreztem a meglepetést, a hitetlenséget, a tagadást majd a kétségbeesést, amit láttam rajta. A karjaiba vette a testet, de nem bírt vele felmenni, leguggolt és végeláthatatlanul zokogott. Én is. Orosz volt, nem tudom, mennyit értett vagy fogott fel abból, hogy a macskát a Turu utca szélén találtam (és nem én magam ütöttem el), de láthatóa nem is érdekelte már, hogy mi ott vagyunk. Egy férfi kijött vele, és vádlóan nézett ránk. Antival elkullogtunk. Neki is fel kellett segíteni engem a lakásba, mert annyira sírtam. A fülembe suttogta, hogy a helyes dolgot tettem.

Amint volt annyi lelki erőm, megírtam Hannának, hogy a dolog elintéződött, illetve írtam a cicás csoportba és felhívtam anyát is. Közben két görcsös sírás között tovább gondolkodtam - miért akarom annyi embernek elújságolni, hogy mi történt? Miért érzek még egy enyhe késztetést arra is, hogy kirakjam a szociális médiába? Jól vállon akarom veregettetni magam, hogy milyen jó ember voltam? Fitogtatni akarom, hogy én, Timár Bogáta, felnyaláboltam a döglött macskát az út széléről és házhoz szállítottam?

Lehet. Lehet, hogy valóban szükségem volt hátba veregetésre és elismerő szavakra. De végül úgy döntöttem, hogy ha így is van, akkor is megérdemlem, mert ez piszok nehéz volt. Pontosan tudtam, mit él át az a nő előttem, aki a karjaiban dédelgeti a cicája holttestét, és előhozott minden fájdalmat és traumát Syksy halála kapcsán, amire mostanában amúgy is túl sokat gondolok. Az önmagammal való elégedettség valahol 5% körül mozgott a mindent elsöprő gyássszal szemben. Meg amúgy is. Tényleg jobb tudni, hol van a macska mint hogy örökösen bizonytalanságban élni, várni, reménykedni, akár évekig.

Szóval lehet, hogy volt bennem fontosságtudat, és lehet, hogy dicséretre vágytam. Lehet, hogy ez motivált abban, hogy magamra vállaljam ezt az egész dolgot. És látva az az orosz nő fájdalmát, elgondolkodtam, miért tettem ezt magammal, miért tettem ezt a problémát a magamévá. De ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor is elsősorban az ösztönzött, hogy úgy éreztem, ez a helyes. Nem tudtam volna aludni, ha otthagyom azt a macskát az út szélén, mert bár tudom, milyen meghallani a halálhírét, azt is tudom, milyen gyomorgörccsel hetekig várni, hogy mikor jön már végre haza. A végeredmény ugyanaz, csak kevesebb a kínzás. És tényleg jólesett, amikor mások azt mondták, hogy jó ember vagyok és helyesen cselekedtem. Minden ember, akit tisztelek és akire felnézek, ezt tette volna és nem bújt ki volna a feladat elől.

És végül nem, nem flexelek vele szociális médián, vagy családi, baráti csetszobákban. :)

Rohadt életbe azért. Ezért vagyok nevelőotthon. Nem bírok én elviselni ennyi fájdalmat.

a varsói Chopin reptéren

kávéval és joghurttal próbálom kiűzni az álmot a szememből.

Véget érta CIFU! Ami egyben jó is és rossz is: sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna, és hihetetlenül, váratlanul nagy lelki feltöltődést adott, de közben talán egy hét elég is volt. Elfáradtunk és egy kicsit ki is merültek a szellemi, fizikai és lelki tartalékaink.

Nagyon jó volt mindenkit látni. Őszintén nagyon örültem még azok látásának is, akikkel végül nem beszélgettem sokat vagy szinte semennyit. Láthatóan mindenki más is nagyon örült egymásnak - az első napokban gyakorlatilag mindenkin letörölhetetlen vigyor volt, és csak szívtuk magunkba az előadásokat. Este éjszakába nyúlóan söröztünk, fröccsöztünk, beszélgettünk és énekeltünk. Szeretem a bécsi kampuszt és szeretem látni, ahogy ellepik a finnugristák.

Féltem, hogy mit szól mindenki ahhoz, hogy nem fejeztem be a disszertációmat, de sokkal többen aggódtak inkább amiatt, hogy benne maradok-e még valamilyen szinten a FU világban, mint az, hogy ezt a témát nem fejeztem be. Persze így is megkaptam a magamét, de csak nagyon kevés embertől. És igazából meg is jött a kedvem ahhoz, hogy írjak egy cikket vagy valami más módon újra belemerüljek a finnugrisztikába.

Az előadásom és a szimpóziumunk meglepően jól sikerült. Mármint a szimpózium, ismerve a többi előadót, tudtam, hogy jól fog sikerülni, de attól tartottam, hogy az én összecsapott kis előadásocskám negatív irányban fog kilógni a sorból. Rettentően megijedtem, mikor láttam, hogy megtelt a terem, de valahogy, amint nekiálltam beszélni, úgy éreztem, visz magával a diasor és a téma. Megrettentem akkor is, mikor láttam a sok kérdésre felemelt kezet, de azok is nagyon konstruktívak és pozitívak voltak. Végső soron, mikor a közös fotót készítettük a lányokkal, nagyon büszke voltam magunkra. Ritkán érzem magam adekvát nyelvésznek, de most annak éreztem. Magukat az előadásokat is nagyobb lelkesedéssel és értéssel hallgattam - egy kicsit úgy is érzem, hogy békét kötöttem a tudománnyal.

Ebédszünetek, kávészünetek, csetablakok és esti programok… mindig is az az ember akartam lenni, akihez odamennek, akit meghívnak, akit szívesen látnak. Az voltam. Hálás vagyok érte. Bárcsak kétszer ennyi időm és energiám lett volna még, hogy sose fáradjak el, sose veszítsem el a türelmemet, sose érezzem a késztetést a hazamenésre. De én is öregszem.

Úgyhogy sikerült úgy viselkednem, hogy azt később megbántam, és sikerült úgy is, amit eredetileg nem bántam, de aztán úgy lebasztak, hogy végül azt is megbántam. És bár több mint egy napja kattog rajta az agyam, nem tudom, mit gondoljak és mit kezdjek ezzel. De azt hiszem, minél többet gondolunk ezekre, annál bizonytalanabbak és idegesebbek leszünk, amikor akár el is felejthetnénk őket. Én is túl tudom tenni magam mások hülyeségein, ők is túl tudják tenni magukat az enyémeimen.

Nagyon hiányzott Anti. Ő mindig meg tud nyugtatni, ha bizonytalannak érzem magam, és mindig el tudja terelni a figyelmem, ha túlságosan beleragadok egy (rossz) gondolatba. Sajnos most még a szokásosnál is kevésbé volt elérhető, mert ő is ide-oda utazott. Határozottan labilisabbnak éreztem magam nélküle.

Vége a cifunak és összességében jó érzésekkel távozom róla. Nagyon is jó érzésekkel. 2025 még messze van, de már alig várom a következő cifut - pláne, hogy Tartuban lesz. :)

Kora reggel van Bécsben

 ...és én vasárnap reggel egy nyitva levő üzlet után kajtatok a bölcsészkar közelében. Villamosok zúznak el a hotelszobám közelében (rájöttem, mi bajom van Béccsel: az istentelen nyikorgás, amit a villamosok minden sarkon produkálnak), én rovom a kábelekkel beszőtt, kipufogógáztól elszürkült, járókelők által lestrapált utcákat idejétmúlt boltok és szendvicsezők-kebabozók között, és közben érzem, ahogy kúsznak vissza belém a három évvel ezelőtti szorongások, kisebbségérzet, önmegkérdőjelezés, önostorozás.

Nem beszélve az emlékekről, amik Bécshez kötnek.

8 nap itt. Mi az istennek foglaltattam 8 napra szállást.

Meglátjuk, mit hoz ez az idő. Mégiscsak ez az égöv az én eredeti otthonom, és ez a társaság az, akiket először kollégáimnak hívtam.

Reggel 7-kor, amint megnyitottam a Postimees-t...

...kiment az álom a szememből.

Nagyon izgalmasnak hangzott a megkeresés a véleményrovat-vezetőtől, hogy havonta írjak egy-egy cikket, melyben Magyarországot és Észtországot vetem össze egymással, vagy valami ilyesmi. Az embereket érdekli, amit mondok! Örömmel beleegyeztem.

Nagy nehezen megírtam az első cikkem, amelyet egyszerre szántam bemutatkozásnak és egy mintának arról, mire lehet tőlem számítani. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezekről a dolgokról kell írni és kell velük foglalkozni: hogyan lett Észtország sikeres nyugati állam és hogyan lett Magyarország Kis-Oroszország. Orbánt nagyon kifizetődő utálni mostanában, de ez egy sokkal régebbi és komplexebb történet, mint az övé.

Az eredeti szöveg a Twitteren nagy kört futó hozzászólásláncomra épült, mely arról szólt, hogyan változott a politikai gondolkodásmódom, mióta Észtországba jöttem. Alapvetően lassabb tempójú, elmélkedősebb szövegeket szeretnék írni a múltról és a jelenre gyakorolt hatásáról. Az inspirációt gyakran az anyukámmal való beszélgetések adják.

De Orbánnak azóta maxra kellett tolnia a fasisztát, aztán Bécsben magyarázkodnia, és már megint az egész világ róla beszélt, melyet nyilván érintenem kellett a szövegemben is.

A kéziratot kedden adtam le, hétfőre lett belőle cikk.

Pont azon a napon, amikor Észtországban beszüntették a napilapok hétfőnkénti terjesztését, szóval a nyomtatott lapot csak kávézókban vagy könyvtárakban tudom olvasni. Megvenni nem. :/

Egy rémálmokkal teli éjszaka után, reggel 7-kor végül szembejött velem a saját nevem a Postimees online platformján. És kiment az álom a szememből.

Tudom, hogy never complain, never explain, főleg nyilvános nyilatkozatok esetén, de mivel ez a blogom, itt igenis leírom, amit érzek, mert nem egészen az a cikk jelent meg, mint amit én leadtam.

A címet lecserélték egy sokkal clickbaitesebb verzióra, mint amit eredetileg adtam. Az eredeti az volt, hogy Mi történt Magyarországgal? Ebből lett Orbán enyhén fasisztává változtatta Magyarországot. Ami izé, szerepel a szövegemben, de annak a bekezdésnek lényege az volt, hogy miután a 2000-es években sikeresen elkúrták Magyarországon a demokráciába vetett hitet, ez remek táptalaj volt Orbánnak arra, hogy kihasználva a speckó böszmeséget, ami a magyarokat jellemzi, felépítse az enyhén fasiszta kis birodalmát. A tusnádfürdői beszéd után azonban ez pont úgy tűnik, mintha amiatt gondolnám ezt a fasizmus-dolgot. Pedig izé, Orbán rendszerét távolról sem azért gondolom fasisztának, mert volt ez a beszéd. A szövegemben a kettőt egyáltalán nem hozom párhuzamba.

Ezután jött egy rövid bevezető, melyben megismétlik a fasiszta-dolgot, majd éppen abból a szakaszból idéznek, amit leges-legutolsónak, nagy izzadással írtam meg, hogy összekösse az első, bevezető gondolatmenetet (mi lehet a baj Magyarországgal és milyen döntések vezettek oda, ahol most van) a cikk második felével (észt vs magyar politikai kultúra napjainkban, és a rám gyakorolt hatása). A szakasz arról szólt, hogy hiába utálom a rendszert, ha benne élek, akkor is hat rám. Semmiképpen nem szántam volna neki kiemelt szerepet.

Továbbá a bevezetés kiemeli azt a szakaszt, hogy Varro Vooglaid is belepirulna Orbán tusványosi beszédébe. Ezt lehet, hogy július 24-én, a cikk írásakor így gondoltam, de mivel azóta Vooglaid nyilvánosan megvédte Orbán beszédét, elég kínosan néz ki a cikk elején, nagy betűkkel szedve.

Mivel a Postimees fizetős, és a bevezetés után a cikk paywall mögött van, az olvasók 90%-a annyit olvas csak el, hogy én lefasisztáztam Orbánt, illetve abszolút hülyeséget állítottam Vooglaidról. Juhhú!

Nem meglepő módon kaptam hideget-meleget, és főként azok fejezték ki véleményüket, akik hideget akartak adni. A Postimees-olvasók kommenjei még egész tűrhetőek voltak (ehhez ugyanis előfizetőnek kell lenni, így nagyobb az esélye, hogy elolvassák az egész ciket), a Twitteren rám eresztették a trollhadsereget (ők egyébként elég viccesek), a Facebookon pedig valamiért az a konszenzus terjedt el, hogy terhes vagyok. Meg még elég sok elég csúnya dolog, de ezek a kommentelők túlnyomórészt azok, akik csak a címet olvasták el. De azért volt pár ember, aki pozitív visszajelzést is adott. :)

Na hát na.

A Postimeesszel végzett közös munka buktatóiból tanultam, de azért remélhetőleg nem mondják le az együttműködést. Egyébként meg hiába érzem magam kicsit nyilvánosan levetkőztetve, ezt csak akkor kerülhettem volna el, ha kussban maradok. És nem akartam kussban maradni.

Anti hozott nekem egy csokor rózsát.

Jól vagyok, biztonságban vagyok.