And when the night is cloudy, there is still a light, that shines on me, shine until tomorrow, let it be

"Biztos jó lesz ez neked?" A választ én sem tudtam, egyet tudtam: kell. Nem lehet tovább hallgatni és összerezzenni minden kis jelére, mintha tűvel böködnének. Tudnom kell, mi igaz, és mit képzelek be magányomban.

Látszott rajta, hogy nem akar belecsapni a lecsóba az indexfelvétel alatt, engem rágott az ideg, bájcsevegni nem volt erőm, szavaimat alig bírtam türtőzteni, mikor mégis kijöttek, kicsinyesnek éreztem magam, értetlennek, hisztisnek. Az általa elejtett kis elszólások mint a lepattanó parázs, égtek bennem. Ez lesz? Ezt mind sikerül elérnem a mai nap, beigazolódik, hogy senki sem vagyok már neki, max. ugródeszkának voltam jó, hogy rátaláljon a többiekre?

A koli felé menet már nem bírtam. Nézz rám! Látsz valamit? Mondd, hogy jelentek neked még valamit! Én nem haragszom... ami fáj, fáj, megoldom, ezért nőttem ilyen szép nagyra. De ha neked mindegy, hogy egyáltalán megoldom-e... ha neked minden mindegy... ha neked már megszűntem létezni, nem mint nő, mint ember...

Nem teheted ezt velem. Nem alázhatsz meg ennyire... egy ideig bírom a megaláztatást, de ez a kétségbeesés az őrületbe kerget... szerettél, vagy mi. Legalábbis azt mondtad. Bár mondtál sok mást is, és tetted az ellenkezőjét...

A sokat látott kolibüfében a sokat ivott macifröccs mellett egy égszínkék szempárt figyeltem, hogy eljutnak-e hozzá a szavaim. Tudtam, hogy ha nem vagyok teljesen egyenes, korrekt, adekvát, nem ér el semmit a mondandóm. Megfullad az érzelmekben, az érzelmes szóömléseimre meg egysezerűen immunis. De olyan nehéz szétválasztani a jogos neheztelést és a zsigeri fájdalmat... soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire meg tud bántani.

A háttérben egy Beatles válogatás szólt, épp a Yesterday zümmögött. Az álarcszerű mosoly végül leolvadt az arcáról, odahajolt hozzám és ő is kifakadt. Már hogyne sajnálná... próbálta úgy csinálni, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon nekem, de most látva belátja, hogy néhol tévedett.

-...na gyere ide, rókám!

A nyakába borultam, és először aznap végre szeretettel átölelt, egy ideig próbálta törölgetni a könnyeimet, de végül feladta. Mint egy gejzír, úgy törtem ki, a sok öngyőzködés és jólvagyok-mutatás után. Semmi más nem kellett, csak egy kis őszinte figyelem, egy sajnálom, egy pillanat, amikor biztos lehetek afelől, hogy maradt benne még szeretet irántam.

Sokáig maradtunk úgy, egymás karjaiban, már csak azért is, mert idő kellett ahhoz, hogy vállalhatóvá száradjon a szemem. Az azt követő lelkizés kigyomlálta belőlem a haragot, még valamennyire a féltékenységet is, majd átcsapott csevelybe, és a végén már jóízűen nevettünk a világon, az embereken, és lemorzsolódtak a kínos feszengések.

Pár dolgot megtudtam, amit nem jó, hogy így tudtam meg. Nem világvége, de jobb lett volna máshogy. Kiderültek olyan dolgok is, amiket megint meg kell emésztenem, és kissé visszacsúszattak a túllevés-falon. De végül is legalább már tudom, nincs több zsákbamacska (öhm, legalábbis remélem). És még milyen biztos voltam benne, hogy a Magyar Tolkien Társkeresőre én immunis vagyok! Naivitás nélkül nem tudok élni, de azért néha komolyan leütném magam egy LAPÁTTAL (áthallás neked, Szonja ;))... ilyenkor úgy érzem magam, mint egy Jenga-torony, melynek a legalsó rúdját húzták ki, úgy dőlt össze. Hódolatom, az, atyaég... na de most már mindegy. Ez volt a legkisebb része az érzelmeimnek.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltök vele. Úgy kellett szaladnom Artemiszhez, így is elkéstem. Talán még maradtam is volna vele, úgy élveztem, hogy ilyen kötetlenségig eljutottunk, és nagyon reálisnak éreztem azt a veszélyt, hogy a rossz érzések ha nem is ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, de visszatérnek, miután elválunk. Megkérdezte, mikor veszem vissza a kommunikációs csatornáimra, de ehhez még nem tartom magam elég késznek. Akármennyire is segített ez a találkozás a lelkemen, azt hiszem, ezek a sebek nagyon lassan fognak begyógyulni.

Az esőillatú bokrok közt Radlert iszogatva vihorásztunk Artemisszel a Gellérthegyen, felszabadultan, egyik témából a másikba csapongva, határozottan érezve magamon, hogy oldottabb vagyok. A hegyoldalból leereszkedve megálltunk egy kilátóban, könyökölve néztük, ahogy a lemenő nap a felhők közül kibújva sárgán megvilágítja az esőáztatta várost. Már-már giccses volt, mégis felemelő, néztük a buszokat, az embereket, a hajókat, ahogy suhannak alattunk. Csak azok, és a mögöttünk szóló rigócsicsergés (és a 30 m mélyből angolul felkiabáló kínai turisták) emlékeztettek arra, hogy nem állt meg az idő. Egyikünk sem szólalt meg. Nekem jártak a gondolataim, formátlanul, mégis éreztem, hogy keringenek bennem, keresik a helyüket, mielőtt még szavakká formálódnának a fejemben. Úgy éreztem, örökké ott tudtam volna maradni, míg minden egyes gondolat a helyére kerül, és a világ is más lesz, az idő is lendül egyet, elősegítve az elfogadást.

Majd elindultunk, le az Erzsébet-híd és a város felé, és én, vadrózsával a hajamban, utolsókat szippantva az üde gellérthegyi levegőből, úgy éreztem, belül is megtisztultam valamennyire.

What doesn't kill you...

...makes you wish it did!

/napi epic beszólás :D/

Itt Pécsett minden olyan más. Nyugodtabb, harmonikusabb... szeretem Pestet, ott van már az életem nagy része, a pörgést, a koliszobát... de a nagy ház, a virágillat, az őrült kutyám és furcsán imádnivaló családom, erkélyre kiülni, meggyborozni, Narancsot olvasni... a nagyárpádi ház megmaradt nekem úgy, mint az idill, a harmónia megtestesítője. Minél hosszabb idő eltelte után és kevesebb időre jövök, annál inkább.

Ezt az embert, ezt egyszerűen imádom. Nem igaz, hogy valaha megunom. Nem akarok nagyon belemerülni a tüncögésbe, mert még megvádolnak azzal, hogy felszínre kerültek mélyebb érzéseim irányában (bár egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember iránti érzéseim olyan mélyek, mint a szeretetem iránta), de világgá akarom kürtölni, hogy boldogságosság volt minden perc, amikor az ő jellegzetes mozdulatait és észjárását figyelhettem. Cinegém, te valamit nagyon elraboltál belőlem.

Isten mindig akkora feladatot ad nekünk, amekkorát meg tudunk oldani, mondták nekem többen is a múlt héten. De én ezt nem tudom megoldani, küzdök, ideig-óráig javul, aztán zuhan vissza. Hát akkor segít egy kicsit, válaszolták.

Segített. Asszem segít éppen. Más kérdés, hogy újabb okot ad a hisztérikus röhögésre.

Érdekes, ahogy a zene hat ránk. Épp most olvastam Tolsztojtól a Kreutzer-szonátát, mely arról ír, milyen veszélyes eszköz is a zene. Átvetíti a zeneszerző érzelmeit a hallgatóra, de az csak az indulatot érzi, az okát nem, hiszen nincs is.

Szinte Nightwish-függő lettem, állandóan azt hallgatok, mint egy életerő-infúzió, olyan. Nórival kacsakészítés közben nekiálltunk Lady Gagát hallgatni, felcsapva botcsinálta popzene-szakértőnek, és valahogy olyan negatív hatással volt rám az egész (holott távolról sem utálom Lady Gaga muzsikáját), hogy teljesen depresszióba estem tőle egész estére, és másnap is szomorúan ébredtem és nyomott hangulatban vészeltem át majd' az egész napot (amikor nem volt alkalmam Nightwish-t hallgatni). Creepy. Mindenesetre most Tarja tolja a szopránt a fülembe konstans.

Fáradt vagyok már blogolni... folytköv, valamivel.

...and I'm gonna teach you how to live

Spontán kjútnessz, az volt a napom. Imádom, ha egy nap spontán kjútnessz. A kissé felhős délelőttöt beragyogta Nóri napsárga ruhájában és töretlen vidámságával. Körbetüncögött, ölelgetett, bennem is felpislákoltatott valamit.

Mostanában újra orrbaszájba Nightwish-t hallgatok. Tarjás Nightwish-t. Felfedeztem pl. a Sleepwalker egy tisztább verzióját, és totál rákattantam. Felpattanok ilyenkor mindenhonnan és lebeg a lelkem. Minden egyes sort valahogy rá tudok illeszteni az életemre, beindítja a fantáziámat, előhozza a múltamat, és a szépséget, amit anno megláttam magamban, és a lendület egyszerűbbé teszi minden fájdalom feldolgozását. Körbepörgök, megcsinálok olyan dolgokat is, amiket régen meg kellett volna.

Némi szorongással érkeztem dialektológia zh-ra, de az elsők közt beadott dolgozatomat látván Bárth János (az a tündér! Jaj de mennyivel szexibb volt hátrafogott hajjal!) gratulációját fejezte ki, milyen szép zh-t írtam ilyen gyorsan. Még azt is elnézte, hogy a dogámat nem adtam még le. Nos igen, a dialektológia mindig is jól ment, csak a körülmények valahogy eddig mindig kisiklattak valahol, így nem tűnhettem igazán jónak.

A campus előtt Laliba botlottam (nem tévesztendő össze a plüsslovammal, ő egy nagyon drága szinttársam, félig a ló nevének ihletője), aki megkínált egy galagonyás kínai cukorkával, majd Kálmán is ott termett (és nem pofozott fel és nem nevezett hülye naiv picsának pedig megkértem rá), ellenben elkísért engem a Fővám térre libát venni. Liba nem volt, ellenben vettem egy egész kacsát (Prágában olyan jól sikerült megsütnöm a moldáv srác fél libáját, hogy Nórival kedvet kaptunk az itthoni hússütéshez is), meg még ezt-azt, aztán némi kerülővel hazaevickéltünk, lelkesen kirekesztve a külvilágot.

Drágalátos szegecses tűsarkúm egy tündérbogár, de még szoknia kell a cipőként való funkcionálást, és úgy feltörte a lábam, hogy a Városliget szélén szimplán levettem, behajítottam a kacsa mellé és mezítláb trappoltam el a koliig a füvön. A szobában aztán ablakot nyitottam, kipakoltam a lavórt, megtöltöttem langyos vízzel, beledobtam Nóri körömvirágos szappanját, csináltam Pick szalámis szendvicset, kibontottam egy üveg barna Kozelt, felgyűrtem a felsőm és a hátamat süttetve, fájós lábamat áztatva How I Met Your Mother-t néztem.

Ölni tudtam volna egy kangoo edzésért, úgy ugráltam megint, mint egy megszállott, és így is alig fáradtam el. De hajj de jó volt. Többet kéne sportolnom. Meg is kértem anyát, hogy tartogasson nekem egy kis kerti munkát, ha hazaérek.

Anyám egyébként kiröhögött. Közölte velem, hogy a kérésemre két kedves, szeretetreméltó és egyébként elfoglat férfi is szaladt hozzám lelket ápolni, az egyik ráadásul az éjszaka közepén, csudajó zh-t írtam, hétvégén Prágában lazultam, a szobatársam tündér, és én nyifogok az exemen, aki csupán a hiúságomat sérti. Háthát. A beszélgetésből csipkelődés lett, abból közös vihorászás. Anyalánya-effekt, mind lélekösszerázás, mind lányos csacsogás terén.

"Mit mosolyogsz?" kérdezték ma tőlem többen. És valóban, szinte végigmosolyogtam a napot. A szokásosnál is intenzívebben gondolok az életemre, minden részletére, ami csak ér engem, és ettől az állandó gondolkozástól mindig mosolyra áll a szám. Mert valahol, a végtelen megbántottság és keserűség fölött nagyon jól érzem magam. Van miért. Sírtam is ma, nem is keveset, de végül mégsem kétségbeesésben fogok lefeküdni. Továbbra is fáj, szaggat, rág engem Máté, de ha mélyen magamba nézek, maradt bennem béke és optimizmus.

Zavarba ejt, mennyire jó véleménnyel vannak rólam egyesek. Félreértés ne essék, szeretem én magam, de amikor olyanokat mondanak, melyeket magam sem láttam magamban, és így rámutatva sem igazán tudom megfogni, mégis arra alapozzák a személyiségemet, meg hogy milyen nagyszerű, akkor az azért zavarba ejt. Bár valószínűleg így a jó. Belülről melegít az ilyen és nem hagy kihűlni akkor sem, amikor a saját önbizalmam már mind elpárolgott belőlem.

Hát így vagyok. Szomorú, kétségbeesett, megbántott, és emellett vidám, kiegyensúlyozott, derűlátó. A két réteg alig érinti egymást, az egyikbe zuhanok megállíthatatlanul, a másikon dolgozom örökösen. Alig-alig látom, hogy egyik hatással lenne a másikra, de hát... küzdök. Az vigasztal, hogy más út nincs előttem, mint hogy kigyógyuljak ebből és túltegyem magam rajta. Tehát valahol egyszer majd elérem.

lelkitünc

Mit csinál a hülyelány, ha vasárnap délután óta jóformán nem aludt, egész nap száz kilométereket zötykölődött kb. 10 kilót cipelve egy szakadt táskában, holnap zh-zik és két beadandót is meg kell írnia? Nyilván hajnali 1-ig Ankalimonozik...

De nem baj, mert jó volt. Utánam az özönvíz.

And you can't save me now, I'm in the grip of a hurricane

Tök sok mindenről akartam írni, és valószínűleg a vonatozás okozta fáradalmak miatt is, de most ezeket elhalasztom.

"I think my mask of sanity is about to slip", írta egy időben gimis legjobb barátnőm, Dalma. Most én érzem magam így.

Igazából mindegy. Megfogadtam, hogy nem vinnyogok többet a blogomon, nem segít az. De asszem még sosem voltam ilyen bizonytalan a saját szellemi egységemben.

Erre szoktam azt mondani, hogy nagylányvagyokmegoldom.

(ez a dal most jobban, mint az eddigiek)

Feküdjél le lányom leányágyadra, hajtsd le szép fejedet selyemnyoszolyádra

Nem tudom azt mondani, hogy mindenre tudok megoldást. Még azt sem, hogy mindig értelek, vagy hogy mindig megfelelően tudok reagálni a cselekedeteidre. De ha szomorú vagy és ellened van a világ, idebújhatsz és meghallgatlak. Ha elszaladsz és nem akarod, hogy lásson a világ, a helyemen maradok és nem látlak. Csinálok neked reggelit, hozok kakaót a boltból, hazajövök, hogy sütit süssünk együtt, ellógok óráról/edzésről, ha fontosabb, hogy beszéljünk. Nem anyáskodásból, hanem mert része vagy az életemnek. Szívemen visellek, mert odanőttél.

Tűzleány és vízleány. Minden probléma és különbség ellenére elválaszthatatlan és megismételhetetlen.

...and if the lights go out

Tele vagyok gondolatokkal, de valahogy nem tudom/akarom kifejezni őket. Úgy érzem, ha kiírom magamból, elszállnak belőlem. Hagyom inkább magamban, hogy belülről dagasszanak, mint egy lufit, és bármikor mosolyra fakasszanak. Mostanában mindenkinek annyi baja van körülöttem... az egyik a környezetével csatázik, a másik a párjával, a harmadik az iskolájával/munkahelyével... egész eddig nem éreztem úgy, hogy be tudom tölteni a támaszték szerepét a kapcsolataimban, de most még az is felemel, hogy erre használnak. Magam érzem többnek tőle, hogy lám, más alkalmasnak tart arra, hogy segítsek neki igazodni a világhoz. A legjobb pedig az, hogy ha ér is negatív impulzus (mert ér), vissza tudom verni. Kaptam egy lelki békét, melyből tudok táplálkozni és erőt tudok meríteni. Tudok ésszerűen és értelmesen cselekedni. Hahh.

Nagyon sok pozitív benyomás ért az utóbbi időben. Nem is akarom, hogy folytatódjon a hét. Vagy mondjuk legyen azonnal péntek és érkezzek meg Szonjához Prágába. =)

Ezennel megragadom az alkalmat, hogy őszinte hódolatomat fejezzem ki Fodor Viktória kisasszony iránt, és tájékoztassam, hogy heteroszexualitásomat megtartva a rajongója lettem. *virtuális kézcsók

Kinézek az ablakon, magamhoz ölelem Lalit, körbepördülök és felnevetek.