we are golden

Ó, hát csak nem kollégista vagyok újra...?

Mindenféle horcruxok és szomorúságok ellenére ez egy tagadhatatlan tény és a tegnap erőst demonstrálta is ezt, nehogy elfelejtsem. A rengeteg szeretgetés ellenére még mindig nehezen tudok pozitívan írni, de legalább minden okom meglenne rá. Najó, nem, de akkor sem tudok rossz élményként gondolni a tegnapra, mert szükségem volt mind a spontán, mind az új, mind a régi benyomásokra meg emberekre és jó volt. A tegnap olyan volt, mint az egyetemi/kollégiumi élet összesűrítve, mindenből volt egy kicsi. (na ja, kicsi) :) De főleg férfiakból, legalábbis ahhoz képest, hogy általában mennyivel kerülök interakcióba naponta, a tegnapi kiugró volt. (már most látom, hogy Nóri, Vivi és Szonja röhögnek a markukba. Igen, tudom, szexeltem. Mindenkivel.)

Fél 1-től folyamatosan ittam, kb. hajnali 2-ig. Először Kamara, jé összefújja a szemetet a szél, Szonja és Eszti beszélgetése mellé ott termett Nóri, Vivi és én is, hoppá, majd elmaradt az órám, így azt előbb említettek némelyikével kitoltuk egy kicsit a dolgot... fél 4-ig, amikor is épp az egyik kedvenc hímneműmmel, G.M. úrral mentem találkozni, egy hirtelen felindulás kapcsán. Külön bejegyzést és külön lelkiállapotot érdemelne ő és a beszélgetésünk, de mivel a mostani bejegyzésem célja az, hogy valami pozitívat is írjak, most csak vázlatosan számolok be róla. No nem mintha. A téma szomorú volt ("te, kedves rutinos, mit tanácsolsz, hogy éljem túl, hogy elássák azt az embert, akit az egyik legjobban szerettem a világon?"), de maga a beszélgetés nem. Persze nem csak erről volt szó, és nem csak szomorkodtam neki, de mitadisten, nem balhéztunk és nem sírtam (olyan nagyon), és nem elég, hogy erre olyan szüksége volt a kapcsolatunknak, hogy ihaj, hanem úgy érzem, tényleg tudott olyat mondani, vagy nem tudom, sugallni, hogy egy kicsit talán tudok már mibe kapaszkodni majd csütörtökön, meg most is. És meséltünk és röhögtünk egymáson és magyaráztunk és ja. Jó érzés ismerni valakit, tudni, hogy mi fából faragták és mit gondol rólam. Czinege úrfi pedig nyilván ebben is kiemelkedő (miben nem). Talán valami ilyesmi lehetett a kedvenc megszólalásom tőle, amikor épp valaki elvesztéséről beszélt:

- Nem lehet tudni, mikor jön az, hogy "beüt"a dolog. De ne félj tőle, mert bármilyen szar, legalább ugyanannyira jó is, mert... hű de nagy Jäger!

(ugyanis meglátta a kb. tízliteres nagy jägeresüveget a pult mögött.)

Miután 10 perc fuldoklás után összekapartam magam a földről, tudtunk tovább beszélni, de... jaj. :) Egyébként meg kicsit mindig meglep, hogy mit gondol rólam, az életemről, olyan eltérően gondolkodik, mint a többiek, akik ismernek, mindig meg tud világítani olyan oldalát is a dolgoknak, amire én nem is gondoltam volna, hogy szerepet játszhatnak az életemben. De pont ezért, na. De nem merülök bele.

Miután csodálatosan rendeltetésszerűen leitattam Czinegét az Ördögsarokban, hazasprinteltem a koliba, ahol már készítették elő az esti összeröffenést. Az összeröffenésből a negyediken nos, hét országra szóló spontán kolibuli lett, iszonyú sok emberrel és iszonyú jó hangulattal, én meg nem győztem dagadni a büszkeségtől, hogy hüpp, végre, bulizó egyetemisták, a "mi" szintünkön... Határtalanul örültem a dolognak, pláne azért, mert Szonja rögtön a legjobb oldaláról ismerte meg a kolit, és még Seyda is tudott kivel beszélgetni, tehát minden vágyam teljesült, masszírozás terén is... két srác ugyanis kitalálta, hogy versenyt masszíroznak, és én jelentkeztem alanynak. Ebből a szempontból jól is sikerült a dolog (bár úgy fáj a hátam azóta is, mintha összevertek volna), mindketten jót masszíroztak, bár azóta is nehezen magyarázom meg, hogy miért hagytam, hogy tusfürdőt használjon az egyik masszázsolajnak. No mindegy. Tehát ment a parti, egyre részegebbek lettünk, Békéscsaba úrfi Niagarát csinált a piszoárból, épp a bőszen felmosó Nórit néztem bambán, mikor befutott a hívás Kálmántól, hogy ugyan már, menjünk be a városba velük piálni. Voltak kétségeim afelől, hogy jó ötlet összeereszteni Szonját és Hódot, de legnagyobb meglepetésemre Szonja teljes mellszélességgel támogatta az ötletet, úgyhogy elindultunk. Nem volt garantálva színtiszta alkoholmentességünk, egy srác a megállóban szóba elegyedett velünk, hogy az éjszakai járat nem fog jönni és inkább ő visz el minket a városba, de nem tudtunk sokat beszélgetni, mert az éjszakai járat hogy, hogy nem, de jött. :) Szonjával odáig meg vissza voltunk, hogy milyen arany életünk van, pedig akkor még nem is találkoztunk a srácokkal: azt nem tudom, hogy Hód és Szonja mennyire örültek egymásnak, gyanítom, hogy valamennyire igen, de Kálmán és én annyira indokolatlanul baromiranagyon megörültünk egymásnak, hogy a hátralevő időben egész végig csak vigyorogni és örvendezni tudtam, pedig ha az arcom a májam állapotát tükrözte volna, inkább sírásra görbült volna a szám. A továbbiakban párokra szakadva folytattuk az estét, amíg Kálmánék albérletében meg nem pihentünk és hajnali négykor pontot nem tettünk a randomkodás végére.

Ma felébredve nyilván számot kellett adnom magamnak arról, hogy mit is keresek Kálmánéknál, és kissé szégyenkezve azt is meg kellett állapítanom, hogy az első diskurzuselemzés és nyelvelméletek órát gyaníthatóan ellógom, de az életemet könyörtelenül folytatnom kellett. Miután Csabával (és Fioval) találkozván még mindig nem vittem vissza a könyvet az Ervinbe (kifogynak a papírkészletükből lassan, annyi levelet küldtek már nekem), és még mindig nem vásároltam be, erőnek erejével felkerekedtem és gyomorbántalmaimat leküzdve elkecmeregtem a kollégiumig. Na nem mintha ott nyugtom lett volna. Először Zsuzsi történetei biztosítottak arról a büfében, hogy alpáriságom nem a legalja mindennek, és minden állatkodást lehet még a képzeletet túlszárnyaló szintekre fokozni, majd újfent Nórival, Vivivel és Szonjával fogadtuk az épp a büfébe tóduló embereket. Általános tompaságom és alkoholcsömöröm erősen korlátozott abban, hogy megfelelő beszélgetőpartner legyek - de hamar bele kellett edződnöm a társalgásba, mert Vivi éppen úgy döntött, hogy nem kímél. Se erőm, se kedvem ahhoz, hogy az elhangzott poénokat felidézzem, az viszont felettébb említésre méltó volt, hogy mindenki kerek szemekkel hajolt oda hozzám, hogy Bogi, mi volt a sráccal a bulin, akivel elmentem masszírozni? Mint kiderült, mikor az emberek láttak minket a szobába menni, mindenki azonnal és ugyanazt a következtetést vonta le, attól kezdve pedig, hogy hol van Bogi, csak egyetlen válasz létezett. Eltekintve attól, hogy ez a sztori rengeteg poénnak adott alapot, erősen bosszantott, hogy úgy gondolták, hogy az első kolibulin az első utamba akadó gólyával lefekszem, pláne hogy van barátom, csesszemeg. És hát mondhatom én, hogy nem volt semmi, max. pár együttérző mosolyra számíthatok, véleményváltozásra nyilván nem ("De nem volt semmi!" "Tudod, hogy nekem bevallhatod!" "De nincs mit!" "Ugyan, nem ítéllek el!" "ÁÁÁÁÁRRRGGGHHH"). Nahát mindegy, mém lett belőlem rövid úton, de talán még lesz alkalmam megfoltozni méltatlanul megtépázott hírnevemet. Addig meg szereztem egy tiszteletbeli szexpartnert, hurrádejó, ilyen sincs mindenkinek.

A szobában nagyon otthonosan vagyok. Szobatárs kisasszony nyitott és kedves, de egyelőre úgy be vagyok tojva tőle, hogy alig merek hozzá szólni.... remélem ez majd oldódik. A 415-telenség továbbra is furcsa néha, főleg ha beszélnek róla, hogy ja, a 415, igen (a szívemhez nőtt az a szoba és az az életvitel, nah, nekövezzetek), de ugyanúgy élvezem az itteni nyugalmat és kihívást is, hogy ez már a 709, de én még rendületlenül itt vagyok magamnak.

Imádok egyedül lenni. Imádom, hogy felpattanhatok a biciklire és mehetek amerre akarok, ilyenkor úgy érzem, enyém a világ. Van bérletem, van kollégiumi belépőkártyám, vannak felvett óráim: van élet, ami az enyém és nem kell osztozni rajta és nem függ mástól! Ezzel persze nem a barátaimat degradálom, mert nélkülük aztán kitörölhetném mindezzel a s*ggemet, de ezt a helyzetet már nagyon vártam. Csaba persze kicsit nyűgös is ezért, kevesebbet vagyok vele és nem mutatom jelét annak, hogy hiányzik, de ez most annyira kell... holnap úgyis mehetek vissza Pécsre, hogy csesződne meg, annyira akarok, mint kiszögelni magam az ablakunk fölé. De erről nem beszélek, ugyebár.

A holnapi napot még kiélvezem. Aztán meg talán visszaszivárog belém az életkedv, a nyüzsgő város fényeit figyelvén, a magas koliablakból.

~says leave right now or quicker: you've overstayed your time

Tudom, a blogom lassan úgy néz ki, mint egy nekrológgyűjtemény, és ez vajmi kevéssé vigasztalja azokat az erre járókat, akiket az érdekel, hogy hogy vagyok, de türelmet kérek tőlük: ez is részese annak, hogy tulajdonképpen hogy is van a lelkem.

Ez egy ömlesztvény lesz. Ömlesztvény arról, hogy mi minden volt/van velem, amik mind megérdemelték volna, hogy érdemben leírjam őket, csak vagy időm, vagy számítógépem nem volt hozzá. Avagy jó és kellemetes dolog a mosolyuccában lakni és Csaba gépét használni, de ha mégiscsak vendég vagyok, illetve ha a munkanélküli pasim csakis a facebook és származékai böngészésében jeleskedik (és morog, ha megvonják tőle az eszközt), akkor aránylag kevés időm/affinitásom van ahhoz, hogy hét országra szóló blogbejegyzéseket írjak. Igen, blogoláshiányom van! Hosszú mondatszörnyeket akarok kreálni, wááááááááááá!

Az, hogy Mamika, rendületlenül szar. Nem nagyon tudtam eddig elmagyarázni, hogy milyen is... mintha két külön érzelmi síkon léteznék. Az egyik a gyász, a másik olyan, mintha minden menne tovább normálisan. Most, blogolva jut eszembe a hasonlat, hogy olyan, mintha egy horcruxot hordoznék. Vannak a dolgok, de semminek sem tudok egy közepesnél jobban örülni, ellenben tompább és negatívabb minden, ami ér. Szar. Mintha valaki megbénítana. Valaki hiánya, nyeh.

Toszkánáról annyi gondolatom és mesélnivalóm van, hogy jól leírtam naponként pontokba, hogy majd leblogolom az egészet, na ja, hogy is mondják jobb helyeken, lófaszt. Toszkána jó volt, király volt, nagyon szép helyeket láttunk és igazi utazásélményem volt (eltekintve attól, hogy folyamatosan számolgattuk az eurocenteket a hülye pénztárcaelvesztés miatt), de azért még idő, hogy kiheverjek mindent, ami ott volt. Gyereket, például. Nagy bőszen és azzal a szent fogadalommal indultam neki, hogy elviselem a kis hülyeségeit és nem veszekszem vele, de újfent szembesülnöm kellett azzal, Barnstaple óta először, hogy az én idegi kapacitásom olyan stresszhelyzetben, amikor személyiségbeli disszonancia van és nincs szelep, amin kiereszthetem a gőzt, nos, véges. És ha jelezni kezd a piros gomb, hogy idegkapacitás level is very low, akkor már nincs fogadalom és nincs türelem, ott már túlélésre játszik az ember és a vörös felhő a legjózanabb gondolaton is rajta ülepszik. Anya szerint anyabajom van, mások talán akkor értik meg jobban, ha azt mondom, hogy a szokottnál kicsit jobban helikopternek éreztem magam. És nem elég, hogy helikopternek éreztem magam, drága húgom mindent megtett, hogy azt is megértesse velem, hogy helikopterekre nincs szüksége a világnak. Bogi, ne csináld ezt, maradj csöndben, nyugodj már le, lehetőleg próbálj meg megszűnni Boginak lenni, mert ez így nagyon gáz. Nem voltam felkészülve rá, hogy a 3. nap után amit én mondok neki, sokkal kevésbé lesz fontos, mint amit idegenek mondanak. Pedig várható volt... csak nem hittem el. És sajnos a harmincfős társaságból kivételesen egy ember sem volt, akivel úgy igazán szót értettem volna. Mármint nem fáradok el a társaságában. Így maradt, hogy nem elég, hogy senkinek nem beszélhetem ki magam, de Gyereket külsejénél, modoránál, helyzeténél fogva mindenki előnyben részesítette hozzám képest. Ő meg képes volt megértő felhanggal azon sajnálkozni, hogy én miért nem látom meg mindenkiben a jót, mint ő, és ugye azért igyekszem egy kicsit, hogy olyan legyek, mint ő....

Csak tudnám, hogy bírtam eddig életben maradni, az ő megváltó utasításai nélkül!

Franc, még mindig ez jut az eszembe Toszkánáról. Sajnos ez szar volt, és eléggé meghatározza a hangulatomat még mindig. Persze az egyetem majd segít, de pont a kollégiumi jelentkezés volt olyan, hogy eleinte inkább erősítette a Bogi-csak-akkor-jó-ha-nincs-jobb gyanúmat, a 415-ből való kiköltözés kapcsán. Másfél szar napig úgy éreztem, hogy puffneki, barátnőim is boldogabbak nélkülem, de hálistennek nem kellett sokáig így éreznem magam. Gyakran a szememre vetik, hogy akkor sem ismerem fel, hogy szeretnek, amikor az arcomba ordítják, na most kénytelen voltam elismerni. Nóri és Vivi nemhogy partnerek voltak abban, hogy ne vesszünk össze, hanem értelmesen megmagyarázzuk, mihogymerre, hanem olyan örömmel és szeretettel fogadtak, hogy végképp nem tudtam azt gondolni, hogy bármit is rossz szándékból, vagy akár engem elfelejtve tettek is volna. A gólyahét egyetlen napja, amelyen részt vettem, egy hatalmas pozitív energiabomba volt, alig hittem el, hogy ez is az én életem, egy ilyen lelombozó toszkán út után. És jah... talán mégiscsak van értelme Boginak lenni.

Mielőtt még nagyon beleéltem volna magam ebbe a boldogító ténybe, találkoztam Ankalimonnal, aki nem tett sokkal boldogabbá e téren. Felvilágosított, milyen nagy port kavart a táborkritikám, és most sokan utálnak, nyöh, nyeh, franc, most mit csináljak. Mármint nagyon utálom, hogy sokan utálnak, de nem tudok és nem is akarok szabadkozni. Persze az ember mindig megteheti, hogy befogja a száját és nem köti a világ orrára, hogy mivel mi baja, de most nem így történt, ciki, elszúrtam, úgymond. De nem is ez... csak... sok-sok ideje szeretném, ha az MTT egy kicsit jobban megismerne, és jobban tudná, hogy tulajdonképpen ki is, mi is vagyok, miben vagyok jó, mire vagyok képes. Csak eddig nem nagyon sikerült, akárhogyan is történtek a dolgok. Most pedig egy sokakat megbántó táborkritikával kell elérnem, hogy az embereknek egyáltalán legyen véleményük rólam. Bosszant, na. Ahogy az is bosszant, hogy Ankalimon mufurcnak nevez, amikor én tényleg igyekszem kedves és nyitott lenni (és rendületlenül jószívűnek tartom magam!), de bizonyos szint után nem_megy. És akkor ennyi? Nincs létjogosultságom? Néha tényleg úgy érzem, hogy a végső válasz mégiscsak az lenne, ha meggebednék, úgy simán. Persze nem, de akkor is.

Tehát határozottan nyüsszögős hangulatban ért Mamika halálhíre, és ez rossz volt. Legalább nem ront el semmilyen eufóriát, nyöh...

Anyámmal ma egész nap Nagyi régi lakrészét sikáltuk, hogy előkészítsük a visszaköltözését. Egyrészt undorító, bútorcipelős-kékzöldfoltcsinálós-poros-pókhálós-mocskolós meló volt, másrészt végeláthatatlan (kb.8 éven át csak hordtuk le oda az épp nem használt dolgokat), harmadrészt folyamatosan bennem volt, hogy miért is csináljuk ezt a dolgot. A nagy takarítás közepette rengeteg fotó, emlék került elő a régi időkből, jé ez, jé az, hurrá. És szar. Szar ez az egész. Amikor jön a szomszéd és kérdezi, hogy vagyunk, és anya sajnálkozva mutat rám, hogy szegény Bogit viselte meg legjobban, mert ő messziről figyelte az eseményeket... ó, mert közelről biztos kevésbé viselt volna meg. Nem, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy anyám az orrom előtt vitatja meg telefonon az unokatesójával, hogy milyen virágból készült koszorúkat rendeljenek a sírra, mert ez megőrjít, és nem tudom, hogy ők mit éreznek, de utána amikor a szobámba tették azt az elfonnyadt rózsát, amit akkor szedett le anya, amikor mentünk a kórházba látogatni Mamikát, amikor utoljára láttam, akkor piros volt és virult, most fonnyadt és halott... nem, gyűlölöm, vigyék onnan, nem bírom látni, de nem bírom kihajítani a szobámból,  hozzáérni sem bírok, nem... egyszerűen nem bírok ezzel mit csinálni. Tudom, hogy anya kedvességből válogatja ki az asztalomra a közös képeket Mamikával, a Sepsimagyarósról szóló füzettel együtt, de nem leszek tőle boldogabb, a fene egye meg...

Olvasott már valaki Harry Pottert úgy, hogy gyászolt valakit? Nekem a hetedik került a kezembe (meg egy kicsit az első, olaszul), és egészen megdöbbentett, milyen más így olvasni. Nem elég, hogy halál halál hátán, de mindent a halál határoz meg! Minden a halál körül forog, és bármilyen riadtan és kelletlenül olvastam tovább szerda reggeltől, a végére valahogy olyan immunitás és nyugalom szintjéig jutottam el, hogy szinte úgy éreztem magam, mint Harry: régi ismerősként üdvözöltem a halált. Életrajzi tény, hogy Rowling igen hamar elvesztette édesanyját és ez nagyon meghatározta az írói stílusát, és a könyv végére egészen mélyen átéreztem, hogy tudatosan-tudattalanul micsoda önterápia lehetett ez az írónőnek. Sokat, iszonyú sokat veszteni, és megbékélni vele... ez ilyenkor mindenki célja, és engem őszintén megdöbbentett, micsoda monumentális módon erre megy ki Harry Potter összes története.

Durva volt erre ráismerni. De már elolvastam, így vége a dolognak. Egyébként metált hallgatni és énekelni még jó dolog, ahhoz nem kell gondolkodni, mégsem vidám, és legalább kijön valami, ami érzelmes. Mázli mellé jött egy új kutya, az ő ideszoktatása most az egyetlen feladat, amit a magaménak érzek és szívesen csinálok. El akarok menni már Pécsről, nem bírom ezt a tétlen tompaságot, a családtagok értetlenkedő mosolyát, a sok teendő miatti pörgést, ezt az egész szart, ami ezért van. És gyanítom, hogy az én búvalbaszottságom sem viszi előbbre az ő életüket. Nem találok más utat, mint hogy kicsit összekapni az életemet, mert itt nem igazodik semmi.

Francba, de depressziós lett ez a bejegyzés!

most látom, milyen óriás ő

Azt mondják,

az ember nem csak kívülről öregszik.

Te vagy a példa rá, amikor de.

(ezt a szabadvers-szerűséget nyáron ötöltem még ki, a Mamikának címezve)

Vannak az embereknek nagyszüleik. Sőt, néha vannak dédszüleik is, és az jó. Fűzi hozzájuk őt valamilyen viszony, többé-kevésbé kötődik hozzájuk, aztán elszomorodik vagy csak tudomásul veszi, ha már nincsenek.

Nem akarom senki érzelmeit degradálni, de igenis nehézségekbe ütköztem, amikor azt próbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy miért ráz meg annyira Mamika küszöbönálló (mától pedig már bekövetkezett) halála. Magamnak is nehezen fogalmazom meg - ami azt illeti, most jövök rá, mennyi gondolatom is van róla, mennyire mélyen benne volt az életemben úgy, hogy szinte észre sem vettem. Mamika... ő más volt, mint bármely rokon, akihez érzelmi szálak fűznek.

Mamika mindig is volt, és úgy tett-vett a kertvárosi vagy a balatoni házban, a magas hangjával, ősz hajával, nevetős arcával, mintha örök lenne. Nem öregedett, nem fiatalodott, de nem is volt sem öreg, sem fiatal. Remegős ujjai mellett járt olyan gyorsan az agya, mint bármelyikünknek, szeretete őszinte volt, vágott barackja utánozhatatlan. Soha nem kellemetlenkedett, soha nem voltak külön igényei, szerintem eszébe sem jutott magára gondolni. Mégsem lengte körül szent-szerű aura, mert mindez a természetesség olyan szintjén volt, hogy észre sem vettük, ő sem.

Mamika mégsem ettől volt csodálatos, azazhogy nem csak ettől. Akármilyen önzetlen, sőt kissé jelentéktelen volt, ő igenis fontos volt. Fontos, kikerülhetetlen, mindenki érdeke. Nagy, színes és sok domináns nőt felsorakoztató családunkban valahogy ő volt az alapja a dolgoknak. Mindenki ugyanannyira szerette, mindenkinek ugyanúgy a Mamikája volt, mindenki tisztelte úgy, hogy senkivel nem került konfliktusba. Most látom csak, hogy mennyire Mamika volt minden. Minden elvet, stílust, flúgot, családi bölcsességet ő alapozott meg, egyfajta ősanya-szerű hangulat lengte körül. Az előtte történt dolgok, Erdély ködbe vész: ő jött ide, ő alapozta meg az életünket, ő hozta magával a megőrzendőnek tartott dolgokat, és alakította ki viszontagságos élete során a többit. Anya is azt mesélte, hogy ha családi bölcsességre vagy fontos mondatra emlékszik vissza, mindig rájön, hogy nem az édesanyjától, hanem inkább Mamikától hallotta. Ő volt az örök támpont, úgy, hogy szinte észre sem vettük! Minden igazodik - ez volt a legfontosabb mondandója számunkra.

Viszont nálam nem áll meg ennyinél.

Kicsi koromban az unokatesóim sokat szekáltak. Érzékeny voltam és védtelen, nagyon cirkuszoltam, ha nem hagytak békén. Ekkor csapott fel Mamika a "védőmmé", megígérte, hogy ha bántanak a fiúk, menjek csak oda hozzá, majd ő elzavarja őket. Így aludtam lassan a szobájában, töltöttem délutánokat a kertvárosi házban, tettem felfedező utakat a dédmamai mindennapok jellegzetes tárgyai közt (gyógyszeres doboz, zsebrádió, női újság, keresztrejtvény és késsel hegyezett ceruza), és hallgattam a magyarázatokat, lestem a régies életet. Lassan, látványosan, ártalmatlanul kialakult a "kedvenc dédunoka"-imidzs, én pedig még az esetleges unott vagy érthetetlen délutánok/éjszakák után is szívesen mentem Mamikához, mert mellette különlegesnek, értékesnek éreztem magam, ő pedig boldogan ápolta a védői szerepkörét. Ha belenyúlok az emlékezetembe, tele vagyok élményekkel vele kapcsolatban. Ő fésült a legjobban a világon, kinevetett, mikor egy esküvőre készülődvén megdicsértem a ruháját, ugyanis még csak a kombinéját húzta föl, metszett nekem egy mogyorófavesszőt és megbízott, hogy ha éjjel túlságosan horkol, csapjam meg vele (persze nem durván)...

Határtalan öröme, mikor meglátott, nem halványult az évek során, pedig a kisgyermekkor elhagyásával értelemszerűen eltávolodtam tőle. Nem izgatott már a gyógyszeres doboz és a zsebrádió, ellenben annál nehezebben tudtam elmagyarázni Mamikának, mi izgat helyette épp. Kamaszkoromban még inkább jelentéktelenné vált az éltemben, de soha nem feledkeztem meg róla, ez lehetetlen is volt. A közelmúlt viszont egész más.

Mamika mesélni kezdett nekem. Lánykoráról, Erdélyről, az akkori életről, fiatalsága szereplőiről, tisztán, élvezettel. Utolsó éveire felerősödött benne az Erdély iránti nosztalgia, nekem pedig mesélt, lélekben már ott járt, régi újságcikkeket, kivágásokat hozott, és nemcsak érdekes volt, amit mesélt, hanem egyszerűen jó volt hallgatni, jó volt közben nézni őt. Néhány hosszú délután telt el így, és látszott rajta, hogy ő is, ahogy én is, újraértékeli a kapcsolatunkat. Megvédeni való Bobókából partner lettem, tanítvány, őt értékelő személy.

- Milyen jót beszélgettünk, Bogikám! - mondta csak két hónapja. - Nem is emlékszem, beszélgettünk-e valaha így!

Szóval innentől kezdve más volt, mást jelentettünk egymásnak, és én határtalanul büszke voltam rá, hogy engem megtisztel a történeteivel. Most visszagondolva rá kell jönnöm, hogy mindig is határtalanul büszke voltam rá. (Úgy éreztem, ilyen valakicsodája a többi gyereknek egyszerűen nincs.)

Ezután már csak a kórházi ágyon láttam viszont. Kicsit a humorérzékemet csiklandozta, ahogy egy combnyaktörés, egy műtét és egy agyvérzés után, álmából felriadva is feladatának érezte, hogy minket, látogatókat szóval tartson és szórakoztasson. Szó sem volt arról, hogy ez már nem az a Mamika volt, akit megismertem. Ez az a Mamika volt, csak sérült és beteg, és én azt akartam, hogy meggyógyuljon és egészséges legyen. Sokat beszélt románul, és én egy kicsit szégyenkezve álltam ott, mert bár felismert, mégis olyan érzésem volt, hogy elsősorban nem engem akar látni. Ha mindenható lettem volna, ott és akkor lecseréltem volna magam a régi élete szereplőire, olyan alakokra, akik soha nem tudják meglátogatni őt a kórházi ágyán, mégis valahol mélyen leginkább rájuk vágyik.

Aug.23-án Mamika elaludt, és attól kezdve nem ébredt fel. Hazavitték, ott ápolták, egészen tegnap éjjelig. Eddig bírta a szervezete étel és ital nélkül. Elaludt, és nem ébredt fel, s így a legjobb, és nem szenvedett sokat, friss és jó fej maradt élete végéig, csak pont ezzel nehezítette meg a mi gyászunkat: hogy ilyen hirtelen, egyszercsak, előjel nélkül, amikor nekünk ő még kellett volna.

Nehéz erről beszélni, aki érezte már, érezte, aki nem, attól türelmet kérek: ha valaki fontosat egyszerűen leeresztenek a földbe, ha az engem ölelő kezeket becsomagolják és elássák. Jelenleg nem tudom feldolgozni, nem érek a gyászom végére. Hihetetlen és elfogadhatatlan, és hiába az észérv és a belenyugvás, meg a tény, hogy az élet ilyen, ez akkor is olyan szörnyű, hogy gyűlölködve szaladnék ki a világból, ha lenne bármi, ami nem ez a világ. De mindenhol csak az vesz körül, hogy ez van, semmi sem igaz annyira, mint ez, és vagy belenyugodsz abba, amibe ép ésszel nem tudsz belenyugodni, vagy nem nyugodsz bele, ami semmin sem változtat, csak te érzed magad szarabbul. Megbéklyóz és az arcomba üvölt ez a tény, én pedig már nem is tudom, mihez fohászkodok. Nem akarok a tudatomnál lenni.

Azt hiszem, ez elkövetkező időben még rengeteg dologgal kell szembesülnöm, hogy mennyire Mamikához kötődik, úgy, hogy észre sem vettem. Most is attól tartok, hogy valami létfontosságút kifelejtettem. De nem tudok ezen örökké gondolkodni, úgyhogy zárszónak bemásolnám ide Mamikának azt a versét, amit egyszer nekem szavalt, amikor dühös és szomorú voltam, vigasztalásképpen. Lediktáltattam vele, azóta is a kollégiumi szobám falán őrzöm (nyáron még Szonja is elkérte, annyira tetszett neki):

Kiket szeretsz s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájuk sokáig!

De öntsd ki szíved, s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! Hidd, enyhedre válik.

Ó, egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanú, megenyhül bánat;

Oly hirtelen jöhet halálunk

S a sírnál késő a bocsánat.

(egészen máig nem kerestem rá, kinek a verse ez, de mivel nem tudtam kívülről, most megtettem: tehát Gyulai Pál: Tanács c. költeménye, és igen, az utolsó előtti sor hiányzik, de Mamika anno így diktálta nekem, szóval én is így írom le.)

Köszönöm, Mamika.

B.D.

(úgy döntöttem, mégiscsak kirakom ezt is. Ezt azon az estén írtam, amikor meghallottam a hírt, tehát múlt vasárnap.)

B.D. egy nagyszájú papírtigris volt az osztályban. Láthatóan érzékeny volt és a családi háttere sem volt kiegyensúyozott (a magukat agyondolgozó, újgazdag szülők tipikus egy szál gyermeke volt, akik a nagy pénzcsinálásban éppen gyereket nevelni felejtettek el), általában a gyenge pontját kereste minden embernek, hogy azon keresztül bántsa őket. A bántástól érezte magát erősnek. Ha őt érte atrocitás, apja befolyása mögé bújt, ha az nem működött, gyakran a hangos sírásig kétségbe esett. Bár valahol sajnáltam, nem tudtam annyira sajnálni, hogy megbocsássam neki a rengeteg megaláztatást, amit elszenvedtem miatta. Ő volt az egyik fő oka annak, hogy végérvényesen meggyűlöltem az I. Gyakorlót.

Gimiben évfolyamtársam lett, ami nem zavart, amíg magyar fakultáción órai szinten is megint össze nem találkoztunk. Mélyégesen megvetettem azért, ahogy a tanáraival és az osztálytársaival bánt, de messze voltam már a kiskamaszkori bizonytalanságoktól. Hiába próbált az általános iskolában bevált fogásokkal piszkálni és tönkretenni az óráimat, legfeljebb odáig jutott, hogy kiröhögtem az osztály előtt. Ennek ellenére bosszantott, és zavart, hogy az életemben el kell viselnem ilyen alakokat.

Azon kevés ember, akivel tartottam a kapcsolatot, illetve még néhanyan, akik ismerték B.D.-t és engem is, szintén nem cáfoltak rá a róla alkotott képemre. Gyenge jellem, pénzzel, kakaskodással, nagyszájúskodással próbálja elérni, amit akar, felszínes, modortalan, különösebben értékelhető emberi tulajdonságnak eddig nem sok jelét mutatta, aminek meg igen, azt is hamar elnyomta magában.

B.D.-t ma délután Pécs belvárosában leszúrták. Alig fél órája kaptam a hírt, és azóta nehezen szedem össze magam. (Ezért is írok róla, hátha sikerül.) Simán kinéztem volna B.D.-ből, hogy gyanús dolgokba, feketepiacra, bandaháborúba keveredik, de nem. Egy belvárosi szórakozóhelyen volt biztonsági őr, részleteket nem tudni, de valószínűleg egyszerűen a munkája végzése közben halt meg: megpróbált kitessékelni egy nemkívánatos vendéget. (update: nem)

Nyilván gimi elvégzése után olyan messze kerültünk egymástól, amilyen messze csak lehetett, és egyáltalán nem bántuk, ha a továbbiakban azt se tudjuk, él-e, hal-e a másik. Nos, ez a kívánságom a lehető legrosszabb módon nem teljesült. Persze, emberek meghalnak, egyeseket megölnek - mindez nem valós, ameddig nem ismerem az illetőt, és hiába utáltam szívből, mégis ha 10 éven keresztül szinte minden áldott nap látom, akkor beleég az agyamba, és akkor is közöm van hozzá, ha tulajdonképpen nincs. Vagy persze van - de hogy, most mit kezdjek magammal, mit kezdjek az emlékével?

B.D. egy gondosan lezárt, érzékeny, de jelentős szegmenséből lépett ki az agyamnak azzal, hogy meghalt, és ezzel vegyem számba minden érzelmemet fölötte. Mélységes zavaromban leszögeztem, hogy akármennyire is utáltam, soha egy pillanatra sem kívántam a halálát és a legkisebb mértékben sem érzek elégtételt. Ámde a gimi után három évig úgy őriztem ezt az utálatot, hogy sosem jutott eszembe, vajon azóta nem lett-e jobb ember. Bennem van a megrendülés, hogy szombat délután Pécs belvárosában csakúgy leszúrhatnak egy dolgozót (B. K. esete után már csak ez hiányzott a közhangulatnak), illetve hogy megölhetnek egy ereje teljében lévő, profi dzsúdós, józan, kiképzett fiatalembert. És persze hogy ismertem.

Szeretném gyászolni őt. Szeretném, hogy a döbbenet mellé olyan gondolatokat vegyíthetnék, hogy értékes embert vesztettünk, szeretnék elszomorodni a felidézett kellemes vagy akár csak semleges emlékek hatására: lám, egy derék emberrel kevesebb, milyen kegyetlen világ ez. Igen, kegyetlennek érzem a világot és igen, iszonyatosan földhöz vág, hogy B.D.-t megölték... de... az érzelmeim valahol itt megrekednek, kisiklanak, nem tudok feloldódni abban, hogy micsoda tragédia ez.

És ez szörnyű, mert magamat érzem gyengének, rossz embernek tőle. A francba, de hülyeség haragot őrizni, abban a tudatban, hogy felsőbbrendű vagyok ettől az érzéstől - amikor pedig előveszem, bámulhatok magamra, hogy mi haszna volt az én gondosan dédelgetett utálatomnak. Az, hogy nem tudok megbékélni magammal. Nos, bátran kijelentem, nem érte meg.

/ez a poszt egy igen nehéz szülés volt és gyanús, hogy így sem sikerült egészen lekommunikálni, amit akartam. Remélem, senkinél sem verem ki a biztosítékot, csak az ősbűn, azaz az őszinteség elvéhez próbáltam ragaszkodni./

legyen

Gyermekeim, különböző okokból nem sikerült megírnom egyetlen értelmes bejegyzést sem indulásom napjáig, amit nagyon sajnálok. A készlőben lévő fél bejegyzésemet viszont addig is közszemlére teszem, hogy ne maradjaok betű nélkül távollétemben.

Én pedig most egy hétre el, olasz földre!

---

"Basszus, növekszik a megírt de közzé nem tett blogbejegyzések száma a szerkesztőfelületemen, de valahogy egyik sem az igazi, feneegyemeg. Hiányzik a 415 meg a laptopom, meg az alvó Nóri, aki mellett nyugiban üthetem a gépet hajnalig.

Hanem írok még a táborról, miccóltok? :D (már most látom a felelős szervezők üdvrivalgását) Meg talán másról is, ha belefér. Írnék a személyesebb, közvetlenebb környezetemet érintő dolgokról.

Ez persze azért jutott eszembe, mert elolvastam a tavalyi táborértékelő mindenfélémet és rájöttem, hogy a nagy Setétvölgy-kritizálás alatt pont arról nem írtam, amit tavaly a legnagyobb elérendő projektnek tartottam idénre. (Na ja, azért tartottam annak, mert nem gondoltam volna, hogy a többi, ami eddig jó volt, ilyen drasztikusan elromolhat. Hú, már megint kritikus vagyok, nem baj, brace youselves, nem ez lesz az utolsó ilyen megnyilvánulásom.)

A közvetlen környezetben, a személyes teremben, a szociális életemben való fejlődés. Mert mint anno azt Ithilienben írtam, a sok állati nagy táborélményben az rohadt az agyamra, hogy az előttem álló seregnyi emberből alig tudtam valakit megragadni. Ennek végül az lett a vége, hogy az állandó túlméretezett agyműködéstől felfokozódott minden, amit megélek, köztük azt a befejezetlenség-érzet is, amit egy hullafáradt tábori utolsó napon érzek, amikor remegve nyújtanám ki a kezem az 500000 rendkívül szimpatikus ember egyetlenegy legszimpatikusabbikja felé, hogy baszki, imádlak, imádtalak egész tábor alatt, kérlek, legalább tíz percet szánj úgy rám, hogy nincs dolgunk!

Nem, most nem volt ilyen. Most bőven volt időm emberekre, társaságokra, magánéletekre, no meg persze a sajátunkra is (már amikor nem kezdenek el a kisgyerekek indiánosdit játszani a sátrunk körül _akkor_). Jó volt a több szabadidő, de nem hiszem, hogy főként ezen múlott volna a dolog, mielőtt a táborszervezők büszkén kihúznák magukat, hogy milyen ügyesek voltak. Eleve párban érkezni más, mint egyedül, ráadásul nem rontotta a mostani alaphelyzetet sem magánéleti konfliktus, sem teljes ismeretlenség. Csabával úgy gondolom, jól megvoltunk, és ennek több, mint örülök, mert egyrészt tavaly ez nem teljesült értelmesen, másrészt meg nagyon sokat erősített a kapcsolatunkon. Nem voltunk mindig egymás szájában, ő a vadonjáró renddel csinált épp valamit vagy tűnt el a fenébe (ahogy észrevettem, az élvezte a legjobban, ha elmehet introvertált módon a vadonba fölfedezni, vagy ha a közösség valami irtó jó közösségépítő valamicsodát művelt), én meg a színjátszó rend főnökeit izzasztottam épp a sohanemelégedett agyammal, de mindig meg tudtuk beszélni a nap történéseit és igen ritkán nem sikerült kioltanunk egymásban a feszültséget. (főleg az zavarta, hogy engem olyan sok minden zavar - engem meg az zavart, hogy nem fogja fel, hogy ami zavar engem, az nekem valóban fontos, nem hiszti.)

Ezen kívül meg tök jó.

Első nap, mikor megtudtam, hogy Mamika agyvérzést kapott, nyilván nehezen találtam magam a táborban. Első éjjel kisírtam magam, a szakításoknál bevált módszerrel: a legeslegsötétebb gondolatokkal túráztattam magam, egészen addig, ameddig mindegyikre újabb sírás-impulzus nélkül tudtam gondolni, végül hagytam, hogy elcsituljak és elaludjak. Másnap derűsebben, bár még kicsit kábán keltem, alapvetően nem volt sok bajom, ha volt dolgom vagy volt kivel beszélnem, viszont ha nem, hamar újra nekilendült az agyam annak, aminek nem kellett volna. Biztos ez is hozzáadott a frusztrációhoz (csináljunkvalamitmertmegőrülök), de szociális életben nem hátráltatott. Sőt? Éjjel irtó jól esett a mosolyuccázás, meg eleve a csajok hozzáállása, hogy amint egyszer megkérdeztem őket, hogy tessékmondanimivanmár, attól kezdve számon voltam tartva. Mamika agyvérzését addigra mind tudták (nyilván nem tőlem, de nem zavart, nem volt titok), de nagyon jólesett az érdeklődés és az empátia az egész tábor folyamán (külön köszönet Orsienak). Jólesett, hogy számoltak velem, számítottak rám, odatehettem magam, elfogadtak, sőt természetesnek vették, hogy hívnak/szólnak/megkérdeznek. Szóval köszi.

Mondjuk az ilyen események többsége csendespihenőben vagy esti hepöning után történt, szóval nem az újdonsült szabadidőkben, de azért mindenképp pozitívum, hogy este 10 után nem nyelt el azonnal az ágy.

És ugyanez a helyzet a színjátszókkal is. Jó volt megismerni vagy jobban megismerni egyeseket (Adélnak és Dreenának rettentően örültem mint újnak, de szintúgy Gerynek, Koppánynak, SÚ-nak, Tominak, Sziszinek, Fionak, nem megfeledkezve a vén együttdolgozós rókákról, mint Arapona vagy Meta. Meg persze Pók, ha csapvez. Meg nyilván Dodie-t és Mirit is a szívembe zártam, ha már így kifogtak engem mint hangoskodós őrültet, sőt Sebi is valahogy eljutott a szívem csücskéig, máig nem értem, hogyan),

Ebből ami fontos, újfent: Az, hogy kevesebb a program, nem arról szól, hogy jéj, nem dugunk mindent az SMT segge alá, alakítsa ki saját magának, előnyére válik. Nem! Szegény SMT csak pislogni fog, hogy mit alakítson, hova. Mert nincs egy keretjáték, amire építhet (vért izzadtunk a színjátszókkal, hogy IN-es ötletet találjunk az előadásainkhoz, vagy olyan fícsör, amit a nem-színjátszó is megért). Az, hogy jobban tudom, ki vagyok, hova megyek, miért, azt jelenti, hogy magam és mások számára magabiztosan színesíthetem az eseményeket akár IN-es akciókkal, akár előadásokkal, de ha ez nincs meg, attól ugyan nem leszek kreatívabb. Mert akkor nem tudom, hogy mit érdemes kitalálni és tudok-e motiválni másokat, mennyire fog elfelejtődni egy nap múlva, mennyire tudják felkapni a csapvezek, nem sérti-e más érdekeit, nem fog-e olyasmi történni a keretjátékban, amitől seperc alatt értelmetlenné válik... ez olyan jogbiztonság-szerű dolog. Szívesen befektetek, ha tudom a szabályokat.

Sajnos nincs meg az a csodálatos képességem, hogy minden körülmény között jól tudom érezni magam (és mennyire irigylem azokat, akiknek megvan!), és nem én leszek, aki a rengeteg csalódás után felkapja a keretjátékot és mentheti a menthetőt. A színjátszókkal megpróbáltam mindent megtenni, amit egy SMT megtehet (mindig jelen voltam, mindig hoztam ötletet, mindig próbáltam tevékeny részt venni a munkában vagy a játékban), de nekem kell a keret, hogy miért, hova. Nagyon fájó és szomorú érzés az az esemény, amikor mindenki el lett küldve, hogy az állatáról írjon egy történetet, aztán pedig befejezni sem hagyták a műveket, előadni meg pláne nem. Néhányan befejezték, de senkiét nem hallottam vagy olvastam, csak Meta meg én tudtuk elő is adni, de mi eleve könnyen előadható, közönségbarát művet akartunk. Másoknak viszont sok munkájuk egyszerűen kárba veszett."

Tehát idáig jutottam, gyaníthatóan mikor visszajövök, nem ezt fogom folytatni. Arrivederci, ragazzi!

hogyha mi nem leszünk, emlékezz ránk

Tábor. Tábortábortábor. Táboros mindenfélék kerengenek facebookon, különböző nyálassági fokokon, de én átérzés helyett csak ideges leszek tőlük. Idegesít minden beszélgetés jelenleg, ami a táborról szól, én nem akarok részt venni bennük, mert nem akarok a mindentelsöprőenszararc lenni, és gyanítom, hogy csak akkor enyhül az agyam egy kicsit, amikor végre én is leírom, hogy mit gondolok, milyen élményeim voltak. Tehát most.

Én egy nagyon kritikus embernek tartom magam, és mindig meglep, hogy mások mennyivel kritikusabbnak tartanak engem, mint én magamat. Továbbá ha friss az élmény, mindig sokkal könnyebben emlékszem a rosszra, amitől nyilván übernyafogósnak tűnök. Most viszont mindent megteszek, hogy korrekten és igazságosan fejezzem ki magam, és bízom benne, hogy türelemmel és kritikával kezelik a mondandómat, továbbá nem feltételeznek rólam rossz szándékot.

Több dolog is előre aggasztott, ahogy a tábor előkészületeit láttam, nagyon tartottam a rend-csapat kettősség felszámolásától, nagyon tartottam a színjátszók magas létszámától, meg attól, hogy gyenge lesz a keretjáték - aggasztottak ezek a dolgok, de nem akartam előre leírni az egészet, inkább azt próbáltam belemantrázni magamba, hogy nyugi kislány, vedd elő a türelmesebbik feledet, ne várj most olyan elsöprő élményt, mint eddig, tegyél meg mindent, hogy élvezd így is. Nem tudom, ez jó taktika volt-e, mert a tábor abszolút beváltotta az aggodalmaimat, viszont talán ha több optimizmus szorul belém, jobban kitart az emtététábor-élmény.

(na jó, közben kikapcsoltam a facebookomat, ezt már nem bírom)

Alew valamikor, asszem a táborzáró bulin felvázolta nekünk az MTT-s Maslo-piramist, ahogy ő látja. (1. kajaszállásáramidőjárás 2. közösség 3. programok 4. keretjáték 5. feeling) Készséggel elhiszem, hogy sokaknak így néz ki valóban az igénypiramis, de én nem tudtam azonosulni vele. Ez inkább annak a piramisa, miről beszélnek legtöbbet az emberek tábor alatt. Nyilván személyes a saját piramisom, azazhogy inkább a mindennel összefüggő gráf-ábrám, de ha már én is táboroztam, én is leírom.

Nekem keretjáték nélkül megette a fene az egészet. Függetlenül az életszakaszomtól. A keretjáték fontos, iszonyú fontos. Anélkül süthet hétágra a nap, szolgálhatnak fel Michelin-csillagos menüt, lehetnek jacuzzival és masszőrlányokkal felszerelt szálláshelyek, egyszerűen nem fogom jól érezni magam. Keretjáték nélkül nem tudom beleélni magam a középföldi hangulatba, márpedig a középföldi hangulat miatt jövök MTT-táborba. Nem tudok úgy tekinteni a társaimra, ahogy tekintenem kéne (és ahogy semmilyen más körülmények közt nem tudnék), nem érzem értelmét a dolognak, nem tudok izgulni és meglepődni, nem látom, mitől különleges az egész. Az pedig Vásárfalva óta evidens, hogy az átgondoltság, az alaposság minden forgatókönyvet profi szintre emel, a hányavetiség pedig a legjobb ötleteket is elbagatellizálja. A keretjáték nagyon könnyen válhat nevetségessé, ha nem dolgoznak nagyon rajta, hogy elhitessék az istenadta SMT-néppel. Nyilván nem csak én érzem úgy, hogy ez nem sikerült. A karakterek hiteltelenek voltak, zavartan álltak a színpadon, a bekiabálásokkal egyre több jelent fulladt anarchikus üvöltözésbe, aminek a lecsillapításához senkinek nem volt elég tekintélye, mindig mindenből viccet lehetett csinálni (nem mintha én ellenezném a röhögést, de komolyság nélkül nincs feeling), az egész inkább önmaga paródiájának tűnt. Sok esemény, mese, háttérinformáció pusztán a levegőben lógott, nem függött össze egymással, pedig az összefüggések nagyon hatásosak tudnak lenni. Néhány NPC-nek konkrétan semmi szerepe nem volt, vagy egyszerűen elfelejtődött (pl. Nár), mások inkább komikus, mint fennkölt hatást értek el azzal, hogy minden kimondott szavuk után két    másodperc      szünetet       hagytak    .      Ha zajos előkészületei vannak egy keretjátékos eseménynek, nem érdemes csendes programmal elterelni a figyelmünket. Nyilván megvannak a technikai okai annak, hogy miért szólt bele mindenbe a tattaratattaratattara, de nagyon gyilkolta a hangulatot. Nem csupán idegesítő technikai malőr volt, hanem instant kizökkentett mindenkit a nagy nehezen összekapart setétvölgyi hangulatból. Az állandó kamerázás a színpad kellős közepén pedig úgyszintén. Egyrészt az előadásokon kívül nem hiszem, hogy sok megörökítésre érdemes esemény lett volna, másrészt nem érte meg azt, hogy konkrétan minden jelenetből kitakarnak egy darabot, illetve hogy egy hangulatromboló kamera settenkedjen állandóan az ember orra előtt azért, hogy többórányi vágóanyag halmozódjon fel egy olyan tábori DVD-hez (vagy mi lesz az), aminek az elkészülése igencsak kétséges.

Biztos azért vagyok ilyen keretjáték-mániás, mert anno tökegyedül érkeztem az első táboromba és a keretjáték volt a legintenzívebb élményem, továbbá amin keresztül legerősebben a közösség részének érezhettem magam, de ez már csak rajtam marad. Nyilván már nem lesz olyan erős élmény semelyik másik keretjáték, mint a legelső, de azért igyekszem. Persze az is sokat nehezít, hogy már sok emberrel kommunikálok tábor alatt, akik állandóan spoilereznek vagy épp leszarják a keretjátékot, de sajnos indokolatlanul idegesít, ha Siderick eltűnése napján a túrát azzal kezdjük, hogy megsúgják nekem, hogy elbjt a raktárban, vagy ha a táborozók x százaléka a sárkányra veri a nyálát, hogy milyen cuki.

Ez volt a legnagyobb bajom a táborral. Mivel ez egy nagyon összefüggő, organikus valamicsoda, ez a hiányérzet erősen befolyásolt minden mást is, ahogy minden más ezt is, ahogy a panaszok meg-nem-hallgatása is rontotta a kedvemet. A szervezői arrogancia egyébként nem volt feltűnő mértékű, nemtisztelet a kivételnek, de azért kicsit bántott, hogy az első napokban minden jól sikerült eseményre azt mondták büszkén, hogy "látjátok, mert mi ilyenek vagyunk" (függetlenül attól, hogy Ankalimon idejében is így volt-e az a bizonyos dolog, vagy nem). Tudom, hogy ez a tábor nem a majdmegmutatjuk jegyében készült (legalábbis nem nagyon), meg én egy agymosott szánalmas ankalimonpárti droid vagyok, de egy kicsit azért nem volt szimpi ez a kezdeti Ankalimon-ellenes megnyilvánulás-sorozat. Az viszont igenis gáz, amikor a táborzáró bulin a szervezők néhány kivételtől eltekintve csakis külön körben hajlandók táncolni, illetve hogy miután testületileg háromnegyed órát vártunk a szőrén-szálán eltűnt csapvezeinkre, olyan stílusban zavarnak ki minket a szervezői szobából (arra az egy szál kérdésünkre, hogy várjunk-e még vagy sem), hogy kedvem lett volna egy sárkányméretű középső ujjat felmutatva ott helyben ott hagyni az egész tábort. Néha úgy éreztem, a szervezők jobban érzik magukat a táborban, mint a táborozók, persze erre nyilván rá fognak cáfolni.

Ja és nagyon fontos: nekem Szanticskán anno annyira nem tűnt fel, hogy sok áthallás lenne a régi táborokból, most viszont nagyon. Az az érv, hogy "de hát az első táborozók kivételével mindenki érteni fogja", nincs, nem érv. Nem lehet ezt megengedni magunknak. A csapatdarabunkban a Dániel Lőki likes this felirat is ellenemre volt, hiába imádom, ha valami jó vicc, mert van, aki nem érti, és annak rosszul esik, mert úgy érzi, kizárják a közösségből. Ez nem túlérzékenység. Mindig, minden tábort az első táborozóknak kell szervezni. Ők a legfontosabbak.

Arról, hogy kettős (csapat-rend) felosztás legyen vagy inkább ez az egypólusú, nyilván mindenkinek vannak érvei és ellenérvei, majd a tábori kérdőívből vagy a sok visszajelzésből leszűrik a tanulságokat az illetékesek. Nekem nem tetszett. Nagyon nem tetszett. Lehet, hogy csak azért, mert a színjátszó klán működtetésére totál alkalmatlan volt, de szerintem több oka is van ennek. A régebbi táborokban számomra rettentő fontos volt, hogy van választási lehetőségem, rengeteget segített a beleélésbe a csapat, és rengeteg szociális pluszt adott, a rendben pedig megismerhettem másokat, más csapatok képviselőit, és kiélhettem a kreatív perverzióimat, anélkül, hogy egyik vagy másik végérvényesen az agyamra menne. A csapatdarab pedig a legjobb dolog volt a világon, mindenki beleadhatta a maga rendben tanult kis okosságát, és bár nyilván a legstresszesebb időszaka a tábornak, mégis szerintem az abszolút megkoronázása annak, amiért itt vagyunk. Csapatdarabot írni és csapatdarabot látni számomra mindig a legjobb dolog volt a táborban.

Szemügyre véve az eddigi statisztikámat (3 év kitartó SMT-zés alatt 14 kisebb-nagyobb előadás, ebből 9-10 aktív értelmi szerzés vagy zenélés), érthető, hogy a mostani színjátszó rendben is egy perfekcionista exhibicionista vadállat voltam, és állandóan előadni akartam - arra nem voltam felkészülve, hogy ez koncepció terén sem konkrét színjátszó rend. Ha tudtam volna, talán visszafogom a hatékonyság-igényemet. Viszont, ahogy ezt utolsó nap Dodienak és Mirinek is mondtam, néha nem voltam biztos benne, hogy a klánvezek átgondolták és megbeszélték, mit szeretnének csinálni velünk - nagyobb baj, hogy néha úgy láttam, egymással sincsenek teljesen összhangban. A néha sehová sem tartó foglalkozások vagy a leplezetlen csalódottság, amit néhány nem kifejezetten jól sikerült feladat után egy-egy csapveztől érzékeltünk, a klántagokat is lehangolták, az elmászkálásra hajlamosak még jobban elmászkáltak, a passzivitásra hajlamosak még inkább passziválódtak. Ebben is főként átgondolatlanságot érzékeltem, hiszen színdarabot egyszerre 20 embernek lehetetlenség írni, mással viszont nem tudtak annyira lázba hozni minket, hogy motiváltak legyünk. Az identitásképzés is akadozott, nem tudtuk, hogy az állatos dolog mire is megy ki tulajdonképpen. Persze ha előadtunk, és láttuk, hogy az sikeres és jó, akkor mindig kaptunk egy lendületet (ami sajnálatos módon az első két előadást követő két napban eléggé megtört a mindenféle más programok miatt), de ha jól megnéztem, a lendület mögött nem volt igazi összetartás. Rá is járt a rúd a színjátszó bagázsra, Pókot 6 nap után elvesztettük, a másik két vezetőnek is előjött mindenféle nyavalyája, nyilván így nehéz csapatdarabot írni meg együttműködni.

- a korrektség elve miatt jelentem, ez a pont után elmentem Ankalimonhoz beszélgetni, de a fenti szövegbe semmit sem írtam bele utólag -

Ráadásul zavart az is, hogy ezúttal nem igazán volt megnézve, ki kivel kompatibilis, és bizonyos emberek energiájából sokat elvett az, hogy olyasvalakivel kell együtt dolgozniuk, akit nem kedvelnek. Nekem nem volt ilyenem, hálistennek, de rossz volt máson látni, hogy nekik van.

Persze ha volt egy előadás, akkor mindenki benne akart lenni, amitől lendületesebbek, fegyelmezettebbek lettek az emberek, és a passzívabb tagokról is kiderült, hogy nagyon ügyesek - de ennyi ügyességből többet is ki lehetett volna hozni. Ez volt a nagyon bosszantó, hogy tehetséges csapvezekkel és tehetséges SMT-kkel voltunk felszerelve, mégis nehezen aknáztuk ki az egymásban rejlő tehetséget.

A keretjáték sikertelensége és a klán döcögőssége már jelentősen elrontotta a kedvemet, amit a sok üres idő félig ellensúlyozott, félig tovább bosszantott. Végre volt idő beszélgetni emberekkel, ami nagyon jó volt, ugyanakkor én nem vagyok egy játszós alkat, nem volt olyan nagy igényem arra, hogy legyen időm röpizni vagy kártyázni.

Én alapvertően nem szeretek táborozni, de az MTT-s kivétel. Nekem egy MTT tábor attól MTT tábor, hogy állandóan 140%-on pörgök, ezermillió dolgom van, ezermillió benyomás ér, és kb. állandó sokk alatt vagyok, a végére iszonyatosan elfáradok, de majd' kipukkadok a sok pótolhatatlan élménytől. Nyilván jól éreztem magam ebben a táborban is, mert nyilván, jó arcokkal voltam körülvéve, jó kis dolgokat csináltunk, satöbbi, de ez nem volt MTT tábor. A nyomába sem ért, és őszintén sajnálom azokat, akik most voltak először táborban. Természetesen másnak más fontos, van, akinek bejött ez, én viszont úgy érzem, hogy ha ez az elv, ez a tendencia marad szervezés terén, akkor nekem nem lesz szükségem arra, hogy táborba járjak. Az meg nagyon megsért, hogy lényegesen többet kellett fizetnem (fizettetnem a szüleimmel, akik nagyon lázadtak emiatt) egy rövidebb és lényegesen gyengébb táborért, mint a tavalyi és tavalyelőtti. Anyáék csak azért voltak hajlandók kifizetni ezt az összeget, mert tudták, hogy nekem hatalmas élmény. Az, hogy emellett még csalódnom is kellett, nemcsak nekem esik szarul, hanem az anyagi hátteremnek is.

Összességében ezek fájnak nekem oly nagyon. Kíváncsi vagyok, mások mit gondolnak, most már én is merek beszélgetni róla, eddig nem mertem, mert nem akartam a főfőmorcos demotivátor lenni. Most már merek. Aztán meg hátha jutunk valamire.

A végére még 10 dolog, ami nagyon tetszett és nagyon nem, hogy jó is vegyüljön a rosszhoz, a szigorú személyesség elve mellett:

+

Morkó ;)

A meglepően nagy siker, amit a pletykás darab aratott (meg persze az összes többi siker, de ez különösen)

A sok imprózás, mely során sok új tehetség bontakozott ki

Az időjárás, jeeeee =)

Mosolyucca, Felsőgöd, Fapuma, és a velük járó sok beszélgetés

Az egyébként sok beszélgetés, főleg Kincső

A sátrunk helyszíne, a patakkal és a reggel neszező állatokkal <3

Ahma, a magát komolyan vevő NPC, illetve az utolsó esti meséje a látványosokkal (még így enyhébb verzióban is nagyon hatásos volt)

Harmadszor is egy csapatban lenni Metával, mert az király

Miri helytállása Pók lebetegedése után

-

Nem volt feldíszítve a tábor az érkezésünkkor! Kicsinek tűnik, de nagyon sokat számított!

Civilek a helyszínen. Ominózus konyhai dolgozón kívül is nagyon zavart.

Hadijáék. Akármilyen epic volt, nem nekem való.

Kirándulásos feladatok. Órákon keresztül cipelni egy rakás korhadó botot, hogy kétszer elhajítsuk... na ne.

100%-kal kevesebb Ratzkha - eddig mindig családvezetőm volt, és most kicsit hiányzott.

Dédmamám agyvérzésének híre, mely érthetően kedvemet szegte az első napokban.

3 kurva napig azon verni magunkat, hogy menjünk-e vagy maradjunk. Olyan szinten volt kiborító, hogy az valami elképesztő.

Csapatidőben random felbukkanó NPC-ket faggatni olyasmikről, amikről fogalmuk sincs, és mellesleg tökmindegy. Mert kell. Just for fun.

Az elképesztő mértékű sopánkodás és pusmogás Meta magánéletén. Nyilván érdekes, ha valakiknél beindul valami, de az én egyébként pletykaszerető énemnek borsódzott a háta a látens rosszindulattól, amit produkált a tábor.

Időnkénti szervezői arrogancia.

- ja, és persze fennáll a gyanú, hogy életszakaszban vagyok.

És ami nem zavart: a kaja, bár nyilván indokolatlanul drága volt, de egyszerűen nem tudott olyan rossz lenni, hogy elrontsa a kedvemet (és mellesleg nem is volt rossz, krumpli ide vagy oda); a víz, szerintem totál megszokható volt a szürkevizes koncepció, és egyébként rettentően szimpatikus volt; az időnkénti melegvíz-hiány (baszki, hideg vízben is lehet fürödni, vagy pedig ha ragaszkodom a meleghez, elmegyek később, hát no).

Ja, és most jut eszembe: a táborzáró bulin, olyan hajnali 1 körül, kissé ittasan, kissé zavaros fejjel ezt írtam a mobilomba nagy hirtelen:
"A tábor végi buli általában a soknapos gőz kieresztése. Még ha nem is a felszabadulásról szól. Ez az este inkább az utolsó lehetőség volt, amiben átérezhetem a tábor lényegét. A legeslegutolsó. Mert rövid és kevés és a végén van - és most is előhozta a sok szocfób vonásomat. Igazából ez volt az egyetlen vonása a tábornak, ami emlékeztetett az előzőekre, sajnos nem a jó értelemben. Legyen ez a hasonlóság a legnagyobb kritika, ami a közösséget érinti: egyébként remek volt minden, amiről nem a táborszervezők gondoskodtak."
Nyilván ez egy hirtelen írt és sarkított kis izé, nem is terveztem, hogy közzéteszem, csak gondolatrögzítésre akartam, de aztán úgy megtetszett, hogy. És igen, mindig a tábor végén esik legmélyebbre az önbecsülésem, amikor látom, hogy mennyi más jó arc van a világon, és mennyire rossz arc tudok én lenni - kb. erről szól ez a szösszenet. De ez nem baj, elmúlik, erről aztán nem tehet senki. És a félreértések elkerülése végett: remek volt minden, amiről nem a táborszervezők gondoskodtak, de nemcsak az tudott remek lenni, amiről nem ők gondoskodtak.

Hát ezek lennének a gondolataim Setétvölggyel kapcsolatban. Remélem, nyitott fülekre és megértő agyakra talál, és senki nem veszi személyes támadásnak. Két hét után már sokkal jobb véleményem lesz mindenről - már most is sokkal nyugodtabb vagyok. Lehet kommentelni, egyetérteni, egyet-nem-érteni, ha túl macerás a komment (állítólag az), lehet privit írni fészbúkra meg mélre.

A remélhetőleg jövő évi viszontlátásra!

fontos

A radai rosseb vágjon le és főzzön belőlem ragulevest, ha még egyszer az életben egy exemmel találkozni akarok. Ott helyben.

Uff, radikális vagyok.