A boldogságról

Kaptam egy könyvet egy hakniért hálából, és mostanában néha azt olvasgatom. A boldogságról szól: azt állítja, hogy azt hajlamosak vagyunk túlbecsülni, túlmisztifikálni, túlságosan kergetni. Azt hiszem, valahogy azt akarja megértetni velünk, hogy a boldosgág mint eufória vagy konstans öröm állapota nem lehet elérendő cél, és minél inkább arra vágyunk, hogy ez legyen a domináns faktor az életünkben, annál távolabb kerülünk tőle.

Mond a könyv érdekes dolgokat, bár én személy szerint nehezen viselem a tipikus "önsegítő könyv stílust", és persze rengeteg helyen egyszerűsít, vagy képzeli magát jóval tájékozottabbnak olvasójánál, nesztek Freud, nesztek görök eposzok, lerendez mindenkit egy fél mondatban.

Viszont eszembe juttatta, hogy engem vajon mi tesz boldoggá. Mit jelent nekem a boldogság, mitől tudom azt mondani, hogy én boldog vagyok?

Mert azt hiszem, én boldog vagyok. Mondom mindezt annak ellenére, hogy ha azt akarnám, hogy minden úgy legyen, ahogy én éppen a legjobban akarom, bizony nagyon sok mindent módosítanék a jelenlegi állapotomhoz képest. Bőven érzek elégedetlenséget, vágyakozást, bűntudatot, szorongást, és némi fásultságot is. De ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok most, a jelenlegi állapotomban is boldog.

Igen, folyamatosan boldog vagyok. Nem úgy, ahogy az instagramon látni lehet, tehát nem abban az értelemben, hogy az életem csupa szépség és öröm és kellemes meglepetés, és minden napom folyton felülmúlja az elvárásaim, hanem... valahogy nem is tudom, azt hiszem, az tesz boldoggá, hogy van mit várnom az élettől.

Boldoggá tesz a kemény munka. Nem mintha gyakran tenném (de ha igen, akkor nagyon drámaian, általában éjszakákon át), de amikor összeáll a fejemben a cél és az eszköz hozzá, és ki lehet dolgozni, az szuper. Nem hiszek abban, hogy érdemes bármit megosztani másokkal, amivel kapcsolatban nem érzed a leküzdhetetlen vágyat arra, hogy megoszd. Ahhoz viszont, hogy érezzem ezt a leküzdhetetlen vágyat, jól kell csinálnom azt, amit csinálok (ha szarul vagy közepesen csinálunk valamit, azt nem akarjuk megmutatni, nyilván). Amikor ez összejön, azt valóban nagyszerű érzés megosztani.

Boldoggá tesz az, hogy nem én vagyok saját magamnak a legfontosabb. Ez alatt azt értem, hogy amiket a legjobban szeretek csinálni, azokat tudom, hogy nem magamért teszem. El tud varázsolni és fogva tud tartani egy olyan "dolog", "eszme", aminek örömmel vetem alá magam, amiért lehet dolgozni, küzdeni, magamra ölteni, mint egy identitást, és hasznosnak érezni magam a szolgálata közben. Azt hiszem, ez egy nagyon egészséges dolog. Egyedül önmagunk szolgálata csak unalmat és káoszt szül.

Boldoggá tesz, hogy úgy érzem, a legtöbb dologért tudom magam okolni. Persze, marha szerencsés vagyok, de összességében tudok hálás lenni magamnak azért, ahol vagyok, és azt is tudom, hogy ha nem tetszik a mostani életem, akkor változtathatok rajta. Nem vagyok senki rabja, és tudom vállalni a felelősséget a tetteimért, relatíve könnyen.

És persze, emellett egy csomó minden euforikusan boldoggá tehet. A váratlan kellemes meglepetések, a nevetős borozások a lányokkal, az éneklés a világ legcsodálatosabb kollégáival, a közös főzés apámmal, a sikeres hakni, a nagyim megnevettetése, a zene, a tánc, a hosszú északi nyáréjszakák, a porzó udmurtiai földutak a Lada kerekei alatt, a ritkán látott barátok viszontlátása... jó ezeket átélni, de ugyanilyen jó várni rájuk, vagy csak egyszerűen tudni, hogy majd megtörténnek.

Boldoggá tesz, hogy holnap céllal és értelemmel kezdek neki a napnak (még akkor is, ha baromira nem a kedvenc dolgaimat fogom csinálni), hogy lesz mire gondolom és lesz miért küzdenem (még akkor is, ha nehéz lesz), és bár ma este különösen rossz kedvem van, hálás vagyok ezért a szomorúságért, mert ettől is úgy érzem, hogy élek. És ezerszer jobb, mint a tompaság.

ei sellist küll maailmas kusagil leidu

Istentelen hideg van a tanszéken, beköszöntött a májusi takatalvi, tegnap szakadt az eső és csütörtökön is fog (na mikor települünk ki sátorral a Bölcsész Napokra, naaaa?). A mariföldi adminisztrációval kellene birkóznom, de persze nem teszem mert béna vagyok, és félek az egésztől, mint a tűztől. Egyébként lassan annyi teendőt görgetek magam előtt, hogy nem is kéne elmennem Mariföldre, így sem érnék a végére az észt út kezdetéig.

Edzés.

Konyhapakolás.

Konzultáció.

Tervek.

Word-fájlok.

Kutatógyűlés.

Cikktervezetek.

Kávézás.

Tanszéki agyrémek.

Csípős megjegyzések IFUSCO-ra a rokonaimtól és barátaimtól.

öhö, öhö.

Képek a FB-on és Instán.

Szemek és mozdulatok az emlékezetemben.

Finnugor dallamok non-stop a fejemben.

Egy mari dal, amit nagyon meg akarok tanulni hegedűn.

Észt nyelvű szöveg-szösszenetek.

Várakozás, csak tudnám, mire. (Rigára?? Téli egyetemre?)

Hiányzás, hiányzás, hiányzás. Önmagam vagyok így egyáltalán?

Nincs baj azzal, hogy nincs minden a feje tetején.

Valahogy meg kell találnom a szépséget az élet mostani, nyugodtabb verziójában is.

vissza akarok menni...

...a szélfútta fák közé a bécsi campuson, a szobrokon lebzselő udmurtok közé, a mari nyári egyetemeken készült képekkel díszített folyosóra, ahol gitár-és ukulelekísérettel szólnak a finnugor dallamok, a sörrel a fűben lebzselő finnekhez, az érdekes és sokszínű előadásokra, a csillogó szemek közé a kávészünetben, az egyszerre ezer nyelvet beszélő "beautiful people" közé.

...a spontán labajalg-játszásba, az összecsengő dallamokba és "kardiós" táncokba, sétákba és kávékba és villamosozásba, összenézésekbe és összenevetésekbe, beülésekbe "egy sörre", privátolásba és végtelenített éneklésbe, hosszú sétákba és hazataxizásokba.

...izgalmakba és kialvatlanságba, lámpalázba és elveszített mondatfonálba, az orrom alá tolt kávéba, melybe franciául kérdezték, hogy kérek-e cukrot, jakut technóba a zöld pázsiton, a gyömbérshotba, a moderátori papírokba, a váratlanul meghallgatott de nagyon élvezett előadásokba, kellékekbe, handoutokba, utolsó pillanatos improvizációkba, nagy sóhajokba, megkönnyebbülésekbe és büszkeségekbe.

...a pillanatokba, amikor nem volt sem múlt sem jövő, de még mód, aspektus és evidencialitás sem, sem grammatikai nem vagy exkluzív plurálisz, csak végtelenített marjamol', kendős játék, ugrálás és szaladgálás, kézen fogva táncolás és pillangókat imitálva csoszogva táncolás, spontán koreográfiaalkotás, mert Kolja bizony mindig tudja, hogyan kell bulit csinálni.

...és abba, amikor megyek workshopot tartani totál kialvatlanul és félig magamnál, és jönnek szembe az emberek, és mindegyikük megölel vagy vidáman integet vagy sok szerencsét kíván, vagy amikor mindig van kibe belekarolnom a tánc alatt, vagy mikor Mishina kisasszony felhív maga mellé mariul énekelni a színpadra, lenézek a közönségre, a közönség soraiból felnézek a színpadra, két oldalról ketten adnak nekem sört, konkrétan összeroskadok a fáradtságtól, és mellém ülnek a földre, és pillanatok alatt finnek vesznek körül és elvonszolnak valamilyen kocsmába, és hajnal van és nem aludtam és Lilja Isten tudja, honnan előránt egy üres zsemlét, hogy túléljek, s mire odaérek a workshopra, minden be van rendezve és kávé gőzölög az egyetemi számítógép USB-bemenete mellett, ami csak a pendrive-omra vár.

Elfüstösített konyhával, rozéfröccsel, késő esti főzéssel és udmurt népzenével próbálom ápolgatni a fájó hiányt a kis viráglelkemben. Soha semmi nem olyan jó, mint az IFUSCO, a finnugor világ és a rokon lelkű, csodálatos, ábrándos, hasonlóképpen elvarázsolt kollégák, és soha nem vagyok soha annyira otthon, amikor az ő ölelésüket érzem a tavaszi levegőben.

azok a bizonyos IFUSCO-s esték

Annyira IFUSCO van. Erre akkor jöttem rá, amikor a nagy csapat ember előtt álltam, mindenki már leült, csak én álltam, mint egy idióta (késve jöttem ugyanis), a „kiről tudom, hogy kedvelem” „kit akarok megismerni”, és a „kivel tudok közös nyelvet beszélni” háromismeretlenes egyenlet mentén máricskélve a terepet, azaz a társaságot. Milyen tipikus, hogy ez a hatodik IFUSCO-m, és még mindig képes vagyok szociálisan alulfejlettnek érezni magam.

Imádom a bécsi kampuszt. Imádom az árnyas fákat, az éttermeket, a jászótereket, a Billát, a futó embereket, a sramlizenés osztrák hangulatot. A bécsi egyetem nem is lepukkant és nem is felvágós.

Emberek között akarok lenni, de ha ránézek az emberekre, elriadok tőlük.

Énekelni akarok a finnekkel, miközben hegeülök Imarral, hegedülni akarok Imarral, amikor mások előadásait hallgatom, mások előadásait akarom hallgatni, amikor a regisztráció után rég látott ismerősökkel egymás nyakába borulunk majd tétován krumplialakzatban ebédelni megyünk, ismerősök nyakába akarok borulni, amikor a reggeli kávét és croissant-ot fogyasztom az újhullámos kávézóban, reggeli kávéra és croissant-ra vágyom, amikor felkelek és Liljával elindulok a konferenciára, de közben ki nem hagynám a felkelési rituálét és a Liljával caplatást a sárgás-szürkés bécsi épületek között. De közben otthon is akarok lenni Csabával.

Naoki adott egy doboz bonbont, amiért segítettem a kalmük-magyar munkafüzetének az elkészítésében. Kolja Anisimov lelkesen a nyakamba borult, és váltottunk pár szót permjákul, Pasha bocsánatot kért a tavaly nyári anomáliákért (cuki volt amúgy), Anna Mishina, az a tündérkisasszony pedig megajéndékozott a CD-jével. Jeremy kijavított egy helyesírási hibát a diasorom nyitóképében, ollé, jól kezdődik.

Az egyetlen bánatom, hogy lemaradtam Merit előadásáról, így ő is az enyémről, így sokan mások is, akiknek választaniuk kellett kettőnk közt. De büszke voltam. Arra is, hogy egy olyan bonyolult témát, mint a hakniprojekt, sikerült emészthető mértékben és vontatottabb részek nélkül átadnom a közönségnek - és hát persze magára a haknira. Egy komi lány kért velem egy szelfit, és közölte, hogy mi vagyunk a személyes hősei. Imádom a FU világot.

Egy feladat letudva. Már csak moderálni kell, hegedülni, énekelni, táncolni és egy másfél órás workshopot tartani.

És visszamenni szocializálódni, hátha éneklünk még egy kicsit a finnekkel.

"Tekerje vissza a nagyikat a beat drophoz!"

Ismerősnek jelölések,

Facebook-bejegyzések,

egy kérdés, hogy milyen néven van fenn a néni az instán,

azóta kitartó lájkolása az összes random kis bejegyzésemnek,

iskolai zárt csoportokba való meghívás

iskolai táncgálára meghívás

kaptam egy kitűzőt is a suli címerével

meg nézhetem, hogy mennyi szuper programot csinálnak motivált tanárok, akik elkötelezettek a gyerekek nevelése iránt

vagy a suli jó hírének terjesztése iránt, mert nekik az a hely fontos (akárcsak mi a tanszékkel!),

látom a jópofa érettségi fotókat

és az ötletes tablókat

és van olyan diák, aki azóta velem beszéli meg a pályaválasztási terveit,

vagy elküld nekem egy FU érdekességet, amit az imént olvasott,

a tanárok több mint két hónap távlatából is megírják nekem, hogy a diákok még mindig beszélnek a rendhagyó magyaróráról,

vagy akár azt, hogy ők maguk mennyi újat hallottak,

a gyerekek kórusban éneklik a folyosón, hogy tuzs kallen no,

felsikkantanak az udmurt manga láttán,

meg közlik a tanárukkal, hogy tutkimusretkikuntát szeretnének,

meg azt is közlik, hogy "a Laura egy udmurt", mert vörös hajú,

"a Dénes egy mordvin", mert nehezen kezelhető,

a Szabi meg akkora lúzer, hogy "Udmurtiában sem tudna becsajozni",

meg kell zabálnom őket,

minden hajnalban kelést és fáradságot megér,

a hakni a legjobb dolog a világon.

imposztor

Nem baj az, ha ijesztőnek és nehéznek tűnik minden, ami a disszertációmmal kapcsolatos, és a disszertációm jelenleg egy hatalmas nagy fekete mörköként tornyosul fölém a jövőben.

De tudnom kell, hogy nincs ebben semmi meglepő, ha ilyen sokáig elhanyagolom, mert mint minden feladat vagy probléma, minél tovább elhanyagolom, annál borzosabb és harapósabb lesz, akkor is, ha vicceskedve legyintek arra, hogy lol, nem haladok a disszertációmmal.

Kis lépések is sokat jelentenek, a szörnnyé hatalmasodott morgó lényt pedig csak akkor tudom megszelídíteni, ha felé fordulok.

Oké félni, oké nem tudni, hogy mi fog történni. Oké, hogy halogattam, és pókhálót fontam a saját fejem köré, és hagytam, hogy befonja az életem.

Nincs semmi baj, Bogáta, de dolgozzál, és ne mástól, vagy az életed más részeitől várd azt, hogy megoldják ezt a részét.

A mari nyelvet pedig nagyon szeretem. A mari nyelv tesz engem önmagammá.

Тый дечет мый вий-куатем налам, санденак уэш да уэш пöртылам.

Én egy hölgy vagyok.

Én egy hölgy vagyok, és hölgy módjára viselkedem akkor is, amikor a gyerekek ide-oda dobálják az udmurt nyakékemet, amőbáznak vagy látványosan alszanak az órámon, vagy kénytelen vagyok fegyelmezni őket. Ha kénytelen vagyok, akkor is hölgy módjára fegyelmezem őket, udvariasan és világosan tisztelettel megkérem őket, hogy segítsenek nekem előadni, mert ha folyton beszélnek, belezavarodom a mondandómba. Hölgynek kell lenni, amikor túlkiabálok 20 db hulla fáradt zsezsgő ötödikest, és ugyanolyan tisztelettel kell egyenként szót adni mindenkinek, jelentkezési sorrendben, ha 20-an jelentkeznek egyszerre. Hölgyként nem szabad fáradtnak, sem rekedtnek lennem, nem tehetnek a gyerekek arról, hogy én jutottam nekik az életünk random 45 percére, de ha már én jutottam, az én felelősségem, hogy az a 45 percük jól, sőt nagyon jól teljen, akkor is, ha ez nekem már zsinórban a negyedik 45 percem.

Hölgy vagyok, amikor a tanár még végighordoz engem a tanárin mint a véres kardot, felteszi ugyanazokat a kérdéseket, amiket több tucat tanárkollégája előtte, és mentegetőzik minden miatt, amit miatt több tucat tanárkollégája előtte. Ilyenkor illik valami szépet (de mindenképpen őszintét!) mondani a diákjairól. Hölgy módjára, biztonságosan és türelmesen kell átbiciklizni a Lánchíd turistaáradatában az egyetemre.

Akkor is hölgy vagyok, amikor étlen-szomjan, kialvatlanul és koffeinhiányosan kérnék dolgokat az egyetemi büfében, és a pultos olyan bunkó velem, hogy elsírom magam ott helyben, ami nyilván meglepi, először magyarázkodik, aztán bocsánatot kér, de igen, megérte nem drámázni és jelenetet csinálni, hanem még meg is nyugtatni, hogy a reakcióm nem teljesen arányos a bunkóságával, és nem teljesen az ő hibája, hogy belepityeregtem a kártyás fizetésbe. Ha fáj a hasam mint az állat, érzem, hogy betegszem meg, megvágtam az ujjam kora reggel, éhes maradtam és pont a nem megfelelő szókincset néztem át, akkor sem érdemli meg Tanja, hogy az ő óráját hanyagoljam el, és legyek rajta felkészületlen (persze az voltam, pedig hogy átnétem a házbelső részeit!), senki nem tehet az én személyes fájásaimról, de szépen eldönthetem, hogy vállalni tudom-e az adott interakciót, vagy nem. Viszont ha vállalom, akkor legyek ott rendesen.

Najó, ez Tanjára nem vonatkozik. Ő 6 éve tanít, látott már mindenféle állapotban, egy lélegzetvételemről tudja, hogy milyen hangulatban vagyok, és esélyem sincs megjátszani magam előtte. De azt is tudja, hogy mikor igyekszem, és mikor nem, és egyébként akartam, hogy látszódjon rajtam az igyekezet.

Hölgy vagyok egészen addig, ameddig Tücsi diadalmenetben be nem vonul a tanszékre (zseniális haknit tartott ugyanis Várpalotán), aztán megbeszéljük, mit éneklünk IFUSCO-n, de nem tudjuk elpróbálni, mert a konyhában Gergő és Andris bele vannak szerelmesedve a japán társalgási szótárba, így végre megiszom Merit sörét, amit kb. októberben hagyott a tanszéki hűtőben (nem is baj, mint kiderült, világos volt, ő pedig a barnát szereti), Tücsi pedig a Liza, a rókatündér direkt-giccses japán slágereire, majd jakut elektropopra rázta, rázatja velünk, és mire észbe kapok, mindannyian ott poppolunk a konyhában. Hát aztán kell-e ennél jobb. Végül csak elpróbáltuk, amit el akarunk énekelni IFUSCO-n, ami kicsit közelebb hozta hozzám, hogy az IFUSCO tényleg meg fog történni lassan-lassan.

És azt, hogy nincs az a nehézség, ami el nem múlik, és ha visszatekintek rá, akkor legalább jó tudni, hogy hölgyként kezeltem.