most éppen itt

Hidd el, szerintem előnyödre változtál, mondta Arto, miközben kikérte a második sörét a Kamarában (pedig már baromira késében volt). És biztosított, hogy fontos vagyok neki.

Nóri késő este cigifüstbe és rozéborba burkolt, és nem is a szavak számítottak, hanem hogy ilyen hamar itt voltunk egymásnak.

Sírnom kellett attól, milyen bénán fordítottam a mari előadást a Reguly Fesztiválon, de a marik megszorították a kezem és lefotózkodtak velem.

Lilja felkapta az ukulelét és improvizált nekem egy "everything's gonna be all right" dallamot. (Egyébként is nagyon sokat segített.)

Nem, igazából semmi nem segít rajtam, de azért az, hogy itt van ennyi ember és szeret, az egy kicsit igen.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról X. - a Szemyk ünnepség

A házigazdám vázolta nekem a nap menetét: hajnalban levágnak egy kakast, amit csak erre az alkalomra vettek (még kiskorában, nyilván, és itt nevelgették), a húsából húslevest főznek, aztán ő podkogylo-t főz és komanmelnát süt a kemencében, majd elmennek a nagyszülei elhagyatott házába megemlékezni róluk, utána vendégségbe a húgáékhoz, aztán este 10-kor az utcán lesz egy ünnepség, majd fát lopnak, ahonnan tudnak, hajnali 3-kor befűtik a szaunát, és hajnali 5 körül megmosdanak benne - azaz a 77 féle fűből készült főzetben, amit a nők készítettek elő.

Aztarohadt.

Szóval ez lenne a tradicionális napirend a marik Szemyk ünnepén, a nyári napforduló környékén ünnepelt "halottak ünnepén": ekkor megemlékeznek az ősökről, megidézik a szellemüket, meglátogatják a temetőket is, és kérik őket, hogy ne bántsák őket az év többi részében. Tudtam, hogy ez egy igen régi ünnep, és nem minden mari vidéken tartják meg, meg azt is, hogy egyes területeken inkább csak bulit jelent, mint konkrét megemlékező rituálét. Uncsóban azonban őrzik a hagyományokat, és különösen őrzik az Alekszandrov házban, ahol a kiemelkedő intellektusú mari tanárnő és az ugyanannyira különleges egyéniségű és büszke nemzettudatú férje laknak.

Az ünnephez befutott házigazdám unokatestvére, Gyagya Zsenja, egy hatalmas termetű és rendkívül beszédes úr is, aki ha a segítségével nem is, de az anekdotáival és az étvágyával mindig lekötött minket, és vitt egy kis életet az amúgy csendes és komoly házba. Mire felkeltem, házigazdám, Ljudmila reggel óta sürgött a konyhában, még ki sem dörzsöltem a csipát a szememből, a konyhában már ott pihent a megkopasztott kakas - a feje helyén barnállott az odaszáradt vér. Ljudmila egy hatalmas bödön palacsintatészta mellett sürgölődött (jaj, nem lesz időm komanmelnát sütni, kénytelenek leszünk beérni "rendes" melnával!) (a melna az a palacsinta, a komanmelna pedig a többféle tésztából készített, háromrétegű fullextrás változata), éppen kb. arasznyi átmerőjű köröket nyújtogatott ki kelt tésztából, és azon bosszankodott, hogy megvizesedett a túrós-mazsolás töltelék, amit hozzá készített. Odaparancsolt magához, és befogott podkogylo-t készíteni: megmutatta, hogyan töltsem bele a körökbe a tölteléket és hajtsam félbe az építményt, majd azt is, hogyan illesszem össze a batyut szép, fonatos "öltésekkel". Nagyon örültem ennek, mert mindig is tudni akartam, hogyan készül a podkogylo, főleg ha szépre akarom készíteni, így lelkesen gyártottam a kis táskácskákat, Ljudmila pedig dobálta őket a forró vízbe (és bosszankodott, milyen lassan forr az elektromos rezsón). Beüzemeltem a diktafont is, remek lehetőség a szituációs és episztemikus kellés kifejezéseinek felvételére a főzés meg a készülődés mint olyan.

A kakas lassan-lassan puhára főtt a levesben, és megterítettünk a Szemyk-ünnepi ebédhez. Tudod-e, hány melna lehet egymásra pakolva, kérdezte tőlem Ljudmila. Kilenc vagy tizenegy. Leült Gyagya Zsenja, Ruszlan, a háziúr, fiuk, Maxim, Ljudmila és én. Ljudmila furcsán, magától elfelé tartó irányba négybe vágta a melnát (egyszerre csak hármat vágva át), közben egy áldást mondott: köszönetet mondott az isteneknek, hogy békében eljött a Szemyk ünnep, és kérte őket, hogy a következő Szemykig is minden rendben legyen velük, majd kivett egy negyednyi melnát, hármat egymáson, beleharapott, majd továbbadta a férjének. Ő is beleharapott, majd jött Gyagya Zsenja, Maxim, aztán én. Ezután megebédeltünk (leves, podkogylo, melna, egy kis kupica bor, tea lekvárral, mézzel és konfettel aka bonbonnal), nagy műgonddal lefejtettük a kakas csontjairól az összes húst és a csontokat egy külön tálba raktuk, majd összekészültünk arra, hogy meglátogassuk a nagymama üresen hagyott házát.

Na, ha azt hittem, hogy a szent ligetben tartott imádkozásokra bonyolult a felkészülés... aha... hamarost két kosár is megtelt kvasszal, levessel, különböző alkoholos italokkal (vodka, házi mézlikőr, bolti likőr...), konfettel, zöldségekkel, főtt tojásokkal, méhviasz gyertyával háromba vágva, melnával, a kakas csontjaival, egy egész kenyérrel, csészékkel, és egy kopott fazékkal. Két teli kosárral indultunk neki a túrának (Ruszlan bosszankodott is, hogy annyit faksznizunk, mint egy menyasszony az esküvője előtt). Legalább különleges öltözködési előírások nem voltak. (A szent ligetben nyilván lettek volna: szoknyában és fedett fejjel kellett volna lenni.)

Boboj, vagyis a nagyi házában 2014 óta nem lakott senki. A tipikus, cifra ablakos, rönkökből épített, sötétbarna falusi ház kertjében derékig ért a gaz, de azért el lehetett jutni a bejárathoz. A rég üresen álló gazdasági épületek is álltak még. (Ljudmila megemlítette, hogy ő itt nőtt föl, amitől egy kicsit még kísértetiesebb hangulatot kapott ez háztáj.) Az előszobában néhány több éves befőtt árválkodott, bent néhány asztal, szék, pókhálókkal befont sarkok és ablakvédő csipkék, a használatlanságtól megkopott fényű evőeszközök és bögrék, ősöreg fogkefék, sokéves naptár. Ljudmila nagyobbik fia élt itt a családjával 5 évvel ezelőttig (most a Kirovi Területen élnek), erről árulkodtak a kifakult gyerekrajzok és ágyneművel ellátott vaságyak. Két nagy szoba volt egyébként, mindkettőben kemence. Mi csak az egyikbe mentünk be: itt állt az ebédlőasztal, székekkel. Ljudmila és Ruszlan két padot helyeztek egymás elé, és elkezdtek kipakolni.

A kopottas fazék oldalára három helyen felragasztották a három darab méhviasz gyertyát, beletették a kakas csontvázát, mellé kikészítették az italokat és két befőttes üveget. A pad egyik oldalára került ez a fazék és az italok, a másik oldalra a különböző ételek, és megkezdődött a szertartás: először Ruszlan, aztán Ljudmila, aztán Gyagya Zsenja, majd egy ide látogató szomszéd néni járultak a rögtönzött szentélyhez. Hogy ez mit jelentett: leültek a gyertyákkal adventi koszorú módjára feldíszített fazék mögé (azaz a másik padra), ott üldögélve név szerint felidézték halott rokonaikat és ismerőseiket, és minden név kimondásakor egy darab ételt (általában melnát, de néha valami mást, pl. konfetet vagy zöldséget) morzsoltak a fazékba. A többiek legfeljebb 10-20 nevet soroltak fel, Ljudmila azonban komolyan vette a feladatát... ha 100 nevet nem sorolt fel, egyet sem. Mindegyiküknek külön melnadarabot morzsolt, és úgy tűnt, a többiek élénken figyelnek: hiába sorolta már Ljudmila 15 perce a megboldogult ismerősöket és hozzátartozókat, a hallgatóság időről-időre kisegítette, hogy kit, kiket nem mondott még. (Ilyen már csak a név hatalma: nagyon nagy különbség van aközött, hogy valakiről megemlékezel-e a neve kimondásával vagy sem, és ha ismerős nevek sorozatát hallod, több százig is eljuthatsz anélkül, hogy lankadna a figyelmed.) A fazék három oldalán égtek a méhviasz gyertyadarabok, belsejében kisebb halom gyűlt össze különböző ételdarabokból. Mindenkinek azt kívánták, jusson el a feláldozott étel hozzájuk. Néha az italokhoz is hozzányúltak: a kvaszt és az enyhébb alkoholos italokat az egyik befőttes üvegbe öntögették, az erősebb szeszesitalt a másikba. Így ment a rituálé jó egy órán keresztül a poros, elhagyott házban.

Amikor végre végeztek, Ruszlan a régi szent sarokba (minden oroszországi házban van egy szentképpel feldíszített sarok a nappaliban) is ragasztott egy gyertyát és azt is meggyújtotta. Újra a melnához járultunk és megismételtük a háromrétegű palacsintastócba harapást egymás után, miközben Ljudmila megismételte az ebédnél elmondott Szemyk-áldást. Aztán a házi mézlikőrt is körbeadták, majd Ljudmila elém tette az eddig érintetlen vekni kenyeret: Bogata, te adod a kenyeret. Bólintottam, bármit is jelentsen ez. Ekkor Ljudmila, Ruszlan és Gyagya Zsenja felkászálódtak, fogták a korábban használt, kakascsontvázzal és ételdarabokkal megtelt fazekat és az italokkal töltött befőttesüveget és megindultak kifelé. Te maradsz - utasítottak engem, így én a szomszéd nénivel maradtam a házban, kissé összezavarodva, de azzal az általános meggyőződéssel, hogy rendben, nekem semmi sem furcsa, minent elfogadok úgy, ahogy jön az életembe. Ha itt kell várni egy elhagyott házban a szomszéd nénivel, miközben a házigazdáim pogány rituálét bonyolítanak le a hátsó kertben, akkor azt kell.

Kb. 10 perc múlva visszatért a delegáció: nem volt nálunk sem a fazék, sem a befőttes üvegek. Én felálltam, kezemben fogtam a kenyeret és feléjük fordultam (senki nem mondta, hogy ez kell csinálnom, kvázi öszöntből tettem így), Gyagya Zsenja elvette tőlem a veknit, beleharapott, majd mint egy úrvacsorán, továbbadta Ruszlannak majd Ljudmilának. Ők is beleharaptak. Később tanakodtak egy kicsit, hogy kifelejtettek-e valamit (nem csodálom, állati bonyolultnak tűnt az egész), eszküzbe jutott, hogy még egyenként le kell nyelniük egy-egy főtt tojást, és lassan összeszedelőzködtek.

Hazaballagtunk.

Kicsit kába volt a fejem az átélt élményektől, de nem volt megállás: Ljudmiláék már utasítottak is, hogy húzzam a cipőm, megyünk a húgáékhoz is Szemyköt tartani. Nó véj, gondoltam, kizárt, hogy ott is ugyanezt előadjuk. De Ljudmila nem viccelt, a kosarak megint megteltek áldozatokkal, és már trappoltunk is át a patakmedren a húgék házához.

A legközelebbi rokonság és a korábbi módon berendezett "imahely" várt minket: Ljudmila húgáék csak kiszedték a hozott ételeket-italokat a kosarakból, és elölről kezdődött minden. A háziúr és felesége, Ljudmila és két húga sorban végeztek egy-egy megemlékezést a gyertyákkal díszített fazéknál, ételdarabokat tépkedtek bele, kvaszt és alkoholt öntöttek össze befőttesüvegekben és elhunyt rokonok-ismerősök neveit sorolták. A családban itt is Ljudmila tűnt az intellektusnak: megint felsorolt vagy száz nevet - vele kontrasztban az egyik húga végig némán imádkozott. Egy ponton Vitalij, a háziúr feljánlotta nekem is, hogy járuljak a fazékhoz és kérjek bármit az istenektől, de ezt udvariasan visszautasítottam. Nem értek én ehhez, és jobb a békesség: nem akartam szerencsétlenkedéssel megzavarni a családi ünnepet. És egyébként sem vagyok valami szertartásos figura.

Egy ponton megkérdeztem, lehet-e fényképezni. Meg ne próbáld, közölte Ljudmila. Halottak járnak köztünk, nincs helye össze-vissza fotózkodni.

A rituálé, a szent sarokba fordulás és a háromtagú delegáció kertbe tett túrája után már rutinosan üdvözöltem őket a vekni kenyérrel az ajtóban. Megáldottuk még egyszer a Szemyk ünnepet, és ittunk egy pici érdes szőlőlikőrt (ők bornak hívják, de na, igazából erjesztett szőlőlé cukorral).

Este felé értünk haza. Úgy éreztem, mintha ólomból lenne minden végtagom: nem értettem, miért, de a fejem tompa volt, szédültem, és úgy éreztem, egy szikrányi energiám sem maradt. Félig kómában ütöttem a messengert és közöltem beszélgetőpartnereimmel, hogy én teljesen betéptem a Szemyk-től, a halottak elvittek magukkal, vagy ott ücsörögnek az agyamon és szívják le, mint a dementorok. Szerencsére a háziak hagytak pihenni.

Ljudmilával megbeszéltük, hogy este 10-kor megnézzük, van-e az utcán ünnep. Ideális esetben lett volna, máglya és utcabál, de aznap este nagyon hideg és szeles volt az idő: az utca üresen tátongott. Már éppen úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, amikor egyszercsak néhány nő kirontott a könyvtár épületéből: mint kiderült, oda gyűltek be bulizni. Ekkor már nem volt menekvés, be kellett menni és be kellett mutatkozni.

Hiba volt.

Egész eddig elég jól megúsztam az "őrült falusi nénik" jelenséget, de most kijutott belőle bőven: a helyi nénik egymás szavába vágva kiabáltak, sztoriztak, egymást oltogatták, néha egyik-másikuk dalra fakadt, vagy nekiálltak táncolni, de minden egyes dalt és táncot hosszas civakodás előzött meg, hogy mit énekeljenek és mire táncoljanak. Egyikük sem akart hazamenni, húzták-nyújtották az időt, pedig mintha ők maguk sem érezték volna olyan szuperül magukat, egyikük közben folyamatosan mari mulatóst nyomatott a laptopon, de mindegyiket csak kb. 20 másodpercig, aztán elkapcsolt. Több mint két órán keresztül ültem a könyvtár egyik padjában és próbáltam valahogy átvészelni ezt a természeti jelenséget, amikor végül éjfel körül mégiscsak oszolni kezdtek. Ljudmila megtiltotta, hogy korábban hazamenjünk, azt mondta, udvariatlanság, így maradtunk mi is a végéig, minek eredményeképpen amint felálltam, arra utasítottak, hogy álljak be a táncba. Nos én elképesztően tehetségtelen vagyok a mari táncban, amire a természetes reakció nyilván az volt, hogy az összes néni egyszerre akart megtanítani, aki pedig nem, az pedig videózta a dolgot - de hát ezt esélyem sem volt megúszni. Fél egy körül értünk haza a sötét és szeles uncsói éjszakában, azzal a tudattal, hogy hajnali 5-kor kelni kell, vár a Szemyk szauna. Addigra a férfiak összelopkodják hozzá a fát.

Bár rohadt későn mentem aludni, reggel 5-kor kötelességtudóan felkeltem. Ljudmila meglepődve üdvözölt: még szedte a 77 féle füvet a szaunához. Aludhatsz még - mondta, majd felkeltelek. Így kissé bosszankodva, de meg is könnyebbülve visszabújtam az ágyamba, és szundítottam kb. reggel 7-ig, amikor is felkeltett és ellátott a szaunába menet utasításokkal. Mosakodj meg, Bogáta, ahogy egyébként tennéd, majd öntsd magad nyakon a füvekből készült főzettel, és mondd ezt  a ráolvasást:

Semyk monča, čyla osalym muškyn luk!

Szemyk szauna, minden rosszat moss ki belőlem!

És ez gyógyír lesz testnek, léleknek is. (Szuper, gondoltam. Van mit kimosni belőlem.)

A főzetes dézsa úgy illatozott, mint egy bio masszázsszalon. Félálomban izzadoztam a forró szaunában, közben ismételgettem magamban a ráolvasást, hogy el ne felejtsem. Mikor kiszaunáztam magam, megöntöztem magam a főzetes vízzel és hangosan is elismételtem a szöveget. Mindig kicsit furcsán érzem magam, ha egyedül félhangosan beszélek (a gondolataim mindig rikácsolnak, de konkrétan magamban beszélni nem szoktam), de gondoltam, nehogy rajtam múljon egy évszázados szent rituálé, én ugyan nem baszakszom a Szemyk szaunával, csinálom, amit mondanak.

Kellemesen illatosan-büdösen támolyogtam ki a szaunából, megreggeliztem a háziakkal (éljen a melna, méz, lekvár, kávé, tea és konfet), majd Ljudmiláék közölték, hogy kimennek a temetőbe Gyagya Zsenjával, de nekem nem kell mennem, mert az hosszú lesz, és nekem nem lenne olyan izgalmas. Erről a programpontról örömmel lemondtam, és lelkesen visszabújtam az ágyamba.

A délelőtt folyamán egyszer még felriasztottak, mert az egyik családi barát felkeresett engem, hogy megmutassa a verseit (amik egyébként nagyon érdekesek, kissé filozofikusak voltak, csak én félálomban kicsit nehezen bírtam őket befogadni), de egyébként kb. délig csak aludtam, pihentem, félálomban lebegtem a Szemyk ünnep összes élménye után.

Ez volt az én Szemyk ünnepem, a mari Mindenszentek.

Krípi volt, komoly, nyers és ősi. Persze az ünnepkörhöz tartoznak bulik, koncertek is, de a lényeg ez, amit egyre kevsebben ismernek már, ebben gyökerezik ez a nyárközépi halottas ünnep. Csoda, hogy átélhettem.

egy pillanat metszete Észtországban

Nagyon finom a sör a Müürivahe utcában.

Attól tartok, a helynek most olyan vagyok, mint egy "kirakativó": ha szimpinek látnak, bejönnek, ha nem, nem. (Egyelőre nem jöttek be.)

Jó egy kicsit egyedül lenni. A Laulupidunak vége, július 8-át írunk.

Szépen süt a nap Tallinnban, és a várost sem utálom már annyira most, hogy volt másfél órám Jeremyvel és Sandrával, és reggel, amikor hajnali 5 óta tartó álmatlan forgolódás után teljes depresszióban letrappoltam a csigalépcsőn és semmi kedvem nem volt válaszolni a kedves amerikainak, de aztán mégis megtettem, és kiderült róla, hogy igazi esztofil és élt Észtországban, tud észtül, és a Laulupidu a mindene, 2014-ben fel is lépett egy kórussal. Mire leértünk a lépcsőn, már nem is volt kedvem elengedni, olyan volt, mint egy kicsi ablaknyi fény az egyébként nagyon sötét hangulatomon.

A Narva maantee-n ötödször trappoltam végig az elmúlt három napban, miközben mindenre is gondoltam. Korábban loptam egy darab papírt egy írószerboltból, leültem egy kávézóban, és nem írtam meg egy levelet. (Helyette elkezdtem verset fordítani, ahogy azt bárki tenné, ugye.)

Irreális dolgoknak tettem ki a többieket az elmúlt napokban, de magamat is.

Kihnui táncok, tartui falfirkák, dombok és völgyek a délészt tájon, fülben rekedt labajalg-keringők, csíkos szoknyák és egy plakát egy virágkoszorús, kétségbeesetten síró nővel. Az vagyok most én.

A Laulupidun leégett arcommal, az instára feltöltött félmosolyaimmal, a fájós hátú biciklizéssel, a türelmetlen toporgásokkal, pityergésekkel, a hajnali pánikolással és az erőltetett türelemmel, miközben az észt szél átfúj a fejemen.

Bogáta nincs itthon.

A sípszó után hagyjon üzenetet.

29, fuckyeah

Húszas éveim utolsó évébe léptem. Ahogy telik az idő, egyre fogynak a napok, amikor még huszonévesnek nevezhetem magam, és kúszik az idő a harmincadik születésnapom felé.

Aki ismer engem, az tudja, hogy sohasem érdekelt különösebben az éveim száma, soha nem pánikoltam amiatt, hogy jajjistenem öregszem, vagy hogy túl lennék a... fénykoromon? Mi a fenének ne lehetnék szép és érdekes és a tegnapinál "jobb" verziója önmagamnak, akárhány éves is vagyok. Persze, az megeshet, hogy az idők során megereszkedik a mellem és a szarkalábas lesz a szemem sarka, de valahogy ezt nem tudom szignifikáns eseményként értelmezni - és továbbra is úgy érzem, hogy nem akarnék visszamenni egyik korábbi... létállapotomba sem. Legfeljebb talán egy-két hónapba, vagy bizonyos eseményeket újraélni, amikor valamiért épp különösen boldog voltam.

Szóval egy cseppet sem érdekel a kor mint objektív fogalom. Az érdekel, hogy az adott helyzetben hogyan élem az életemet és milyen döntéseket hozok. Alapvetően az a célom, hogy minél kevesebb megbánást halmozzak fel kitaposott éveim során.

Ennek fényében hogy vagy Bogi, kicsi lány?

Bogi, a kicsi lány, ha itt lenne az anyukája, az ölébe hajtaná a fejét, és sírdogálna, ameddig el nem alszik. Sírna, mert fél, mert úgy érzi, csalódást fog okozni, mert megijeszti a világ, és gyakran legyőzik a körülmények és a pótcselekvések, elege van pár dologból de fél változtatni, fájdalmat okoz önmagának és a környezetének, és nem tud jól dönteni, csak kevésbé katasztrofálisan.

A szorongás régi ismerős, a torokban képződött gombóc lassan egy hete kísér engem. Vágyom Észtországba (Eesti, Eesti, Eesti, kapiaan sinne perkeleesti!), de félek attól is. Nem beszélve az utána következő időről!

De mégis jó 29-nek lenni, és jó önmagamnak lenni, és az sem nagy baj, ha éppen fáj a létezés.

Valahogy bele tudok nézni a tükörbe.

Vannak dolgok, amiket elértem, és vannak emberek, akik hozzám fordulnak.

Olyanok is vannak, akiknek örömet tudok okozni.

Vannak terveim és céljaim.

Van egy nagyjából körvonalazott elképzelésem arról, hogy miért vagyok ezen a sárgolyó világon, és az nem áll távol attól, amit most is csinálok.

Ha valamit nem csinálok (pedig kéne), akkor az zavar. Tehát "nem szarom le."

És a harmincéves önmagamnak is azt kívánom, hogy ha valamit kerüljön el, az a... leszarás. A fásultság, az indifferencia.

Annál még a fájdalmas létezés is jobb. :)

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 8. - befejező gondolatok

A repülő valahol Fehérorszország felett járhat, egy óra késésben van, és mindenki meglehetősen nyomott hangulatú. Mellettem egy pasi nagy veszekedést csapott egy stewardesszel, úgyhogy most már legalább ők is idegesek. Engem reggel a security check oltári szívatásnak vetett alá, legalább egy óráig szenvedtem, hogy be tudjak csekkolni - azt hiszem, már én is épp elég kész vagyok arra, hogy elhagyjam ezt az országot.

Uncsó után Joskar-Ola a biztonságos zónából való kiszakadásnak érződött (nyüssz, megint oroszul kell beszélni - na nem mintha képes lettem volna rá, rendszeresen mari beszéddel támadtam le az embereket), Joskar-Ola után Moszkva pedig konkrétan ijesztőnek. Uncsóból egy mari pasi vitt el Joskinba, és ez mindig tök jó, lehetett őt kérdezgetni az életéről, hogyan menedzseli az ingázást meg a falu-város dolgot - aztán Joskinban is jó volt.

Eleinte nem, egy kissé fura nővel találkoztam, aki könyveket küldött velem az apjai versei magyar fordítójának - akiről azt sem tudta, él-e, meghalt-e. Viszont le kellett fényképezkedni a Csavajn múzeum minden egyes sarkával egy 2016-os naptárat tartva a kezemben, aztán elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mennyi idő innen a Mari El rádió gyalog. Na erre kitalálta, hogy elkísér - persze abszolút a rossz irányba kezedett el terelni, és hiába magyaráztam neki, hogy az utat tudom, csak az idő érdekelt (=belefér-e még egy kávé), nem tűnt úgy, hogy zavartatná magát azzal, amit mondok. Cserébe inkább magyarázott valamit arról, hogy sok orosz szót használnak, és a marik nem beszélnek a városban mariul, a lánya sem tud mariul, mert ugyan kivel beszélne. (Ekkor kicsusszant a szájamon az, hogy esetleg az anyjával? de nem értette, mire célzok.) Borzasztóan lefárasztva érkeztem meg a rádióba, ahol új ismerősöm, Zsanna várt, hogy dumcsizzon velem a műsorában. Természetesen a felvételt teázás és sütizés előzte meg, ami most jól is esett, és belefutottam Vologya Matvejev rádiós-énekesbe, akivel tavaly ismerkedtem meg Badacsonytomajban, és akit rendkívül jó fejnek tartok, és nagyon örültem, hogy látok. A vele és Zsannával eltöltött negyed óra kicsit visszaadta az életkedvemet és a világba vetett hitemet, kicsit beszélgettünk a kétnyelvű gyerekekről és Joskin összetartó mari közösségéről, aztán Zsannával bementünk a stúdióba. Igazából már megszoktam a stúdiókat. Tavaly még lámpalázas voltam, amikor az orrom alá tartottak egy mikrofont, de most már szinte azon lepődök meg, ha nem környékez meg a média - és tényleg nem bánom. Zsanna kérdései nem tartogattak nagy meglepetést, elsősorban rólam szóltak (ééés Bagata, hogyan kezdtél el mariul tanulni??), de beszélhettem egy kicsit a kutatásomról is, és volt alkalmam nyilvánosan megköszönni mindenkinek a rengeteg segítséget, amit adtak. :) Egyedül az nem ment jól, hogy valami jókívánságot mondjak a mari fiatalságnak: a tósztok és házi áldások műfaját sajnos még gyakorolnom kell.

Király volt a rádióban, aztán egy étterem felé vettem az utam, hogy egyek valami normálisat és felújítsam barátságomat a sör nevű itallal. Már éppen nem tudtam, mit kezdjek magammal este 7-ig, amikor eszembe jutott a mari szuvenírbolt, ahol Katjával jártunk tavaly. Úgyhogy oda mentem, jéj, megint egy jó helyre kerültem! Az eladó hölgy nagyon megörült nekem (mármint hogy a marit mint idegen nyelvet beszélem), és segített kiválasztani egy menő piros egyberuhát, majd felkaptam egy könyvet a mari hímzésekről, és mellékesen megemlítettem neki, hogy a magyar Néprajzi Múzeumban 18. századi mari fejkendőket fogdostam és csodálatosak voltak. Na mit ad isten, az eladóról kiderült, hogy a könyv írója, és teljesen lázba jött, azzal a lendülettel kinyitott nekem egy másik szobát, amiben több mint százéves mari népviseletek sorakoztak, és egy komplett hímzőműhely: mint kiderült, a nő szenvedélye a szimbolika a mari ruházatban. Kedvesen meg is kért, hogy járjak utána, hogy tudna eljutni a raktárba a Néprajzi Múzeumban. Ha mindez nem lett volna elég, betoppant a mari írószövetség elnöke, aki borzasztóan örült, hogy olvastam a nemrég magyarra lefordított tizenöt mari novellát, csinált velünk egy csoportképet, átadta a névjegykártyáját és azt mondta, bármikor segítségre van szükségem, írjak neki. <3

A pályaudvaron arra számítottam, hogy Elvirával összefutok és ő felrak a vonatra, de nem találtam, így aztán magamtól szálltam fel - majd csörgött a telefon, és lőn, Elvira a peronon várt a lányával, és Elena Lastochkinával, akire abszolút nem számítottam! Teljesen meghatódtam, ők meg elhalmoztak bonbonnal, Mari El Balzammal és valamiért 8 db túrókrémmel, és hihetetlenül kedves szavakkal búcsúztattak! Megpakolva és fülig vigyorogva szálltam fel a vonatra: ez a búcsúzás pont olyan volt, mint az egész utam: szeretetteli, meglepetésszerű és nagyon vidám!

Igen, mert az egész út ilyen volt. A vonaton elgondolkoztam rajta.

A legerősebb érzés, ami eszembe jut, az a végtelen öröm és hála. Mindenhol úgy kezeltek, mint egy égből pottyant csodalényt, vagy egy távolba szakadt nagyon kedves rokont, vagy mint valakit, aki tudja a „jelszót” a mari néphez, szóval hogy is mondjam… valahogy mintha pillanatok alatt mindenkinek megtaláltam volna az utat az otthonába, vagy a gondolataihoz, és mindenki olyan természetességgel segített nekem minden helyzetben, mintha ők lennének az én lekötelezettjeim. (Csak éppen senki nem érezte magát lekötelezettnek senki irányába.)

Féltem ettől az úttól, mert most egyedül mentem: tavalyelőtt ott volt nekem a nyári egyetem, tavaly pedig a városban Tanja, a faluban pedig Katja, mindketten sokkal jobban beszélnek mariul, és sokkal otthonosabban mozognak a mari kultúrában, mint én, és hát valljuk be, hozzá képest én elég fura kis lény voltam. Illetve féltem, mert nem nagyon van tapasztalatom kérdőívezésben és anyaggyűjtéstben (hogyan kérek meg valakit arra, hogy beszéljen nekem a diktafonba?), és csak elképzeléseim voltak, hogy hogyan fogok ott adatközlőket szerezni.

De amikor ott voltam egyedül, és egyedül kellett boldogulnom, rájöttem, hogy ez mind nem baj. A furaságomat elviselik és megszeretik, a kezdeti nehézségek elmúlnak, a beszédbe belejövök, a találkozások, helyzetek és lehetőségek pedig nem mindig eltervezhetők, és végül maguk alakulnak ki.

Persze, terveztem egy csomó mindent, felkészültem különböző dolgokkal, stimuluskészlettel, kérdőívvel, és nem minden sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogy akartam volna - de sikerültek más dolgok, vett az út más irányokat, és most így visszagondolva nem is lehetett volna másként. És ja, lehet, hogy nem beszélek olyan jól mariul, mint Tanja vagy Katja, nem hegedülök éppenséggel úgy, mint Imar, nem néptáncolok úgy, mint Tücsi, és nem gyűjtök úgy, mint... nem is tudom, Janne Saarikivi? Viszont... akkor is beszéltem elég jól, és hegedültem, és néptáncoltam és gyűjtöttem, és ezek egy jelentős része még tavaly is elképzelhetetlen lett volna, és jól tettem, hogy bevállaltam és megpróbáltam, mert jólesett a mariknak.

És megint rájöttem, hogy nem szabad siettetni a dolgokat. Ez az út kevésbé az anyaggyűjtésről, mint a kapcsolatteremtésről és -építésről, a marikkal való mélyebb megismerkedésről, a kultúrában való őszinte feloldódásról szólt, ami épp olyan fontos, mint az anyaggyűjtés maga.

Szinte bánom, hogy csak ilyen keveset voltam Ucsóban is Mariföldön. Vissza kell menni, lehetőleg hamar. (Ha adnak még nekem vízumot.)

És az élményeket, a szeretetet, az izgalmakat, a tapasztalatot senki nem veszi el tőlem.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 7. - félúton Uncsóba

Mozsgában állunk épp.

A vonat valahogy 7 óra alatt elcammog Kazányba, ahol némi segítséget kapván majd felpakolnak engem egy mikrobuszra. Úton vagyok Uncsóba.

Ez utazásom harmadik etapja, és egyértelműen a legfélelmetesebb, de most, ahogy zötyögök-álldogálok… valahogy már nem félek annyira. (Legfeljebb attól hogy már kb. elfelejtettem mariul egy az egy hét Udmurtia alatt.) Tudom, hogy ennek az útnak meg kell történnie, és majd olyan lesz, amilyenre alakul. De mindenképpen lesz valahogy, és valahogy véget is fog érni.

Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 6. - hakni Karsashurban

Udmurtia olyan csodálatos volt, amilyen szokott lenni. Izsevszk vagány és és urbánus, Sarkan megye gyönyörű és idilli. Iyulia még mindig imádnivaló, a komikus egyéniségű mopszával és a borzasztó kedves vőlegényével együtt. A verandán aludni, friss shangi illatára ébredni, mentateát szürcsölni, kertet gazolni, nyílt tűzön sütögetni… tudtam, hogy nem tudok még egyszer ugyanabba a folyóba lépni, így megpróbáltam új és új dolgokat felfedezni Sarkan megye eme keleti, eldugott szegletében. Ebben segített, hogy két napot Karsashurban töltöttünk, ahol Daniil szülei még nem ismernek engem, mint a tenyerüket, így jól elszórakoztunk, és még a suliba is elvittek.

Nem vártam nagyon sokat a karsashuri látogatástól: 7-9 éves gyerekeknek kellett volna előadnom, és leginkább arra számítottam, hogy csendben, megkukulva fognak ülni és már csak az ebéden fog járni az eszük. Nem beszélve az értékelhetetlen udmurt- és orosztudásomról. Szerencsére Iyulia ott volt, hogy átsegítsen a nyelvi akadályokon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az előadásom még el sem kezdődött, pár gyerek máris ránk tapadt és velünk grasszált mindenfelé, az angol nyelvű beszélgetésünket hallgatva. Átöltöztem a népviseletembe, aztán bedugtak minket az addigra megtelt osztályterembe (a közönség egy része tanárokból állt), kiállítottak engem az osztály közepére, és várták, hogy akkor most produkáljam magam.

Na de nem azért vagyok veterán haknizós, hogy ilyen helyzetek zavarba ejtsenek, mit nekem az, hogy ez egy falusi suli, a gyerekek udmurtok és nincs közös nyelvünk: elkezdtem kicsit magamról mesélni, majd gyorsan Magyarországra tereltem a szót: ki tudja megmutatni a térképen? Ez jó kezdésnek bizonyult, így hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a Magyarországos diasoromat, amit a mariknak csináltam, hogy mutassak pár képet. A gyerekeknek különösen Budapest tetszett és az erdei állatok, és mindig nagyon mosolyogtak, amikor valamit udmurtul próbáltam mondani. Hála Istennek a nyelvtörőket is nagyon élvezték, és az is átjött nekik, amikor udmurtul és magyarul is felírtam ugyanazt a mondatot, és átlátták a hasonlóságot. Aztán hegedültem nekik egy kicsit, majd énekeltem is, és páran ki is próbálhatták a hegedűt (persze nagyon nagy volt szegényeknek, a kici ujjaikkal alig bírták lefogni a húrokat). Aztán pedig, hirtelen ötlettől vezérelve, kitaláltam, hogy ha megmondják a nevüket, én megmondom annak a „magyar verzióját”. Na ettől megvadultak. :) Persze valószínűleg nem mindegyik volt akkurátus, de nem is ez volt a lényeg, csak hogy mondjak valamit nekik, amin nevethetnek.

Lassan lejárt az időm, és közeledett az ebédidő is, így szélnek eresztettük a nebulókat, de fülig érő vigyorral pakolásztuk össze a cuccainkat. A takarító néni lelkesen mesélte, hogy még a menzára szaladva is a „magyar neveiket” ízlelgették. Bogi, szerintem erre egész életükben emlékezni fognak, mondta Iyulia. Remélhetőleg! Én biztosan. :) Illetve szöget ütött a fejembe az ötlet, hogy Udmurtiában is kéne haknit szervezni. (Vajon hány alkalom után kapcsolna le az FSZB?)

Ez vol az én ajándékom Karsashurnak, és Karsashur ajándéka nekem. Meg a muncsó, a shangi, a beszélgetések. Kozinóban idén állt a bál, Sztasz és Anyuta családja sürgött-forgott, én csak ritkásan tudtam besegíteni, de az egész napos udmurt csacsogástól legalább kb. visszatért a nyelvtudásom.

Udmurtia édes és szépséges, mint egy távolba szakadt kedves, de ideje visszatérnem az "igazihoz".