csiribiri csiribiri bojtorján

Nincs itt kávézókba menekülés, emberi kapcsolatok, hívogató belváros, kezelhetetlenül nagy lakás.

Mióta Kijevben vagyok, lefordítottam három és fél verset észtből/angolból, szereztem egy finntanári állást, befejeztem és majdnem-befejeztem két COPIUS-diasort (és tetszett a kollégáknak!), elkezdtem egy tanulmányt írni, megtanultam egy dalt gitáron(!), és glosszáztam egy adag keleti mari hangfelvételt. Sajnos nem túl sok percet. És persze szakirodalom, és persze hegedű, és persze általános világmegváltás Liljával.

Folyton érzem az ujjbegyeimet a bal kezemen a sok játéktól. Néha bele tudok nézni a tükörbe, néha nem.

Esténként néha felugranak a csetablakok.

Minden pozitív visszajelzés olyan, mint valami gyógyító kenőcs vagy szérum. Mielőtt megint elkap a szorongás.

Lilja száműzte az életéből az alkoholt, az ételek többségét, a napi kávéadagja nagy részét és néhány kevéssé jó fej embert.

Én száműztem önmagamat a Dnyeper partjára, hogy egy szovjet panelház 9. emeletéről jobban rálássak az életemre. És esetleg magam is szelektáljak - mi kell, mi nem.

Kéretik és adatik: ez volt a vasárnapi angol nyelvű neoprotestáns istentisztelet igehirdetésének üzenete. Ha bajban vagy és őszintén kéred, a Jóistennek vannak ötletei, hogyan segítsen rajtad egy pöttyet.

Ha megérdemled, tettem volna hozzá ösztönösen, de igazából még az sem kell hozzá.

Kijevben az élet

(Jesszus, mit csinálok, nyilallt belém, amikor a busz kigördült a Népligetből.)

Kijevben az emberek rosszalló pillantásokat vetnek egymásra a metrón, sóhajtoznak és rázzák a fejüket. A nők egyberuhában, mint egy rendes kelet-európai városban, a férfiak rövidujjú ingben, rövid arany- vagy ezüstlánccal a nyakukban. A város csillogó felhőkarcolók és omladozó piacépületek egyvelege, a tisztára nyalt croissantozó fényes fekete csempéje és a külváros repedezett járdája, rajta a gyümölcsös kartonon megunt ingóságait áruló zsibvásáros - ezek együtt adják ki a Nyugattal flörtölő, de Oroszországga elszakíthatatlan abuzív kapcsolatban élő Ukrajna hangulatát.

Kinézek az ablakon és erővel igyekszem a gondolataim visszakanyarítani az itt és mostba. A nemrég szerzett műfordítói megbízás megint elültette bennem a hamis képzetet, hogy jól csinálom az életem. Barnák a falak és barna a linóleum is, csend van, csak a szomszédok lépteit hallani időnként, meg a csövekben futó vizet. Az ablakból lelátni a külvárosra, egy galambdúcra, kertes házakra és a távolban elterülő erdőre. Bent sufnituningolt konyha és lassan szépülő szovjet családi panellakás, ami mind Liljáé, és ez nagyon inspiráló.

Az első nap sörözve bolondoztam és Petroskoi-t énekeltem az IFUSCO-alumnusokkal, második nap pánikrohamot kaptam egy beszélgetés kellős közepén egy csodásan tehetséges húszéves lánnyal a croissantozó felső szintjén, majd hajnali 4-ig dolgoztam, a harmadik nap délig befejeztem az elmaradt teendőimet, kitakarítottam a lakást és asszisztáltam a kiadásához, majd vacsit főztem Liljának, a negyedik nap már előre is dolgoztam, Lilja tanácsára használatba vettem a táblát, amire felírtam a napi céljaimat, és még a hegedűmet is elővettem. Az ittlétem végére talán még a dsszertációmig is eljutok.

Az első nap alig éltem, és épp csak hogy képes voltam megfelelő társaságot szolgáltatni a többieknek (pedig amúgy mennyire vártam!), a második nap megírtam egy levelet, amibe eleinte nem is tudtam, hogy mit írjak, majd Lilja motivációs tanácsaival ringattam álomba magam, a harmadik nap hülyét csináltam magamból a postán (de valahogy megoldottam!), este 8-tól éjfélig beszélgettünk, a negyedik nap felhívtam Gergőt, ami nagyon jólesett, és kaptam segítséget a versfordításomhoz.

Kristiina Ehin versei nem rímelnek és nincsenek formában, de attól még nem könnyű őket fordítani. Az észt nyelv rendszeresen kigáncsolt, a magyar nyelv rendszeresen cserben hagyott. Hogy lehet az, hogy az angolban megoldották a fel-felbukkanó daktilikus lüktetést és el tudták kerülni az illúzióromboló affrikátákat, de a magyarban, ami rokon nyelv, úgy hangzik minden sor, mintha folyamatosan botlanánk fel az utunkba kerülő kövekben és járdaszegélyekben? De ahogy újra és újra elolvastam az észt és angol sorokat, Kristiina gondolatainak ritmusa szép lassan átprogramozta az én agyamat is, és lassacskán megtaláltam a megfelelő hangokat és szótagokat, a megfelelő szórendet és a leginkább odaillő igekötőt és névutót. Míg a végén alig tudok leállni.

Olyan vagyok, mint a vidrakölyök, ami nyüszít, hogy ne dobják a vízbe. Aztán beledobják.

MTT táborban, amikor senki nem látja...

...néhány koránkelő a királyi csarnok lépcsőjén üldögél még az ébresztőzene előtt.

...egy-két nagyétkű besurran a konyhába és rárepül a vacsorára kitett maradékokra.

...egy csapvez-páros a csarnok másik oldalára sétál, megbeszélendő, hogyan haladjanak tovább a csapat kezelésében.

...ebéd előtt félórával felbukkannak az anyukák a konyhában, hogy kérjenek pár finomságot a gyerekeiknek.

...egy keretjátékos szervező gondterhelten siet egy kellékért, miközben a fejében láthatóan ezer gondolat van.

...egy logisztikus űrhajós-lövöldözős játékot játszik a laptopján a raktárban.

...Bogi berakja a zenéjét az üres konyhában és spontán táncba kezd, míg felforr a víz a csicseriborsóhoz.

...and in the streets, the children screamed,
the lovers cried and the poets dreamed...

Azt hiszem, letettem a tábort egy időre.

Önmagam vagyok...

...amikor zakatol alattam a vonat, és a kalauztól kérek egy zöldteát, amit a szamovár forró vizével öntök fel a fémfülű pohártartós pohárban, és az ablakon kimeredve nyíresek és fenyvesek suhannak el mellettem komótosan, cirill betűs feliratok és díszes ablakkeretű házak mellett.

Önmagam vagyok, amikor mari nyelven kell megértetnem magam a telefonban, hogy eljussak még aznap Joskar-Olából Uncsóba, és ezt meg tudjuk beszélni, ahogy az esti teához már azt is tudom, hogy mézet vagy lekvárt kell kanalazni üresen.

Önmagam vagyok, amikor felpattintom a bicajom az i épület melletti korlátra, kérek egy dupla eszpresszót és felcsapom a laptopot a kis "ólamban". Előbukkannak a kollégák, valaki hozott csokit valahonnan, tartunk egy kávészünetet, majd egy kicsit jobb keddvel visszakúszunk a teendőkbe. Az üres könyvtárban garázdálkodok a szakirodalmak közt, a régikönyvszagban tekerem a mozgó polcokat a raktárban.

Önmagam vagyok, amikor nem lát senki és nem is hall (vagy ha mégis, az nem érdekel), és előszedem az észt népdalokat, az ír táncokat, talán még Telemannt is, és gyakorlok a hegedűn, ami először frusztrál (möhh, nem működnek az ujjaim!!), de aztán belejövök. És rájövök, hogy a dolgokba gyakorlással bele lehet jönni. És akkor fejlődik az ember.

És egyébként is, most már hogy tudnék nem hegedülni.

Önmagam vagyok, amikor a csinos és szépséges Gyöngyi húgommal kétrét görnyedve esszük kézzel a barackot, és miközben mások kifinomultan falatozzák a napi menüt a szomszéd étteremben, nekünk az arcunk két oldaláról csorog le a leve, és könyékig ragacsosak leszünk tőle, és ez egyikünket sem érdekli egy kicsit sem, csak röhögünk és büszkék vagyunk egymásra, miközben kibeszéljük a világot.

Önmagam vagyok, amikor eszembe jut egy finn vagy észt dallam, és azt dudorászom, miközben szaladgálok, takarítok, főzök, pakolok.

Valaki rám ír Messengeren.

Valaki eljött látogatóba és sörözni kell vele.

Valahogy szembejön egy váratlan lehetőség.

És ez nekem így... elég.

keskel häid ja keskel häid ja omaseid

Acélszürke felhők vonulnak az égen nagy sebességgel - még jó, hogy végül nem mentem el futni. Jön velük a hideg illat is, én meg persze nyilván kijöttem az erkélyre egy bort szinte egyáltalán nem tartalmazó fröccsel, és élvezem az esőillatot, a vihar előtti feszült légkört. Egy beszélgetés jut eszembe arról, hogy milyen jó is kint (de fedett helyen, pl. teraszon) lenni, amikor leszakad az ég, és egymásnak felelnek a hegyoldalak a mennydörgéssel.

Nehezek voltak az elmúlt napok, és a mostaniak is nehezek, és az elkövetkezők is nehezek lesznek.

De anyukám mosolygott rám a kávéja fölött, és azt mondta, én csak én vagyok. És elénekelte velem a Ta lendab mesipuu poole-t kottából, pedig akkor látta először, és a videóból biztos nem emlékezett az alsó szólamra.

Zsófika fülig vigyor volt, apukám lelkesen mesélt Brünhildáról, a nagy vasról, amit a cégében vettek (nem beszélve a Volvóról, amit "nem lehet tangapapulcsban vezetni"), Gyöngyike örült a virágcsokornak és az ajándékainak, mert juhú végre együtt meg tudtuk ünnepelni őt, és rájöttem, hogy mégsem utálom az egész világot, csak egy részét. De van, amit nem.

Például a kedves kollégáimat sem, akikről jólesik nyelvészetről meg okosságokról beszélni, és őszintén meg lehet csodálni a megjelent cikkjüket.

Elrendeztem a cuccaimat és ráfordítottam a kulcsot a tanszéki ólamra. Hiányozni fog, főleg most, hogy mást sem akarok, csak ott dekkolni, és a szakirodalmaimat olvasgatni.

A munka tényleg segít. (És mémeket inspirál.)

Sok idő után végre én is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. :)

már egy hónapja elmúlt nyárközép napja

Az ELAN-fájlban pörögnek a glosszázott keleti mari mondatok. Figyelek, mint egy vadászkutya, hátha valahol van egy necesszív vagy egy dezideratív. A nénik hangjára hamar ráunok. (Hihetetlen gyorsan beszélnek, ráadásul öeáh, keleti mari.)

A zene szól a háttérben, körülöttem emberek, nem is olyan távol Aszterik, nyakig valamiben.

(Esküszöm, én dolgoznék, ha valaki megmondaná, mit!)

Az emailemben megnyugtató dolgok: Johanna is, Rogier is válaszolt, megígérték, hogy csinálnak diasorokat, amikkel persze még nekem is lesz dolgom, de nem nekem kell egyedül összerakni az egészet. Juppí.

Egy szakirodalom egy észak-amerikai indián nyelv evidencialitásáról és episztemikus modalitásáról. A disszertáció írója maga is kicsit belekeveredik az illokúciós és egyéb episztémiába, de őneki legalább már van egy disszertációja, nekem meg még nincs.

Egy másik, orosz szakirodalom sorra veszi az analitikus modálisokat. Szuper. Ezt szerettem volna kutatni, de már valaki leírta 50 oldalban.

Na ideje nekilátni az én elméleti bevezetőmnek.

FB-on éneklős estet szerveznek Tartuban. Fizikailag fáj ránézni, de persze azért megteszem.

Ebből a sötétből tényleg nem tudom, ki és mi fog kihúzni.

illetve itt is

Zseniális ötlet volt elvállani, hogy felügyeljem a professzorok "bevezető tananyagának" összeállítását. Most itt van az arcomban 9 egyetem minden tudása, és szembesülés mindennel, amit nem tudok.

Lehetek ennél nyomorultabb?

Sebaj, a Mon Chéri kapucsínójánál is jobban esik a távol-keleti padszomszédom elhivatott jegyzetelése, melynek köszönhetően én is megírtam a világ legnehezebb leveleit, és végül befejeztem a kérdőívfeldolgozást. Persze ostoroztam magam korábban, hogy miért nem végeztem vele előbb, de hát na, annyira nem is volt kicsi munka.

Csak értelmetlen. Na mindegy.

Jelenleg semmi más nem tud nekem önbecsülést adni, csak a munka.

Az se mindig.

Oké, hogy tudtam, hogy ez lesz, de miért voltam ilyen naiv hülye? Miért vagy ilyen hülye, Bogáta?