biribiribiribiri bimbomm

Fáradt, kicsit még mindig felkavart, de már sokkal kiegyensúlyozottabb hangulatban szemlélődök végig a végsőkig leamortizálódott koliszobán.

1 hét egyedüllét! Jesszuson de jólesik! És csak azzal találkozom, akivel akarok!

Tulajdonképpen jó volt ez az Ajtósi Napok. Talán csapatkapitánynak sem voltam rossz. És a csapatom is menő volt. Nem értünk el kiemelkedő helyezést (csak szobadíszítés terén), de a hangulat sokat fejlődött a 4. emeleten.

És jó volt a Paddy-koncert.

Szonjával hanyatt dőltünk az ágyukon, bámultunk a semmibe és hülyeségeket beszéltünk, ami csak eszünkbe jutott. Ezúton is üzenem neked, hogy nagyon csodálatos király csaj vagy - csak hogy meglegyen a lelki egyensúlyod! ;)

Ahogy az is igazán üdítő volt, ahogyan Csabával válogattuk az ingeket vagy próbálgattuk a cipőket. Régen vásárolgattam. :)

Már a szakdolgozathoz is sokkal több kedvem van. Nagyon megkönnyebbültem, amikor feladtam, hogy igazán időben elkezdjem. Úgyis csak az utolsó pillanatban tudok dolgozni. Ilyen vagyok, haters gonna hate. For exaple, L.M., as my konzulens, gonna hate.

Keresek még néhány Schmitt Pálos viccet (rendkívül inspiráló a nemzeti légkör a szakdolgozáshoz) és folytatom a Poirot-regényemet.

Ja és közben zsidó zenét hallgatok, mert ti nem is tudjátok, milyen jó az. Azt csak az ilyen balliberális torzszülöttek tudják.

save your words because you've gone too far

Idióta állat vagyok, komolyan.

Nagyon sok tekintetben megállapítottam már, hogy idióta állat voltam és lejjebb kellene adnom a mércét.

De már kezdek ott tartani, hogy a mérce már nagyon nehézkesen csúszik lejjebb. Talán nem én vagyok az idióta állat? Na ja, és akkor ebből mi a tanulság? A másik a bunkó? És akkor bélyegezzem bunkónak és ne bízzak abban, akiben eddig bíztam vagy bízni akartam?

Elég nehezen viselem a csalódást. Komolyan olyan hihetetlen nehéz ügy egy "bocsi, nem jövök" dobása szerencsétlen házigazdának? Mert szarul esik, hogy nem jön, nyilván. De ha már intenzíven tartjuk a kapcsolatot, miért nem lehet ezt előre közölni, hogy ne szobrozzak a buliban hajnali 3-ig egyre fogyatkozó reménnyel? Ezek szerint én ennyit jelentek a másiknak? Jó, elgondolkodtató.

Most komolyan, mi a lófaszt csináljak?

Nyilván fáradt vagyok és oda minden energiám, de bassza meg a kurva élet, 3 napig házigazdáskodtam Pécsett, olyanoknak is, akiknek nem egészen akartam volna ha ismerem őket, majd 3 napig introvertált szocfób létemre csapatkapitánykodtam az Ajtósiban, csupa gólyának, és ezután kapok egy kurva gáncsot 2 db embertől, pedig tőlük egy is bőven több lett volna az elviselhetőnél!


Faszér vártam ezt a napot, én szerencsétlen idióta! Pedig hányszor megfogadtam már, hogy nem várok semmit!

Persze egy darab szarnak érzem magam. Meg nem tudom, mit gondoljak.

Ja és továbbra is fokozott szükségem van olyan emberekre, akiket érdekel, amit mondok. Mert fogynak.

És fontos: ezentúl egyedül Vörös Zsuzsanna férfiügyei tudnak érdekelni. Máséi nem.

(Napok óta hallgatom ezt a számot non stop, pedig eddig semmi okom nem volt azonosulni vele. Eddig. Vegyem ezt kibaszott előérzetnek??!)

esti randomság

Néha úgy érzem, az igazi erő az életben ahhoz kell, hogy tökéletesen el tudjuk viselni (vagy le tudjuk szarni) végletekig idegesítő embertársainkat.

És egy pillanatig se látszódjék rajtunk, hogy a teljes kiradírozódásukat kívánjuk az egész Univerzumból.

És ne érezzük szarul magunkat, hogy ilyen rosszat akarunk egy érző entitásnak.

Ne érezzünk semmit velük kapcsolatban.

Csak hagyjuk, hadd pörögjön, hadd csinálja.

Tökéletes zen. Nekünk aztán totálisan mindegy.

Embert próbáló, komolyan.

az égnek kékje, a felhők tengere

"Ez egy nagyon jó megfigyelés. Látja Bogáta, azért kéne bejárnia órára, mert az ötleteivel a mi gondolkodásunkat is előrelendíti." Köszönöm, L. tanárnő, mellesleg ön tudja a legjobban, hogy miért nem jártam be eddig...

Az az aranyos magabiztosság, ami Esztit jellemzi, egészen ellenállhatatlan. Imádtam hölgy módjára ülni vele a Kamarában és nevetgélni a világon. Ezek a kis szeánszok annyira megszépítik a napjaimat, hogy nincs az az élmény, amiért elcserélném őket. Mert kicsik, nyugodtak, viccesek, és rólunk szólnak és otthon-érzetet keltenek. Akárcsak Szonja, ez a hihetetlen nőszemély, aki minden random találkozással feldobja a napomat, akármilyen rövid is. Vagy amikor hullakábán támolygok stilisztika óra felé és a hátam mögül elém ugrik és megkínál energiaitallal.

Vagy azok az esetek, amikor hirtelen össze kell gyűlni, mint most Zsuzsi miatt. Persze nem jó, ha probléma van, de az a remek hangulatú sörözés, ami kialakult, Hódékkal és később Kálmánékkal, pont olyan volt, amilyennek egy remek hangulatú sörözésnek lennie kell, közepesen igénytelen egyetemisták részéről.

Azt hiszem, rég nem találtam olyan imádnivaló entitást, mint a srác, akinek most még nem írom le a nevét, mert a végén még elszalad. Meg mert ahányan vagyunk, annyiféleképp hívjuk. :D A három és fél óra, amit végigpofáztunk a Katapultban, az idei egyik legjobb beszélgetésem volt egy kedves, intelligens, elragadó és szeretnivaló emberrel, és azt hiszem, nekem is éppúgy kellett, mint neki.

Andrej azért tök jó orosztanárnak, mert ad vele egy olyan plusz élményt, amelyet csak egy anyanyelvi tanár tud, aki nemcsak a nyelvet, hanem a kultúrát is jól ismeri, mondhatni a bőrében van. Mindig mesél, ajánl olvasmányokat, egy-egy szónak elidőz a jelentésén, és tulajdonképpen ez a legnagyobb gyengéje is. 90 percet úgy elbeszélgetünk a világ felépítéséről, főként történelemről, hogy a végén rájövök, hogy alig tanultam 10 szót egész óra alatt - de azokat jól megjegyeztem, mert mindegyikhez egy kis történet kapcsolódik.

Ahogy Csaba siklott felém a napfényben a biciklijén, úgy éreztem, szárnyakat kapok. Rettenetesen hiányzott a szeretete és a figyelme az elmúlt egy hétből. Nyakunkba kaptuk a várost, egész nap bicikliztünk, parkban ültünk, cukrászdáztunk, járgányt cipeltünk, és felejthetetlen volt és nagyon kellett. Egészen megfiatalodtam tőle.

Szintgyűlésen Nóri meg én voltunk a rangidősek. Kicsit megilletődtünk ezen a tényen, de állítólag mi csaptuk a legnagyobb szintgyűlést az egész koliban, Nóra beszélt, én fordítottam, kb. együtt menedzseltük le az egészet. És megtettek csapatkapitánynak, ami nagy megtiszteltetés nekem, és nagyon jól is esik... nyilván nem szakdolgozatírás kellős közepén kellene bevállalnom egy ilyen sok időt és gondolkozást igénylő szerepet (mert úgyis túl akarok teljesíteni minden várakozást), de így sem tudom bánni.

Holnap (azaz ma) pedig kezdetét veszi a házigazdaság, az MTT-sek megszállják a nagyárpádi házunkat... holy shit. Imádok házigazda lenni, de már most totál le vagyok merülve.

--- tudom, hogy ez a poszt igazából nem mondott semmit és unalmas volt, de ezek azok a dolgok, amik most a legjobban megérintenek és a legfontosabbak, így aztán leírtam őket, még ha nem is sikerült olyan jól a leírásuk.  ---

INFP all the way through

A pszichológiai mindenfélék olvasása közben legalább valami érdekesre is jutottam.

Világéletemben idegenkedtem a középkori humorálpatológiai személyiségtípus-elmélettől, egyszerű oknál fogva: a négyből egyiket sem találtam magamra illőnek. Mellesleg a Jung - Myers-Briggs típuselméletet sokkal tudományosabbnak, árnyaltabbnak és érthetőbbnek tartottam, és magamra illő személyiségtípust is találtam, amit eddig hiába kerestem bármilyen tesztekben és pszichológiai elvekben.

Tehát most kezembe akadt egy egyébként céges csapatépítéssel foglalkozó könyv, ami egy 40 kérdéssel letesztelte az embert, milyen típus. Mint kiderült, Nóri jól gondolta, hogy a melankolikus dominál bennem, de furán fej fej mellett álltak a striguláim... összesen két ponttal maradt le a melankolikustól a szangvinikus és néggyel a flegmatikus. A kolerikus azért jócskán lemaradt. Mindenesetre a teszt szerint én szangvinikus-melankolikus keverék vagyok, és ezzel teljesen azonosulni tudtam, mikor elolvastam a jellemzést, a bökkenő csak az, hogy a könyv szerint ez természetesen nem alakulhat ki, csak valami rendkívül erős társadalmi befolyás ellenére.

Akárhogy figyelem magam, nincs az a rendkívül erős társadalmi befolyás, ami annyira formált volna engem. A kukacos pontosságmánia kicsi koromtól jellemzett engem (ahogy az ellenkezője is), a szabad, lelkes, vidám (legalábbis felszínében vidám) jellem pedig szintén sajátom volt (nem véletlenül nem sikerült beállnom semmilyen jellemző "sorba", ameddig általánosban és gimiben tanultam), tény, hogy mostanában jobban előjött, de hogy tanultam volna, azt tagadom, azt nem lehet.

Tehát most sem szerettem meg jobban ezt a személyiségtípus-elméletet, mert szerinte olyan alak, mint én, természetes úton nem létezhet! :S

nothing to do here

Azt hiszem, holnap valahogy így fogok elhúzni hazulról Pestre:

Egyre kevesebb dolog van, amit jól tudok csinálni itthon.

Ráadásul az adataim nem mutatnak semmit. Csinálok még egy adag kérdőívet, belevéve egy ötödik független változót is az így is szörnyen bonyolult rendszerembe... aztán hátha lesz már valami.

Úgy vagyok, mint Nóri kb. egy hónappal ezelőtt. Pest kell, függetlenség kell, barátok kellenek, környezet, ami inspirál... különben megnézhetem magam.

Mert mégis mennyire ismerem magam? Ebből a szempontból kb. semennyire. Azt sem tudom, mi kell.

Egy dolog biztos: emberek. Nélkülük a legevidensebb témától is begolyóznék.

in my lapis lazuli

Összesen 194 feldolgozott kérdőív (ebből 4-et kiszórtam mert láthatóan komolytalanul töltötték ki).

Ma csináltam 3 szociolingvisztikai interjút. Azok mutattak valami mintát.

A kérdőívekről eddig nem sok minden látszik.

Totál kimosva érzem magam. A legkisebb morgástól kiborulok, a nap bármely szakaszában képes vagyok elaludni, és már hülyét kapok Pécstől. Sosem éreztem még ilyen idegennek a várost. 4 napon keresztül mindenhol csak a hívatlan vendég voltam, úgy, hogy Pestet 2 hete nem láttam, tehát az én helyem nincs sehol (csak otthon, de az sem az igazi). Szerintem hatéves korom óta nem sírtam ennyit ilyen rövid idő alatt.

Nem tudom, mi lenne a jobb, ha itt maradnék Pécsett még vasárnapig és találkoznék Szonjáékkal meg túráznék Rovival, hogy egy kicsit visszakapjam a pécsi-érzést, vagy ha fognám magam és már holnap kalapkabát rohannék vissza Pestre.

A legviccesebb az, hogy a kutatásom eléggé határát súrolja a nyelvészetnek, sok pszichológiai, szociológiai kitekintése van, és rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel a szociológiai, pszichológiai része a dolognak, mint a nyelvészeti, és a szakirodalmat is jobban szeretem olvasni róla. Ezen lelkigyötrődök, mióta elkezdtem begépelni az adatokat.

Talán rossz drágakövet választottam? Vagy rosszul csiszoltam le?

(egyébként ez Shizuku a Könyvek Hercegéből. Eléggé lelki társamnak érzem perpill.)