K. A.

Nem küldött semmilyen írásbeli értesítőt, mégis rettenetesen meghatott azzal, hogy azt mondta, remélte, hogy összefutunk a szülinapom környékén ahhoz, hogy boldog szülinapot kívánhasson. Félévente kb. négyszer futunk össze a koliban, egyébként.

Nem is emlékszem már rá, hogyan ismerkedtünk össze. Aztán valahogy mindig beszélgetni kezdtünk. Aztán rájöttem, hogy ez neki is fontos, nem csak egy vagyok a sok közül. Mert nincs is sok. És hány hónap volt, hogy erre rájöjjek! Nagy pofon volt ez az én mellőzöttségre hajlamos személyiségemnek.

Még mindig félek magamtól felkeresni, mégis az egyik legérdekesebb és legjobban eső újonc az életemben. Talán félek is eltörni ezzel a varázsát. De egyre kevésbé.

Erről nem beszéltem még senkinek, tehát nem érdemes találgatni.

Kicsit magamba néztem és láttam, hogy a világ egyáltalán nem olyan elutasító és közömbös, mint azt hazafelé a vonatúton a Goethe-regény olvasása közben sugalmazta nekem. Van itt jóság, csak a szemem annyira önelemző, hogy nem meri meglátni.

Pedig csalódás ettől függetlenül is elég ér, nem kell ahhoz idegen. De nem ez a lényeg. Hanem a fentiek. Hogy van, és lehet rá gondolni és lehet remélni.

I'll find my way home on the western winds

Az úgy volt, hogy pocsék napom volt. Tegnap este utolért a vírus, és már ihb-ra is lázasan mentem, anyukámnak is megújságoltam, hogy itt bizony fosás van és hőemelkedés, aki erre azt tanácsolta, hogy ebben az esetben hiába kürtölte össze az egész családnépet a balatoni nyaralóba a születésnapom (és legkisebb húgom szülinapja) megünneplésének céljából, semmi értelme elindulnom, maximum felköszöntenek később.

Így aztán reggel nem elég, hogy még mindig bosszús voltam a tegnapi ihb emlékétől, még azt is rezignáltan tudomásul kellett vennem, hogy most lógathatnám a lábam a Balatonon a rég hiányolt családom körében, tortával és pezsgővel. Ehelyett fetrenghettem lázasan és rohangálhattam a vécére, illetve vánszoroghattam az Arena Plazába, mint a legközelebbi helyre, ahol gyógyszertár és háztartásikeksz-eladóhely egyszerre működik vasárnap délután.

Este fél 8-ig csak töprengtem a nyomoromon. Bár kimozdultam még egyszer, hogy friss eszmecserét folytassak a csajócákkal a Kamara caféban, arról is másfél óra múlva távoznom kellett a felszökő láz miatt és az érzéstől, hogy legfeljebb háromnegyed szívvel veszek részt a társalgásban, de nem az igazi. A koliban este hirtelen felindulásból felcsaptam a gépet, basszus most már, egy életem egy halálom, azért is lemegyek a Balatonra, akármilyen beteg vagyok! Alig töltött be a Máv-start honlapja, elkezdett csörögni az emeleti vezetékes, de hiába csörgött, láthatóan senki nem vette fel. Bosszúsan fölálltam a gép elől és felvettem én:

- Negyedik emelet.

- Jó napot - mondta a portás -, tudna szólni a 415-be Timár Boginak, hogy lent várják?

Kicsit meglepődtem, de készségesen válaszoltam, hogy hogyne. Fogtam a belépőkártyámat és elindultam lefelé, közben pedig elképzelésem sem volt, hogy ki a franc jött hozzám.

A földszintre érve elképedve láttam, hogy anyukám, nagymamám és nővérem várnak lent (akik egész eddig tudomásom szerint a Balatonon kellett volna, hogy legyenek), hatalmas vigyorral és Mohamed meg a hegy esetének felemlegetésével. Örömömben nem is tudtam eldönteni, melyikük nyakába ugorjak először, nem is mertem hinni a szememnek, ők pedig mondogatták, hogy mégsem akartak kihagyni a buliból, elhozták az ajándékaimat is. Anyám nyakában lógva a könnyem is kicsordult a meghatottságtól, majd leakadtam róla és dőlni kezdett belőlem a szó, hogy már épp azt terveztem, hogy mégiscsak lemegyek hozzájuk... amikor is a hátam mögött, egy oszlop mögül kilépve megjelent Csaba.

Én csak néztem, földbe gyökerezett lábbal. Végigsuhant az agyamon, hogy ez valahogy nagyon nem stimmel, tudtommal épp egy Clermont-Ferrard melletti kisvárosban lébecol, de a jelenlétét, a hátizsákját, a rákvörösre sült arcát, a hatalmas vigyorát egyszerűen nem lehetett letagadni, hogy itt van előttem. Egy hang sem jött ki a torkomon, bizonytalanul léptem felé kettőt, és mikor az agyam végleg beismerte a szemem szolgáltatta megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ő bizony minden irrelevancia ellenére itt áll, hangosan zokogva a nyakába vetettem magam.

Nem akarom senki monitorját nyáltengerbe fullasztani, az ezután következő jelenetek nem igényelnek nagy fantáziát. Szegény rokonságomról pár percig teljesen megfeledkeztem, majd leültünk és általános élvezettel mesélték, hogy állított be Csaba délután hozzájuk, hogy jött az ötlet, hogy feljöjjenek hozzám, meg Csaba igazából már három napja úton van hazafelé, és mikor kérdeztem, merre jár, random francia városokat adott meg - az egész történet amilyen hihetetlen volt, lassan összeállt. Még mindig nem tudtam hová lenni örömömben, közben anya elővette az ajándékaimat, meghánytuk-vetettük, ki merre megy épp és mire van kapacitása (anyáék mentek tovább Pécsre, de előtte felajánlották, hogy elvisznek minket a mosolyuccába), én meg, még mindig kicsit kábán, fölmentem a 415-be összepakolni és átöltözni. A fent vízipipázó Nóri és Seyda alig hitték el, mi történt, természetesen nem győztek ámulni, hogy aaaaaaj de jó meg óóóóóóó de csodálatos, én meg közben újra meggyőződtem róla, hogy nekem van a legjobb dolgom a világon. Leszaladtam, újra végigölteltem mindenkit, majd mintha ettől kezdve nem is lenne más módja a létezésnek, úgy lógtam Csabán, mint egy batyu. Meghatottságom már csak literekben volt mérhető, amennyit kisírtam röpke háromnegyed óra alatt.

A többi már történelem. A sötétkék Seat Alhambra elhajtott a napnyugtába a Róbert Károly körúton, én meg közben egy megmentett királylány és egy elszállított fekvőbeteg érdekes elegyének éreztem magam, azzal nyugtázva a dolgot, hogy ez egy rettenetesen jó létállapot.

Romantikus adalék, hogy egész nap a Where the Hell is Matt 2012-es zenéje járt a fejemben. Utólag visszagondolva nem is írhatná le semmi jobban a mai napot és az érzéseimet, mint ez a dal.

in memoriam of a disaster

Ezt a sztorit elmentettem piszkozatban, de többet nem kívánoim, hogy csúfitsa a blogomat - úgyis látta biztos már, aki látta.

Arcadia

A pálinka magától értetődő magabiztossággal sorakozott fel a pezsgő mellé. Valahonnan egy vitrinből a whisky is előmerészkedett, pedig eddig sem sokat élt. A puha fotelek közt elnyúlva néztem a focit, pedig sosem érdekelt, de ez a hangulat most magával vitt. Apám és anyám öröme kevés szóval is érzékelhető volt, és ez annyira feltöltött, mint 36 óra alvás és 2 liter tejszínhabos jegeskávé.

Bosi Gabi sörrel kínált, Gyerek mellettem édesdeden aludt. Az oroszok minden erőfeszítés ellenére is szánalmasan beégtek. Tomi megpróbálta megakadályozni, hogy Lilla a napi huszonötödik hülyeségét is kiejtse a száján, sikertelenül - így inkább elment a városba, nem tudván, hogy minek, ha a nővére is oda készül.

Az őz rendkívül óvatosnak tartotta magát, miközben a rét virágait majszolta, így halálra lepődött, mikor egy németjuhász keverék teljes erővel rárontott egy közeli bokorból. Szaladt, szaladt a bozóton át a szántóföldekig, míg egy nagy adag növendékkukorica közt végül biztonságban érezhette magát.

A németjuhász keveréknek lógott a nyelve. Nem elég, hogy dögmeleg van, az őz láttán az adrenalinlöket elfeledtetett mindent vele, most viszont se őz, se adrenalin, ellenben itt ez a patak, másik oldalán a gazdája, és amilyen lendületes magabiztossággal ugrotta át az imént, most olyan ijesztő ez a kavargó sáros víz. De hát nincs itt mit tenni, és némi toporgás és sárdagasztás után maga is meglepődött, milyen keskenynek is bizonyult ez a víztömeg, melyen egy laza ugrással átszökkent.

A Siklósi úti Interspartól a Fema melletti Tescóig fájdalmasan meredek az út. Anya biciklije Lotti után ott volt kényelmetlen, ahol csak lehetett, a nap délután háromkor kegyetlenül tűzött rám. A Németh László utca mellett haladva próbáltam árnyékot keresni, közben fájdalmasan pillantottam a sárga panel előtt parkoló Renault Mégane-ra. Nem ám, hogy se pasi, de se anyós, se após, se nagymama, se sógorok, se mosolyucca.

A Színház téren konszolidált kis társaság verődött össze a fúvószenekar meghallgatására, és mint ilyenek, megrökönyödve nézték a szökőkutak térdig érő vizébe gondolkodás nélkül belegázoló két fiatalt. Egy jó üzleti érzékkel megáldott kislány megkérte az egyiket, hogy szedje ki neki a szökőkút alján lapuló 10 Ft-ost. A két szégyentelen, de már suhanckorból kinőtt fiatal megülepedett a szökőkút szélén, és a lábukat a vízben hűtve hallgatták a közepesen izgalmas dalokat játszó fúvósokat.

6 óra pillanatok alatt elszállt, amíg emberekről, problémákról, kultúrákról beszélgettünk. Különleges nézőpont különleges gondolatokat indít. Közben a lábunkban volt már a Széchenyi téri vízlépcső is, Király utca, a Zsolnay-negyed és anyám vonóshangversenye, mégis a háromnegyed 11-es buszra felpattanva még sokáig félbehagyottság-érzetem volt.

A Capri pincérnője pontosan tudta, hogy a két fagyiköltemény, melyet a röpke 35 fokban szervíroz, rövid ideig fog úgy kinézni, ahogy azt a klimatizált hátsó helyiségben megkomponálta. A fagyikelyhek kijelölt elpusztítói is hamar szembesültek azzal a ténnyel, hogy prédájuk legtartósabb elemei a gyümölcsök, mégsem tudta ez megakadályozni őket abban, hogy tovább folytassák a ki nem apadó beszélgetést. Gondolatok, sztorik és vélemények röpködtek a csattogó kanalak felett, melyeket a közös helyzet, közös élmények és közös családtagok indukáltak, mélyítve az egyébként is alapvető szimpátiát, mely mindkettejüknek nagyon jólesett.

A gépnél ülve újra ott volt velem. A monitor mellett ült az asztalon, kicsit hosszabb hajjal, fehér ingben, mintha csak a Morgan-Stanley előtt várna egy májusi délután. Átöleltem és végigdöntöttem az íróasztalon. Olyan valóságos volt az érzés, hogy hangosan méltatlankodni kezdtem, amikor figyelmeztetett, hogy ne éljem bele magam ebbe az álomba. Hogy is ne élném bele magam, ha ennyire kézzelfogható. Az ölelése azonban hamar szertefoszlott, én pedig inkább átsiklottam egy következő álomba, hogy kicsit könnyebben elviseljem az élmény és a prózai valóság közti fájdalmas kontrasztot.

- Ez itt a Paradicsom! - mondta apám és felbontott egy üveg Sopronit. Mellette Zsófi és kis barátnője mindent megtettek, hogy több víz legyen a terasz kövére kiöntve, mint amennyi a medencében marad. András és Noémi közben borsófejtés ürügyén borsóhüvelyekkel dobálták egymást, Gyerek pedig épp egy mentalevelet igazgatott a fagyikelyhe tetején nagy műgonddal. Én bebújtam a függőszékbe és vadonatúj játékszerem, a Motorola okostelefonom felfedezésébe kezdtem. A Narancsot már kiolvastam, friss szerzeményem, a Krasznahorkai-regényem pedig igényelte, hogy ne lehessen egyhuzamban csakúgy kiolvasni, mint holmi könyvet. Így aztán maradt a browser, a select és a display settings, meg egy gyöngyöző korsónyi rozéfröccs.

Anyámnak talán saját lelki igénye volt rá, hogy kikísérjen a vonathoz. Még meg is vette nekem a jegyet, mert tudta, mennyire utálok vonatjegyet venni. Nyomott az arcomra két puszit és ment folytatni az örökös pörgést, a cég és a család működésben tartását. Tudtuk, hogy most nem kell olyan sokat nélkülöznünk egymást, végre nem kell aggódni, most már valahogy végre minden rendben lesz.

Itt Pesten minden más. Kevesebb családtag, kevesebb engem megértő ember, kevesebb árnyékos sarok, amelybe bebújhatok. Napjaim felét a Szabó Ervinben töltöm, a melegtől a számítógépet sincs kedvem bekapcsolni. Még az MTT-s rendezvényekre elmenni sincs kedvem. Tekerem a biciklit és ízekben, benyomásokban, szellőkben keresem az élvezetet. Nem tudom, mitől ez a remete-igény, de most, valahogy fordítva, mint eddig, úgy érzem, hogy a város kiköp magából. A nagy megrendülésem az úgynevezett barátságaim némelyikében is biztos csak egy átmenetet jelez, de most erősen úgy érzem, hogy nem itt fognak megváltozni a dolgok. Lehetőségeket akarok, hogy valami újat lássak. Ilyenkor szoktam nagyon kreatív lenni: örökösen azon gondolkozom, hogyan tehetném hasznossá ezeket a forró pesti napokat.
De persze nem fogom tudni, hacsak az eleve nem hasznos, hogy kellemesen érzem magam önmagamban, és Scheinnek hála, szívom magamba az irodalmat, mint kicsi koromban.


Nem, nem szar nekem.


Csak jönnél már haza.

"Ó a fenébe, mennyit kell már megint innunk!"

Itthon, itthon. Alvás, olvasás, kaja, pia, gyönyörű vidék.

A hűtőt kinyitva minden különösebb lelkifurdalás nélkül kivettem egy gyümölcsös sört és bár a tévét nem tudtam magamtól bekapcsolni, foci EB-t néztem.

X idő facebook után mindig hintázhatnékom van. Ilyenkor kiszaladok, lökök néhányat a hintán, aztán vissza be.

Gyönyörű piros a ribizli. Ilyenkor kéne találkozni Cinegével, hogy lehessen neki szedni. De nincs kedvem, inkább magamnak szedek, illetve sütök egy jó kis charlotte-ot. Aki olyat még nem evett, az nem tudja, milyen csodálatos tud lenni tészta és gyümölcs kombinációja. Kedvenc sütifajtám ever, pedig nem most jövök rá, hogy össze lehet ütni a lisztet és a tojást.

Néhányan tudják rólam, hogy imádom a Zselicet. Nem kicsit, nagyon. A Zselic Baranya és Somogy megye határán, a Mecsek és a Somogyi-dombság közti lankás vidék, és minden, ami egy magyar tájban szerethető. Gyönyörű emlékeim kötnek oda. És ma megint jártam ott, bár alig 10 percet töltöttem konkrétan a helyszínen (anyának segítettem a túratáborozó öcsémék cuccait hazavinni), mégis annyira feltöltöttek a gyönyörűen karbantartott házikók, az élő falvak, a dombok, a harsány zöld rétek és fák, a hosszan elnyúló horgásztó, a natúrfa játszóterek, a Kaposvárig érő kiépített bicikliút az egykori vasúti töltés helyén (bár tündérszép lehetett anno az a vasútvonal, régen az Indóház magazinban olvastam róla)... mesevilág, és milyen kevesen tudnak róla!

Nem mintha nem mentem volna el egyébként is anyámmal. Mondanom sem kell, hogy annyit pofáztunk az út alatt, hogy görcsbe állt a szám. Éreztem anyám hangján már Pesten is, hogy már nagyon vár, és ez be is igazolódott, ahogy a Zselicbe és vissza vezető 2 óra pillanatok alatt elrepült. Közben beszélgettünk, vitáztunk az életemről, az ő életéről, mesélt arról, hogy akkoriban mik voltak a szokások és az indítékok, hogy lát engem, hogy lát minket. Elmesélte nekem apa okfejtését az "apafogú" és az "anyafogú" gyerekekről.* És minden egyébről, karrierről, házasságról, önállóságról, párkapcsolatról, házasságtörésről, gyerekekről, különlegességről, szociális problémákról, elhelyezkedésről, döntésekről, következményekről. Vannak, akik szerint ameddig nem családról, gyerekről, háztartásról kell dönteni, addig nincsenek is igazi problémáik. Szerintem ez nem igaz. Az igaz, hogy ezek úgymond komolyabbak, mint egy gyerekkori barátság menedzselése, de ugyanakkor az ember már annyival döntésképesebb, annyival kevesebb dolog független tőle... nekem a nagy döntéseim mindig könnyűek voltak. Tudtam, hogy hova akarok menni gimibe és egyetemre és oda is mentem. Tudtam, hogy zenélni akarok és akadt rá lehetőségem. Tudtam, hogy szerelmes akarok lenni és előbb-utóbb az lettem. Tudtam, kivel akarok barátkozni és ő szívesen fogadta a barátságomat, sőt időnként maguk kerestek meg. Minden flottul ment. Sokkal nagyobb problémának éltem meg egy 7, 12 és 14 éves bizonytalanságait. Minden igazodik, ahogy mondani szokás...

Gyerek indokolatlan örömködést vágott le, mikor felhívtam. Pláne mikor közöltem vele, hogy elengedtek minket a Barakás túrával Toszkánába. Augusztus végén Volterra, hírvikám!

De most egyelőre Gyerek maga hiányzik, hogy menne a fenébe... :)

Mázli szokásos vonyítás közepette dugdosta a fejét a kezem alá. A teraszon ülve a combomra csaptam és már ott is termett, két mellső lábával és a mellkasával az ölemben. Zsófi nevetve nézte, ahogy a nyelvével megtámadja az arcomat. Imádom ezt a kutyát...

Találkozó Rovácskával megbeszélve. Érett már egy ideje, így is állandó lelkifurdalásban voltam, hogy mindig elzavarom facebook csetről.

Fura, hogy ahogy itthon kevesebb dolog köt le és több időm van gondolkodni, jobban kitörnek belőlem az indulatok. Sokkal dühösebb vagy szomorúbb vagyok ugyanazért a dologért. Ez nem jó, mert sokkal negatívabb leszek, mint egyébként, de így is fura, mennyi késztetést érzek arra, hogy régi, idegesítő és negatív dolgokról blogoljak. Pedig milyen butaság.

Anyám már megint közölte velem, hogy az újságírás lenne nekem való. Nyöh, már én is?... Szívesen kipróbálnám magam... de félek tőle!

Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt unom meg az itthonlétet. Még nem unom, meg majd jobb lesz, ha Gyerek hazajön, de... 19-én már épp esedékes lesz hazamenni.

Nyöööööhhhhhhh, Csabához akarok hazamenni! =( Akármilyen büszke vagyok rá, rohadtul itthon lehetne már időnként...

Igen jólesett, amikor Andris hazajött, ledobta magát a kanapéra és random mesélni kezdett a túratáborról. Amilyen szűkszavú, annyira jó arc, amikor megszólal. :) Anyafogú...

Anyával áttöltöttünk egy rakás bort a demizsonokból az üvegekbe. Néhányat nem sikerült légmentesen lezárni, ezért minél hamarabb meg kell inni őket. Ejj de nehéz dolgunk van, aztakutyamindenit...

Részeg leszek 4 napon keresztül, már előre látom...

*(Tudni kell ehhez, hogy apámnak nagy, fehér metszőfogai vannak, amiktől nagyon szép mosolya van. Anyának vékony szája, kicsi, befelé álló fogai vannak és a bal kettes egészen furcsa módon kilóg, érdekes "vámpírfogak" illúzióját keltve. Az apafogú és az anyafogú gyerekek teóriája így szól apám szerint: az anyafogú gyerekeknek (aka öcsém és én, akiknek anyaszerű fogsoruk van) rengeteg eszük van és erős egyéniségük, és ezzel együtt szociális problémáik is. Az apafogú gyerekeknek (aka Gyöngyi húgom és valószínűleg Zsófi, a legkisebb is, akiknek virítanak a nagy metszőfogaik) nincsenek szociális problémáik, ellenben feleannyi eszük sincs. Apám szerint az anyafogúak jártak jobban, de szerintem csak azért hiszi ezt, mert ő apafogú. Ha valakiben nincs meg a zabszem, hogy állandóan kiemelkedő legyen, azt nem fogja zavarni, ha nem az.

Nyeh, a hullákat is fogsor alapján azonosítják...)

Bogi hívja Földet

Délután 5-kor értem haza. Azóta iszom... :D Bár azóta többször is kijózanodtam.

Beszélgettem egy nagyot anyukámmal, és az egész biztosított arról, hogy tök selejtes hülye vagyok... amiért tök selejtes hülyének érzem magam, holott nem vagyok az. És egyébként is, miért gondolkodom úgy, ahogy. És miért nem fogadok el mindent úgy, ahogy van. És miért fogadok el, ha éppen véletlenül elfogadok. Pedig tök sokan csodálnak. De nem mondja meg, kik, mert nem hinném el. Mert béna vagyok s nem hiszek el semmit, pedig ő ismerne rám a legkevésbé, ha kivételesen elhinném.

Genetika, baszki.

Minc többször is eszembe jutott a mai nap folyamán, és tök menő, hogy sikerült neki is az államvizsga. Letszrokk.

Ja és az örök, állandó bejelentenivaló: AKADJATOK.LE.RÓLAM.

Ne vinnyogjatok a pasimra. (halálosan unom, K.V.!!!)

Ne vinnyogjatok rám.

Akadjatok le a magánéletünkről.

Ne akarjátok kényszeresen magatokra terelni a figyelmet akkor, amikor kivételesen velem történik fontosabb dolog - dühös leszek érte!!!

Hagyjátok abba az álszentkedést, nem áll jól, nem, neked sem.

Döntsétek el, hogy én kellek-e nektek, vagy a becses figyelmem - el fog apadni, ha az utóbbi.

...alapvetően, kivételesen próbáljatok meg az ösztönösség és az őszinteség közti igencsak aranyozott balancot megtalálni, tényleg, megéri, ti is jobban érzitek magatokat tőle!

Uff, szóltam.

fragile and divine

Szóval ma voltam államvizsgázni. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy beszámolót vagy stream-of-consciousnesst írjak róla. Így aztán azt írok róla, ami jön.

Olyan állatságokat álmodtam az éjjel, hogy az hihetetlen. Anyám az X-faktor zsűrijében... nyeh. Felébredtem 4-kor, 5-kor és háromnegyed 6-kor... akkor aztán kimásztam és erőnek erejével kijegyzeteltem a jelentésten, szövegtan és stilisztika anyagokat is (tehát kb. Ildi jegyzetét). Közöltem magammal, hogy lófaszt sem tudok - mert így is éreztem magam -, felöltöztem ultrakomolyan (még a hajamat is hátrafogtam, ahogy a tegnapi megázás után kinézett, azt mondtam, ezt be nem vállalom), aztán kecaj, irány Szonja. A gyomrom persze pont akkora volt...

Nyilván Szonjáéknál minden sokkal megnyugtatóbb volt, mint mindenhol máshol, főleg a második adag pálinka után.

Eszti kitartását igazából nem tudom eléggé értékelni. Akármilyen elviselhetetlenül szörnyen idióta voltam, ő türelmesen ücsörgött mellettem és rendületlenül elviselt.

Két igencsak jó dolog volt az államvizsgában: az, hogy Biankával, nyelvmentoros társammal végre jót beszélgettem, aminek nagyon örülök (2 éve járunk együtt nyelvmentorra de sosem sikerült szót értenünk), illetve a nyelvmentoros tanárok. Ladányi, Vladár és Borbás tanárnő mindhárman nagyon megnyugtatók voltak, és igazán feldobták azt a majdnem 3 órát, amit várakozással töltöttem. Pedig szívesen hamar túllettem volna rajta.

Unalmamban nekiálltam szórakoztatni a vizsgázókat, mindenféle idióta történet ugrott a fejembe. De tetszett nekik... egyébként ez jellemző. Elragad a gépszíj és hülyébbnél hülyébb dolgok jutnak eszembe. A tanárokat különösen megnevettettem.

- Bogáta pedig arra figyeljen, hogy a közvetlen-ironikus hangnemet mérsékelje, és inkább a tudományos szakszókincsét villogtassa! - mondta L. tanárnő.

- Én nagyon élveztem Bogáta dolgozatának a könnyedségét és lendületességét! - vetette közbe Vladár tanárnő.

- Ó, akkor nem tudom, mit szólt volna az eredetihez, mert L. tanárnő így is nagyon megnyirbálta! - mondtam és rávigyorogtam az említettre, aki a markába nevetett. Nyomdafestéket nem tűrően jó szakdolgozatot írtam, az a nagybüdösigazság.

Bementem... kommunikáció és 18.századi irodalom tétel... hát a kommunikáció állítólag elég könnyű, ehhez képest igen keveset foglalkoztam vele, a 18. századról meg kb. csak annyit tudtam, amit Ildi jegyzeteiből kibogoztam... de nem untatom a társaságot. A kommunikáció jól ment, az irodalom kevésbé. Az elnöknél igen jó benyomást tettem, és bár Blanka szerint nagyon vitatkoztak az 5-ösön, végül meglett. Érdekes módon pont a védésen blokkoltam le legjobban, pedig Vladár tanárnő nagyon próbált rávezetni a lényegre. Szerencsére az idő alatt a többi vizsgáztató kb. édesdeden aludt, tehát annyira nem volt nagy gond. :D

Annak ellenére, hogy minden más vizsgázó tiszta idegesen jött ki, én olyan vigyorral távoztam, hogy önálló energiaforrásként lehetett volna értékesíteni. Akkor már Szonja is ott volt, Esztivel és L. tanárnővel kint vártak. Utóbbi gyorsan be is ment, hogy Blankát nyúzza, de Szonja és Eszti nagyot vidultak a fejemen, és én is azon, hogy ott voltak. ^^ Azért az nagyon jó, amikor az ember kiszabadul államvizsgáról és a két legjobb barátnője várja.

Elmentünk sörözni, végérvényesen levetettem a fehér blúzomat (és felhúztam a direkt az erre alkalomra tartogatott fragile and divine feliratú vadonatúj felsőmet, juppijjé), majd visszacsoszogtam a hivatalos bejelentésre. Még akkor is izgultam, hogy Seláf végül négyesre "javíttatta" a jegyemet, de maradt az 5-ös.

A feloldódást fizikailag éreztem. Megszűnt az izzadás, a mellkasomban pedig folyamatosan valami melegséget éreztem, ahogy oldódik az a bizonyos görcs. Legszívesebben azonnal elmentem volna bulizni, de sajnos a közeli barátaim nem állnak még úgy, hogy bulizhassanak velem, így csak hazatekertem mint a szél, útközben vettem egy pezsgőt. Kiültem az ablakba és még sosem láttam ilyen szépnek a várost.

Február óta... májusig szakdolgozat... május 2-ától június 3-áig 8 beadandó, 2 zh és 1 szóbeli... június 5-6-7-én minden áldott nap egy vizsga, az utolsó napon kettő... és 13-án államvizsga.

Az elmúlt 2 hétben anyám majdnem kitagadott, a pasim meg lelépett, és egyik sem tett boldogabbá.

Most aztán igazán megengedem magamnak, hogy büszke legyek magamra. Ez nehéz volt és bár kaptam segítséget, azért mégis én hoztam össze. Egó.

A rengeteg gratuláció nagyon jólesett. Többen gondoltak rám, mint hittem volna.

Aludtam egy nagyot, ettem, aztán legszívesebben átmentem volna Szonjáékhoz, de persze nem lehetett, merthogy Szonja éjszakázik. Holnap elintézek még egy cipővásárlást, aztán irány haza, hátha sikerül ünnepelni is egyet, amíg még tart az eufória. Megérdemlem ugyanis, hogy kivételesen rólam legyen szó, nem pedig másról. És otthon hátha vevőt is találok erre.

Freedom!!!!