Ott volt a pecsét meg aláírás meg minden, kicsit bizonytalan latin betűs írással, hogy kelt Yoshkar-Olában, direkt nekem, Timár Bogátának, jelezve, hogy készek fogadni.
Persze, a fogadólevél nem jelent semmit, de... hirtelen közelebb éreztem magamhoz a tervet, amit leírtam anno az évtervező füzetkébe: kijutni a mari nyári egyetemre. Nyüh! Talán nem képzelgek, hogy ez valóban sikerülhet???
Úgy érzem, valami húz Mariföldre. Szeretem ezt az érzést: ha még nem tudom, miért, de meg kell tennem valamit.
Hát nem csodálatos, hogy elmúlt a február, mondta Eszti. Szonjával ketten kétfelől tüncögtek rám. R, az idegenvezető közben bűnbánó arccal bebillegett, és neonzöld napszemüvege mögül italt kért nekünk. Hurrá, hogy vége a februárnak? Hurrá, és most indul a március, az egész évem legutáltabb hónapja. Mondanám, hogy hátha olyan lesz, mint a tavaly március, ami a legkevésbé sem volt rossz, de azt hiszem, nem akarom, hogy még egyszer olyan történjen velem.
Inkább bámulom a reflektorszemekkel rám tüncögő lányokat. Jó így látni őket. Csak ne kérjék, hogy én is velük tüncögjek.
Ropp-ropp, nyilatkozott meg a gerincem néhány erőteljes rántás közepette, a gerincmasszőr által. Na, már nem akarok meghalni legalább a fájdalomtól. Csak kicsit. Vicces, ahogy az ember lassan szívesen, könnyedén ráhangolódik arra az 50 körüli, nagydarab úrra, aki fölötte térdepel és a hátát ráncigálja. De ilyen dolgok is történnek, és én örültem, amikor visszamehettem hozzá és beszélgethettünk megint két nyakkitörés között.
Vesztegetem néha az időmet? Talán. Pedig nagyon igyekszem, hogy minden menjen és haladjon, és én ott legyek mindenhol, ahol ott kell lennem. Ja, és kedves is igyekszem lenni. Jobban, mint eddig.
Rángatnak, mint egy babát. Éldegélek, szépen, csendben, és néha elgondolkozom, hogyan alakulhatott így az életem (és közben bealszom).
Az egyik az, hogy kezdődő porckorongsérvvel diagnosztizált a természetgyógyász bácsi, és néhány jól irányzott mozdulattal széjjelkapta a gerincem. Ahogyan hazafelé támolyogtam, attól tartottam, hogy összerogyok, mint a colostok.
Nem jó dolog, mert most még az eddiginél is selejtesebb vagyok, pedig meló van és finnugor és egyébként is elég volt már a szenvedésekből.
A másik az, hogy Chomsky-interjú lesz a csütörtökön megjelenő Narancsban. Az epikusság szintje kilőtt a sztratoszférába.
This is the golden age of something good and right and real.
Esti vörösbor a hihetetlen mennyiségű teendő árnyékában. Az ember ilyenkor ül és elmélkedik.
Amilyen rosszkedvűen indultam MTT farsangra, olyan jó kis este kerekedett belőle. Bár kicsit pincebuli-hangulatba csöppentem, az emberek, a hangulat, és a keringőblokk utáni felszabadultság valahogy felpörgetett és magával ragadott. Régen táncoltam utoljára. És most milyen jólesett!
Every me and every you, ringatóztunk Szonjával a félhományban. Örültem, hogy ott van mellettem, és együtt ugrálhatunk a többi MTT-s, különleges, indokolatlan, egyedülállóan sajátos ember között, és kirázhatjuk magunkból saját kis tragikomikus életünk összes feszültségét.
Kicsit felébresztett ez a farsang. Az önbizalmam is visszatért egy kicsit, bár furcsa okokból. Áramkört rajzoltak a kézfejemre.
---
Zs: Mit néztek Gergővel?
Én: Anyegint.
Zs: Az jó. Mármint a régi verzió. Van egy újabb is, de az béna.
Nos, asszem az új verziót néztük. De a bögre, a barnaság és a tea, meg persze az indokolatlan nyelvi térképek környezetében a legkevésbé sem éreztem bénának az új verziót. Sőt. Utánaolvastam a történetnek, egy este alatt majdnem az egész Anyegint elolvastam a MEK-en, de valahogy az, amit ez a verzió üzent, sokkal jobban megérintett, mint a strófa és Puskin egyébként zseniális stílusa. Egyes részeknél konkrétan szédültem.
(És jó volt találni még egy szereplőt a világirodalomban, akivel ilyen mélyen azonosulni tudok. Egyébként mindig is a Tatjana volt a kedvenc orosz női nevem. Mellékszerepben jobban kijött az INFP-ség, és minden percét nagy élmény volt nézni.)
Rásandítottam a mellettem ülő Gergő szőke fejére és végigpörgettem magamban az eddigi filmnézéseinket. Mindegyik milyen különleges volt!
Filozofikus dolog este fél 11 körül a 14-es villamos rendkívül prózai útvonalán döcögni hazafelé. Az agyamat kellemes zsibbadó állapotba kapcsoltam. Miután hazaértem, biciklire pattantam és elsuhantam a Városligetbe. A hintán lengve eltűnődtem azon, vajon mennyire számít normális dolognak, hogy valaki este fél 12-kor, 23 évesen egy hintán lengedez fél órán keresztül a vaksötétben, de aztán elhessegettem a gondolatot. Minek.
Hazafelé tekerve, meg napközben ma is többször eszembe jutott, milyen hihetetlenül szerencsés ember vagyok, hogy van valakim, akivel ilyen jól tudok filmet nézni, hogy MBTI-elemezzük a szereplőket, meg lehet idióta kommenteket szurkálni közbe, meg random finnül beszélgetni a buszmegállóban, meg épp azon a nyelven megszólalni, ami épp eszembe jut. Már el is felejtettem, mennyire ritka ez.
---
A padlón ébredtem. Nem véletlenül, mert direkt a padlón aludtam. Igen, valamennyit valóban aludtam, közben ezerrel koncentráltam a fájós hátam gyógyítására. Au, au, au.
Szonja ezerwattos vigyora ébresztett. Nem láttam ekkora vigyort tőle évek óta. Gyorsan koccintottam vele. Váratlanul ért engem a reggel, és hirtelen semmivé foszlott a hajnali 3 körüli bosszúságom, amikor megint váratlan vendég érkezett, és egész nap úgy tekertem a városban, hogy közben az a boldogság képe lebegett előttem, amit a kis barátnőmön láttam, amikor csak ránéztem, a nap bármelyik időpontjában. Nahát, ilyen is történik még velünk! Már el is felejtettem, hogy a happy end számunkra opció.
---
Néztem a Honvéd kórháznál elsuhanó forgalmat, a kereszteződést, amelyen annyiszor hajtottam át annak idején. A délután szürreális volt, de annál viccesebb. Kolbásztalan rakott krumpli és Playboy-kúria. Nem tudok nem arra gondolni, mennyire rendben is volt akkor és ott minden, a szörnyű poénoktól a filozofikus kérdéseken át a beszűrődő napsütésig, amit megsokszoroztak a halványsárga falak. Ajtó, ajtó, ajtó...
Mondtunk valami újat egymásnak? Alig hiszem. Újra végigsöpört rajtam, mennyi mindent nem érdemlek meg az életemben.
Jobb is nem gondolni erre. Munka, utazás, karrier, elfoglaltság. Mindig számíthatok ezekre, ha összecsapnak a hullámok a fejem fölött. Ahogy belefolyok a munka világába, úgy érzem át, milyen hihetetlenül nagy erőt tud adni az embernek a teendők világa, mint saját kis birodalom, amibe nem mászik bele semmi mérgező, mert nem függ mástól. Nálunk legalábbis. :)
---
Tyavaty van, gyerekek, és bármilyen nagy összevisszaságban élek, mégis jobb egy fokkal tisztábban látni, mint a téli köd depressziós homályában. 2013 álombeli érzései egyenként mondanak búcsút nekem.
This is a state of grace.
Love is a ruthless game, unless you play it good and right...
Ez az aranyköpés Katából jött ki oroszórán, miközben a főnévragozással hadakoztunk. Annyira jó volt ülni a zseniális csoporttal és félig izzadni, félig beleröhögni a jegyzetünkbe... няня...
"Nem tudom, mi volt előbb, spleen vagy Petőfi. Vagy bánat vagy óceán.
Bogáta Brujnyen Gris megmondta a komitutit."
Ezeket most találtam a tavalyi határidőnaplómban. :)
Kaptok néhány mari intelmet, babonát is:
Ne énekelj reggel!
Ne indulj este útnak!
Este ne moss padlót!
Ne nevess túl sokat egyszerre, mert utána sírni fogsz!
Na, most már tudtok rendesen viselkedni is, ha Mariföldre vet titeket a sors.
Zseniális ez az idő, tüncögtünk Zsoltival cseten. Még egy kicsit kába vagyok a tegnap este után, de máris minden jobb volt, amikor felpattanhattam a biciklimre és suhanhattam egy nagy kört a frissen magához tért városban. (Majd megcsúsztam a lépcsőn és csúnyán bevertem a fejem a kormányba. Már csak ez hiányzott, miután hétfőn sikerült lenyisszantanom egy darabot a hüvelykujjamból.)
Ilyen időben a félhomályban derengő szavak, a Kamara Café meghitt barna mikrokozmosza, a váratlan találkozások és váratlanul kezelni való helyzetek, az esték homályos zűrzavara, a méz a melange tetején és a BKV összetévesztetetlen melankóliája mind-mind eltörpülnek, mintha egy előző életből sejlenének fel, de hozzám már nincs közük.
Ilyen napokon az ember szívesen képzeli, hogy tiszta lappal vághat neki a világnak.
Öcsém majdnem elsírta magát, amikor meghallotta, hogy anyukámmal közös programra megyünk és őt nem visszük.
Öcsémet egyértelműen a nyelvek érdeklik, mesélte a találka közben anyukám. Szívesen tanulja, előrelapoz a tankönyvben, bontja a szavakat, kísérletezik velük, osztályelső latinból és úgy jár a haladó francia csoportba, hogy csak az órák felére tud bejárni. A szocsi olimpia hatására magától megtanulta a cirill betűket.
Öcsémmel késő éjszakáig Titanicot néztünk, és közben halálra kacagtuk magunkat. Milyen buta volt a néni, hogy csakúgy beleejtette azt a drágakövet az óceánba, pedig olyan jó kacsázókő volt!
Öcsém odaült mellém és elkezdett mesélni arról, hol tart A Gyűrűk Urában. Engem megint elkapott a vérszem és mesélni kezdtem. Érdeklődve hallgatta, különösen a Númenorról szóló részek fogták meg nagyon. Olyan hangosak voltunk és annyit nevettünk, hogy a család fele kijött lázadni, hogy nem tud aludni tőlünk.
Öcsémmel kimentünk játszani a kertbe. Kiengedtük a kutyákat és megpróbáltunk birkózni velük, de ép introvertáltak voltak. Mi azért egy-két órát kint fürdőztünk a napfényben.
Öcsém egy pillanat teketóriázás nélkül rám dobta a lábát, amikor lehuppantam mellé jégtáncot nézni. Ekkor persze el kellett kezdenem csikálni, meg karmolni, meg hétfogást játszani, míg újra fel nem vertük az egész családot a kacagásunkkal.
Már egy kicsit hűvös volt, mégis kigombolt kabátban hagytam, hogy a tavaszi szél átjárjon. Csendes délután volt a Deák tér zajához képest is, még bennem is csillapodott a zsivaj. A metró szélén elbúcsúztam, vettem egy nagy levegőt és folytattam a napot.
Milyen jó is volt mariórán lenni! S, akinek elévülhetetlen érdeme, hogy Holopainen a vezetékneve (Tuomas Holopainen egyszer valamikor a férjem lesz, tudom...), jóleső lelkesedéssel és fülsértően hangosan igyekezett venni az akadályokat, ő, Tanja meg én hármasban rettenetesen jól szórakoztunk. Újra szóba került a mari nyári egyetem, egy finnel együtt... felpörögtem a cirill betűk, az uráli névutók és a mondatvégi igék láttán. Imádom a mari nyelvet...
Mercivel megint a büfében szürcsöltük a kahvit. Nehezen mentek át a finn igék, annál könnyebben a lelkünk bajai. Az volt bőven. Nem lettem sokkal boldogabb, mégis mindig kicsit nyugodtabban folytattam a napomat. Lassan finnül gondolkodok.
Elég keveset értettünk az észt arc előadásából. Mégsem panaszkodtam, mert Ditta az aranyosság mintapéldányaként vigyorgott rám, miközben le wild kérdéseket tett fel, amikről talán nem is gondolta, hogy annyira zavarba hoznak, mint amennyire azt megtették. :D Az észt arc pedig, akinek ferdébb volt az arca, mint bárki másnak a földgolyón, boldogan dadogott tovább az észt Balassi-fordításokról.
Lassan enyhül a görcs a gyomromban, lassan könnyebben törnek fel a szavak, és már reggel felkelni sem instant stressz. Ím, megint egyedül vagyok egy hosszú nap után, a nyakamon a világ összes melójával, de talán nem fáj már úgy a magány, mint eddig.
Poén volt az oroszóra. Az új jövevényeknek esélyük sem volt (ahogy Tanja idegrendszerének sem). Néha lopva végigpillantottam a bandán és elöntött, mennyire szeretem őket. Ószláv nazálisok? Esélyetek sincs. Что делает крокодил...
Most komolyan. KI A FRANCNAK van kedve dolgozni, ha helyette finnugor nyelveket tanulhat (meg persze oroszt), és ezekkel remek arcokkal töltheti az időt?? Nyüssz, de a teendők a hátamra kúsznak...
Suhantam, kávéztam, igyekeztem kikapcsolni magam. Délután kicsit folytatódott az indokolatlanság. Sárga volt minden, kivéve a határidőnaplómat, ami zöld. Nevettem, majd azt felváltotta a facepalm, majd nyomás volt tova. Kellett a lelkünknek, tudom.
Nóri a szokott kedvességével várt. Dávid lassan megszokja a rendszeres jelenlétemet, mi közben átbeszéljük a világot. Ezzel lassan az éj fejemben is helyükre rakódnak a dolgok, mint mikor anno Zs-val beszéltem. Nem mellesleg öröm és boldogság egy ilyen pár közelében lenni, mint ők. Nóri, ez a nagyon nem átlagos lány... (mint ahogy a legközelebbi barátaim közt egyet sem találok, aki egy kicsit is átlagos lenne, magamról nem is beszélve) aztán lám, milyen jó neki. Egy kis bor, némi házikoszt, Disney, és rengeteg beszélgetés... igen, pontosan ezért járok én a Peterdy utcába.
Csipp-csepp, olvad a rám rakódó jég. Riccs-reccs, repedezik a léc a hátamon, ami még elbírja a teendőimet. IFUSCO jelentkezés, egyetemi felvételi, sales szövegek...? Vicsorogtok rám, és honnan merítsek erőt? Onnan, ahonnan eddig tudtam, szemmel láthatóan nem lehet.
