Almássy tér

Olyan volt, mint egy szürreális teaház. A pincében zöld homály derengett, kiszuperált bútorokon ültünk és antik hatású asztalkákon pihentek a söreink. Mint egy párhuzamos univerzum, vagy egy furcsa, 21. századi művészkávézó. Olyan, amilyenben Ady is írta az abszintgőzös verseit. Mindannyian zöld tündérek voltunk.

Emberek jöttek és zaj lett. Rég nem ütközött lángelmék ütköztek össze, és én is kiestem a gyakorlatból érzelmi viták terén.  A hangerő növekedett, a fáradtsággal együtt, és a tündérek pedig lassan denevérszárnyakat növesztettek. A fegyelem, amit eddig igyekeztem gyakorolni, léket kapott. De már nem volt visszaút, és mint néhány 2011 körüli IHB-n, most is mindenki hirtelen szembe találta magát saját árnyoldalaival. Közben kéretlen vodkák bukkantak fel az asztalokon. Egy kéthónapos kutyakölyök szaladgált a lábak alatt, egy vécékefével a szájában.

Érdekes volt visszamenni az időben egy kicsit és felmérni, milyen voltam, amikor az ilyen esték nekem kardinális kérdések voltak, és szerves részei az életemnek. Érdekes volt visszajönni is, bár szívesen zsibbadnék még egy kicsit az ágyon.

Ijesztő dolog az emberi lélek.

right there where we stand is holy ground

Vakító fényben telnek a napok. Ez a március különösen gyönyörű (pedig nem lelkesedek a hónapért), én pedig zenés, csendes introverzióban lököm a pedálokat és cipelem a cuccaimat. Valamiért képtelen vagyok megunni, a napsütésben biciklizést szemtelenül rózsaszín popdalokra, a hatalmas és dögnehéz láncos táskám cipelését, a gondolkozást reggelente a tükör előtt (nincsegyrongyomseeeem), az órára sietést a finnugor tanszéken, a kávé melletti háziírást a Kamarában, miközben innen-onnan ismerősök bukkannak fel, a város látványát a szobám ablakából, a citrom facsarását a sokadik állítólag egészséges kajám mellé.

Pedálozok, tekerek előre az életemben. Kicsit olyan, mint egy folyamatos kellemes zsibbadás, ahogyan átfut rajtam, milyen pimaszul jó nekem, mégis kicsit mindig bennem motoszkál az elégedetlenség. (Hálistennek, azt hiszem.)

Amikor nem tudok úgy haladni az egyetemen, ahogy szeretnék, és nem tudom, ez az én hibám-e.

Amikor folyton csak üldözöm magam a munkában, de nagyon ritkán kerülök a helyzet magaslatára.

Amikor nem bírok lelkiismeret-furdalás nélkül gondolni arra, mennyi időt cseszek el így is.

Amikor megijedek attól, milyen néma vagyok és nincs semmi mondanivalóm.

Amikor otthon egyedül ülök a gép előtt a fájós hátammal és az ezernyi megnyitott ablak halálra rémít, mert az agyamba mindennek beengedtem egy részletét, és ezek most egymással összeütközve kiabálnak és randalíroznak... mint egy mentális gyomorrontás.

Néha olyan, mintha egy áthatolhatatlan falat másznék folyamatosan. Egyszer már szeretném látni legalább a tetejét, és nemcsak a munkában és a tanulásban. Elegem van a visszacsúszásokból és a felesleges erőfeszítésekből.

A böjt alatt a szokásosnál összeszedettebb, tervezőbb, J-bb vagyok.

Kivéve amikor vonatra pattanok a pusztaságba! ;)

Amikor a gerincem végre abbahagyná a folyamatos fájást...

...akkor mandulagyulladást kapok.

Elegem van már a betegségből. :(

képzelt promóciós levél a PGy listára

Kedves (NÉV)!

Imádom az életemet, mert tök jó. Jobban alakult, mint reméltem volna, és mindig sikerült olyan irányba fordulnia, amilyen a legjobbnak bizonyult.

Imádom a hétfői lelkesedéslöketet, hallani a munkatársaim hangját, és egyben érezni a dolgokat. Boldoggá tesz, hogy olyan munkám van, ahol szeretnek és becsülnek, és magamfajta mérsékelten normális dinkákkal dolgozom, akik rengeteg vidám percet okoznak nekem amellett, hogy rendkívül inspirálóak a lelkesedésükkel és a profizmusukkal. Örülök, hogy intelligensen oldjuk meg a problémákat és bízhatok bennük.

Emellett imádom az ügyfeleimet is, akik nyilván azért kerestek meg minket, mert szívükön viselik a vállalkozásukat. Odaadásuk mindig segít abban, hogy a legjobbat nyújtsam nekik, és mindig rengeteget tanulok is tőlük.

Imádom, hogy megtaláltam a finnugort magamnak. Magyar szakon hagytam magam elveszni a tömegben, alkalmazott nyelvészet szakon pedig nem találtam magam. A finnugor tanszék adta meg nekem azt az érzést, amit már 2009 óta éreznem kellett volna: hogy egyetemre járok, hogy tudományos légkörben tanulok, hogy közöm van az oktatóimhoz, ahogy a csoporttársaimhoz is. Hozzátehetek valamit a tudományos élethez (még ha nem is tartok még itt, akkor is, megvan az illúziója, a lehetősége, és nem megfojtani akarják a lelkesedésemet, hanem motiválnak). Tartozom valahová.

Mindig is imádtam nyelveket tanulni, és alapvetően a magyar szak mögött is az a koncepció állt, hogy segítsen a további nyelvtanulásban. Bevált. Most újra folytathatom a régen elkezdett finn és orosz nyelv tanulását, csak most már sokkal jobban átlátom az összefüggéseket. Ehhez csapódik a mari, a hatodik nyelvem, és egyben amit a legjobban a magaménak érzek, mert senki nem vára tőlem, senkivel nem is igazán oszthatom meg, így fura, introvertált módon közelebb érzem magamhoz, mint a többit.

Tehát… tök jó.

Mégis, vannak napok, amikor egyszerűen nem bírom tovább.

Hiába imádom minden részét az életemnek, egyszerűen a fejemre nő a dolog, és sikítanom kell. Hogy ha még egyszer azzal szembesülök, hogy 2 hete nem válaszol az ügyfél, vagy ha még egy sales kérdőívet el kell olvasnom, egyszerűen baltát vágok a monitorba. Vagy ha még egy cirill betűt vagy indokolatlanul fokváltakozó finn főnevet meglátok, fogom és elhányom magam, sugárban. Cipelem egész nap a dögnehéz jegyzetem vagy laptopom (ultrahordozható és másfél kiló csupán, de akkoris), tönkrement tőle a hátam, bármilyen időpontban képes vagyok beájulni az alváshiánytól, és még a csokira is rászoktam, pedig nem is vagyok édesszájú…

Fellendíteni egy vadidegen cég kommunikációját nehéz. Igen rövid idő alatt bele kell mélyülnöd, meg kell értened a stílusukat, a vágyaikat, a vevőkörüket, meg rátapintanod, mi áll jól nekik, mi hoz nekik sikert. És ebből van vagy öt-hat.

És nyelvet tanulni is pont ilyen komoly beleélést igényel. Nem lehet “csak úgy” nyelvet tanulni. Ahhoz végtelenül kell lelkesedned, nem szabad spórolni az idővel, az energiával, a tudásvággyal, mert a nyelv az egyik legnehezebben tanulható dolog a világon. Azért, mert az agyadat kell átállítanod hozzá. Aki nyelvet tanul, az nem csak dolgokat tanul. Az egy másik gondolkodást, az agyának egy furcsa átprogramozását tanulja, ami teljesen idegen a környezetétől. A nyelv, ha valaki nem kapja 24 órában, tehát nem az adott országban él, mint egy idegen elem, folyamatosan szökni próbál az ember agyából. Jelenleg hármat tanulok belőle, egyetemi szinten (tehát nagyfokú önállóságot elvárva).

...és igen, néha zavar, hogy a “normális emberek” nem értik, mi a francot akarok a finnugorral, a finnugristák meg legfeljebb sajnálkozással tudnak arra tekinteni, hogy egy online kommunikációval foglalkozó cégben “vagyok kénytelen” robotolni.

Nagyon kevesen értik meg, mi ez a fura ámokfutás, hiszen nem egy tipikus történet az enyém. Én is néha hülyének érzem magam tőle. De ez vagyok én, és ez az, amitől önmagam vagyok. Magam választottam, és egy percig sem bántam meg, és akkor is ettől teljes az életem, ha néha semmi erőm nincs hozzá.

Ezért tud boldoggá tenni minden alkalommal, ha kapok valahonnan egy nem várt kedvességet, a megértés egy apró jelét, vagy egy inspiráló írást, ami segít túltenni magamat a holtpontokon. Hogy ne az ágyba fúrjam a fejem és nyüszögjek amíg le nem megy (vagy föl nem kel) a Nap, hanem legyűrjem a besokallást és folytassam, még ha kicsit meg is csúsztam a teendőkkel, akkor is. Le tudom gyűrni és meg tudom csinálni. Minél hamarabb kezdem, annál könnyebben.

Ezért írtam ezt. Mert egy tréningcégek kell két hírlevelet írnom, és nem volt ötletem. De mire ennek a végére értem, már lett, több is. :)

Tonio Kröger totál megértene...

Buda Széna tér környéki része az, ahova leáramlanak a hegyek villanegyedeinek jól öltözött, sikeres, gazdagnak látszó emberei. Általában figyelek az öltözködésemre, de mellettük kifejezetten slamposnak éreztem magam, ahogy hirtelen ellepték az utcákat. Budapesten ennyi gazdag és jól kinéző ember van? Ezek szerint... és Budán lehet megtalálni őket, olyan csomópontokon, mint a Széna tér környéke és az ismert éttermek, ebédidőben.

Ahogy a villamos egyre közeledett a Wesselényi utcai megállóhoz, úgy lettem én is egyre nyugodtabb és derűsebb. Lassan felszállok a 74-esre, és eldöcögök a zsinagógához, leülök a Kamara Café teraszán, ahol ismernek, dumálok a pincérlánnyal, átjön a zsinagógától pár haverom, epret tesznek elém és nevetve hallgathatom a turisták és törzsvendégek által generált összevisszaságot, és tudhatom, hogy ez az a hely, ami az enyém. Itt más lenne vendég, idegen, fura, de én nem vagyok az, én ide tartozom. És itt ülhetek még a teraszon órákig, mert nekem ez nekem kiérdemelt jogom és kiváltságom, és ha egy jól öltözött budai lennék, akkor ez nem lenne meg.

Ez az én kis birodalmam.

---

Henrik bemutatta nekem az autóját. Valóban szép volt, ragyogott a tisztaságtól és a szerető törődéstől, mellyel tulajdonosa minden bizonnyal körülvette. Körbenéztem közben a Köki Terminál többi járókelőjén: ritkán járok erre, de ismerem a típust. Dél-Pest tipikus tevékeny, boldogulásra törő, általában saját vállalkozással foglalkozó kisemberei kertesházzal, kocsival, gyerekekkel. Jellemzően nem "igazi" pestiek, hanem első generációs, tehát vidékről származó, Pesten lábat vető jó magyar emberei. Vezettünk keresztül az álmos utcákon, egyre gyérebb tömegközlekedéssel, egyre kevésbé villogó plakátokkal, egyre inkább terpeszkedő telkekkel és éreztem, hogy sofőrőm és barátnője milyen nyugalommal navigálnak ebben a környezetben.

Én meg úgy éreztem magam, mint egy UFO.

Nem tudom megragadni, miért érzem úgy, mintha világok választanának el az átlag magyar polgártól, aki elmegy néha a plázába vásárolni, kocsival jár, és folyamatosan azon jár az agya, hogy mi olcsóbb, mi jobb befektetés, hogyan éri meg jobban... műveld a kerted, akkor nem ér nagy baj, Candide is megmondta. Azt sem tudom megmondani, hogy beállítottság vagy élethelyzet függvénye-e. Hiszen a saját vállalkozás, család, gyerekek más attitűdöt követelnek meg, mint a belvárosban biciklizgetés, kávézóba járogatás, bölcsészkaron tanulgatás. Nyilván.

Mégis úgy éreztem, a különbség valahol a gondolkodásban van. Hiszen ezek az emberek sosem adták volna a fejüket olyasmire, ami nem kecsegtet haszonnal. A dolgok, amikről beszélgetnek egymás közt, olyan idegenek, mintha nem is magyarul beszélnének. Ha keresem is az utat hozzájuk, akkor is, mintha a gondolataim elcsúsznának, a mondanivalóm lepattanna egy egészen máshogy kalibrált agyról, mint ami egyszerűen nem kompatibilis vele. Elveszettnek, szerencsétlennek érzem magam a gyakorlati érzék ilyen szintű hegemóniája mellett.

"Na jó Bogi, de te nem vagy normális" - summázta a dolgot unokatesóm, Henrik barátnője a kocsiban.

***

EDIT (avagy minek fészbukozik az ember ha meló van de mindegy): az MTT néha képes egy elképesztő dologra. Végignézek rajta időnként és az átlagnál normálisabbnak érzem magam! :D

Ép testben ép lélek

...és rendezett szoba.

A koliban olyan pici helyen lakom, hogy mindig meglátszik, ha valamiért megbomlott az egyensúly. Azonnal gombamód szaporodni kezd a mosatlan, az el nem pakolt ruhák, a foltok a padlón, a rendetlenség az íróasztalomon.

Ahogy lassan rászokok, hogy a földön alszom mert az jobb, és az ágyamból raktár lesz, és hatalmas párnát rakosgatok állandóan, és Lali meg Rudolf szerencsétlenül hányódnak az összevisszaságban, és már nem is tudom, mit hova tegyek, minden ékesen árulkodik róla, hogy a szoba egyik gazdája beteg, és segítségre van szüksége.

Tehát holnap orvos, mert már agyfaszt kapok magamtól. Meg attól, hogy nem tudok se ülni, se állni, se feküdni hosszabb ideig. Porckorongsérv ide vagy oda, 3 alkalom gerincmasszázs után már rég tünetmentesnek kellene lennie.

Franc. :(

napsugarak

Végigpörgettem a Facebookomat és szisztematikusan kitöröltem az összes megosztását annak a videónak, amin random emberek smárolnak először. Először is azért, mert iszonyúan idegesített, hogy mindenki megosztja nagy tüncögés közepette, másrészt meg szerintem egy cseppet sem aranyos vagy megindító, hanem inkább zavarba ejtő. Lehet, hogy nekem van jégből a szívem, de inkább olyan érzéseim voltak közben, mint mikor egy kínos jelenetet látok egy filmben.

Vége a mariórának, én meg legszívesebben gyorsan rávetném magam a házira, mert tök izgis, és egyébként is háromnegyed órát sikerült késnem óráról. Ehelyett szöveget kéne írnom, nyüssz. Ehelyett blogolok.

Milyen gyönyörű időnk is van!

Minden emlékem a szép időhöz kötődik. Például amikor a csajokkal hirtelen marha sportosak lettünk és futottunk egy kört a Városligetben. Én, Szonja lila csíkos zoknijában... lehet, hogy Eszti azért hagyott le a végén, mert megunta, hogy az emberek azt hiszik, köze van hozzám... :D

Nem tudom, mi lelte a Kreatív Szövegíró Kft-t, de a szabadulószoba előtt olyan röhögőgörcsöt kapott mindenki, hogy alig bírtuk összekaparni magunkat, hogy lejussunk. Úristen, de jó fej emberekkel dolgozom... Zsuzsa, a szokásos pengeéles tekintetével, Ancsi az elképesztő vicces beszólásaival, Jules, akit végre megismertem, az ezerwattos mosolyával, majd belibegett Andi is a kisbabájával, mint a megtestesült tökéletesség... már azelőtt elveszett az összes agyunk, hogy lejutottunk volna, de így is sikerült az 1 órás határidőn belül kijutnunk a szobából, 59 perccel... jéj, mozaikok, meg gombok, meg lakatok! Az enyhe klausztrofóbia lassan alábbhagyott, ahogy az asszociálós bölcsész és ultrahatékony marketinges-agyak összeadódva kiadtak egy nyerő színkombinációt... úh, de hullajó csapat vagyunk! :D Legközelebb jöhet az erotikus szabadulószoba! :D

Gergőnek jól állt a napsütés. (Meg a kutyáknak is egyébként, csak mondom.) Céltalanul bolyongtunk a Városligetben, a harsány fű és a vízszintes napsugarak között, egyenlőtlen arányban érvényesítve az akaratunkat. Nyenyec dalocskák és zümmögő fenyők és idegesítő családdal kapcsolatos sztorik kerültek terítékre, meg jó sok nevetés, hiszen ki mással lenne ilyen jellegzetes íze a társalgásnak?

Ráérősen sétáltam hazafelé és hihetetlenül nyugodtnak éreztem magam. Van nekem egyáltalán gondom a világon? Azon a fél kilométeren a Széchenyi Fürdőtől az Ajtósi kollégiumig nem volt.

(Na, és most a kávézóban a Where You Stand szól. So tell me if you ever find your flag, 'cause I will be right by you where you stand.)

Lassan átalakul az, hogy miért járunk a Kamarába. Kicsit kezdjük kinőni a helyet. Lehet ott egyáltalán még hármasban csajosbeszélgetni? Kicsit mintha mostanában túl sok lenne a különböző foglalkozás és vallás, és túl kevés italért fizetnénk mi magunk... persze vicces dolog az ilyen, de van értelme? Ismerős arcok, majdnem valódi érzelmek, indokolatlan irányokkal és lehetetlen törekvésekkel... milyen fura nép is a férfiak! A kedvencem az, amikor ki akarnak ismerni minket. De hát mi is fura nép vagyunk.

Ideje felkerekedni és Pomozis órára menni. Ditta, az egyik új kedvenc emberem, már biztosan ott van, én meg tök sok mindent akarok kérdezni tőle.

Szeretem a böjt időszakát. Kicsit önmegtartóztatós, kicsit aszkétikus, kicsit jobban odafigyelek magamra. Rám fér. Erőt ad az év többi részéhez, és a késő tavaszi hajtáshoz.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

/W.S./