Vakító fényben telnek a napok. Ez a március különösen gyönyörű (pedig nem lelkesedek a hónapért), én pedig zenés, csendes introverzióban lököm a pedálokat és cipelem a cuccaimat. Valamiért képtelen vagyok megunni, a napsütésben biciklizést szemtelenül rózsaszín popdalokra, a hatalmas és dögnehéz láncos táskám cipelését, a gondolkozást reggelente a tükör előtt (nincsegyrongyomseeeem), az órára sietést a finnugor tanszéken, a kávé melletti háziírást a Kamarában, miközben innen-onnan ismerősök bukkannak fel, a város látványát a szobám ablakából, a citrom facsarását a sokadik állítólag egészséges kajám mellé.
Pedálozok, tekerek előre az életemben. Kicsit olyan, mint egy folyamatos kellemes zsibbadás, ahogyan átfut rajtam, milyen pimaszul jó nekem, mégis kicsit mindig bennem motoszkál az elégedetlenség. (Hálistennek, azt hiszem.)
Amikor nem tudok úgy haladni az egyetemen, ahogy szeretnék, és nem tudom, ez az én hibám-e.
Amikor folyton csak üldözöm magam a munkában, de nagyon ritkán kerülök a helyzet magaslatára.
Amikor nem bírok lelkiismeret-furdalás nélkül gondolni arra, mennyi időt cseszek el így is.
Amikor megijedek attól, milyen néma vagyok és nincs semmi mondanivalóm.
Amikor otthon egyedül ülök a gép előtt a fájós hátammal és az ezernyi megnyitott ablak halálra rémít, mert az agyamba mindennek beengedtem egy részletét, és ezek most egymással összeütközve kiabálnak és randalíroznak... mint egy mentális gyomorrontás.
Néha olyan, mintha egy áthatolhatatlan falat másznék folyamatosan. Egyszer már szeretném látni legalább a tetejét, és nemcsak a munkában és a tanulásban. Elegem van a visszacsúszásokból és a felesleges erőfeszítésekből.
A böjt alatt a szokásosnál összeszedettebb, tervezőbb, J-bb vagyok.
Kivéve amikor vonatra pattanok a pusztaságba! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése