"Nahát, Bogáta, te szakot váltasz? És miért mész egyik büfészakról a másikra?"
- mondotta vala nagybátyám és nagynéném.
Elgondolkoztam, ők vajon tanultak-e valaha úgy 3 nyelvet egyszerre, mint én a "büfészakomon". Na mindegy.
Legutóbb csütörtökön a többi finnugristával arról beszélgettünk, ki hogyan "coming outolt", tehát hogyan mondta el a szüleinek, hogy finnugort tanul az egyetemben. Voltak, akik a szülők lelkes érdeklődéséről, mások közömbös belenyugvásáról számoltak be, megint mások a heves tiltakozásról.
Azt sem tudom, az én szüleim melyik társasághoz tartoznak. Soha egy szál kérdést nem fűztek a dologhoz, de mindig messzire szaladtak, ha mesélni akartam nekik finnugor vonatkozású témákról.
- Olyan vidám legyél mindig, amilyet szeret látni az anyukád! Anya csak a nagyon vidám kislányát szereti látni, azt nem, ha szomorú! - mondta anyukám.
- Én szomorú vagyok?
- Hát... mostanában olyan kedvetlen.
Lehet, hogy igaza van, de nem tudom, honnan merítsek magamnak kedvet. Tulajdonképpen mi az oka a kedvetlenségemnek? Tanulom a nyelveimet, ami király, és írom a szövegeimet, ami király. De kiemelkedően csinálom bármelyiket is? Lesz hosszú távú eredménye bármelyiknek? Egy kéne csak, nem kettő? Van nekem erre energiám, és ha igen, akkor marad még az életem többi részére? Vagy csak az a bajom, hogy meg kéne már végre írni azt a hülye Macrotel sales szöveget?
Úgy érzem magam, mint akit felmorzsolnak. Minden vagyok, ami lenni szeretnék, de egyik sem igazán. De tudnék csupán egy lenni mindezek közül?
A jellem az a képesség, hogy egy döntést jóval azután is megvalósítunk, hogy nincs már velünk az az emelkedett hangulat, amiben hoztuk.
Tehát elég a vinnyogásból és nyomás dolgozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése