Árgyélus királyfi

Egy sötét hajú királyfi vagy, csapzott fürtökkel és válladról lógó táskával, nyakadban lógó sállal, fejedről lógó fejhallgatóval, kósza dallamokkal, tánclépésben veted le a kabátod, az arcod a megszokott mosolyba merevedik egy pillanatra, mikor meglátsz, tánclépésben lejtesz végig a lakáson, majd leülsz és figyelsz, nézel, nézed a kőbe vésett szimbólumokat, melyek valakiknek valamikor betűk voltak, nézed a nap folyamán a Redditen felgyülemlett érdekességhalmot, nézed a Twitteren folyamatosan fel-felugró instant reakciókat és az újabb szellemességedre érkezett lájkokat, a nevetsz és bosszankodsz, felkapod és megszeretgeted a macskát,

te más vagy, mint a többiek, te kiszabadítod a csapdába esett békát és megmászod az égig érő paszulyt, te tudod az utat a sárkány barlangjába és a királylány szívéhez, a te furulyaszód elbűvöl bármennyi egeret, te szebb vagy, mint mások és megtehetsz dolgokat, amiket mások nem, mert te varázserővel születtél,

ez vagy te, egy álom, egy tündér királyfi, te a tündérek birodalmába tartozol, nem ide hozzánk a földre, egyszer majd elmész hosszú időre a tengerre, átvered a küklopszot és elidőzöl Kalüpszónál, felmész a hegyre és eggyé válsz a Nappal, és én csak nézlek, tehetetlenül, hisz én ember vagyok és a Földre születtem, elraboltál bikaháton és felfedeztettél velem egy új földrészt, de ez nem tesz engem tündérré, te tovaszállsz, én itt maradok, az örök emlékkel, hogy egyszer belenéztem a Napba és azóta minden más sötét és szürke.

Syksy hazajött.

 Egyszercsak hazajött. Kontextus, események, katarzis nélkül.

Az ablakban nyávogott, mintha mi sem történt volna, Imar beengedte, felkapta és az ölembe tette tanítás közepén.

Össze voltam zavarodva, a különbség akkora volt a két másodperccel azelőtti és a mostani világ között, éreztem a cica puha, bár kissé koszos szőrét, azt, hogy menekülni akar mert kicsit megriadt a sikításomtól, meg persze éhes is volt, de közben ott voltak a diákjaim is, kissé döbbent mosollyal az arcukon, hogy na most épp mi történik... de én is szinte csak félig fogtam fel az eseményeket.

Syksy hazajött, én kimentem és leszedegettem a kitett posztereket a környék villanyoszlopairól, útba ejtve az állatorvost, akinél foglaltam egy időpontot kivizsgálásra. Éreztem, ahogy egy kicsit hülyének érzem magam, szidom magam, tessék, kellett neked itt bőgni meg nyomtatni meg kiplakátolni a környéket meg telekürtölni a szociális médiát meg nyaggatni a barátaidat, hogy eltűnt a jószág, itt van, semmi baja. Az agyam poszttraumásan törölt minden érzést, amit a macska hiányzása alatt éreztem.

Elképzelésünk sincs, hol volt a macska öt napon keresztül. De most nagyon boldogok vagyunk, hogy itt van.

Bújósabb, mint valaha, elalszik az ölünkben, fáradhatatlanul dörgöli az arcocskáját hozzánk, dorombolva gömbölyödik össze mellettünk az ágyon, és már nem barangol el 20 percnél hosszabb időre.

<3

Syksy

 Syksyt befogadta egy öreg néni, és most vidáman dorombol egy horgolt terítőn a kályha mellett.

Syksyt megtalálták az építőmunkások a hengerek közt, és az építkezés "közös cicájává" vált, és felváltva hoznak neki enni.

Syksy egy pincében húzta meg magát, de az oda járó dolgozók néha előcsalogatják egy kis tejjel. Addig meg kedvére egerészik és van egy kis földbe vájt vacka.

Syksyt egy hozzánk hasonló fiatal pár próbálja szelidíteni, mert a négyévesforma kisgyerekük teljesen beleszeretett a csíkos-fehér bundájába, mosómedvére emlékeztető bozontos farkába. Egyszer már odadörgölődött egyikük lábához.

Syksy jól van.

Nem fázik és nem éhes.

Betűri a tappancsait a hasa alá és laposakat pislog.

Egerekkel játszik, fáról fára ugrándozik, szaglássza az avart, békákról álmodik.

Syksy boldog.

Boldog valahol, valakinél.

Csak nem itt van.

úgy fáj, hogy ordítani tudnék

a soha nem szűnő aggodalom, a végtelen fájdalom, az állandó hiányérzet

apró tappancsnyomok az ablakpárkányon, egy széthagyott játék, egy tele tál, egy szőrrel teli kefe

se éjjelem, se nappalom

ez maga a földi pokol.

Hõimupäevad 2020

 A sárga avart tapostam a Toomemägin a PásztorHóra zenekarral, és Tarturól meséltem nekik. A fejemben már kész volt a terv: tudtam, hogy este nálunk fognak zenélni. Csak azt kellett elterveznem, hogy hogyan vezessem őket is erre a konklúzióra. (Nem volt nehéz.) Mégis hogyan ne kötnének ki nálunk: annyi egyértelmű nyíl mutatott az életemben ez a zenekar irányába.

Zenélés, ricsaj, öröm csütörtök este. Pihenés pénteken. Ezek a srácok pont olyan jó fejek, mint reméltem.

Önkénteskedés szombaton. Itt-ott hiányos népviseletemben szaladgáltam az ERM-ben, csevegtem az ismert és csak hallomásból ismert helyi finnugor előkelőségekkel, és próbáltam elfogadni, hogy hiába vagyok része ennek a világnak hét éve, itt Észtországban akkor is újonc vagyok. Recepció. Jó ez. Ne aggódjak. A mari sráccal hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről, a szivárgó vendégek egyre jobb kedvre derítettek. Egy feles Kolja Anisimovtól. Egy feles Aare Hõrntől. Egy feles Eva Toulouze-tól. Live chat Ivan Kamenschikovval, aki egy asztalosüzem raktárából szemlélte a közvetítést és küldött szelfit. A PásztorHóra letarolta az estét, a buli impromptu jammeléssel folytatódott az Irish Embassy Pubban, ahol az előkapott duda és hegedűk először elriasztották a vendégek felét, majd bevonzottak egy csapat újat. Sör és krumpli. Hideg és meleg. Zene bent, beszélgetés kint. Öröm, hogy valaminek a részese lehetek. Öröm, hogy valakiket hozzásegíthettem, hogy valami részesei lehessenek.

Kevés alvás, a lakás pánikszerű elhagyása egy mögöttünk lobogó spanyol fiúval, hátrahagyott döbbent macskával. Zsibbadt reggelizés, Tallinn lehetetlen kanyargó útjai, demonstráció az esőben, gyógynövénytea egy kortárs társadalomtudományi könyvesboltban. Kuckózás szürke fürdőköpenyben a szürke hotelszobában: nem kell sehova sem menni, senki nem vár ránk, nincs semmi dolgunk. Mintha csak nyaralnánk, olvastunk az ágyban és álomittas szemmel randevúztunk egy telliskivi étteremben. Aztán jöt megint a PásztorHóra, jött a jammelés egy új étteremben, kedves észt lányokkal, hegedűszóval, míg meg nem jelentek a marik és az udmurtok és ki nem rúgták a ház oldalát. A tallinni koncert résztvevőinek egy jó része is ide jött át kivenni a részét a buliból vagy csak egyszerűen szemlélni ezt az évente egyszer történő világcsodát, a moldvai dallamokra mari csasztuskákat ordító férfit, az Ördög Útját profin táncoló udmurtokat, a Marjamollal még évek után is küzdő fiatalságot, az el nem múló táncot és játékot. Nekem zúgott a fejem és homályosan láttam, de ettől az energiától nem lehetett szabadulni, újra és újra bedobtam a magam a táncba, a zenébe, az énekbe, mintha nem is én irányítanám magamat, csak mint egy labda, ide-oda pattognék a parkett, a pult, a beszélgetések és a hangszerek közt. A kocsmából kidobtak, és pillanatok alatt egy fraternitás klubjában találtuk magunkat egy kisbolt sörmennyiségével felszerelkezve, és a zene és tánc folytatódott: a faburkolatú falak és kárpitozott fotelek közt újra körtáncok és dallamfutamok alakultak ki, miközben már a PásztorHóra sokat látott tagjai is kezdtek hitetlenkedni ennyi váratlan fejlemény láttán. Próbáltam magányosan tölteni pár percet, de mindig leült mellém valaki: Kolja, Andris, Anna, Gergő, Matyi, Laci... ültem és örültem. Ültem és fáradt voltam.

A PásztorHórával való elbúcsúzásom szinte könnyesre sikeredett, úgy hozzám nőttek mindannyian, ki-ki egyesével. Hajnali négy is elmúlt már, amikor a vizes tallinni utcákon keresztül megérkeztünk a hotelszobánkba. Másnapra ez a varázslatos, váratlan és indokolatlan hétvége nyomtalanul elmúlt.

Idén sokat szemlélődtem. Pillantásokat, mozdulatokat, irányokat és szavak mögötti értelmeket.

Pár napra elfelejtettem a szorongásokat, csalódásokat, félelmeket, szívfájdalmat.

Jó volt. Jó lesz visszaemlékezni rá.

hol van a világ vége?

Az egyetem főépületében továbbra is égtek a villanyok. Minden második teremből egy-egy kórus hangjai hallatszottak ki. Egyik a miénk volt. Az énektanár levonszolt egy alagsori terembe, és megadta nekem a magánórát, amelyre kamaszkorom óta vágytam. Örömmel vettem észre, hogy ki tudom énekelni azt a magas hangot, amit korábban épp hogy csak kiszorítottam a torkomon. Megkönnyebbülve ballagtam fel a többiekhez, hogy csatlakozzak a próbához.

A Toomemägi felől a sárguló falevelek összetéveszthetetlen illata érződött, a csípős-friss levegő átjárta a hajamat. Kellemesen fáradtan hajtottam a biciklit, de elkormányoztam a hazafelé vezető útról.

Ilyen harapnivalóan tiszta levegőjű őszi estében körbe-körbe hajtottam a biciklimet a városháza és a mögötte elterülő park, a méltóságteljes egyetemi épületek, a különböző intézményeket rejtő, ismerősen barokk stílusú belvárosi házak közt, és élveztem a kisvárosi hétköznap este hangulatát.

Hányszor volt ilyen kicsi koromban...

zeneiskola után a nagynéném fuvaroz haza a kispolskiban

úszás után a klórszagban anya a kezembe nyom egy banánt, közben megtörli a hajam, és a hajszárítók felől forró levegő illatát érzem

klippiti-klippiti, egy ódon épület lépcsőfokain lépkedek lefelé, a falról egy fontos ember tekintélyesen néz le rám

fáradtan, a benyomások által leszedálva érzékelem az elsötétedett utca fényeit, az esti bevásárlást a helyi Sparban, az autók lámpáit a kereszteződésben, az ezerszer használt ágynemű érintését a félhományos hálószobában

és mintha minden egy-egy varázsbirodalom lenne, én pedig egy királylány, egy szegény parasztlány, egy gyámoltalan kisállat, amiről majd kiderül, hogy a megfelelő tápláléktól szárnyakat növeszt

hirtelen eszembe jut a kedvenc bábelőadásom címe a Bóbita Bábszínházban 1996-ból (hol van a világ vége?)

nem vágyom vissza a saját gyerekkoromba, de jó lenne lassan valakinek megmutatni ezt a varázsvilágot.

Itt, ahol a hulló falevelek illata átjárja a belvárost.

vénasszonyok nyara Tartuban

Még júliushoz képest is ritka 22 fok van késő szeptemberben, és én a Delta előtt elnyúlva ütöm a klaviatúrát.

Ilyen ez a víz, ilyen ez az Emajõgi. Ez biztos a családom Timár oldala, de végtelenül megnyugtat a folyó felől érkező vízillat, a felszín fodrozódása, a folyamatos áramlás. Ha valaminek varázsereje van, az a víz.

A fák minden egyes nappal sárgábbak, vörösebbek, kopaszabbak. Sykysn värit ovat keltainen, punainen, oranssi ja ruskea - ez épp ma volt finnórán. Suomen Mestari, 57. oldal.

Körülöttem észt, finn, angol beszéd. Sötét bőrű, pulóverük alól kikandikáló drága ingű cserediák férfiak. Platinaszőke, barnított bőrű, fekete műszempillás és szögletes állú észt lányok. Fontos bezélgetések.

Előttem könyv, monitor, befejezetlen feladatok és és kiíratlan gondolatok.

A levegő olyan meleg, a víz olyan szépen fodrozódik, és a zöldek és barnák olyan szépségesen keverednek egymással a lombkoronaszinten a komótosan lenyugvó napfényben, hogy lehetetlen rosszul éreznem magam. Koncentrálnom kellene ahhoz, hogy a megszokott szorongást érezzem, de persze nem teszek ilyet.

Pénzem akkor van, ha dolgozom érte. Nem dolgozom eleget, de valahol akkor is megnyugtat ez a tudat, jobban, mint bármi egy jó ideje.

A lakás ugyanolyan, mint volt. Egyetlen porszem sem árulkodik arról, hogy mennyi minden változott egyetlen éjszaka alatt. Csak én tudom, hogy megváltozott a levegő, és nem akarok többet sem reggeli tükörtojást sütni, sem elpakolni a széjjelhagyott zoknikat.

De a folyópartján akkor sem tudok boldogtalan lenni.