the dog days are over, the dog days are done

Felfekudtem a vizre, majdnem a to kozepen lebegtem. A korlatokat lebontottak, odaig uszhattam, ameddig akartam. Alig 10 ember csacsogott, lebegett, ugralt a vizbe korulottem, a tobbiek elmentek.

Amikor utoljara felcsaptam a felmosofejet a kamra tetejere, es vegleg elhagytam a konyhat, hatartalan megkonnyebbulest es hihetetlen faradtsagot ereztem. Amikor ledoltem a matracomra (az agyat lebontottak alattam), ugy ereztem, elhagyom a testem. Tudtam, hogy egyszeruen keptelen vagyok megmozdulni.

Az uj kabinunkban harfak kezdtek csilingelni, Tereza berakta a sajat zenejet. The dog days are over, the dog days are done... es valoban, happiness hit me lake a train on a track... tokeletes zene erre az alkalomra. Mekkora felszabadulas! Ugy gondolok vissza a konyhara, mint egy leszerelt katona a frontra...

Szembejott par hihetetlenul csodalatos lany az eletemben, egyutt eltunk, egyutt sirtunk es egyutt nevettunk, egyutt eltunk at ezer kalandot, aztan konnyes szemmel integettem nekik, ahogy felszalltak a buszra. Kigurultak az eletembol, ahogy annak idejen begurultak, es most a tabor minden sarka rajuk emlekeztet. Mennyi kozos kis poen, mino eletvitelszeru indokolatlankodas ket honapon keresztul...! Meg mindig nem tudom felfogni, hogy nem Monica ebresztooraja fog kelteni reggel es nem orditunk egyutt bele a reggelbe minden nyelven, amit csak ismerunk, hogy MIEEEERT (pros, porche, pacsimu, miksi....)

Ellennel percekig nem engedtuk el egymast. Utolso ejjel odament hozzam, hogy hianyoztam neki... tenyleg? Tenyleg. Cause you are genuine, Bogi, and you understand me. You want to understand me, unlike the others. Igy hat vegigbeszelgettuk az estet, irtam az emlekkonyvebe, masnap pedig pityeregve bamultunk egymas arcaba, mikozben az elvesztegetett orakat szamlaltuk. Will I ever see you again? I don't know... Seattle olyan messze van! De ha egyszer ujra latom, fel oraig vinnyogni fogok a boldogsagtol es tobbet nem hagyom, hogy elrepuljon mellettunk az ido, csak mert egyszer megsertodtem ra.

Hat igy tunedezik el lassan mindenki. Elrakjuk lassan a tabort aludni a telre, sikalunk, lebontjuk a satrakat, utazasrol beszelgetunk. Estenkent nagyra nott amerikai emberek kozt bordat zabalunk egy etteremben, majd sorozunk, Bev kutyaja koztunk szlalomozik... olyan, mint egy kellemes este otthon. Vegre ugy erzem, tenyleg a CHB family tagja vagyok. B-vel es Terezaval kimegyunk a molora, a Hold csillamlik a vizen. Hetvenvalahany napon keresztul szinte minden este a molo, a to jelentette nekunk a megnyugvast, ahogy este kisetaltunk, fetrengtunk, pancsoltunk benne a labunkkal, zenet hallgattunk es addig beszelgettunk, ameddig a szunyogok a Voroskereszt evi veradas-termesenek megfelelo mennyisegu vert ki nem szipkaztak belolunk... hatalmas tuzek, burjanzo termeszet, kenuk, horgaszok, tipikus amcsi molok, csillagfeny a vizfelszinen... ideje bucsut inteni a gyonyoru, szabalytalan, bajosan szertelen Kanawauke tonak. Visszaemlekeztem az utolso estere a kitchen staffal: Denisa csinalt egy kis videot a kepekbol a laptopjan, Rinat gitarozott, kozben jalapenos chipset majszoltunk, es felideztunk minden kozos kis indokolatlansagot.
Ma este Terezaval ketten fogunk kinn ulni a molon a csendesen bucsut inteni a tajnak, ami a szivunkhoz nott. Var minket a nagyvilag, hogy kedden vegleg elvaljunk... a viszontlatas biztos tudataban. Milyen szerencse, hogy pont egy cseh lannyal lettem ilyen joban! Vagy talan nem is annyira szerencse dolga volt. Kb. elso intersession, tehat julius kozepe ota mindig egyutt voltunk, napi 24 oraban, neha egymas fejet letepve, neha egy ironikus beszolason gurulva kacagva, minden bolondsagot megosztva, ezer meg ezer kalandot atelve... nagyon maganyos leszek nelkule.

Utolso het Amerikaban, itt jovok.

Most egy kicsit ugy erzem, nem akarom elhagyni ezt a kozeget, mert megis mi var odakint.

Egy kicsit ugy erzem, nem most akarom utoljara latni ezeket az embereket, foleg Bevet.

Kivancsi leszek a jovore.