a Rubiconon túl

...ismeritek azt az érzést, amikor a nagy megmérettetés előtt már tudjátok, hogy ronggyá csavartátok az agyatokat, nincs már több idő, nincs már több kapacitás, és akkor hirtelen felszabadultok?

Nem, még nem vagyok túl rajta, de már várom, és közben kellemes zenét hallgatok és mosolygok, meg nevetek magamon, közben a holnap minden egyes percét eltervezem.

Mert ez is egy olyan pillanat, amikor igazán érzi az ember, hogy él. Mint amikor szerelmes, és mindig vár a másikra, vagy amikor az indulást, az ajándék átadását, a tetszőleges Nagy Eseményt várja, amikor úgy érzi, pár percig odateheti magát, és az neki is jó lesz, meg a világnak is.

Na de hogy volt az a finn nemzeti újromantikával...? *visszabújik a jegyzete mögé*

X__X

Oké, az életem a feje tetején, az idegrendszerem romokban.

Most pedig hív anyám, hogy hétfőn a postás kezébe nyomta a holnapi felvételi vizsgára a behívólevelemet, az meg most jött rá, hogy ELFELEJTETTE FELADNI.
Úgy hogy holnap 9-kor van a vizsga.

Nyilván megoldom. Nem fognak kidobni az i-ből egy rohadt cetli miatt.
Ahogy azt is megoldom, hogy a könyvtár nyitva tartási időben nyilván zárva volt, haza kellett bumliznom egy ügyfélhez, akihez semmi közöm nem volt, és sikeresen egy órát késett, majd teljesen lerohadt a skype-om, amitől olyan extra hosszú lett az egész, hogy a könyvtár végleg bezárt, és lesz olyan kötelező olvasmány, amibe BELE SEM SIKERÜLT NÉZNEM.
Meg azt is, hogy ezután még 4 napom lesz elolvasni több mint ezer oldalt a következő vizsgára, míg a főnököm már válogatja a megfelelő nyaktilót a dekapitulációmhoz.
És persze a finn nyelvgyakorlásig el sem sikerült jutnom.
Meg egyébként is olyan kellemes ám a finnugor tanszéken lófrálnom mostanában.

DE HOGY A TETVES FRANCOS ÉLETBE FELEJTHET EL EGY POSTÁS FELADNI EGY LEVELET???????????????????????????????????????????????????????????????????????????

suru on...

Hiányzik, hogy legyen egy ember, akivel olyan nyelven szólalhatok meg, ami éppen először kijön a számon, és megérti.

esténk előtt almafa

Szonjával rondán későn ébredtünk. Nehezemre esett összekaparni magamat, de nem tűrhettem a lustaságot, így nekivágtam a városnak.

A Café Archibald egy vicces/kellemes emléket ébresztett fel bennem, és letelepedtem egy asztalhoz. Órákig remekül eldolgozgattam, ameddig meg nem jött a pultos csajszi egy barátnő-szerűsége, aki utána olyan pletykapartit rendezett a felszolgálóval, hogy a hangulat konkrétan kiüldözött a kávézóból.

Némi további kávézóban dolgozgatás után hazatekertem. A szokásos gondtalan érzés vett körül, tudva, hogy minden rendben, egyedül vagyok, szabad és nem felelek senkinek az időmmel, és így is mindent jól tudok alakítani. Szeretek ilyenkor vidám mosollyal elsuhanni az emberek mellett, még akkor is, ha vannak problémáim. Mindenkinek vannak, de én ura vagyok a sajátjaimnak, és ez remek.

Semmi sem olyan, mint egy NAPRA-koncert. Szonjával ezt jól tudtuk, jó előre lefoglaltunk egy helyet magunknak az első sorban, és végigtomboltuk a szeles, felhős estét a csárdásokra és ugrósokra. Mögöttünk a tömeg megőrült, előttünk a zenekar rátett még egy lapáttal a hangulatra. Nyáreste volt, az az igazi, a Gödörnél, ezerféle emberrel, langyos szellővel és lobogó ruhákkal. Szonjával kicsit el is ámultunk, milyen régen voltunk itt kint (bár valójában sosem voltunk nagy Gödör-arcok), és dumáltunk vele és Efkúval még egy-két órát a jellegzetes forgatagban, ami akár taszít akár vonz, mégsem hagy soha érintetlenül.

Miközben halkan dúdolgatva toltam a biciklimet haza a kiskörúton, egy ismerős neonzöld szemüvegen akadt meg a szemem az előttem sétáló férfin. Nosza, elé ugrottam, és Reuven ámulva üdvözölt engem. Vidáman beszélgetve jutottunk el a Kamaráig, ahová még beültünk egy utolsó sörre zárás előtt. Senki más, csak a törzsvendégek és mi... Taxis Laci kérdezgetett, merre jártam, megállapítottuk, hogy a Napra király, Reuvennek pedig valamiért hosszan elkezdtem mesélni az életemről. Kedvesen, türelmesen hallgatott, nekem pedig nagyon jólesett ez a váratlan lehetőség egy kis megkönnyebbülésre. Koccintottunk a szabadságra, és lassacskán hazaindultunk.

Bárcsak minden nap ilyen kellemes, változatos bizsergésben telne. Már csak a finnugor könyvtár hiányzott volna, a mari folklórszövegekkel és a random beeső kedves ismerősökkel.

all too well

Hát visszajöttem Pestre, pedig mennyire nem akartam, és most fullaszt a szmog, a tömeg, a meló és a beton. Meg az életem. Pföeh, előbújt belőlem a vidékiparaszt.

Esztivel a Kamarában kortyolgattuk fröccseinket, és szokás szerint megbeszéltük a világot. Egy random arc random szóba elegyedett velünk a másik asztaltól, azt mondván, hogy olyan jókedvű, kiegyensúlyozott kisugárzásunk volt, hogy nem bírta nem odavonzani őt. Rég kaptunk ilyen értelmes bókot.

Aztán elkezdett röfögni és szenvedélyesen fogdosni a táskámat, de hát senki sem lehet tökéletes.

Hazafelé biciklizve is random rám vigyorogtak emberek. Elképzeltem, valóban milyen kis gondtalannak tűnhetek így, ahogy az Astoria felől suhanok az erzsébetvárosi utcákban. Ha-ha-ha. Persze, az embernek rossz szokása feltételezni, hogy mindenkinek mindig sokkal jobb, mint neki.

Azt hiszem, elveszteni jobb, mint folyamatosan az elvesztéstől félni. Ez persze csak a stresszt oldja, a bánatot nem.

olen kyllästynyt

Rég észre kellett volna vennem, mennyire már csak egy "régi játék" vagyok a polcon. (Talán észre is vettem, de persze az ember szeret tagadni.) Néha megtalál, megnézeget, elámul, hogy ilyen is volt, aztán ha akad valami érdekesebb, megy tovább.

Majd pár hét múlva újra belém botlik.

Azt hiszem, én ezt meguntam.

egy nap a világban

Reggel egy mari nyelvű SMS fogadott egy hollandtól. Erős kezdés.

Leültem a kis fehér laptopom elé és hozzáláttam a munkához. Egész nap dolgoztam, csak enni, mosogatni, kutyát sétáltatni és sütni álltam fel. A TV révén kiművelődtem minden fontos sporteseményből (ja, az öcsémnél volt a távkapcsoló).

Kifeküdtem a trambulinunkra pihenésképp és beszívtam a hihetetlen májusi illatot. A két kutyám alattam hevert, a gumiszőnyeg árnyékában. Ahogy csukott szemmel feküdtem, szinte érzékeltem, ahogy az esőzések után rohamtempóban nőnek körülöttem a növények. Ennek a meditációnk a trambulinra mellső lábbal felugró Mázli vetett véget, aki lelkesen az orromba lihegett.

Gyurgyalagok szálltak fel a réten az össze nem téveszthető, kuruttyoló csiripelésükkel. Gyerekkel ámulva néztük őket: imádjuk az elhagyott homokbánya falába fészkelő madarakat. Hozzánk  tartozik, ahogy a lassan észrevehetetlenné gazosodó lövészárkok, a csenevész patak, az elszórt csíkokban megjelenő bozótos erdők, a mocsaras mező, a higanymozgású juhnyáj is. A homokbánya tetejéről rálátni egész Pécsre, de a látvány pont az ellenkező, mint ami a mecseki kirándulók elé tárul. Ez a mi kis fordított világunk, a személyre szabott Narniánk, ahol sosem tudni, mikor vesznek el a kutyák 20 percre a bozótban, mikor nyargal el előttünk egy róka vagy nyúl, indokolatlan befalazott lövészárok díszíti a domb közepét és popzene szól a névtelen szőlőlugasok alól. Menekültünk itt már kóbor kutyák elől, építettünk hidat, korcsolyáztunk a befagyott mocsáron, hajtottunk tehenet elő a bozótosból. Mindig mást tartogat nekünk ez a titokzatos senkiföldje... és mindig májusban a legszebb.

Ismered a Derniere Danse-t, Bogi? - kérdezte tőlem Gyerek, miközben a rizslisztes muffinon ügyködtem. Ohh, hát hogyne! :) Amint öcsém eltakarodott a TV elől, gyorsan felállítottuk a hifit és döngettük a nagyszobában. Zsófi húgom táncra perdült és egyre többet követelt, így jött még egy kis francia nyelvű Mika, majd olasz és angol dalok, klipeken röhögés, majd megmutattam neki, hogy a Happy Place klipjében a kék ruhás kislány pont úgy néz ki, mint a legjobb barátnője.

Ekkor emeltem a tétet, és jött a Haloo Helsinki, előragadtam egy partvist és azon léggitároztam, mire Zsófi apa akusztikus gitárját támadta be kőkemény headbangeléssel. Ja, 8 éves. Metálos múltú énem elmorzsolt egy könnycseppet.

A muffin megsült, én meg a tánctól egész mámorosan ültem neki újra a munkának. A mámorhoz hozzátett, hogy egy feltehetően iszonyú jó nyári utat kezdtünk el összehozni, amilyet még sosem csináltam. Ja, meg cseten mintha elkezdtem volna beszélgetni, mintha fontos lett volna, mintha lett volna mondanivalóm, de rövid érdeklődés után le lettem rázva. Jah, oda se neki, már megszoktam.

Az ilyenre a legjobb gyógymód, ha visszabújok a munkába, ami jó is lenne, ha a csigolyáim nem kezdenének egyre jobban dzsihádot szítani a teljes gerincoszlopomban. Azt hiszem, ideje leverni a felkelést és engedni a csőcselék követeléseinek (aka lefeküdni).

Mennyi minden történik egy nap alatt, és én mégis minderre két hét múlva már alig fogok emlékezni!

ezo-lovagok

A MagNet Házat nagyon kedvelem. Jó hangulatú, kiegyensúlyozott, harmonikus hely. Ráadásul ingyen wifi van benne, és senkit nem idegesít, ha sokat ülök ott. Tehát király, remek, ideális.

Viszont néha nagyon elég az ide járó "életközépi" válsággal küszködő, 35 év körüli vállalkozó hapsikból/nőkből, akik jellemzően egy multinál talpaltak cirka 10 évet, amikor is rájöttek, hogy hoppá, ők eredetileg nem is ezt akarták csinálni. És hirtelen nekiálltak Megvilágosodni.

Ma bánatomra leült a közelembe kettő. És bánatomra nem működött a szelektív hallásom, így tisztán eljutott az agyamig a Guru és Tanítványa magvas párbeszéde.

"Nekem csak kiválóságaim vannak és szeretnivaló gyengeségeim! Más nem!"

"Az én kiválóságom, ami számomra az etalon, a nagyon mélyen való kapcsolódás."

"Először el kell érned a fizikai szintet, megtartani, és akkor kezdheted el a szellemi építkezést!"

"Valahogy ha valakinek sok pénze van, az nekem nem szimpatikus. Magamnak sem tetszettem, amikor sok pénzt kerestem"

"Itt van rajtad ez a Pierre Cardin felső, amiért dolgoztál mondjuk 13 órát, tehát 13 óráig folyt ki belőled az életenergiád, amit nem kapsz vissza többé, és erre a pulóverre cserélted!"

*sóhaj*

 Ezeknek az embereknek egy bajuk van: hogy unatkoznak. Unják a munkájukat, unják a házastársukat, unják a családjukat. És szomorú módon ilyen ál-transzcendens ál-buddhizmus felé fordulnak s azt hiszik, ettől menőbbek lesznek, mint a többi gyarló ember.

 Menjenek és tanuljanak inkább egy nyelvet! :) Épp elég izgalmas, épp elég átlényegülős, és még hasznuk is lesz belőle.

"És te milyen tónus vagy?"

Hogyan megy az ember stylisthoz? Persze igyekszik nem mackónaciban, de egy olyan öltözködés-görcsnek, mint én, ez még további hasfájásokat okozott… bár egész nap hideg színekben voltam, az egyetlen nem ütött-kopott cipőm történetesen barna, de akkor át kell öltözni, de mire átöltöztem, leszakadt az ég, amihez a nyitott barna cipő nem jó, segítség-segítség… mire hív a főnök, és kiderül, hogy két órával elnéztem az időt és rég ott kéne lennem… na ekkor már nem érdekel se a cipő se a szín, csak fel az esőkabátot és spuri.

A stylist így is egy órát késett. Volt időnk még sok-sok percig stand-up comedyt nyomni Ancsival a munkatársaknak, akik azt mondták, ez jobb is, mint a stílustanácsadás. Ritka morbidok tudunk együtt lenni, az tény, nekem meg égnek áll a hajam a páratartalomtól.

Végül befutott a stylist. Precíz, makulátlan, igen határozott nő… T, és persze nagyon J. Üzleti stílustanácsadó, tehát az a klasszikus, egyszerű, arányos stílus híve, és főként férfi stylist, de persze egy nőtől sem szalad világgá. Egyébként Lacfi Áginak hívják, guglizni szabad. A blogját különösen ajánlom, különösen a fiúknak. Nem, nem gáz egy fiatalembertől sem, ha gondolkozik egy másodpercet, mielőtt beleugrik reggel a ruhájába, vagy kassza elé vezet egy inget.

Az első kör bemutatkozás után (ki kicsoda, mit csinál, hova szokott járkálni), jöttek a színek. És igen, ezt egész más egy stylisttól élőben hallani, mint ha az ember a dívány.hu-n vagy az urban:eve-en olvasná. Igen, a piros a dominancia jele, de valóban, mennyit tud számítani egy harsánypiros nyakkendő, pláne egy fehér ingen! És ja, ha problémát elsimítani kell, maradjunk a kéknél vagy a zöldnél, de pl. zseniális hatást érünk el, ha gyerekekkel foglalkozáshoz sárgát veszünk fel, és a lila vagy rózsaszín jegyek a férfin ösztönösen vonzzák a nőket, mert azt az érzetet keltik, hogy az illetőnek van egy érzékeny, empatikus oldala (Orbán Viktor pl. gyakran hord lila nyakkendőt). A sötétkék igen univerzális, és az első kosztümöd ilyen színű legyen, a fekete pedig erre nem alternatíva. Legfeljebb a szürke. A barna az üzleti életben kerülendő. Dominancia jelzéséhez meg hangsúlyozd a nyakat, a torkot (már megint a piros nyakkendők, vagy pl. Anna Wintour hangsúlyos rövid nyakláncai, amiket vésővel sem lehet leszedni róla…), és nem, nincs olyan, hogy valakinek nem áll jól egy bizonyos szín (igen, a sárgának, a narancsnak és a rózsaszínnek is vannak neked való árnyalatai), csupán ki kell választani a megfelelő változatot.

Majd jött a típuselmélet. Jeee! :D Hogy van hideg és meleg tónus, és mindegyiknek van egy enyhe és egy erős változata. Tehát a meleg tónus enyhe változata a tavasz típus, az erős az ősz. A hidegnek pedig enyhe a nyár, az erős pedig a tél. Na én erről eddig is hallottam, de az istennek sem sikerült bekategorizálni magam. Anno Nóri tél típusként diagnosztizált, de a hajam közepes seszínű (mármint eredetileg), az arcom sápadt, de sárgás, a szám színe jellegtelen, a szemem meghatározhatatlan kékeszöldesszürkés, barna foltokkal. Ki vagyok segítve…

Lacfi Ági elém rakott egy jókora tükröt és a nyakamba akasztott egy babarózsaszín kendőt, majd egy lazacszínűt. És csodák csodája, a lazac úgy sárgította a bőröm, mintha máj-rendellenességben szenvednék, a babarózsaszín azonban kellemes pirospozsgássá varázsolt egy pillanat alatt. Bogi lányom, te bizony hideg típus vagy. Ezt erősítette meg a pillanatok alatt a nyakamban landoló ekrü színű, majd vakító fehér kendő: a fehér kontrasztjában sokkal egészségesebbnek tűntem, mint a sárgás ekrüvel. Na, ennyit a kellemes meleg zöldekről, amikről eddig azt hittem, jól állnak… (Még jó, hogy a bőrkabátom hideg márványos.)

Na akkor nyár-e vagy tél… Lacfi Ági elém pakolt egy pasztellesebb nyári és egy markánsabb téli színskálát, és hamar kiderült, hogy az én tompább színvilágomhoz bizony sokkal jobban illik a nyár, tehát megszületett az ítélet: nyár típus vagyok, a fakó piros, a babarózsaszín, a középszürke, az égszín- és indigókék, a kékeslila, márványos zöld állnak jól. Mellesleg megdicsért, hogy ügyesen öltöztem fel a színeimhez, és javasolta, hogy váltsak hajszínt.

Mivel olyan szerencsések voltunk, hogy a négy alanyból pont a négy különböző tónus voltunk, röviden leírom a többieket is.

Ancsi nyakában a babarózsaszín kendő lidérces volt, a lazac azonban kifejezetten vonzóvá tette. Hasonlóan járt a fehérekkel is, a vakító fehérben olyan volt, mintha gézgipszbe csavarták volna, az ekrü kellemesen állt rajta. Halvány, szeplős bőre, világos vörösesbarna haja szinte predesztinálta a tavasz típusra, de mikor elé tették a színskálákat, hihetetlenül mély, barna szemével mintha csak az ősz típus színei vették volna fel a versenyt. Szoros versenyben tehát, de számára az ősz nyert.

Zsuzsa nem először járt Lacfi Áginál. Aranybarna hajában szőke csíkok voltak és tompa arany, gyöngyház színeket viselt halványbarna cipővel. A babarózsaszín sápasztotta, a lazacszín aranyló ragyogást adott a bőrének, pedig Zsuzsa elsősorban inkább sötétebb bőrű típus. Mégis, a kevés kontraszt miatt azonnal megkapta a tavaszi színskálát.

Andi sem először járt Lacfi Áginál és jó tanítványhoz méltó módon harsány pirosat, mellé intenzív tintakéket vett fel. Hosszú fekete haja, halvány, de sárgás bőre már önmagában Hófehérke és Audrey Hepburn keverékére emlékeztetett mindenkit, és egyértelmű volt: ilyen kontrasztokhoz csakis a tél típus illik.

Mindenki megkapta a színeit. De itt még nem volt vége a történetnek: Lacfi Ági parancsára fel kellett pattannom és álló helyzetben jól szemügyre kellett vennem az alkatomat.

Brrrrr.

Ekkor jön az, hogy mindenki elszörnyed magán, és a nők többsége legszívesebben összeugrana, behúzná a vállát, és idegesen elkezdene toporogni, nehogy egy részét igazán szemügyre tudják venni. Nekem is ez volt az első ösztönöm, de Lacfi Ági megkért, hogy most legyek szíves soroljam fel, mi tetszik magamnak magamban.

Hú. Hát ti mit mondanátok erre, ha ott álltok vigyázzban a saját pőre valóságotok előtt, más nők kereszttüzében, és mindenki azt várja, hogy na vajon melyik testrészeteket emelitek ki. Pozitívan.

(Ekkor bevillant, milyen iszonyúan, hihhetetlenül elbaszott a nők testképéről való diskurzus, és mennyire semmi, vérlázítóan nulla annak a kultúrája, hogy egy nő ki merjen állni és pozitív szemmel nézni a testére mások előtt, és mondjuk meg is szólalni ezzel kapcsolatban. Tegye fel a kezét, akinek nem azonnal a hibái jutnak eszébe, amikor mások előtt a saját testéről beszél. Pedig fiatal, egészséges nők voltunk mind. Iszonyú. Botrány.)

Na, hát mit tudtam erre mondani. Elsősorban az arányosságomat szeretem: semmim sem kirívóan nagy a többihez képest, és akár hízok, akár fogyok, számíthatok a szervezetem arányérzékére, mely akár jelentős mennyiségű zsírt tud majdnem észrevétlenül elosztani földi porhüvelyemen. Pacsi neki. Szeretem a dekoltázsom, a nyakam, a kulcscsontom környékét, mert elegánsnak tartom, szeretem, hogy sportos, szép vádlim van (biciklizés rulz), szeretem a finom, hegedűs kezem. Éééééééés máris egy öntömjénező egoista libának tűnök saját magam szemében, ahogyan ezeket leírom, pedig aztán ebből mi is valójában a szégyellnivaló. Ez volt az egyik legnagyobb tanulsága a stílustanácsadásnak: vannak ám dolgok mindenkiben, amik jók és szépek és lehet őket szeretni magukban, és ez nem titok vagy szégyen. Persze tudnék legalább ennyit mondani arról, hogy mit nem szeretek magamban, és nagy a kísértés, hogy kompenzálásképp most leírjam, de Lacfi Ági sem kérdezte, így én sem írok róla.

Megtudtam, hogy csupán egy dologra kell figyelnem: legszélesebb részemen, a csípőm vonalában lehetőleg ne érjen véget egy felsőm sem, inkább fölötte vagy alatta, mert minden „elvágás” hangsúlyozza az adott tesztrészt. Ez persze kompenzálható, ha ugyanolyan színű a felső és az alsó (ugye ez általában kék).

Kaptunk még néhány tanácsot, de ezek közül kevés volt az újdonság, így most nem írom le őket. Asszem ideje egy új bikininek, mert a nyakba kötős összerántja a vállat. (Na az még nem lesz egyszerű.)

Amit minden ismerősömnek ajánlani tudok:

• Keríts egy babarózsaszín/tiszta fehér, illetve egy lazacszín/törtfehér/elefántcsont/ekrü ruhadarabot, és tartsa felváltva az arcához. Figyelj arra, melyik egészíti ki kellemesen az arcod, és melyiktől tűnik betegnek/sápatagnak/öregnek. Ha babarózsaszín, akkor hideg, ha lazac, akkor meleg.
• Ettől kezdve csupán a kontrasztok számítanak. Van valami rajtad, ami kifejezetten sötét (pl. a szemed, a hajad, a szád)? Ha igen, akkor tél vagy vagy ősz, ha egymásba simulnak a színeid, akkor nyár vagy tavasz. Dáccit.
• Nem az számít, hogy neked milyen színek tetszenek. Pl. a rózsaszín egyikünknek sem a kedvence, de a számomra javasolt színek többsége sem kifejezetten a szívem csücske. A fekete pedig a közhiedelemmel ellentétben nem univerzális.
• Ha megvannak a színeid, a fazonnal kapcsolatban sok trükköt találsz, de ami a legfontosabb: amit hangsúlyozni akarsz, ott legyen „elvágás” az öltözködésedben. Értsd ezt a felső hosszában, a szoknya hosszában, az övekben, a ruhaujj hosszában, a dekoltázsban.

Ennyi volt számunkra a stílustanácsadás. Jó volt, érdekes volt, csajos volt (bár ezek mindegyike fiúkra is vonatkozik), és jót tett, hogy lehet végre beszélni a testről. Négy nagyon különböző kinézetű lány voltunk, és a végére senki sem érezte szebbnek vagy csúnyábbnak magát a másiknál. Azt tudta meg, ő maga hogyan legyen szebb.

napi közjáték

Némileg küszködve próbáltam kiállni a bicajommal az Ecocafé parkolójából. Egy random arcnak majdnem nekimentem közben, de ő segítőkészen megfogta a bicikli kormányát, miközben navigáltam. Hálásan megköszöntem.

- Megfogtam a kormányát! - állapította meg. Felnevettem.

- Valóban!

- Mást is megfogok, ha akarja! - folytatta. Na ezen már nem nevettem. Tovább bámult rám. - Randizni szeretnék magával!

Erre a végszóra elhúztam a bicajjal a csíkot. Veszélyes világot élünk.

anyák napja margójára

Tücsinél láttam ezt.

Elgondolkoztam azon, hogy az én anyukámnál is így állnak-e a dolgok. Nos... nem tudom. :)

NadenehogymárittszentségtörjélBogátaazzalhogymegkérdőjelezedazanyaságszenttételeitpéldáulazthogymindenanyaszámáraagyermekealegcsodálatosabblényavilágon???!

Senkinemkíváncsiatehülyenormalazítószókimodólibsidumádraamialáássaazegyiklegfontosabbéslegszebbköteléket!!!!!!

Öeáááááááááh. Najó. :)

Először is, ha valaki egy minimális tudással rendelkezik anyukámról vagy a családomhoz fűződő viszonyomról, az tudhatja, hogy az én nem mindig könnyen önkifejező kis szívem minden lehetséges szeretetével imádom, csodálom az anyukámat, és el sem tudnék képzelni tökéletesebb, alkalmasabb szülőt számomra a felnevelésemhez, mint őt. Ha bárki bármi rosszat mond rá, fél kézzel verem holtra, de nem szoktak, mert mindenki tudja, hogy anyám király. :)

De hogy számára én lennék a legleg? Hát, ha így is van, nekem sosem mondta.

Lehet, hogy őbenne én legleg vagyok, hiszen oda vagyok ragasztva, de ő nem az a típusú szülő volt, aki akkor is kiállt mellettem, amikor nem volt igazam. Sőt... akkor sem állt ki mellettem, amikor igazam volt, ezzel bátorított, hogy először azt keressem, miben van másnak igaza és miben tévedek én. Lehet, hogy ez sok tekintetben hasznomra volt, de az is biztos, hogy szoros kapcsolatban van azzal a rögeszmés önmonitorozásommal (aminek ez a blog is gyakran esik áldozatul), hogy folyamatosan elégedetlen vagyok magammal.

Én voltam sok szempontból neki a prototípus, és ez sok mindennel jár együtt, és a kisebb tesóimmal sokkal lazább már, mint velem volt. Ráadásul kisgyermekkoromban az energiáinak jó részét a nővéremre kellett áldoznia (autista és értelmi fogyatékos nővérem van), és én úgy lettem lassan a "legnagyobb", hogy nem legnagyobbként kezdtem... és igen, ezek is meglátszanak.

Nem, sosem éreztem, hogy különösebben csodálna. Gyermekkorom során elég kevés vaskos és őszinte dicséretet kaptam, de belém nevelt egy kitartást, ami egyáltalán nem része az alapszemélyiségemnek. Ha rajtam múlt volna, sok mindent feladtam volna, de ő megtanított rá, hogy ha utálom és úgy érzem, belehalok, akkor is tovább kell csinálni. Ahogy sok körülöttem lévő, egyetemmel felső kontrollt vesztő és ezzel együtt talajt vesztő ismerősömet látom, úgy érzem, ez most egy nagyon értékes tulajdonság.

Hogy tehetségesnek tartott/tart, az biztos. De ez úgymond nem volt nagy kaland: az lett volna a fura, ha nem vagyok tehetséges. De ettől még nem járt a vörös szőnyeg és a rózsacsokor. Hálás vagyok azonban azért, hogy az egóm simogatása helyett arra helyezte a hangsúlyt, mit kezdek a tehetségemmel. Nem véletlenül a talentumok példázata a kedvenc bibliai története.

A legszebbnek egész biztos nem tartott soha, ezt épp elég jól tudom. Fontosabbnak tartott arra felkészíteni, hogy ne apelláljak a szépségre... ez mélyen rögzült az énképemben és abban, amit másokról gondolok.

Mindig megpróbált megnyugtatni, amikor a fura, külső szemlélő számára félrevezető, tüskés személyiségem miatt szomorkodtam, ugyanakkor gyakran voltak olyan megnyilvánulásai, amiben empátiáját fejezte ki azon szerencsétlenek iránt, akiket az utamba vetett a balsorsuk. A "Bogi, te nem vagy normális" olyan megkérdőjelezhetetlen dogma volt egész életem során, hogy a mai napig elgondolkozom, hogy a barátaim vajon nem csupán felebaráti önzetlenségből viselnek-e el a társaságukban... :D

De bár még mindig nem tudom, mit gondol valójában rólam, úgy érzem, a konstruktív elégedetlenség sokkal több jót tett nekem, mint amennyit a feltétlen ajnározás tett volna. És ki tudja, lehet, hogy ezek mellett valóban én vagyok neki a legleg. :) (Persze a tesóimmal együtt.)

Lassan az "anya mindent tud" című alaptétel is végérvényesen eltűnik. Többé nincsenek válaszai minden kérdésre, amivel találkozom az életemben: megnőttem, na. De ezzel egyidejűleg szereztem egy csodálatos barátnőt. :)

Hogy büszke-e rám? Mit gondol rólam? Nem tudom. A legszebbnek biztos nem gondol, és valószínűleg a legtehetségesebbnek sem, és az is biztos, hogy ha így lenne, akkor sem vallaná soha be... de a szeretete, amivel olyan gyakran kihúzott a saját mocsaraimból, és annyiszor megmentett reménytelennek tűnő szituációkból, többet is ér nekem minden dicséretnél.

Bár nagyon nem vagyunk ugyanolyan személyiségek, ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok külsőleg és belsőleg is az anyukámra, és ez afféle biztonságérzetet ad. Ha olyan felnőtt leszek, mint ő, akkor alig várom. :)

there she goes again

Erőseb zombi állapotban ébredtem, de mivel Nóri volt és majális, ignoráltam a körülöttem félholt állapotban vegetáló környezetemet, felkeltem és összekaptam magam a majálisra.

A jellegzetes munkásfauna között Nórival úgy szökdécseltünk, mint két Disney-hercegnő. Dopemanre gangsáztunk, megnéztük, ahogy egy papagáj jósol egy haverunknak, tipikus bazárékszerekre tüncögtünk, és kölcsönösen összevissza fényképeztük egymást, amikor én a hánytatógépeken vadultam, Nóriék meg ledarálták a dodzsempályát.

Mikor épp Kettes Számú Hánytatógépen ücsörögtem a menetre várva, amikor beültették mellém azt a csajt, aki már messziről szimpi volt. Ahogy pörögtünk a levegőben, kellemesen ordítva beszélgettünk arról, hogy ezeken a körhintákon pörögni a legjobb érzés a világon.

Felpattantam a 30-as buszra, lepattantam Újpest-Központban, megcsodáltam tündérdrága unokatesóm új lakását... és elaludtam. Azaz jobban mondva elájultam, miközben ő beszélt. Csak ennyire voltam fáradt... nyüssz de gáz. Másfél órát aludtam, minekutána felébresztett, hogy hejhó, nekem dolgom van a másik Új helyen, Újbudán. Betoltam még egy adag epres sütit és szentül megígértem, hogy bepótoljuk a beszélgetést...

Újbudán sétálva azon gondolkodtam, be kéne dobni egy kávét vagy energiaitalt, mert különben a végén még itt is bealszom. De amint felmásztam a lakásra, előkerült néhány csokiba mártott kávébab, meg némi zöld tea, és a kettő együtt elég volt ahhoz, hogy az agyam jobbik felét előkapjam a két szöszi előtt. Kicsit megilletődött, kellemes kis szeánsz volt némi felismerhetetlen metállal a háttérben (mert ugyan ki ismeri fel a Black Sabbathot?!), amibe egyre jobban belendültünk. Az elmúlt hetek egyik legértelmesebb, legkedvesebb estéje. Vidáman ugrottam fel a 7-es buszra, hogy hazavigyen.

Menni kéne Kápra, naná, hogy elered az eső. Nosza, végigszaladtam a West Enden, vettem egy esőkabátot és némi dilemma után a biciklimet a Nyugatinál hagyva nekivágtam a Nagy Északi Útnak. Mentem volna biciklivel is, de féltem, hogy teljesen hülyének néznek majd. Metrópótló buszok és eltévesztett számok próbálták meghiúsítani a haladásomat, de egy-két túlnőtt bokron és lefolyó nélküli újpesti pocsolyán át végre átjutottam a szilas-pataki dimenziókapun.

Gergőt hipnotizálta május 1-je és szplínelve teregetett, miközben én egy finnugor mesekönyv készülő illusztrációin tüncögtem (főleg a csíkos mókuson!), majd megnéztük, milyen lenne, ha a Szovjetunió bekebelezte volna fél Európát és majdnem egész Ázsiát. Majd jöttek az értelmi fogyatékos hercegek és a szakszerű videók. Ó, hogy simogatnál nyílméregbékát! 2 és fél óra éppen arra volt jó, hogy görcsbe álljon a szánk a röhögéstől, és eszünkbe jusson, miért is lettünk mi ilyen szemtelenül jóban.

A 14-es villamos már megint egy révület volt. Az esőtől fénylő éjszakai városban hasítottam haza a Nyugatitól az Ajtósi Dürer sorra, közben finn alterzene duruzsolt a fülembe.

Korán reggel keltem, olyan lelkifurdalásom volt a munkahelyi elmaradásom miatt. Rekordidő alatt megírtam egy sales szöveget egy kávégépre, miközben remek ötleteim támadtak arra, mivel tanítsam be Új Szerzeményemet, aki miatt már megint izgatottabb vagyok, mint saját magam miatt.

"Egyébként hogy vagy?" kérdezte a Starbucksban a pultosfiú. Úgy meglepődtem ettől az Amerikára emlékeztető stílustól, hogy hirtelen nyögni sem tudtam. Hogy hogy voltam? Épp elég megviselt hangulatban az újabban rám illő ruhákba varrt címkéken található szám, meg a próbafülkék tükre által mutatott kép miatt, de hát ezt most csak nem mondom el neki... inkább újra dilemmába taszított, hogy segítsek-e a mellettem épp BP térképén tájékozódni próbáló olaszoknak, akiket franciák váltottak... úgy éreztem magam, mint egy bábelhal. Végül nem segítettem nekik.

A CCC pultoslánya régi ismerősként üdvözölt. Mivel leszakadt a táskám füle, és azt is fognom kellett, a kávé kanala csak a számban fért el szállítás céljából. Az übercuki csaj kicsit furán nézett rám.

Hazatekertem, de persze meg kellett állnom a Városligetben és hintázni a gyerekhintán. Elkezdett zuhogni az eső, de én nem hagytam abba a lengést, ameddig teljesen át nem ázott a nadrágom. A többi ember gyorsan fedezékbe vonult, én egy fa alatt állva próbáltam minimalizálni a rám eső vízcseppeket, miközben sztoikus nyugalommal vártam, mikor indulhatok tovább. (Persze ha nem álltam volna le hintázni, rég hazaértem volna az eső előtt.) Egyébként az esős Városliget nagyon különleges élmény.

Átöltöztem és lementem az egyetemi jegyzetem társaságában a zseniális, indokolatlan kolibüfébe. Elfeküdtem a pulton, miközben Zoli egy díjnyertes cseh sört csapolt nekem, közben beszélgettünk bizniszről, időjárásról. A díjnyertes cseh sör segített megírni a finn melléknévfokozásos házimat, majd némi hátszőrfelállító sznob társaság érkezése felzavart a szobámba. Fizetés előtt még bebiggyesztettem néhány befejezett igealakot az oroszházimba is, és kitartást kívántam Zolinak. Rám kacsintott:
- Úgy tűnik, nem volt több hely a Hiltonban...

Vigyorogva belöktem a csigalassú lift ajtaját. Fura-fura négynapos szünet!

De legalább újra itt a május. A legszebb hónap. Ennek örömére álljon itt egy kis Závada Peti:


"Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen! 
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz. 
Múltunk lakik ma minden létigében. 
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre. 
Beléd oly görcsösen kapaszkodom. 
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se. 
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek: 
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek 
– eltűnt időnkben mennyi révület! 
És mennyi szép remény zenéje benned!

Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy, 
hogy is mehetne bármi nélküled?"

"Nahát Bogi, te tényleg olyan vagy, mint egy regény főszereplője!"

Na akkor most én megyek és nézek egy kis Frozent, ha már egyedül voltam egész héten ebben a szobában.

S közben a szívemen ül a jég.

?

Jaj Bogáta.

Most komolyan:
3 nyelv?
Napi 6 óra projektmenedzseri munka versenyszférában?
Plusz egyetemi tárgyak?
Plusz felkészülés finnugor MA-felvételire, amire amúgy háromszoros a túljelentkezés? Én meg 1 év alatt tanulom meg, amire másnak 2 éve van?
Közben ne hanyagoljam el a barátaimat?

Most komolyan, kit akartál átverni azzal, amikor erre igent mondtál?