anyák napja margójára

Tücsinél láttam ezt.

Elgondolkoztam azon, hogy az én anyukámnál is így állnak-e a dolgok. Nos... nem tudom. :)

NadenehogymárittszentségtörjélBogátaazzalhogymegkérdőjelezedazanyaságszenttételeitpéldáulazthogymindenanyaszámáraagyermekealegcsodálatosabblényavilágon???!

Senkinemkíváncsiatehülyenormalazítószókimodólibsidumádraamialáássaazegyiklegfontosabbéslegszebbköteléket!!!!!!

Öeáááááááááh. Najó. :)

Először is, ha valaki egy minimális tudással rendelkezik anyukámról vagy a családomhoz fűződő viszonyomról, az tudhatja, hogy az én nem mindig könnyen önkifejező kis szívem minden lehetséges szeretetével imádom, csodálom az anyukámat, és el sem tudnék képzelni tökéletesebb, alkalmasabb szülőt számomra a felnevelésemhez, mint őt. Ha bárki bármi rosszat mond rá, fél kézzel verem holtra, de nem szoktak, mert mindenki tudja, hogy anyám király. :)

De hogy számára én lennék a legleg? Hát, ha így is van, nekem sosem mondta.

Lehet, hogy őbenne én legleg vagyok, hiszen oda vagyok ragasztva, de ő nem az a típusú szülő volt, aki akkor is kiállt mellettem, amikor nem volt igazam. Sőt... akkor sem állt ki mellettem, amikor igazam volt, ezzel bátorított, hogy először azt keressem, miben van másnak igaza és miben tévedek én. Lehet, hogy ez sok tekintetben hasznomra volt, de az is biztos, hogy szoros kapcsolatban van azzal a rögeszmés önmonitorozásommal (aminek ez a blog is gyakran esik áldozatul), hogy folyamatosan elégedetlen vagyok magammal.

Én voltam sok szempontból neki a prototípus, és ez sok mindennel jár együtt, és a kisebb tesóimmal sokkal lazább már, mint velem volt. Ráadásul kisgyermekkoromban az energiáinak jó részét a nővéremre kellett áldoznia (autista és értelmi fogyatékos nővérem van), és én úgy lettem lassan a "legnagyobb", hogy nem legnagyobbként kezdtem... és igen, ezek is meglátszanak.

Nem, sosem éreztem, hogy különösebben csodálna. Gyermekkorom során elég kevés vaskos és őszinte dicséretet kaptam, de belém nevelt egy kitartást, ami egyáltalán nem része az alapszemélyiségemnek. Ha rajtam múlt volna, sok mindent feladtam volna, de ő megtanított rá, hogy ha utálom és úgy érzem, belehalok, akkor is tovább kell csinálni. Ahogy sok körülöttem lévő, egyetemmel felső kontrollt vesztő és ezzel együtt talajt vesztő ismerősömet látom, úgy érzem, ez most egy nagyon értékes tulajdonság.

Hogy tehetségesnek tartott/tart, az biztos. De ez úgymond nem volt nagy kaland: az lett volna a fura, ha nem vagyok tehetséges. De ettől még nem járt a vörös szőnyeg és a rózsacsokor. Hálás vagyok azonban azért, hogy az egóm simogatása helyett arra helyezte a hangsúlyt, mit kezdek a tehetségemmel. Nem véletlenül a talentumok példázata a kedvenc bibliai története.

A legszebbnek egész biztos nem tartott soha, ezt épp elég jól tudom. Fontosabbnak tartott arra felkészíteni, hogy ne apelláljak a szépségre... ez mélyen rögzült az énképemben és abban, amit másokról gondolok.

Mindig megpróbált megnyugtatni, amikor a fura, külső szemlélő számára félrevezető, tüskés személyiségem miatt szomorkodtam, ugyanakkor gyakran voltak olyan megnyilvánulásai, amiben empátiáját fejezte ki azon szerencsétlenek iránt, akiket az utamba vetett a balsorsuk. A "Bogi, te nem vagy normális" olyan megkérdőjelezhetetlen dogma volt egész életem során, hogy a mai napig elgondolkozom, hogy a barátaim vajon nem csupán felebaráti önzetlenségből viselnek-e el a társaságukban... :D

De bár még mindig nem tudom, mit gondol valójában rólam, úgy érzem, a konstruktív elégedetlenség sokkal több jót tett nekem, mint amennyit a feltétlen ajnározás tett volna. És ki tudja, lehet, hogy ezek mellett valóban én vagyok neki a legleg. :) (Persze a tesóimmal együtt.)

Lassan az "anya mindent tud" című alaptétel is végérvényesen eltűnik. Többé nincsenek válaszai minden kérdésre, amivel találkozom az életemben: megnőttem, na. De ezzel egyidejűleg szereztem egy csodálatos barátnőt. :)

Hogy büszke-e rám? Mit gondol rólam? Nem tudom. A legszebbnek biztos nem gondol, és valószínűleg a legtehetségesebbnek sem, és az is biztos, hogy ha így lenne, akkor sem vallaná soha be... de a szeretete, amivel olyan gyakran kihúzott a saját mocsaraimból, és annyiszor megmentett reménytelennek tűnő szituációkból, többet is ér nekem minden dicséretnél.

Bár nagyon nem vagyunk ugyanolyan személyiségek, ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok külsőleg és belsőleg is az anyukámra, és ez afféle biztonságérzetet ad. Ha olyan felnőtt leszek, mint ő, akkor alig várom. :)