Erőseb zombi állapotban ébredtem, de mivel Nóri volt és majális, ignoráltam a körülöttem félholt állapotban vegetáló környezetemet, felkeltem és összekaptam magam a majálisra.
A jellegzetes munkásfauna között Nórival úgy szökdécseltünk, mint két Disney-hercegnő. Dopemanre gangsáztunk, megnéztük, ahogy egy papagáj jósol egy haverunknak, tipikus bazárékszerekre tüncögtünk, és kölcsönösen összevissza fényképeztük egymást, amikor én a hánytatógépeken vadultam, Nóriék meg ledarálták a dodzsempályát.
Mikor épp Kettes Számú Hánytatógépen ücsörögtem a menetre várva, amikor beültették mellém azt a csajt, aki már messziről szimpi volt. Ahogy pörögtünk a levegőben, kellemesen ordítva beszélgettünk arról, hogy ezeken a körhintákon pörögni a legjobb érzés a világon.
Felpattantam a 30-as buszra, lepattantam Újpest-Központban, megcsodáltam tündérdrága unokatesóm új lakását... és elaludtam. Azaz jobban mondva elájultam, miközben ő beszélt. Csak ennyire voltam fáradt... nyüssz de gáz. Másfél órát aludtam, minekutána felébresztett, hogy hejhó, nekem dolgom van a másik Új helyen, Újbudán. Betoltam még egy adag epres sütit és szentül megígértem, hogy bepótoljuk a beszélgetést...
Újbudán sétálva azon gondolkodtam, be kéne dobni egy kávét vagy energiaitalt, mert különben a végén még itt is bealszom. De amint felmásztam a lakásra, előkerült néhány csokiba mártott kávébab, meg némi zöld tea, és a kettő együtt elég volt ahhoz, hogy az agyam jobbik felét előkapjam a két szöszi előtt. Kicsit megilletődött, kellemes kis szeánsz volt némi felismerhetetlen metállal a háttérben (mert ugyan ki ismeri fel a Black Sabbathot?!), amibe egyre jobban belendültünk. Az elmúlt hetek egyik legértelmesebb, legkedvesebb estéje. Vidáman ugrottam fel a 7-es buszra, hogy hazavigyen.
Menni kéne Kápra, naná, hogy elered az eső. Nosza, végigszaladtam a West Enden, vettem egy esőkabátot és némi dilemma után a biciklimet a Nyugatinál hagyva nekivágtam a Nagy Északi Útnak. Mentem volna biciklivel is, de féltem, hogy teljesen hülyének néznek majd. Metrópótló buszok és eltévesztett számok próbálták meghiúsítani a haladásomat, de egy-két túlnőtt bokron és lefolyó nélküli újpesti pocsolyán át végre átjutottam a szilas-pataki dimenziókapun.
Gergőt hipnotizálta május 1-je és szplínelve teregetett, miközben én egy finnugor mesekönyv készülő illusztrációin tüncögtem (főleg a csíkos mókuson!), majd megnéztük, milyen lenne, ha a Szovjetunió bekebelezte volna fél Európát és majdnem egész Ázsiát. Majd jöttek az értelmi fogyatékos hercegek és a szakszerű videók. Ó, hogy simogatnál nyílméregbékát! 2 és fél óra éppen arra volt jó, hogy görcsbe álljon a szánk a röhögéstől, és eszünkbe jusson, miért is lettünk mi ilyen szemtelenül jóban.
A 14-es villamos már megint egy révület volt. Az esőtől fénylő éjszakai városban hasítottam haza a Nyugatitól az Ajtósi Dürer sorra, közben finn alterzene duruzsolt a fülembe.
Korán reggel keltem, olyan lelkifurdalásom volt a munkahelyi elmaradásom miatt. Rekordidő alatt megírtam egy sales szöveget egy kávégépre, miközben remek ötleteim támadtak arra, mivel tanítsam be Új Szerzeményemet, aki miatt már megint izgatottabb vagyok, mint saját magam miatt.
"Egyébként hogy vagy?" kérdezte a Starbucksban a pultosfiú. Úgy meglepődtem ettől az Amerikára emlékeztető stílustól, hogy hirtelen nyögni sem tudtam. Hogy hogy voltam? Épp elég megviselt hangulatban az újabban rám illő ruhákba varrt címkéken található szám, meg a próbafülkék tükre által mutatott kép miatt, de hát ezt most csak nem mondom el neki... inkább újra dilemmába taszított, hogy segítsek-e a mellettem épp BP térképén tájékozódni próbáló olaszoknak, akiket franciák váltottak... úgy éreztem magam, mint egy bábelhal. Végül nem segítettem nekik.
A CCC pultoslánya régi ismerősként üdvözölt. Mivel leszakadt a táskám füle, és azt is fognom kellett, a kávé kanala csak a számban fért el szállítás céljából. Az übercuki csaj kicsit furán nézett rám.
Hazatekertem, de persze meg kellett állnom a Városligetben és hintázni a gyerekhintán. Elkezdett zuhogni az eső, de én nem hagytam abba a lengést, ameddig teljesen át nem ázott a nadrágom. A többi ember gyorsan fedezékbe vonult, én egy fa alatt állva próbáltam minimalizálni a rám eső vízcseppeket, miközben sztoikus nyugalommal vártam, mikor indulhatok tovább. (Persze ha nem álltam volna le hintázni, rég hazaértem volna az eső előtt.) Egyébként az esős Városliget nagyon különleges élmény.
Átöltöztem és lementem az egyetemi jegyzetem társaságában a zseniális, indokolatlan kolibüfébe. Elfeküdtem a pulton, miközben Zoli egy díjnyertes cseh sört csapolt nekem, közben beszélgettünk bizniszről, időjárásról. A díjnyertes cseh sör segített megírni a finn melléknévfokozásos házimat, majd némi hátszőrfelállító sznob társaság érkezése felzavart a szobámba. Fizetés előtt még bebiggyesztettem néhány befejezett igealakot az oroszházimba is, és kitartást kívántam Zolinak. Rám kacsintott:
- Úgy tűnik, nem volt több hely a Hiltonban...
Vigyorogva belöktem a csigalassú lift ajtaját. Fura-fura négynapos szünet!
De legalább újra itt a május. A legszebb hónap. Ennek örömére álljon itt egy kis Závada Peti:
"Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.
De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?"
"Nahát Bogi, te tényleg olyan vagy, mint egy regény főszereplője!"
Na akkor most én megyek és nézek egy kis Frozent, ha már egyedül voltam egész héten ebben a szobában.
S közben a szívemen ül a jég.
A jellegzetes munkásfauna között Nórival úgy szökdécseltünk, mint két Disney-hercegnő. Dopemanre gangsáztunk, megnéztük, ahogy egy papagáj jósol egy haverunknak, tipikus bazárékszerekre tüncögtünk, és kölcsönösen összevissza fényképeztük egymást, amikor én a hánytatógépeken vadultam, Nóriék meg ledarálták a dodzsempályát.
Mikor épp Kettes Számú Hánytatógépen ücsörögtem a menetre várva, amikor beültették mellém azt a csajt, aki már messziről szimpi volt. Ahogy pörögtünk a levegőben, kellemesen ordítva beszélgettünk arról, hogy ezeken a körhintákon pörögni a legjobb érzés a világon.
Felpattantam a 30-as buszra, lepattantam Újpest-Központban, megcsodáltam tündérdrága unokatesóm új lakását... és elaludtam. Azaz jobban mondva elájultam, miközben ő beszélt. Csak ennyire voltam fáradt... nyüssz de gáz. Másfél órát aludtam, minekutána felébresztett, hogy hejhó, nekem dolgom van a másik Új helyen, Újbudán. Betoltam még egy adag epres sütit és szentül megígértem, hogy bepótoljuk a beszélgetést...
Újbudán sétálva azon gondolkodtam, be kéne dobni egy kávét vagy energiaitalt, mert különben a végén még itt is bealszom. De amint felmásztam a lakásra, előkerült néhány csokiba mártott kávébab, meg némi zöld tea, és a kettő együtt elég volt ahhoz, hogy az agyam jobbik felét előkapjam a két szöszi előtt. Kicsit megilletődött, kellemes kis szeánsz volt némi felismerhetetlen metállal a háttérben (mert ugyan ki ismeri fel a Black Sabbathot?!), amibe egyre jobban belendültünk. Az elmúlt hetek egyik legértelmesebb, legkedvesebb estéje. Vidáman ugrottam fel a 7-es buszra, hogy hazavigyen.
Menni kéne Kápra, naná, hogy elered az eső. Nosza, végigszaladtam a West Enden, vettem egy esőkabátot és némi dilemma után a biciklimet a Nyugatinál hagyva nekivágtam a Nagy Északi Útnak. Mentem volna biciklivel is, de féltem, hogy teljesen hülyének néznek majd. Metrópótló buszok és eltévesztett számok próbálták meghiúsítani a haladásomat, de egy-két túlnőtt bokron és lefolyó nélküli újpesti pocsolyán át végre átjutottam a szilas-pataki dimenziókapun.
Gergőt hipnotizálta május 1-je és szplínelve teregetett, miközben én egy finnugor mesekönyv készülő illusztrációin tüncögtem (főleg a csíkos mókuson!), majd megnéztük, milyen lenne, ha a Szovjetunió bekebelezte volna fél Európát és majdnem egész Ázsiát. Majd jöttek az értelmi fogyatékos hercegek és a szakszerű videók. Ó, hogy simogatnál nyílméregbékát! 2 és fél óra éppen arra volt jó, hogy görcsbe álljon a szánk a röhögéstől, és eszünkbe jusson, miért is lettünk mi ilyen szemtelenül jóban.
A 14-es villamos már megint egy révület volt. Az esőtől fénylő éjszakai városban hasítottam haza a Nyugatitól az Ajtósi Dürer sorra, közben finn alterzene duruzsolt a fülembe.
Korán reggel keltem, olyan lelkifurdalásom volt a munkahelyi elmaradásom miatt. Rekordidő alatt megírtam egy sales szöveget egy kávégépre, miközben remek ötleteim támadtak arra, mivel tanítsam be Új Szerzeményemet, aki miatt már megint izgatottabb vagyok, mint saját magam miatt.
"Egyébként hogy vagy?" kérdezte a Starbucksban a pultosfiú. Úgy meglepődtem ettől az Amerikára emlékeztető stílustól, hogy hirtelen nyögni sem tudtam. Hogy hogy voltam? Épp elég megviselt hangulatban az újabban rám illő ruhákba varrt címkéken található szám, meg a próbafülkék tükre által mutatott kép miatt, de hát ezt most csak nem mondom el neki... inkább újra dilemmába taszított, hogy segítsek-e a mellettem épp BP térképén tájékozódni próbáló olaszoknak, akiket franciák váltottak... úgy éreztem magam, mint egy bábelhal. Végül nem segítettem nekik.
A CCC pultoslánya régi ismerősként üdvözölt. Mivel leszakadt a táskám füle, és azt is fognom kellett, a kávé kanala csak a számban fért el szállítás céljából. Az übercuki csaj kicsit furán nézett rám.
Hazatekertem, de persze meg kellett állnom a Városligetben és hintázni a gyerekhintán. Elkezdett zuhogni az eső, de én nem hagytam abba a lengést, ameddig teljesen át nem ázott a nadrágom. A többi ember gyorsan fedezékbe vonult, én egy fa alatt állva próbáltam minimalizálni a rám eső vízcseppeket, miközben sztoikus nyugalommal vártam, mikor indulhatok tovább. (Persze ha nem álltam volna le hintázni, rég hazaértem volna az eső előtt.) Egyébként az esős Városliget nagyon különleges élmény.
Átöltöztem és lementem az egyetemi jegyzetem társaságában a zseniális, indokolatlan kolibüfébe. Elfeküdtem a pulton, miközben Zoli egy díjnyertes cseh sört csapolt nekem, közben beszélgettünk bizniszről, időjárásról. A díjnyertes cseh sör segített megírni a finn melléknévfokozásos házimat, majd némi hátszőrfelállító sznob társaság érkezése felzavart a szobámba. Fizetés előtt még bebiggyesztettem néhány befejezett igealakot az oroszházimba is, és kitartást kívántam Zolinak. Rám kacsintott:
- Úgy tűnik, nem volt több hely a Hiltonban...
Vigyorogva belöktem a csigalassú lift ajtaját. Fura-fura négynapos szünet!
De legalább újra itt a május. A legszebb hónap. Ennek örömére álljon itt egy kis Závada Peti:
"Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.
De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?"
"Nahát Bogi, te tényleg olyan vagy, mint egy regény főszereplője!"
Na akkor most én megyek és nézek egy kis Frozent, ha már egyedül voltam egész héten ebben a szobában.
S közben a szívemen ül a jég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése