Lady Gaga Telephone c. száma lüktetett a fülemben (valamiért Gaga feszes elektronikus lüktetései különösen alkalmasak arra, hogy nyelvpolitikát magoljak éjnek évadján), amikor éjfél körül megcsörrent a telefonom. Ó jesszus, na, ember, mit akarsz te tőlem? Miután pont itt nyígtam, hogy a világ megrekedt velem... persze, találkozzunk holnap.
Ó, rohadjál ketté, de jól nézel ki. Na mindegy, szia, menjünk büfé, rendeljünk, üljünk le kint... na mi szél hozott?
A világ is megbocsátja nekem, hogy nem akartam, hogy visszajöjjetek Stockholmból. Nem utálatból, ha egy kicsit is belegondoltok, egyszerűen azért, mert ott nem voltatok konstans szem előtt, élhettem a saját kis életem, és nem ütköztem belétek lépten-nyomon. Guess what, ti is csináltatok már olyat, ami nekem fájt.
Mesélj. Ne kerülgess itt tabukat, mesélj, sokat javultam, sok minden történt velem, én sem maradok örökre érzékeny és idegroncs, kérlek, légy őszinte, látod, nem akaszt ki, csak érdekel, mi van.
Kissé zavarban ülünk egymás előtt. Hogy folytassuk a dolgot, amikor világéletünkben együtt jártunk, csak úgy ismertem, hogy fénypontja vagyok az életének és megkérdőjelezhetetlenül a legfontosabb szereplő? Aztán meg hirtelen felporszívózta az egészet és átrakta másra. A dolog egyszerű és paradox: ismerjem meg, tudjam meg, egyáltalán hogyan működik, amúgy, amikor már ismerem, ó de még mennyire!
De mi vagy te az irántam érzett szerelmeden kívül? Bátran beszélgetek, tudom, hogy nem fagy be a dolog, és tegyük fel, hogy nem mondasz olyat, ami nagyon bőr alá vág.
Aránytalan ismeretek, érzelmektől túlfűtött racionális figyelem. Látom, hogy értesz, és drága vagy, hogy reagálni tudsz rá, csak annyira ismerem ezt a mosolyt...
MTT, pletyka, mint a vénasszonyok, meglepetések, eszmecsere, nem, nem jössz IHB-ra, amíg én ott vagyok. Persze, nem láncolhatlak falhoz, de ha így hátba támadsz... persze, szar ezt a kerülgetős témát játszani, de ha olyan frankón ki tudod műteni az érzelmeket belőlem is, mint magadból, akkor szólj, nem tiltakozom.
Jól vagyok, tényleg, ne aggódj értem. Támadtalak eddig, vagy esetleg nyomultam rád? Na látod. Persze, egyszer fent, egyszer lent. Azért olyan nagyon nem hisztiztem, akárhogy is nézem, bár tudom, hogy te elég érzékeny vagy erre. Igen, szét vagyok esve, igen, ezek történtek velem, engem is kiakasztanak, de eddig is felálltam, most is fel fogok. De jólesik, hogy aggódsz. Nem, ezt most tényleg el akartam kerülni, mindjárt összeszedem magam, igazán nem sírással akarom elcseszni a drága időnket.
Lassan eljutok odáig, hogy csak azt akarom, hogy boldog légy, de most mégis jólesik szomorúságot látni a szemedben, amikor a múltról beszélünk. Tán nem kéne, de most mégis létjogosulstágát láttam. Add a kezed... komolyan, nagyon sajnálom. Emlékszem ám rá, hogy van miért bűntudatot éreznem.
Filmekből idézünk, ugratjuk egymást, ökörségekre emlékszünk, túrok a hajába, nyomkodja az úszógumimat a derekamnál, bökő-csatát vívunk, üldözöm a vécéig, beleiszom a macifröccsébe, mint két kisgyerek, majd tovább... hol is tartottunk? Tényleg fogytam? Király, nem tudtam, hogy ilyen látványos. Te meg hülye vagy, hogy 35 fokban hosszúujjúban közlekedsz. Már nem Stockholmban vagy, E! Tényleg, nem olvadtál bele azt őslakosságba?
Nem mindenkivel tudok öt órán keresztül pofázni, az unalom legkisebb jele nélkül.
Örülök, hogy láttalak. Jó tudni, hogy bírjuk egymás fejét, amúgy, az összes idiótaság ellenére. Nem holnap akarok találkozni legközelebb, de mindenképp megnyugtató volt ez a délután/este. Szaladj hát, amerre vezérel a kis életed, én is folytatom a sajátom romjainak szedegetését, és köszönöm, hogy erősebben körvonalazódott az alakod a jövőmben, mint értékes, fontos, megőrzendő ember.
Jó volt? Jó volt.
Hol is tartottam az életemben? Ó, na ezt nem akartam látni.
