little description of at least a half of me

After flipping through the album of him I see the same boy that grew up on those photos. Deep brown hair, big bright eyes that are eager to understand. When he does, that broad smile spreads over his face and says some words that make me sure that he understands more that I would've thought. If not, the hug he gives me and the look on his face says even more.

And I feel his halo.

are you mine, are you mine

Ma este elmentem a Mechwart ligetbe hintázni. Kicsit bántott még a tegnapi alkoholfogyasztás kevésbé kellemes hatása, nem volt kedvem sokat sétálni a városban, viszont hamar rájöttem, hogy így képtelen leszek elaludni. Eszembe jutott a hinta a Mechwart ligetben, ahol anno Metával lazultunk, és a hideg ellenére felkerekedtem.

Csökkentett üzemmódban eldöcögtem a 75-ös trolival meg a négyeshatossal, üveges szemmel gondolkoztam, a környezeti input alig negyede jutott el a feldolgozásig. A ligetben kiéhezett szemmel leültem a hinta mellé és szuggeráltam a lurkóknak, hogy tűnésahintától. Mikor célt értem – vagyis valószínűleg tőlem teljesen függetlenül megunták –, felnyergeltem és uccu. Lengtem, gondolkodtam, mindenféle fura szituációkat pörgettem végig az agyamban, élveztem a szelet, a lendületet, közben persze figyeltem, nem kaszálok-e el egy óvatlan kölyköt. Figyeltem a fiatal szülőket, a jól bebugyolált utódokat, gondolkoztam, hogyan illeszkedhet a napirendbe ez a sötétedési játszóterezés. A csípős hideg levegő megihletett, hintázás után úgy éreztem, kell nekem még ebből a hazaszállingózós légkörből, így elindultam gyalog a Margit híd felé. Ballagtam, figyeltem a dugót, a fáradt, már otthonról álmodozó embereket, eszembe jutott egy svéd gyermekvers, amit régen olvastam.

Mikor sötétedni kezd,

akkor jó sétálni.

Járom az utcát,

belesek az ablakokon.

Az emberek odabenn

úgy mozognak az ablak mögött,

mint halak az akváriumban,

ha felgyújtjuk benne a lámpát. 

Mikor egész sötét lesz,

jó beúszni

a saját akváriumomba.

Valaki mondja: Szervusz.

Hol jártál?

És felelek: Csak úgy sétáltam. 

És arra gondolok, hogy most én is

hal vagyok a kivilágított tartályban,

és azokra gondolok, akik belesnek,

akiknek nincs fénytartályuk,

ahol melegedjenek.

Mind a rókákra és a nyulakra,

az otthontalan macskákra

és emberekre.

Én is szeretek belesni az ablakokon, a lakók stílusából egy villanásnyit meglesni. Egyszerű, otthonos belvárosi nappalik, hálószobák. Elképzelem, ahogy egy fárasztó, dolgos nap után a tulajdonos összegömbölyödik a kanapén, tévét néz, újságot olvas, teát vagy sört kortyol, hagyja kicsit csillapodni túlterhelt érzékeit, vagy esetleg máris a következő napon gondolkozik. Tervezés, spórolás, intézés, igazodás… hihetetlenül változatosan egyforma életek. Meleg kabátok, puha takarók, sárgás fények, kopott kulcsok, újra elkoszosodó edények, a fűtés bekapcsolásának kissé fennkölt pillanata.

Már az is szívmelengető, hogy a hideg-meleg kontraszt milyen meghittséget tud okozni. Kisgyermekkorom édes-fáradt estéi jutnak eszembe róla, amikor egy átdolgozott (értsd: napközi, zeneiskola, úszás) nap után valaki értem jött és hazarobogtunk, otthon vacsorát, forró fürdőt, esti mesét kaptam, és semmi más dolgom nem volt, mint élvezni a meleget és az inaktivitást. De az még ma is le tud nyűgözni, ha bepillantást kaphatok egy idegen háztartás esti műszakába.

Pont ennyi dércsípés és utcazaj kellett nekem ahhoz, hogy én is értékelni tudjam a saját kis vackomat. Sokan mondják, hogy milyen otthonos és aranyos a szobánk, de én is kb. ugyanezzel az irigységgel léptem be mások hajlékára, a sajátomban – hiába tudtam, hogy tényleg szeretnivalón néz ki – sosem láttam olyan nagy csodát. Most viszont beléptem, körülnéztem és azt mondtam, ez igen. Ez a mi kis templomunk, ez a zsebkendőnyi kis lyuk, itt kezdődik és ér véget a napi civilizációs manőverezésünk.

Rám mászott az érzés, milyen törékeny is ez a kis nyugalom. Elfáradni nem illik, érzékenynek lenni luxus. De az is pofátlanság, ha egy egyensúly kivételesen nem bomlik fel?

Felhúztam a lábamat a székre, belekortyoltam a teámba. Most ne bánts, világ… hagyd meg nekem ezt a jelentéktelen kis békét…

hallgatásom is csak teérted zúgott mindig némán fülemben, mondd, mit tennél te a helyemben

Kiléptem a zenekaromból.

Rossz volt. Rossz volt már benne lenni, és rossz volt kilépni.

Rossz volt, hogy a kilépési szándékomat nem vették komolyan, hanem az volt a válasz, hogy ja, szerintük is jegelni kéne a dolgot egy időre. Úgy kellett külön szólnom, hogy hahó, nekem EMBERI problémáim voltak, és örökre jegelni akarom a dolgot.

Rossz volt, hogy elég nehezen akartak komolyan venni. Lépten-nyomon a bajszuk alá kuncogtak, ha valami hülye poén az eszükbe jutott egy szavamtól vagy megfogalmazásomtól, viccet meséltek egymásnak, amíg én még nem fejeztem be. Rara volt, akit talán a legjobban megérintett a dolog, vagy legalábbis megpróbált a probléma mélyére ásni, de ezzel sajna nem segített a helyzeten. Túl voltam én már akkor azon, hogy megoldani próbáljam ezt, és az őszinte törődés, ahogyan próbálta megtalálni velem a hangot, még jobban felstresszelt és a freakout-zóna felé terelt.

Láttam, hogy látták ők is a problémát, de egyrészt engem is hibáztattak, másrészt saját magukat - ahogyan én ezt pontosan tudtam - nem akarták annyira korlátozni, hogy az én esetleges rossz érzéseimet is figyelembe vegyék, ahogy ezt nem is vártam el (hiszen olyan jól szórakoztak együtt), ezért nem is kerestem erre megoldást. Én igyekeztem, próbáltam beilleszkedni (azaz visszailleszkedni, mert tudtam én velük ökörködni, ameddig Rara meg nem érkezett, és paradox módon pont ő kellett még ahhoz, hogy bezáruljon a kan-közösség és végképp kirekesztve érezzem magam), próbáltam türelmes lenni, mindenféle... nem ment. Pedig nagyon szerettem volna. De ha a megszoksz nem megy, marad a megszöksz.

És mindenekfelett ez volt a rossz. Azzal szembesülni, hogy emberi tényező miatt kénytelen vagyok távozni valahonnan, mert képtelen voltam alkalmazkodni, képtelen voltam harmóniába kerülni a többiekkel. Holott ez nem mindig volt így. Hisztisnek, kicsinyesnek, önzőnek, humortalannak, korlátoltnak, tüskésnek érezni magam - ez vezetett az elviselhetetlenségig. Pedig akartam, és igyekeztem, mégis mindig itt kötöttünk ki, sőt egyre jobban.

Imádtam zenélni a Haramiákokkal, munkám, időm, élményeim, tapasztalataim, új ismerőseim vannak benne ebben az elmúlt másfél évben, rengeteget tett hozzá az életemhez, de minden tépelődés és nosztalgia ellenére tudom, hogy nincs tovább, és nem bántam meg. Ez kicsit olyan, mint a szakítás (egyszerre 4 pasival...), most egy jó ideig rossz lesz, meg más bigét látni a helyemben is rossz lesz...

...de ahogy elkapott az elmúlt napokban is a népszerűtlenség-kesergés, afelett, mennyi negatívat kaptam az elmúlt időkben, igyekezetem ellenére is, meg az elcsökevényesedő barátság-kezdeményeim ahogy lassan inkább mérges tüskéknek érzem a jelenemben, úgy vagyok vele, hogy...

...ha ezt hozza ki belőlem és belőlük, és csak így tudtam láttatni magam, és csak így tudom befogadni őket...

...akkor talán nem is vagyok közéjük való.

(jól van jól van, tudom, hogy bazira feltaláltam a spanyolviaszt, de ez most ennyi minden után nekem egy fontos gondolat.)

az árnyékom hogy lépjem át

Harmadéves vagyok és ideje a szakzárásra gondolni...

Úgy az orrom elé szaladt, hogy csak lesek, mikor múlt el ennyi idő. Pedig nem unatkoztam Pesten, de bizonyám, hogy nem! Lehetséges lenne, hogy ez az életforma (ha minden jól megy) csak 5 évig tartson?

Persze, érzem én, hogy úton vagyok... de mind általános, mind gimi végén úgy voltam vele, hogy elegem lett az addigi életemből és újat akartam kezdeni. Nem mintha az egyetemet akarnám végső állomásnak tartani, de most olyan jó... az egyetem, a telefirkált-telerajzolt jegyzetgyűjtőm, a sajátos élettörténet-tanú és kabarégyűjtemény feljegyzéseim, az órák helyetti korsó sörök, a négy rémséges kisasszony elképesztő mennyiségű pofázása, a gerilla-mosolygás a busz és a troli szürke arcaira, Nóri vidám arca, mikor hazaérkezem, meg a rengeteg szó és tett, az ő ölelése, az én ölelésem, az iszonyatos vicceink, Zoli üdvözlése, mikor lemegyünk a büfébe, az egyetemi bulik, főleg a koliban meg a Bassment, önkényeztető kávézás a Prágában, csippentések a Szabó Ervinben, Fornettiszag az Astoria-aluljáróban, az utolsó Metro-elcsenés, tejeskávé a kopula büfében, büszkeség, mikor elmegy mellettem egy nemzetközi szaktekintély, családias hangulat az alkalmazott nyelvészeti tanszéken, mosolygós nőcik a könyvtárban, Saussure, TESz, nyelvatlaszok, Magyar Grammatika, Macskák-elemzés...

(igen, tudom, hogy túl gyakran használok felsorolásokat)

A lényeg, hogy ijesztő, hogy most a környezetemből egyedül én tervezek szakzárást. Eddig úgy volt, hogy mindnyájunkkal történik valami, idővel úgyis megtudom, mi az, és hogyan kell megoldani, mert a stresszelősek úgysem beszélnek másról sem, és mindig olyan jól értesültek, aztán én is azt csinálom, amit a többiek. De most senki más nincs, csak én. Én megyek, ők maradnak. És nekem magamtól kell konzulenst keresnem és magamnak kell kiválasztanom a témámat, amiről cirka 30 oldalt össze kell dobnom, és nekem kell kikeresnem a határidőket és kitöltenem az űrlapokat és utánajárnom mindennek. Nem vagyok ehhez hozzászokva, és megriaszt. Persze tudom, így jár, aki megnő. És ha minden igaz, maradok én az ELTE-n, csak mesterképzésben (belehalok, ha nem vesznek fel).

Megjegyzem, az első konzultációm Ladányi tanárnővel igazán érdekes és bátorító volt. Tudom, hogy nem kéne, de elég komoly témával készülök a szakzárásra, meg is állapította a tanárnő, hogy ilyet még ha jól tudja, senki nem kutatott előttem, nem beszélve arról, hogy bőven túlmutat a BA szakzárás követelményein. Persze nem is én lennék, ha nem az erdő legvastagabb fáját próbálnám kivágni ezzel a heringgel, avagy jajdeimádok egyéni lenni.

Nem tudom, képes vagyok-e rá. Azt sem tudom, Ladányi tanárnő mennyire tud rugdosni, hogy alaposan dolgozzak. Ha másért nem, azért megérné, hogy továbbra is a tanárnővel dolgozzak. Valami azt súgja, minél több időt kell vele töltenem, az lesz jó nekem.

Gyááááh! Ügyes vagyok és megoldom! Majd figyeljetek csak oda! (én is figyelek...)

(Nem igazán illik ide, de ha úgy vesszük, most az egyetemnek udvarolok. BTW Mika is my new crush)

sound is my remedy

Ideges voltam már, ide akartam érni, és nem tudtam, mi vár, amikor ideérek, a sok rossz emlék, melyek kellettek az életembe, de most már törölném ki őket a fenébe, legalábbis oda nem mennék vissza, ahol történtek, de vonz ez a Bassment, jót táncoltunk itt mindig is, és bár kicsit fura - és jellemző -, hogy beszélgetésbe kezdtünk az elején, ameddig legalább 3 vodkanarancs le nem csúszott a torkomon, utána egyszerűen a parkett másról sem szólt, hogy feloldódjak, a dubstep elől alapjáraton menekülnék, most viszont élvezem, ahogy igyekszem felvenni a ritmust a zenével, megérezni a dallam ívét, és tudom, nem jó a mozgásom, de valamit tanultam, fantáziám van, és egyébként is, nincs is itt más, csak Szonja, de látom ő is becsukta a szemét úgy ropja, helyes, én is csukott szemmel szoktam táncolni, már csak azért is, hogy ne lássam, ki jobb nálam, még jó is, hogy nincs tömeg, legalább elférek, érdekel is a többi ember, magamra figyelek és arra, mennyi mindent levezet ez a primitív önkifejezés, észre sem veszem, mennyi idő telt el, csak a zenét figyelem, időnként Szonját, el ne vigye az áradat. Bár azt Bálint úgysem engedné.

Később mesélték, hogy csakúgy dongtak körülöttünk a táncoló srácok. Komolyan mondom, ha észre is vettem egyet-kettőt, többet biztos nem. Nem is kell.

Menjünk újra Bassmentre.

INFP unleashed

"The polite, reserved exterior of INFPs can at first make them difficult to get to know. They enjoy conversation, however, taking particular delight in the unusual. When INFPs are in a sociable mood, their humor and charm shine through. Disposed to like people and to avoid conflict, INFPs tend to make pleasant company.

Devoted to those in their inner circle, INFPs guard the emotional well-being of others, consoling those in distress. Guided by their desire for harmony, INFPs prefer to be flexible unless their ethics are violated. Then, they become passionate advocates for their beliefs. They are often able to sway the opinions of others through tact, diplomacy, and an ability to see varying sides of an issue.

INFPs develop these insights through reflection, and they require substantial time alone to ponder and process new information. While they can be quite patient with complex material, they are generally bored by routine. Though not always organized, INFPs are meticulous about things they value. Perfectionists, they may have trouble completing a task because it cannot meet their high standards. They may even go back to a completed project after the deadline so they can improve it.

INFPs are creative types and often have a gift for language. As introverts, they may prefer to express themselves through writing. Their dominant Feeling drives their desire to communicate, while their auxiliary intuition supplies the imagination. Having a talent for symbolism, they enjoy metaphors and similes. They continually seek new ideas and adapt well to change. They prefer working in an environment that values these gifts and allows them to make a positive difference in the world, according to their personal beliefs." /Wikipedia/

 Az elmúlt két hetemben én annyira el lettem kényeztetve, hogy csak na.

Mármint emberileg. Ha valaki ismer egy kicsit is, tudhatja, hogy talán a legnagyobb szenvedélyem az emberi faj, mindenem egy jó beszélgetés és egy mély és őszinte barátság, a legnagyobb elismerés nekem, ha általam jön rá valaki valamire magával kapcsolatban, ha inspirálom valamiben vagy elindítom egy hozzá jobban illő úton, és a legnagyobb félelem az, ha feleslegesnek vagy tolakodónak tart valaki.

És az elmúlt 2-3 hétben szinte ostromoltak engem a lelkizések, a legváratlanabb pillanatokban törtek rám, és hihetetlen jó érzés volt azt látni, hogy még ha ha nem is tört rájuk a nagy rádöbbenés ott helyben (mint mondjuk Caesar Gáborra, akiről aztán végképp nem hitte volna, hogy csakúgy összefutok vele a metrón, nekiállunk beszélgetni, eltelik két és fél óra, és közben számtalanszor pingponglabda-szemekkel bámul rám, hogy basszus, én mennyire értek az emberekhez és milyen igazam van és úgy megy el tőlem, hogy "basszusdehülyevoltameddig"), hanem látom rajtuk, hogy bizony ott van a bogár a fülben, talán elgondolkoznak a közösen megvitatott problémákon.

A lényeg az, hogy sok és sokféle emberrel folytattam mostanában talán olyan mélyreszántó beszélgetéseket, amire nem is számítottak. A konzulensemmel, közeli barátaimmal, rokonaimmal, fél-ismerőseimmel (megkellmondjam, az is előfordult, hogy ők maguk oktattak ki engem, mert nem hallgattak végig, holott nekik lett volna szükségül kioktatásra - bár nem ez volt a jellemző)... aztán tök jó volt. Time well spent.

(Kellemes egyébként utána Csabának beszámolni egy-egy ilyenről. Érdekli, de számára mindig kicsit rendszereznem és logikáznom kell az emberi dolgokat, hogy rendesen át tudjam adni, és meggyőződésem, hogy ez is segít abban, hogy szenvtelenül és helyén kezeljen a mindenfélét, ami történik körülöttem - sokkal jobban mint eddig. Mármint azt hiszem.)

Sajnos már túl rég történtek ezek ahhoz, hogy különösebben leírhassam a benyomásaimat róluk (Pesten meg nincs olyan számítógép, amin blogger meg rendes billentyűzet is van és aránylag hosszú ideig tudom bitorolni), de alaposan megmaradtak mint boldogságszint-növelők...

...aztán elbeszélgettem anyámmal.

Szó sincs arról, hogy letörte volna az örömömet ezek a tapasztalatok fölött, csak... tény, hogy anyám egy egész regényt érdemelne, de néha egészen elképeszt, hogy leülünk, beszélgetünk, cseverészünk mindenféléről csajosan, anyalányásan (hiszen erről már írtam is), és vazze, ne nevezzen engem senki sem jó emberismerőnek, ameddig nem találkozott anyámmal. Úgy, hogy neki az emberek nem is különösebben szenvedélyei, csupán feladatok, melyekkel a lehető legjobban kell megbirkóznia, de mindezt úgy képes tenni, hogy soha nem vakítják el a saját előítéletei, mindenhez mindig igazodik, és ahogyan dönt, végül olyan, mintha a többieket is egy helyesebb irányba terelné, nemcsak saját magának nyitna szabad utat. Mintha az isteni tervezést teljesítené be.

És mindent lát. Azt is, amin én hetekig töröm a fejem. Néha egy-egy beszélgetés után úgy érzem magam...

...na hát kb. így. Persze minden rossz érzés nélkül, mert ugyebár rengeteget tanulok tőle.

Legjobb tapasztalataim közé tartoznak az ilyen beszélgetések, mert úgy tudom a jellemfejlődésembe építeni, hogy nem érzem, hogy keresztülgázoltak volna rajtam.

Lényeg, hogy anyám egyszerűen király.

baby, did you forget to take your meds?

Kicsit blogolok a kórházról.

Az, hogy mi történt, nagyjából már közkézen forog, nem ismételném el századszorra is. A köldököm szórakozott velem, megfájdult edzésen, aztán annyira belejött, hogy éjfélre már mozdulni sem bírtam. Az angyalföldi ügyeletből honvédkórház lett, átment rajtam 5 orvos, két ultrahang, mindenféle finomság, közölték, hogy teljesen tanácstalanok, majd du. 2 körül maguktól elmúltak a panaszaim. Ha valaki mégsem tudná, mi történt.

Sokan morgolódtak, hogy neszeneked magyar egészségügy, képtelenek az orvosok bármit is csinálni, az az igazság, hogy tényleg becsületesen kivizsgáltak, és tényleg nem látszott semmi a leleteken (bár ezt az ultrahangnál vitatnám, de én ugye nem értek hozzá). Azt meg nem lehet felróni egy sebészorvosnak, hogy nem az én gyógyításom a legfontosabb kérdés neki, hanem azt kitalálni, hogy fel kell-e vágnia vagy sem.

És az is tény, hogy egy nagyon jól felszerelt kórházba kerültem, sem az elhelyezésre, sem a higiéniára semmi panaszom nem lehetett.

Azt viszont nem köszönöm meg, hogy megnyomkodott az ügyeletes orvos, aztán az ügyeletes sebész, aztán a nappalos sebész, aztán az a kollégájával együtt újra, aztán egy délutános sebész is. Fájt. Nagyon fájt, ha a köldökömben túrtak, és kikérem magamnak azokat a leb*szásokat, hogy "ezt ne, ne hisztizzen, így nem tudom kivizsgálni", mikor eszem ágában sem volt hisztizni, csupán azt hittem, megszülök ott helyben, illetve a kedvencem, az utolsó orvos, akinek úgy kellett kiütnöm a kezét a hasamból, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól, mire közölte, hogy "ez ennyire nem fájhat"... Hát ajóédesanyukádat, képzeld, fáj. Főleg úgy ne papolj arról, mi milyen érzés lehet, ha erről fogalmad sincs, tulajdonképpen micsoda.

Azt sem köszönöm meg, hogy reggel 4-kor ígértek nekem egy fekvőhelyet, amint elkészül a zárójelentés, valóban fáradt voltam, Csabának is haza kellett volna mennie aludni, csak nem akart egyedül hagyni, ameddig nem helyeznek el valahol. Ülni fájt, a sok állástól megfájdult a lábam, csak vártam és vártam, azért kaptam végül egy gurulós ágyat, mert már elsírtam magam a fáradtságtól. Reggel fél 9-kor kaptam fekvőhelyet.

Gyanítom, hogy alaposan csökkenti a történet súlyának megítélését, hogy nem találtak semmit és végül maguktól elmúltak a tüneteim. Lehet, hogy az orvosok is csak hisztizek és beképzelem magamnak a betegséget. Tényleg fura, de amikor valaki ezt "isteni csodának" nevezi, azzal közölném, hogy ugyanúgy isteni kicseszésnek is tartható, hogy ez egyáltalán megtörtént. Tessék elhinni nekem, rémesen néztem ki. És baromira nem így készültem arra a szerda estére Csabával, és azért sem leszek hálás, hogy a régóta tervezett vargányakrémlevesezős estet is el kellett halasztanom. Azért meg pláne nem, hogy anyám szerint abba kéne hagynom a kangoo-t! Egyrészt nem bírom ki kangoo nélkül, az már beleépült az egyéniségembe, másrészt mire találok egy új sportot, amit megszeretek... addigra százkilós leszek.

Nem jártam még különösebb mértékben kórházban, de most meg kell állapítanom, hogy baromira lehangoló hely. Hálás vagyok magamnak, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy orvos vagy ápolónő legyek, illetve lélekben lelkes támogatója lettem minden bohócdoktoros-kórházszínesítős programnak és törekvésnek... ez iszonyat, mindenhol ideges orvosok és jajgató-szenvedő betegek (nem kellemes, amikor három ággyal odébb kezd valaki úgy üvölteni, hogy a bőrömön érzem, mennyire fájhat neki, vagy a szomszédos kórteremből kihallatszik a nyöszörgés), műszerek és ingerszegény, kórházszínű csempe, függöny, ágytakaró... és mikor végigtolnak a folyosókon az ultrahangra, egész biztos lehetsz benne, hogy senki nem fog odajönni, hogy vagy, sőt látod, hogy neked van aztán a legkisebb bajod, még ha fel is akarsz fordulni fájdalmadban, voltaképpen bármi is lesz veled, nagy ügyet senki nem fog csinálni belőled. Egy hullát is láttam, be volt tolva egy félreeső folyosóra... ha nem foglalja a gépet, eltakarítják, világos. Nem volt valami kellemes kitölteni az űrlapot, hogy elhalálozásom esetén kit értesítsenek először.

Nagyon-nagyon köszönöm Csabának, hogy ott volt velem egész éjszaka és gondomat viselte, amennyire csak tőle telt, és anyának, hogy felutazott hozzám Pestre ott lenni nekem - nagyon sokat számított, már csak azért is, hogy kicsit jobban megszorongassa az orvosokat, neki azért jobb az érdekérvényesítő-képessége, mint nekem. Ezenkívül mindenkinek, akitől jobbulást-kívánságokat kaptam vagy megfordult a fejükben, hogy bejöjjenek látogatni - szerencsére nem voltam olyan sokáig bent, hogy ez szükséges legyen, meg eleve, inkább egy intenzívosztály-szerűségen feküdtem, annyira nem örültek a látogatóknak, egy szerencsém volt, hogy közvetlenül a látogatók bejárata mellett volt az ágyam, így kevésbé volt anyám útban az orvosoknak. Mindegy, szóval... rengeteget jelentett nekem, és köszönöm!

Nóri persze nekem ugrott, mikor hazaértem, mondanom sem kell, eddig is értékeltem, hogy 415-lakó lehetek, de most aztán igazán... másnap már bemehettem órára, sosem éreztem még annyira nagy örömnek, hogy tudok SÉTÁLNI és bemehetek SULIBA... a városban lófráltam egész nap, és örömködtem a napsütésben.

Néha kicsit még megfájdul a köldököm, az a legrosszabb benne, hogy nem tudhatom, mikor leszek újra rosszul. De most már jól vagyok. Tanulópénznek jó volt, bár ahogy a szívemre teszem a kezem... kihagytam volna.