2005
Gyerek: Igen, valahogy mi, Timár-gyerekek mind ilyen furán hülyék vagyunk.
Én: Abszolút egyetértek. A hülyeség úgy tűnik, Timár-vonás.
Mamika: Na de gyerekek! Nem mondjatok olyan csúnya szót, hogy hülye!
Gyerek: Na jó, akkor találjunk ki valamit, ami a Timár-hülyeséget jelenti. Mondjuk... róka! Hallod, Mamika? Nem hülyék vagyunk, hanem rókák!
Ebben a folyamatosan bővülő bejegyzésben kisebb-nagyobb történeteket, szituációkat szeretnék elmesélni, amik velem történtek, és kicsit valahogy "róka" voltam bennük. Főleg idegenekkel vagy fél-idegenekkel való találkozások eredményei, kívül estek a komfortzónámon, meglepőek, szórakoztatóak, vagy talán nagyon is jellemzőek, esetleg tanulságosak, vagy egyik sem, csupán nekem kicsit emlékezetesek.
~~~
Laza turis cuccokban, saruban, szemüvegben, smink nélkül csoszogtam be a Douglasbe a Westendben, és céltudatosan az Elie Saab parfüm felé indultam. Ráspricceltem a tesztelő papírra, és megszaglásztam, mellyel nyertem magamnak egy gondosan kikészítette eladót, hogy segíthet-e valamiben. Talán meglepte, milyen lazán elcsevegtünk Elie Saab kollekcióiról és a parfümről hozzájuk mérve (kiderült, hogy mindketten nagy rajongói vagyunk, bár ki ne imádná azt a ruhagéniuszt), biztatott, hogy ismerkedjek kicsit az illattal, mert kezdetben neki is csalódás volt… azt hiszem, mindketten kellemesen csalódtunk egymásban, simán kinézhettem egy unatkozó libának vagy egy szerencsétlen hippinek, aki háztömbdíva nénikéjének keres kétségbeesetten szülinapi ajándékot, és nekem is voltak fenntartásaim azzal szemben, hogy nem akar-e kinézni innen, de a kedvessége meg az őszinte rajongása a couture divat iránt elmosta minden aggályomat.
(Az Elie Saab parfüm pedig tényleg idővel lágyabb, kifinomultabb lett, de én többet vártam volna. Lehet mentegetni, de megállapítottuk a nőcivel, hogy a ruháinak a nyomába sem ér. Pedig kéne egy új illat… a kis Valentinóm imádnivaló, de mégiscsak 2008 elején választottam magamnak.)
~
Az Oszkár telekocsi rendszer remek dolog, egy dolog miatt nem szeretem, azt pedig úgy hívják, hogy emberek. Nem szívesen csevegek 2 órán keresztül idegenekkel, ráadásul az első ilyen utazásom pont meglehetősen belegázolt az életembe. Voltaképpen nem kellett volna belegázolnia, semmiség, ami történt, de nekem nagyon rosszul esett. Egy testvérpárral és egy harminc körüli hapsival utaztam Pécsre (ifjú titánok, ahogy anyám fogalmazott), mindegyik beszélt arról, mit tanul/dolgozik, a testvérek robotikára specializálódtak a BME-n, a pasas délkelet-ázsiai szállodabizniszben utazott. Én mellettük alig mertem megemlíteni, hogy egyszerű kis bölcsészecske vagyok, ki is vontak rögtön a társalgásból, szóba került, mibe érdemes befektetni, milyen gagyi Magyarország, mennyiből hogyan lehet megélni. Aztán a szállodás pasi megemlítette, hogy a héten született a kislánya, és ami azt illeti, nem is tudja már, hogyan kéne nevelnie, hogyan óvja meg a világ gonoszságaitól, mennyi minden legyen, amit ne engedjen meg neki, vagy egyáltalán szabad legyen-e bekapcsolnia a tévét vagy elmennie suli után hazulról… ebbe bekapcsolódtak a testvérek is, hogy ja, szörnyű a mai világ, tényleg már nem lehet elérni, hogy a gyerek ne legyen drogfüggő vagy ne szívják le az agyát a valóságshow-k, komolyan nem tudják, mit csináljanak vele, ha nekik is gyerekük lesz. Ennek hallatán halkan megjegyeztem, hogy mondjuk a bizalom egy egészen hatékony gyereknevelési módszer, és hacsak nem akarják vitrinbe zárni a kölyköt, így is-úgy is találkozik mindenféle veszélyjel – rajtuk, a jó példán, a kiegyensúlyozott viszonyon, a szeretet mennyiségén múlik, hogy él-e is velük. Mint tudjuk, a gyerek elsősorban meg akar felelni a szülőjének, és ha valamivel ki lehet akasztani a biztosítékot és visszájára lehet fordítani ezt a folyamatot, az az, ha erre lehetőséget sem kap. Erre nevettek, legyintettek, látszik, hogy bölcsész vagyok, mondták, idealista, nem tudom, milyen az élet. Ekkor már kicsit vörösödtem, újra próbálkoztam, rámutattam, hogy én is lány vagyok, és van három lánytestvérem, akik hasonló nevelésben részesülnek/részesültek, és nem tartom magam éppen félresikerültnek – és talán én is láttam már embereket, sorsokat, talán jobban is, mint ők, akik inkább a robotokat figyelték, sőt, engem merészebb tanáraim azzal nyugtattak általánosban, mikor valaki bántott, hogy legyek velük megértő, nekik nincs olyan családjuk, mint nekem. Lehet görcsölni a sok tiltáson, csak sajna nemcsak őket mérgezi, hanem szegény gyereket is. „Nem hülye, csak kicsi”, ugyebár. Ezek közül nem mindent mondtam is ki, de a reakció ugyanaz volt. Elnéző mosoly, jobb ha befogod kislány, nem értesz te az élethez, menj vissza a könyveid közé. Rosszul esett. Nem kell magyarázni, miért.
~
Sebestyénéknél.
Tamás: Hát igen, mindig nagy dilemma, mi szerint rendezzem a könyveimet. Nagyság vagy ABC szerint?
Ádám: Én szerző és téma szerint szoktam.
Ildi: Igen, és igyekszünk úgy tárolni őket, hogy ne a legnehezebbek legyenek a polc közepén...
Valaki: Én a színekre is ügyelek, hogy hasonlóak legyenek együtt.
Én: Én aszerint rendezem, hogy mennyire szeretem őket...
Mindenki: o.O
~
Catherine Kallon az egyik legismertebb divatblogger. Honlapja, a redcarpet-fashionawards.com alaposságával és igényességével kitűnik a többi közül, szerzője pedig világhírű szaktekintélynek számít és gyakorlatilag mindenhová bejáratos, ahol csak érdemes VIP szobát kialakítani. A blogján persze lehet kommentelni, amit én életemben először meg is tettem, ritkán reagál rájuk – de az enyémre reagált. =) Kicsit úgy érzem, ledózerolt, de ha nem tartotta volna értelmesnek a hozzászólásomat, nem is hagyja jóvá a közzétételét… na mindegy, én most itt pattogok, hogy jujj, hozzám szólt… ^^
~
Eszti: Ezzel azért jobb vigyázni. Nem mindenki örül neki, ha a szemébe mondják a hibáit.
Én: Szerintem megfelelő környezetben többen díjazzák, mint hinnéd. Szórakoztatja őket, hogy rádöbbennek magukra. De ezek nem is igazi hibák, csak személyes kis furaságok, hogy mondjuk... *ránézek Esztire* amikor nevetsz, a szád elé kapod a kezed és előre-hátra billegsz.
Ezzel szenzációs öngerjesztő folyamatot indítottam el Esztiben: felnevetett, majd lefegyverezve vette tudomásul, hogy a szája elé kapta a kezét és kétrét görnyedt, melytől még hangosabb kacagásban tört ki, kétszer olyan elánnal hanyatt lendült és tehetetlenül röhögött saját röhögésén, persze szigorúan a keze mögött.
~
Szívesen mesélem társaságban azt az esetet, amikor téma voltam A Szólás Szabadságában. Az eset 2005-ben történt, a 2004 karácsonyi indokínai cunami után. Annyira megindított a tragédia, hogy odamentem anyukámhoz és közöltem vele, hogy én kéthavi zsebpénzemet a cunamikárosultaknak adományozom. Épp jött hozzám egy ilyen e-mail az UNICEF-től, hogy aki tud, adományozzon, hát felvettük velük a kapcsolatot (anyukám segített megírni a maileket) és csekken elutaltuk a pénzt. Közben jött néhány egyéb levél is, melyben az életkoromat, zsebpénzem mennyiségét tudakolták, mondván jönnek hozzájuk gyakran újságírók, és mindenféle „legekre” kíváncsiak, mi volt az eddigi legtöbb adomány, stb., és szeretnének engem példának állítani. Hát mondom, ez egyre jobb, megadtam a paramétereimet.
Nagymamám kb. egy héttel később lerohan:
-Bogikám, rólad beszéltek a Friderikusz Show-ban?
Én: ???!
-Hát a Friderikusz beszélgetett Presser Gáborral és Halász Judittal, akik valami unicefes képviselők, és ott valami 14 éves kislányt emlegettek, meg hogy felajánlotta kéthavi zsebpénzét.
Hát nosza, nyargaltunk az MTV archívumához és bizony, Friderikusz felhozta Presseréknek, az UNICEF magyarországi nagyköveteinek, hogy hallott ilyesmiről, és Presser megerősítette, hogy bizony, ilyen is történt, és ez milyen aranyos dolog.
Pici kis fruska voltam, azt se tudtam, hova legyek büszkeségemben.
(Kicsit talán megmosolyogtató, hogy „kéthavi zsebpénz”, de nem volt az olyan kevés. Megnéztem az adományozók listáját, és komplett cégek nem fizettek be akkora összeget, mint én.)
(Utósztori: mivel a zsebpénzadományozás azt a kellemetlen következményt hozta, hogy nem volt zsebpénzem, nem vásároltam a barátnőimmel csokit és péksütit a sulival szembeni kisboltban, pedig azelőtt mindig tettem. Rákérdezett az eladó házaspár, hogy miért, büszkén elmeséltem. A hapsi erre legyintett, hogy ne gondoljam én azt, hogy abból bármi is az szökőár-károsultakhoz jut, ilyenekből épülnek a villák a budai hegyekben, gratulál, hogy támogattam a dúsgazdag bűnözőket. Szerény, béketűrő kislány voltam, de most volt először, hogy irdatlanul megharagudtam egy felnőttre, és nem voltam hajlandó mentegetni őt magamban. Soha többet nem tettem be a lábamat abba a boltba. Két évvel később arra jártamban láttam, hogy fel is számolták.)
