szakzáróvizsga előtt

Már megint blogolnom kell, hogy egy kis szünetet tartsak két tanulás TERVEZÉSE között... más jegyzetéből tanulni nem fun, mert nem úgy írja, ahogy én írnám. Támpontnak jó, de csak emlékeztet arra, mi mindent KÉNE még olvasnom meg mindenféle...közben a szoba egyre kisebb, állandóan felpattanok, hogy valami mást csináljak, mint amit azelőtt akartam és közben hatszor leizzadok... és vizes leszek és megint az leszek és megint, olyan párás és fülledt az idő, de ha nincs nyitva az ablak, megfulladok... ez a legrosszabb időszaka a napnak, direkt a gépemre süt a nap, nem látni a monitort. Sötétítőfüggöny nyilván nincs. Félóránként elalszom a jegyzeteim (Ildikó jegyzetei) fölött.

Ja és közben felfáztam és a gyomrom is újra fáj - de már az a csoda, amikor nem fáj.

Szégyentelenül végigbuliztam a hétvégét, és alig élveztem. Mármint élveztem... csak... out-of-place érzésem volt mindenhol, legszívesebben elbújtam volna a világ végére, miközben hánytam saját antiszociálisságomtól. És persze azzal csesztem magam, hogy nem ezt kéne csinálnom.

Fogalmam sincs, mit kezdjek az államvizsgával. Nem tudom elképzelni. Nem tudok egy képet kialakítani róla, aminek függvényében elgondolhatom, mennyit és hogyan tanuljak rá. Gebedjen meg a világ... és én persze lépten-nyomon elbőgöm magam, főleg anyának és Csabának.

Körbekérdeztem minden államvizsgázót, akit csak találtam, hogy milyen volt és mire lehet számítani, de ettől csak egy akkora rémítő információhalmaz szakadt rám, hogy végképp összezavart. Talán a legmegnyugtatóbbak Meta és Máté voltak, meg persze anyám.

Úgy érzem, az előző napok vizsgái annyira leszívtak, hogy most már egyszerűen nem tudom komolyan venni az államvizsgát. Már kiakadt az ingerküszöböm, immunis vagyok mindenre.

Legszívesebben üvöltve szaladnék el messze, és addig elő nem jönnék, ameddig le nem fogytam 10 kilót, meg nem főztem egy iszonyatnehéz mediterrán ételt, nem úsztam legalább egy kilométert (de inkább többet), nem bicikliztem legalább százat, nem álltam meg félúton fröccsözni, nem szaladtam a kutyával egy harsányzöld réten, úgy, hogy nem foglalkoztam senkivel és semmivel, nem alkalmazkodtam és nem ügyintéztem, nem terveztem és és nem stresszeltem.

Anya azt mondta, hogy akárhogy is lesz, ő mindenhogy nagyon büszke lesz rám. Ez megnyugtató. És azt mondta, minden okom megvan rá, hogy hisztis legyek. Ennek ellenére nem szeretek hisztis lenni, de most egyszerűen nem bírok mást.

A tegnap estéből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy jó volt, orbitálisat privátoltam Mátéval. Rá kellett jönnöm újfent, hogy az jó dolog, csak ritkán csináljuk, merthogy. Még úgy is jó volt, hogy azt mondta hogy nem is vagyok jó emberismerő. Kínos. De valahogy már ez sem tud érdekelni, bár az is igaz, hogy rég foglalkoztam már pszichológiával. Most kb. semmivel sem foglalkozom...

Hiányzik a pasim.

Valaki mentsen meg.

gondolatok a hajrában

Muszáj erről is nyitnom egy ilyen thread-szerűséget, mielőtt kiokádom a vizsgadrukk-pszichózisomat egy kevéssé alkalmatos felületre (pl. a gyanútlan szobatársamra).

Nem mintha ő éppenséggel gyanútlan lenne, szerintem a csodálkozása egyre inkább nő, hogy miért nem vetettem ki még magam a 415 gyönyörű kilátást nyújtó ablakán.

Már kétségbeesetten rohangálok a lakásban, hogy valami, VALAMI fontosabbat keressek, mint a tanulás, amíg úgy érzem, hogy a könyvek halálos haraggal csapkodják a hátamat. Mind a 14, amit épp kivettem.

Mennék inkább kapálni, felásnám az egész Városligetet egy kettesért! Még ebben a viharban is... hátha agyonb*sz egy villám.

Az Ervinből kijövet földbe gyökerezett lábbal konstatáltam, hogy lelopták a kosarat a biciklimről. Aztán némi haraggal és megkönnyebbüléssel láttam, hogy a kosaramat csak "félig" lopták el: leszedték ugyan, de behajították a többi parkoló bicikli közé. Egy cifra, hangos és nőietlen káromkodás keretében visszaillesztettem a helyére és elindultam: ekkor tűnt fel, hogy az elülső lámpámat lefelé fordították úgy, hogy akadályozta a féket a keréken - nos ezt is vissza lehetett fordítani, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki szándékosan és értelmetlenül "megbecstelenítette" Lottit. Vagy tán valaki ennyire utál engem? A nevem ugyanis rá van írva a biciklimre.

És mindezt a Szabó Ervin Központi Könyvtára előtt. Hát gratulálok.

Persze írhatnék rá egy optimistább forgatókönyvet: egy randalírozó huligán banda nekiment a biciklimnek, megpróbálták ellopni róla a lámpát (miután a zárjával nem bírtak), majd észrevették, hogy leszedhető a kosár és azt is el akarták vinni, de egy hősi lelkű 56-os veterán társadalmi összefogással nekiment a nép eme szörnyű elfajzottjainak, akik rémületükben elhajították a kosarat és mindent otthagyva megszégyenülve elmenekültek a helyszínről, ahol ilyen elszántan védelmezik egy ártatlan biciklista magántulajdonát.

Én pedig, bár nem voltam tanúja a jelenetnek, forró hálával a szívemben őrzöm a biciklim megmentőjének hősi emlékét.

Ránézek a mellettem tornyosuló könyvkupacra és fizikai hányinger fog el.

Ahogy hányinger fog el az épp aktuális könyvemben olvasott ausvicctől is. (találjátok ki, milyen kollektív háttértudásra alapoznak ezek a "viccek", azaz kis rigmusok)

Ja, jut eszembe, tegnap megtekintettünk egy Jobbik-tüntetést, persze nem direkt, csak keresztezte az utunkat hazafelé. Több volt a zsaru, mint a "turulfióka" (kopirájt szöveg by Nyitrai T. :D). Tulajdonképpen megkíméltem volna magam a látványtól, mert nagyon felidegesített, mégis volt egy hangulata a dolognak.

(Nem a ti nagyanyátok menekült egy szál kofferrel a világháborús Erdélyből, mégsem rázom itt az öklöm, ahogy egyik felmenőm sem, hogy vesszentrianon!)

Eszti biztos végigtüncögte volna az utat. A Stefánia Palota előtt egy csapat unatkozó rohamrendőrbe is beleszaladtunk, akik persze hálásak voltak ezért a tényért. Nagyon udvariasan vigyorogtak ránk.

A könyv azt javasolja, hogy obla-di obla-da. Na ez legalább egy jó ötlet. Úgy tűnik, a Beatles márcsak az én hajtós zeném.

2 óra alatt 180 oldal. Megtanultam gyorsolvasni? Na ezt majd meglátjuk, ha Scheinnek is értelmesen be tudok számolni róla.

Épp bocsánatkérési roham jött rám. Legszívesebben Nóritól is bocsánatot kérnék, amiért itt égetem a villanyt, amikor ő már lefeküdt. De sajnos muszáj, mert muszáj olvasnom. Asszem kezdek hajlamos lenni a szélsőségekre. Az önsajnálatra is...?

Nem baj, ez azért az én blogom, hogy annyit önsajnáljam magam benne, amennyit nem szégyellem. Még nem szégyellem. Háhá.

Különben is, anyám tegnap képes volt úgy beszélni velem, mintha nem a család szégyellésre méltó eltévelyedett báránykája lennék. Csodásmesés! Azért még lehet, hogy visszakerül ebbe a helyzetbe.

A holnapi vizsgámra olvasom az üzenetet, amit régebben kaptam a tanáromtól: "Amikor úgy érzi, felkészült, kérem, jelezze e-mailben. (Nem gondolom, hogy nagyon szigorú vizsgának kellene lennie, de ingyenjegynek sem.)

Üdvözlettel,

Györi Miklós"

Ez most olyan érzés, mint amikor a kórházban megkaptam a hőn áhított extra adag nyugtatóinfúziót.

Most elteszem magam (azaz csak Tóth Krisztinát és Mészöly Miklóst olvasok), aztán holnap kezdődhet az ungabunga. Juhéjj!

Alk. pszicholingvisztika 3-as. Legalább megvan.




Nem. Nem vagyok hajlandó több szexjelenetet nézni. A Jadviga párnáját gondoltam, megnézem filmben, de 40 perc után kész, ennyi. Utálom ugyanis a szexjeleneteket. Nem bírom elviselni. És nem azért, mert egy frigid zárdaszűz vagyok, hanem azért, mert nem vagyok kíváncsi rájuk. A Trónok Harcát is ezért nem tudom megnézni. Jadviga párnájában az 5. aktusnál egyszerűen lecsuktam az egészet. Ha ezen bukok meg, kiröhögöm magamat.


Komolyan, jelenleg a legnagyobb félelmem, hogy bemegyek Scheinhez és ott helyben elbőgöm magam. Kezdem az idegkimerültség jeleit mutatni.


Egyébként azért jó zuhany alatt sírni, mert nem érzed a saját könnyeidet.


"Ó ne aggódj, ha mindent tudsz, biztosan átenged!"
"Ó nála biztos átmész, szerintem én vagyok az egyetlen, aki kétszer bukott nála!"
- Nem is tudom eldönteni, melyik hozzászólás megnyugtatóbb!


Komolyan, jobban félek ettől a vizsgától, mint az államvizsgától. Jelenleg. Schein az, akinél igazán nem akarok beégni.


That awkward feeling, amikor semmitől sem félsz annyira, mint ettől, mégis alig várod, hogy eljöjjön.


...És ha átmegyek? Jöhet még egy áttanult nap.




Guess who can't sleep. Álmomban már rímeket gyártok. Valahol a Nap előtt a Vénusz épp átvonul, de sajna képtelen vagyok belenézni, tűz az arcomba.


Zsuzsi már megint kiírt egy depressziós bejegyzést. Nem tudom, mit gondoljak. Van mit, csak nem akarok kora reggel fölöslegesen negatívkodni. Épp elég negatív, hogy ma Schein.


Reggel 6 van, a gyomrom pedig már készül olyan méretekre gyűrni magát, hogy szinte akadálytalanul kihányhassam. Nem tudom, nem lenne-e jobb, mert itt belül elég kellemetlen.


H.L. kisasszony feltöltött egy fotósorozatot magáról és a párjáról. Én meg újabb értelmetlenségét érzem az életemnek ennyi tökéletesség mellett. Ilyen szépséget be kéne tiltani.


Basszusklarinét, úgy gondoltam, 10 előtt nem megyek be az egyetemre, de már annyira nem tudok magammal mit kezdeni, hogy muszáj bemennem!


Schein 5-ös. Nagyon nagy mázlim volt, beszélhettem arról, amiről akartam, és föl sem tűnt neki, hogy 4 kötet helyett csak hármat olvastam el. Kilimandzsáró-méretű szikla legördült a szívemről...


...csak egy kicsit mégsem. Scheinnél valaki akartam lenni. Megkérdezte, miből írtam a szakdolgozatomat, majd azt is, mivel akarok foglalkozni felnőttként. Én meg csak nyökögtem, nem tudtam mit válaszolni. Láthatóan nem tettem elég mély benyomást... persze most már tudom, mit kellett volna válaszolnom, de hát... Schein elúszott, vele együtt a legjobb egyetemi előadások is, és én érdektelen maradtam az egyetlen irodalmár számára, aki számára nem akartam az lenni. Sóhaj. De legalább 5-ös.


Gintlire ott együltő helyemben elolvastam ~120 oldalt. Azt hittem, túl vagyok a felén. De... mint kiderült, nem. Így aztán most, hajnali fél 4-kor is bőven van mivel szórakoztatni magam.


Elkértem Ildi kidolgozott záróvizsga tételeit. Azt mondta, teljesen megérti, mellesleg Ádámmal megjegyezték, hogy eléggé kikészültnek tűnök. Francba, ennyire látszik?


Csaba elhúz. Holnap vagy holnapután (holnap=amikor fölkelek azután, hogy elaludtam). Shit.


Pedig én megkértem Nórit, hogy dobjon ki az ágyból, ha 5 perc múlva is ott vagyok. Nem dobott. 3 órát átaldutam... most meg éjjel pótolok. És persze blogolok. Mondtam már, hogy nem érdekel, milyen hatással volt Nietzsche Babitsra?


De még ez a kisebb baj. József Attilla Eszmélet c. verse menő. A magyar líra egyik csúcsteljesítménye és mint ilyen, rengeteg elemzésre és értelmezésre ad okot.
De.
Az, hogy arról kelljen olvasnom, hogy ez a vers tulajdonképpen vers-e vagy ciklus, az számomra felér egy durva inzultussal. Mert József Attila megírhatta volna ezt kódex-széljegyzetként, vagy graffitiként a MÁV-telepre, akkor is a magyar líra kiemelkedő alkotása lenne. De arról vitatkozni, hogy ez a 12 szerencsétlen versszak ciklus-e vagy önálló vers, az olyan vérlázító mértékben érdektelen, hogy komolyan megbántva érzem magam.


"Fagyosabb és kristályosabb a téli szerelem", olvastam a Füst Milán-tanulmány példái között. Ez mosolyt csalt az arcomra. :)


Gintli 5-ös, Varga-Haszonits baromi meglepő módon 5-ös. Végeztem. Kajak végeztem. Mehetek abszolválni.


Gintlinél ki lehetett kb. számolni, kinél kit fog kérdezni. Ezek szerint nekem Füst Milánból kellett volna felelnem, jól át is néztem. Erre bemegyek, Gintli meg elkezdi, hogy akkor nekem most mindenféléből kérdezni fog, mert nincs ötlete... tehát a Hunn, új legendában miféle ars poetica fogalmazódik meg Ady költészetében. Azt hittem, leesek a székről. Erősen gyanítom, hogy összesen két dolognak köszönhetem a jegyemet (mert egyébként csak nyökögtem össze-vissza, Gintli beszélt helyettem): annak, hogy olvastam A láthatatlan embert, illetve hogy jókor, jó helyen benyögtem, hogy "Komjáthy Jenő" (merő tippből).


Varga-Haszonits tanárnő azt mondta, nem akar faggatni minket. Ugye mindannyian elolvastuk a szakirodalmakat, amiket az 1. órán megadott (nem adott meg semmit). Hevesen bólogattunk, közben rendkívül igyekeztem nem nézni a társaimra, nehogy kitörjön belőlem a röhögés, aztán meg mindenki kapott egy 5-öst. Jéj.


Helló abszolutórium! Amint megjelenik etr-ben, hogy anyám átutalta a kolidíjat, nyomathatom. 4,15-ös átlag most is játszik - és igen, büszke vagyok magamra! Húzós volt az utóbbi időszak (ezután is húzós lesz még egy ideig), de ez most akkoris eredmény. Még apám szerint is.


(ezt most abbahagyom de még majd írok)


Folytköv.

breaking the glass of my windoww

Azért blogolok, hogy ne kelljen tanulnom. Legalábbis rövid időre.

Mert tanulni szar, tudjátok. Három évet leéltem az egyetemből úgy, hogy csak egészséges időközönként b*szott agyon a vizsgahajtás réme, és a napjaim többsége szinte gondtalanságban telt - vagy ha voltak is gondjaim, nem olyan jellegűek. És nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elvesztem a becsületem.

Mert tehetek amit akarok, lefekhetek fél Budapesttel, habfürdőt önthetek a Feneketlen-tóba, kipróbálhatom a heroint, annak nincs jelentősége. Ha esetleg fél évet csúsznék a BTK-n, az örökre rajtam maradna. 

Beraktam Nórinak egy Top Tracks for Justin Bieber playlistet. Igen, túl vagyunk már 2 sörön.

Tanulás helyett alternatív program berúgni, és elfelejteni az okát. Persze ehhez kevéssé szerencsés blogolni, hiszen most épp az okokról akarok írni. Vagy nem.

Sok minden jut eszembe, de egyik sem éri el azt a szintet, hogy neki szenteljek egy blogbejegyzést, főleg így a 3. sör után.

"Úgy várom már, hogy végezz a dolgaiddal! Annyira meglátszik rajtad! Ha nem nyomaszt valami, csakúgy sugárzol!"

És ezt nem én mondtam, hanem más nekem. Én is várom a végét. Nem is az a legrosszabb, amikor a vizsgán vagyok, hanem az a pár nap, amikor nem tudom, hova kapjak és mihez kezdjek.

Kb. február óta nincs olyan napom, hogy ne frusztrálna valami teendő.

De ha ezt a szorgalmi időszakot túléltem, minden sikerülni fog. Még egy olyan államvizsga is, amire összesen 5 napom lesz tanulni. Meglátjátok.

Egyébként meg bezárt a Mood Café, az egyik kedvenc helyem egész Pesten, a szüleim továbbra is utálnak, Zsuzsi közölte velünk csajokkal, hogy a továbbiakban nem érdekeljük őt, Csaba pedig elhúzott a halál f*szára. Lájfszgúd. Értem én, hogy a Jóisten csak olyan feladatokat rak elénk, amikkel meg tudunk birkózni, csak miért b*ssza el velük a fél 21. életévünket.

Pedig annyi mindenen gondolkoznék. Annyi mindent csinálnék ebben a gyönyörű időszakban.

Nem tudom, hogy jutott eszembe Baba Yagát hallgatni. Furcsa és imádnivaló, magyar, orosz és ír egyszerre, apám mutatta meg még kb. 12 éves koromban, és a végén még azzal is megbékélek, hogy Jamie Winchester. Ami nem Jamie Winchester hibája, aki király, csak... tudja, aki tudja.

K. Zs. két darab képből álló albuma egészen megrendített. Nem is tudok azóta másra gondolni. Cause there is a moment somewhere in time when you meet your match. He/she might not come expected, but when he's there, there's no option. You get captured by every move, every proof that he gets you. He knows you the way you don't even know yourself, and either he cares or doesn't care, it's just done. Because he proves that you're not everything. And yet, you have the right answer. The right answer he doesn't misunderstand.

Nothing is more creative than nature making these relationships go wrong. It's the rarest case they end up togehter. Yet, they remain there.

Ady Lédájától Sherlock Adleréig millióan megénekelték ezt az érzést. És még ha nem is a tiéd, még ha rég különváltatok is, valahol jó tudni, hogy van, létezik, valahogy alakul az élete - mert ő a volt  legizgalmasabb dolog, a szín a világban.

A bőrömön éreztem a gyászt a két, egymásnak nyomott arcú fiatal és a gyászjelentés fotója láttán. Pedig ők sem voltak "együtt" abban a pillanatban. Mégis a világ ezentúl más, mert te, TE nem vagy már itt.

Butaság azt mondani, hogy részvétem, mert nem lehet igazán részt venni a gyászban. Mégis én úgy érzem, valahogy tényleg érzem a részét az egésznek, amibe bele tudom élni magam és egészen átmegy rajtam a tény és a megmásíthatatlanság, és a tehetetlen gondolatfolyam, amely bárcsak egyszer kiapadna.

Jaj de jó, hogy élsz és jól vagy.

Hair

"Summer két dolgot szeretett az életében. A hosszú barna haját, és azt, milyen könnyen vált meg tőle úgy, hogy a legkisebb fájdalmat sem érezte." /500 nap nyár/

A film újranézése vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Már megint belesüppedtem az elgondolkodós melankóliába (nincs más dolgom, mint ezen gondolkozni, nemdebár?), meg eleve, a tömény hétvége és a tegnapelőtti zéró alvás eredményeképpen fáradt és ingerlékeny voltam, így nehezen volt türelmem a világhoz, de annak őszintén örültem, hogy a mosolyucca crew-nak tetszett.

A mai napom meg...

Tudtam, hogy nem kéne elindulnom. Tudtam. De mégis elindultam, mert muszáj volt. Aha.

Kezdődött azzal, hogy az OTP-ben akartam befizetni a sárgacsekket. Elzavartak a postára, ahol visszadobták, hogy nincs kitöltve, kitöltöttem, addigra persze jó sokan beálltak elém, mindegy, megvolt. Utána mentem a BTK-ra az A épületbe kinyomtatni a záróvizsga tételsort... mint kiderült, negyed órával zárás után. Nyomás a D-be a másik másolóba, ahol is szembesülhettem azzal, hogy rossz fájlt tettem fel a pendrive-ra. Így nem nyomtattam semmit. Irány az Ervin, nyilván először kétszer is nem működő szekrénybe pakoltam bele, majd döbbenten konstatáltam, hogy a telefonom kijelzője szinte összefüggő fehérré változott, alig tudtam kibetűzni a pontos időt vagy az ikonokat. Ezek után bevillant az agyamba, hogy a cetlit, amire fölírtam a kiveendő könyveket, otthon hagytam, a záróvizsgás szakirodalmat meg értelemszerűen szintén nem tudtam, a nyomtatós fiaskó után. Tetszenektudni a telefonom nem okos, wap van rajta, de épp csak egy gmail megnyitását vállalja, de tejfehér kijelzővel ez sem volt opció. SIM kártya ki, be, nem segít, ez bizony eléggé elszomorított, gondoltam egy próbát a szovjet módszer is megér és ököllel ráb*sztam a telefonomra. Hát biz' megjavult. Első jó dolog, gondoltam, és a gmailt megnyitva láttam is, hogy az alk. pszicholingvisztika megadott nekem egy vizsgaidőpontot (Timár Boglárkának címezve, természetesen), június 5-ére, hiszen nyilván nem is akarok mást, mint egy vizsgát a 6-ai kortárs és 7-ei nyugatos vizsgáim elé. Na mindegy, a könyvek címei meglettek, csak a tételsor nem, amelyek alapján fel kell dolgoznom őket, mert azok egy letölthető fájlban voltak. Miután beletörődtem, hogy a mai epic könyvtárazásból bizony nem sok minden válik valóra, rezignáltan kikölcsönöztem a könyveket és elindultam kajára vadászni. Az epic levesezőre gondoltam első körben a Kálvinon, ahová is odaérve egy filctollal írt felirat fogadott az ablakon: szerdán nyitunk! Goddamnit, mondtam, ennek már a fele sem tréfa, de hát nem tehettem mást, beültem a közeli flancosan kinéző kínai gyorskajáldába. Bár ne tettem volna: az amerikai csirkét eddig még a legbénább helyen sem rontották el, de itt konkrétan úgy éreztem, hogy cukros olajba forgatott csirkét eszek. 5 falat után rosszul lettem, és bár utálok kaját otthagyni, most tényleg választanom kellett az elveim feladása és egy kiadós hascsikarás között, így az előbbit választottam. A tálcát a tároló felé menet magamra borítottam, tiszta szójaszószos tészta lett ruhám, még jó, hogy feketében voltam. Összeszedegettem a nagy csörömpöléssel elgurult evőeszközöket és fokozott elővigyázatossággal lemerészkedtem a lépcsőn és távoztam a helyiségből. Gondolkoztam még azon, hogy esetleg beülök a Prágába egy kávéra, de nem mertem - az eddigi események tudatában jelentős esély volt rá, hogy a kávémat a nyakamba öntve szervírozzák vagy mittudomén.

Úgy döntöttem, trolival megyek haza, hogy a magassarkúban már jócskán megfájdult lábamat és még mindig kavargó gyomromat kíméljem, nos nyilván beragadtunk egy akkora dugóba, hogy az egyébként 12 perces út félórás lett.

Azon már meg sem lepődtem, hogy a lift a koliban a pincébe vitt a 4. emelet helyett.

Mindemellett anya beállt az engem utáló szüleim eddig is túl hosszú sorába, így aztán meg is állapítottam, hogy ameddig MINDENNEL nem végeztem, addig én ugyan nem megyek haza. Nem akarom azt hallgatni örökké, hogy "tanulsz?" Inkább a száműzetés. Mindamellett, ez a tényállás nekem nagyon rosszul esik és bármennyire is szégyellem az előző bejegyzésem történéseit, talán ezt mégsem érdemlem meg. De anya szerint igen. Apa szerint meg eleve nem érdemlek többet némi konstruktívnak szánt morgásnál (ami nyilván a legkevésbé sem konstruktív). Hát jól van, akkor ebből gazdálkodunk.

Lady Gagában van még mit felfedezni. Ez a szám tartotta a lelket bennem egész nap.

Don't Panic!

Ma hajnali negyed 4-kor egy kisebb szívinfarktus keretében konstatáltam, hogy reggel 9-kor vagy lesz vizsgám Pesten, vagy nem, és ezt nem fogom megtudni 9-ig. Továbbá azt is konstatáltam, hogy szánalmasan kevés idő maradt a nyelvelméletes beadandóm megírására, márpedig ha ma nem adom be, bukott a diploma. Neszeneked utolsó pillanat, sírva rohantam anyához, aki megsemmisítő arckifejezéssel pakolt nekem egy szendvicset és felrakott a hajnali 5:14-es vonatra.

A vonaton úgy gépeltem, mint egy sztahanovista titkárnő, majd pánikszerűen megrohamoztam a nyelvészkönyvtárt.

Reggel 9-kor megtudtam a tanártól, hogy "már miért kéne vizsgáznom", a nyelvelméletes beadandómat pedig fél 11-kor elküldtem L. tanárnőnek. Most már jó, és Nóri is örül nekem, dehát ejnye.

Így ünneplem én a törülközőnapot?!

every answer contains a new quest

Fekszem az ágyban és írom a nyelvelméletes beadandóm. Írnám, ha lenne rá bármiféle agyi kapacitásom.

Közben néha rásandítok a facebookra, és ellenállhatatlan nosztalgia fog el. Pedig nem szokásom nosztalgiázni. Mégis most nem tudok szabadulni attól a gondolattól, mennyire félgőzön működök most, ebben a nagy beadandóírásban és mindenben, amit épp csinálok, ettől a rém nagy nyomástól, ami rám nehezedik. Pedig éppenséggel élvezhetném is ezt a rém nagy nyomást, ahogy pl. az érettségit is élveztem, de nem, most itthon valahogy... annyival erősebb a múlt. Annyival nehezebb koncentrálni. És ha belebújok a múltba, mindig szégyenérzet tölt el. Itt vagyok, morcosan és meghízva sétálok föl-le a lakásban, és minden arra emlékeztet, milyen szép, vad és szabad voltam régen.

Pedig Pesten nincs így. Mert Pest a jelen és Pécs a múlt, ez nyilvánvaló. Mégis, mikor Pécsett kell beadandót írnom, százszor hajlamosabbak a gondolataim az elkalandozásra, mert annyival több lehetőségük van rá, és én nemhogy a pesti életérzést, de saját magam érzetét is elvesztem. Mintha önmagam kísértete lennék. Hirtelen olyan furcsán távolinak tűnik az, hogy nekem beadandót kell írnom és valóban létezik egy életem, ami nem pécsi és éppenséggel büszke is lehetnék rá, mert cseppet sem sivár.

De most mégis itt ülök a beadandóm előtt, a nagy nehézségek árán fenntartott akváriumom mellett, a 3 éve változatlan poszterek közt (talán a legutolsó változás az volt, amikor kihajigáltam mindent, ami a Nightquestre emlékeztetett), régi dalokat hallgatok és egészen közeli lelki rokonságot érzek egy nagy adag kutyagumival.

És ilyenkor mit nem adnék, ha újra a Babitsba járhatnék és Tamás mellett félszavakkal kritizálnánk a magyar tanagyagot!

Ha Égervölgyben bemenekülhetnék a zápor elől a menedékházba!

Megkérdezhetném az unokatesómat, tényleg gáz voltam-e a cuki copfos srác mellett a koripályán!

Nightwish-pólóban a gitárom mellett napozhatnék a buszmegállóban!

Egy kidobott trabantülésen romantikázhatnék a nagyárpádi dombok tetején!

Valami turnéhelyszínre hajtanánk épp a GFT (Gőcze-Féle Tragacs, teccenektudni) rendszámú csodajárgányban, Eluveitie-t bömböltetve és energiaitalnak hitt aforzidiákumot vedelve!

Ülnénk egy random város Tesco-jának járdáján, a nyitott kocsiajtón kifelé metál szólna, mi meg a padkán ülve zabálnánk a tarjás zsömlét!

Fűzőbe és hosszú szoknyába bújva sminkelném magam nagy műgonddal a Toxicba készülődve!

Szállingózó hóban maszív részegen szaladgálnánk a próbaterem előtt és üvöltenénk, hogy bodogújévet!

A Babits tehetségkutatóján megkapnánk az első tapsot a Nymphetamine után!

Motofesten önfeledten szaladnánk a Vág sekély vizébe!

A fiúk elképednének azon, hogyan vedelem a törkölyt!

A szétolvadófélben lévő Vienetta körül gyorsított szülinapi éneklést kapnék, mielőtt az egész a bús enyészeté lesz!

A dél-horvátországi tengerpart langyos sós illatában rónám a kempinget és nézném a fényeket a távolban!

Szandra festené a hajam!

Kisétálnék a SZIT-re és letelepednék egy szimpatikus társaságnál, mert biztos lennének kint ismerősök!

Várnám a NQ-próba végét, hogy nekiinduljunk a városnak, a Balokány felé!

Babits, a mellette fekvő lakótelep, koripálya, Megyeri tér/út, Matus, SZIT, Olympia üzletház alatti próbatermek, Mecsek, Toxic, Pokol, Égervölgy...

...és még annyi minden szépség és csúnyaság és mindenféleség, ami olyan izgalmas volt!

És mindezzel semmi probléma, mert az életemnek nincs vége és pontosan tudom, hogy az a múlt és nem kell visszasírnom.

Most mégis megteszem, két nyelvelméletes beadandó között.

karma being karma

Gintli tanár úr kidobott a vizsgáról. Ennek eddig több pozitív hozadéka is volt:

- Elértem, hogy anyám kedvesen szóljon hozzám

- Adott pénzt, hogy megvegyem azt a novelláskötetet, ami miatt kidobtak

- Vettem egy zacskó epret
- Találkoztam egy rettentő aranyos pénztárosnénivel

- Összefutottam Lyonával a trolin

- Még egy éjszakát Csabával alhatok, mielőtt hazamegyek

- Holnap értelmesen felkészülve mehetek vizsgázni.

Hm, így mennek már csak ezek a dolgok. Persze ennek ellenére nehezen mondhatnám, hogy örülök, mert Noéminek és Gyereknek szentül megígértem, hogy ma hazamegyek, a L. tanárnőnek írandó beadandómmal már megint nem sikerül haladnom, ráadásul Gintli tanár úr volt az utolsók egyike, aki előtt nem akartam volna leégetni magam, és ez rettentően bántja a lelkemet, de legalább a Gondviseléstől kaptam egy comforter hug-ot.

Ez meg Poets of the Fall. Arról híres, hogy igen jó muzsikát művel, teccenektudni.