feeling twenty-two, acting seventeen

Don't stop, never give up, hold your head high and reach the top... *tümtürümtümtüm*

Tudja meg mindenki, hogy csak azért blogolok, mert nem tudok aludni. Egyébként... is megtenném, de talán mégis előtte megpróbálnék aludni. (Szerk.: végül mégiscsak aludtam, de csak azért, mert anyámnak kiírtam a gondom-bajom egy e-mailben. Néha mire nem jó egy anya. Most pedig csak azért blogolok, mert semmi kedvem kérdőívet szerkeszteni.)

Nincs is mit írnom. Illetve van, de nem tudnám megfelelően interpretálni. Miután leszívták a vérem, nagyságrendekkel jobban vagyok. Egyrészt jó volt valami kis saját küldetés, másrészt jó volt újra megbizonyosodni róla, hogy nem visel meg egy vérvétel.

(Egyébként jellemző sztori: Bogika olyan gyorsan közeledett a klinikához, hogy úgy gondolta, leszáll eggyel hamarabb a metróról, ugyanis nagyon nem szeret hamar érkezni. Neki is indult az Üllői út mentén, épp azon gondolkozott, milyen ügyes, pont odaér a 78-as számhoz mire fél 8 lesz. A 78-as számot azonban sehol nem találta, de gondolta, biztos az a nagy, kórháznak kinéző, égnek meredő téglatest lesz a megfelelő. Igen ám, de hiába kerülgette, nem talált rajta bejáratot. Aztán figyelmes lett egy apró cetlire, ami arra utasította, hogy a hátsó gépkocsibejáró felől tud behatolni. Na, neki is indult, épp ki volt nyílva az egyébként távvezérlésű kapu, nagy magabiztosan becsörtetett a hátsó kertbe. Ahogy viszont egyre inkább ágas-bogas és földutas lett a terep, egyre jobban elbizonytalanodott, hogy ez lesz a megfelelő útirány a laborhoz. Tétován megfordult és visszabattyogott a portásfülkéhez, ahol a portás már diadalmas vigyorral várta. Kisasszony, csak nem eltévedt? Hát, igazából a 2. sz. női klinikát keresem... Kisasszony, ez a kísérleti kutatóintézet, itt csak állatok vannak. Kiengedem a kapun, legyen szíves továbbmenni egy háztömbbel és máris egy egész sor klinikát talál. ... Nos, hát így is történt. Bogika megsemmisülten kibattyogott az állatkísérletek fellegvárából és rezignáltan konstatálta, hogy az utca túloldalán egy egész campus várja, tele klinikákkal, melyek nagy betűkkel hirdetik, miből szokták kigyógyítani az embereket. Észrevételéhez csupán annyit kellett volna tennie, hogy jobbra fordítja a fejét. Tekintve, hogy az említett fél 8 már vészesen sok idővel múlt el, Boginak nem volt ideje ezen bánkódnia, nagy lendülettel nekivágott a klinikakeresésnek, és rövid időn belül megtalálta a keresett labort, ahol szerencsére következmények nélkül, hamar sorra került.)

Tehát a kis kaland kicsit feltöltött, ahogy a keddi zsíroskenyér-est is, még akkor is, ha előtte szégyenletesen rossz arc emberek akartak megfűzni egy macifröccs fejében, hogy vigyem fel őket külsősként zsíroskenyér-zabálásra. Hát, végül nem vittem, a macifröccsöt azonban elfogadtam, há há, így alakult. Egyébként maga a zsíroskenyerezés szinte totális mértékben kiesett, de így jár, aki egész este privátol. No nem mintha bántam volna, nem hiszem, hogy tudtam volna jobb programot találni. Talán ez volt a highlight az eddig eltelt hétben, mert azóta sem nagyon találok olyasmit, ami megfelelően lekötne. Látni kellett volna tegnap Szonját és engem: ahogy totális agóniában fetrengünk, hogy nyööööööh, nem tudunk semmit sem csinálniiiii, múljonmárelezanap....... nem tudom... bulihiányom van?

Don't you know it's true what the say, things are sent to try you...

...ez esetben azt teszik próbára, meddig bírom a semmittevést két gondolatrobbanás közt.

A Bosszúállók jól bosszút álltak a keddi szégyentelen jókedvemért, de hát nekik ugye ez a dolguk. Meg kellett állapítanom, hogy másodszorra nézve már feleannyira sem buli, mint először, ráadásul Csaba sem volt ott, hogy jókat derüljek rajta, mennyire fájnak neki a tudományos tévedések. Ott volt ellenben Jézus (aki csak külcsínyben hasonlatos a názáretihez, belsőre erősen gyanítom, hogy nem), hogy következetesen beszóljon nekünk, de hogy is fogalmazzak, szinte már vártuk. Ellensúlyozta azonban egy rakás jó fej is (meg kellett állapítanom, hogy Szegi Andris a kedvenc gólyám), nem beszélve Viviről, akin jó volt látni az izgatott vidámságot a randija után. A tűzlépcső már annyi sztorit hallott, hogy a falak belepirulnak, ha csak meglátnak.

Én meg, miután hajnali 3-ig nem bírtam elaludni, csak idióta 2000-es évek eleji popszámokra dobálni magam, most Bassmentre készülök, hogy végre kicsit elfáradjak valamiben.

Aztán pedig, Magas-Tátra, Spišská Belá, nyugi, természet, Szerb Antal, georallye, Csaba, és semmi más: cseszheti minden és mindenki, az egyetem és a kollégium, meg minden, amit egyébként szeretek de már kicsit a fejemre nőtt, én eltűnök az éterben és semmire sem fogok gondolni. Felmegyek a hegyoldalba, amire tavaly is, lenézek a napsütötte kisvárosra, választok egy random ösvényt és élvezem, hogy semmi nincs körülöttem, csak a fák és persze néhány félvad kutya.

Bizony kérem, így lesz.

plus ça change, plus c'est la même chose

(Eh, most látom, hogy volt már ilyen című bejegyzésem. Nem baj, tulajdonképpen ez pont egy olyan cím, aminek ez jól áll.)

Vannak dolgok, amikért kár bánkódni. Főleg akkor, ha előre láttuk őket. Ilyen az én kéthetes kis szárnyalásom is: tudtam, hogy túl magasan vagyok. Röpültem, mert megtehettem, és mert mindenki azt mondta, röpülj. Most meg vége. Most már azt mondják, ideje kussolni egy kicsit. Szerencsére nem úgy landoltam, mint az albatrosz, esetlenül, ütődve, de azért majdnem... egyetlen szerencsém, hogy tudtam, hogy jó kemény lesz a föld.

A kis rószaszínt gyerekzsivajjal, ollók csattogásával, zúgó ultrahanggal, suhogó belépőkapuval morzsolták darabosra. Nem baj. Az életem így is király, maximum pár dolgot nem értek, hogy miért így történt.

Nem baj.

Most minden lépés fáj. Ha minden igaz, ez még egy darabig így marad. Vajh' mit tartogat még a hét, még hány dolog történik, amitől "my make-up may be flaking, but I smile". Közben leszívják a vérem. The perfect metaphore.

Holnap korán kelek. Csörgő ébresztő és egy rakás keserédes emlék kelt majd, és én majd visszaemlékezem, hogy tulajdonképpen végigvigyorogtam a tegnapot. Tényleg, csak elfáradtam, és...

...mindegy.

...a végén úgyis csak egy nagy röhögés marad.

let the Sun illuminate the words that you cannot find

Fekszem az ágyban, fejem az ablaknál, és hagyom, hogy a tudatom átcsússzon egy másik valóságba. A delírium a mindennapok része: az arcomra sütő nap, a fejem alatt száguldó forgalom sosem emel ki a jelenből, míg a félálomnak olyan érzékletes, zakatoló hangulatot ad, mint egy sajátos mantra, melyben a nyitódó troliajtók, zörgő platók és harsogó dudák adják a szeánsz aum-ját.

Ilyenkor pihenek. Ilyenkor próbálom abbahagyni a folyamatos készültséget, az állandó gondolatáradatot (nem mintha menne). Ki lép ki a liftből, ki ír rám cseten, kivel futok össze a folyosón vagy a a campuson, mikor bukkan fel Ő, mikor valaki más, ezermillió Ő, villog-e a gtalk, egyedül vagyok, vagy nem, szaladni kell-e vagy nem, vajon van-e Szonjánál kávé.

"A nyelvet csak rendszerében lehet vizsgálni. Az elem semmi, az oppozíció minden." Mondtaja Saussure. Én is így vagyok most. Én semmi vagyok, a többiekhez való kötődésem minden. Persze ez így nem igaz, de ha megnézem, mit mondhatok el magamról, mit mondok? Járok egyetemre, azon kívül szinte semmi programom, eltekintve néhány MTT-s kötelezettségtől, ami most még nem aktuális.

Ja, nyilván üres az életem. Annyira üres, mint a Csendes-óceán (hogy referáljak Pi életére). Hogy is táblázhatnám tele a napomat előre, ha sosem tudom, mikor lesz nagyon jó, hogy épp "arra járok", mint Mr Quin? Márpedig épp arra járni a legérdemesebb dolog, amit az ember csak csinálhat. Büszkének lenni magamra, a lányokra, a nagy nevetésekre, a meg nem szűnő randomságokra... jaj de nyálas vagyok. Nehéz erről beszélni.

Villanások ugranak ki ebből az eseménytelen hétből.

Viktor cinkosan rám vigyorog (örvend a szívem hejj...!)

L. tanárnő szeretettel mosolyog rám, miközben megpróbálok felfejteni egy nyelvészeti problémát.

Belekanalazok Csaba sajttortájába, ami a legfinomabb, amit eddig ettem.

Földig érő zebraszoknyámba belekap a szél.

Eszti egy ünnepelt celeb mosolyával integet körbe a Kamara törzsvendégei közt.

A pincér megpróbál mindenképpen legalább két jó poént kicsikarni magából azalatt az 5 másodperc alatt, amíg kikérjük a második sörünket.

Alex arról mesél, milyen, ha kiszívják a nyakát.

A felszálló cigifüstben köhögve ereszkedek le a tűzlépcsőn a szürke pulóveres és a vörös bőrdzsekis közé.

Igyekszem a filmre koncentrálni.

Kálmán az éjszaka közepén felhív (...mint macskát szarni :D)

A Vasember fittyet hány mindenre, amit földrajzból tanultam.

Lökök egyet a lábammal és Charlotte kerekein máris átsuhantam az úton.

Andris nagyon igyekszik valami okosat mondani a mainstream filmekről.

Besenyő Pista bácsi elmondja önöknek, mi hülyeség, mi nem az.

A 8.-on igen lassan indul be a sütő.

Tisztán érzem, hogy föl kell nevetnem, különben nincs indokom az elpirulásra.

Zoli örökké békés fejjel keveri a málnaszörpöt a házmester fröccsbe.

K.A. rám integet a biliárdasztal másik végéből.

Anyám értelmes, hosszú levelet ír nekem.

Csaba begombolja az ingét munkába menet.

Szobatársam hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy elhagytam a 709-es kulcsát.

Félig bosszúsan, félig nevetve ismerem fel a jellegzetes kézmozdulatokat: Czinege úrfi is pont oda ment találkozni, ahová Kincső és én.

És még annyi minden. Izgalmas, csodálatos.

Feel the rain on your skin....

Persze mindenkinek megvan a saját kis problémája, de hát azért vagyunk sokan, hogy ne legyünk egyedül ezekben. Látni valaki arcán, hogy az előbb még szomorú volt és feldúlt, de most már nem az, és már jobban van - ez az egyik legjobb dolog, amit láthat az ember. (Persze az az arc épp én is lehetek.)

Erős kezdés volt. Eltelt két hét, és úgy érzem, a fél szemeszter már a hátam mögött. De most irány haza. Kicsit eszembe kell jutnia, milyen, ha nem a saját készítésű álomvilágomban lubickolok. Persze alig várom majd, hogy újra visszacsöppenjek bele, de most kell egy kicsi anya, meg család, akik a földet képviselik a magasan röpködő lábaim alatt.

Most mászkálok föl-le, mint Natasha a liftben, és minden megállónál valami jó dolog történik.

Azért jöttem ide önöknek, hogy elmondanám, mi hülyeség, mi nem az pt. 2

-= ez a jelenlegi lelkiállapotomhoz képest indokolatlanul keserű bejegyzés lesz, már régóta írom, de kíváncsi vagyok, mit gondoltok. =-




Ó, a gondtalan gyermekkor...!

Amikor csak játszottunk, és felhőtlenül boldogok voltunk!

Ó igen, akkor. Milyen jó is volt. Tisztán emlékszem, hogy kortyolgattam a forró kakaót egy meghitt este, a kutyákkal szaladtam a dombon, hópehelymintákat vagdostam papírból, dalokat énekeltem anyukámmal. Micsoda idill.
De álljunk csak meg egy pillanatra.

Én szívből rühelltem a gyerekkoromat.

Jaj, miért. Nézzük meg.
Mi akadályoz meg abban, hogy most is csináljam ezeket a dolgokat? Ha akarom, bármelyiket megtehetem (bár anya nem mindig ér rá, hogy énekeljen velem, de azért rá szokott), és higgyétek el, ugyanúgy élvezném. Tehát ezek, meg a játék nem lehetnek olyanok, amik csak a gyerekkorhoz köthetők. Akkor meg mi a nagy nosztalgia alapja? Az ártatlanság, az őszinteség? Na ne röhögtessen engem senki azzal, hogy a gyerekek ártatlanok. A legkegyetlenebb életkorszak, ekkor van még benne az emberben a legtöbb ösztönös agresszió, amit a társadalom remélhetőleg kinevel. Ami meg az őszinteséget illeti, már ne is haragudjon a világ, de a társadalom nincs felkészülve a gyermeki őszinteségre (tapasztalat!!!), a felnőtt pedig akkor jó felnőtt, ha a tanult és kialakított módszereivel egyszerre tud kedves ÉS őszinte lenni - amire gyermekkorában még nem mindig képes.
Akkor? Kevesebb volt a problémám? Hogyne. Nem tudtam, mit beszélnek a felnőttek, mi mi alapján működik, de be kellett illeszkednem egy társadalomba, alkalmazkodnom kellett mások szabályaihoz, ki kellett alakítanom egy személyiséget, meg kellett küzdenem egy készen kapott rendszerrel meg a vadidegen többi gyerekkel, úgy, hogy a legritkább esetben érdekelte az embereket, hogy én mit gondolok (mert lo and behold, gondolkodtam). Nyilván ment, mint a karikacsapás. Nyilván nem kellett pénzt keresnem és nem kellett a bunkó kolléga meg a férges kutya miatt aggódnom. Ja. Olyan gondtalan voltam, hogy ihaj.

Tán hülyén gondolkodom, hogy a hátam közepére sem kívánom vissza a gyermekkoromat? Én eleve tisztátalan voltam, amiért gyerekkoromban is voltak problémáim? Vagy elfelejtettem élvezni az életet? Akármilyen sok szép dolog történt velem kiskoromban (ahogy sok szép dolog történik velem nagykoromban is), valahogy baromira nem ezek jutnak eszembe, mikor visszaemlékezem. Ezekről csak tudom, hogy voltak.

Tehát tényleg én vagyok a hibás? Elhibáztam a gyerekkoromat? Megpróbáltam megérteni, mire föl ez a nagy nosztalgia. Másokat ezek szerint nem bántották a társaik? Nem küldték őket a helyükre a felnőttek azzal, hogy csak gyerekek? Nem érték igazságtalanságok, nem nézték őket le az óvónénik, nem alázták meg milliószor a tanáraik, nem rúgtak beléjük az osztálytársaik... nem volt semmi, csak a Nap és a pillangók?

Már nem ejtenek zavarba ezek a szólamok: hiába próbálkozom arra gondolni, mikor is volt gondtalan vagy egyáltalán, jobb a gyerekkorom, mint a felnőttkor, nem sikerül. Ezzel kapcsolatban több gondolatom és emlékem van, és elég sarkalatosak.

Soha életemben nem tudtam értelmezni az ártatlan gyerekkor képzetét, és ezt úgy kell érteni, ahogy mondom. Emlékszem, ovis voltam, mikor apa sokat hallgatta Demjéntől A szabadság vándorait. Abban van ez a versszak: 

"De a gyermeked már észrevett

Bámult tág szemmel ránk,

Mert ő nemrég, s tisztán született,

Nem érti, miért nem látható,

Aki szabadnak érkezett..."

Tisztán emlékszem, hogy én ezt ovis koromban totál hülyeségnek tartottam. Egyrészt fenntartottam az esélyét, hogy valami furcsa véletlen folytán felfedezem a szabadság vándorait, amint épp felhőkről lábat lógatnak, másrészt totál nem értettem, ezek szerint a szüleim régen és piszkosan születtek? Valóban nem értettem, miért nem látható, aki szabadnak érkezett, de azt furának tartottam, hogy olyan szemem lenne, ami a szüleimnél jobban lát, mert ez fordítva szokott lenni.

A másik ilyen esetre akkor emlékszem, amikor kb. nyolcéves koromban egy lehullott platánlevéllel origamiztam a 30-as busz megállójában. Egy egyetemista lány kedvesen megszólított és megkért, hogy hajtogassak neki is egyet. Közben meséltem, hogyan csinálom, majd elbúcsúzott tőlem. Akkor elgondolkoztam, mit mondtam volna neki még szívesen: hogy nem értem, miért tartják a felnőttek a gyerekeket valami fura szerzetnek, és nem vagyunk mi varázslények, ugyanúgy a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, mint ők és ugyanazok a vágyaink és bajaink, mint nekik. Mert már akkor, nyolcévesen frusztrált ez a kicsi-szent-lény paradigma.

Meg egyébként is, hol voltak az ártatlantól azok a gyerekek, akik engem körülvettek! Akik állatokat kínoztak, a legváltozatosabb csúfneveket találták ki rám, megdobáltak órán, kipécézték egy osztálytársamat (vagy engem), önzők voltak, kegyetlenek, gátlástalanok, sőt, néha egyszerűen gonoszak... ezt sírják vissza most felnőttkorban? Újra meg szeretnének rugdosni valakit - vagy éppen azt akarják, hogy megrugdossák őket?

(érdekes, hogy az angol irodalomban erősen jelen van a gyermeki kegyetlenség motívuma, az orosz irodalomban viszont a gyermeki ártatlanságot szinte mitikus szintre emelik - abban az országban, ahol a cárpalánták kedvelt mulatsága volt magasról kidobni a kiskutyákat és megnézni, ahogy kiszenvednek...)

A felnőttek hozzáállása pedig olyan flegma és álszent volt, hogy legszívesebben visszamennék az időben, mint a Butterfly Effect-ben, és felnőtt aggyal a szemük közé ordítanék, hogy egyesre vizsgáztak minden értékelhető emberi tulajdonságból. Mindig azt mondták nekem, ha valami bajom volt, hogy ugyan, addig örüljek, ameddig gyerek vagyok. Meg a másik kedvenc mondásuk: "Probléma? Ne idegesíts már, miféle problémád lehet neked?" Nos, én elhittem készséggel, hogy gyereknek lenni akkor is jobb, ha most ez nekem nem tűnik fel (tekintve, hogy én felnőtt még nem voltam, ők meg már igen), de hogy ne legyenek problémáim...? Csak azért, mert nem olyan szintű problémáim vannak, mint hogy a bedőlt devizahitelemmel hogyan tartom el a családomat, attól még az én problémáim is okozhatnak nekem gondot! Hogy megrendíthet egy gyermeket, ha felszámolják a játszóhelyét vagy igazságtalanul osztályfőnökit kap...! De hát... nem.

De hát miért beszélek én úgy a gyermekkoromról, mintha az életem traumája lenne? Miben volt olyan szar? Egy jó családban jó tesókkal jó suliban, mindenféle hátrány nélkül, egy több téren is tehetséges, rendkívül okos kislány voltam: semmi okom nem lehetett a panaszra (és ezt gyakran az orrom alá is dörgölték). Jó, nyilván nem olyan egy fogyatékos nővér mellett felnőni, mint egy nem fogyatékos mellett, és ez sok figyelmet elvont rólam, de kötve hiszem, hogy ellenkező esetben sokkal jobban odafigyeltek volna rám. Anya mondta, hogy ha a nővérem egészségesen születik, valószínűleg elkezd karriert építeni. Tehát nem ez volt a baj... akkor? Bennem volt a hiba?

Milyen gyerek is voltam én? Nem valami kedves, az tény. Rettenetesen szerettem volna népszerű lenni, de sehogy sem sikerült. Ellenben már kiskoromtól kedve nagyon sok "felnőttesség" volt bennem, és nem szíveltem, ha üngyüribüngyüri kislánykaként kezeltek. Iszonyatosan önérzetes voltam, az igazságérzetem csakúgy tombolt. Nehezen nevettem vagy mosolyogtam, általában egyedül játszottam, történeteket, kalandokat találtam ki a játékaimnak, és minden Barbie babám "lelkére" nagyon ügyeltem. Szerettem egyedül lenni, virágot szedni (addig, ameddig már a virágot is sajnálni nem kezdtem, hogy letépem), és magamban énekelgetni. Rajzolni is jól tudtam. A könyvek közül mindig azokat szerettem jobban, amik felnőttekről szólnak, nem gyerekekről. A támadásokkal szemben védtelen voltam, ellenben nagyban növelték a mogorvaságomat. Viszont nem voltam rosszlelkű. Mindig védtem az állatokat, még a hangyák lefújása ellen is vehemensen tiltakoztam, senkit nem bántottam csak azért mert megtehettem, még a Tom és Jerryt sem bírtam elviselni a brutalitása miatt, apámnak mindig könyörögtem, hogy ha nem ereszti vissza a kifogott halakat, mihamarabb verje fejbe őket (ezen nevethettek, de fontos volt. Más esetben akár félóráig is hagyta volna őket a hajó farában, amíg a szemem láttára meg nem fulladnak.) Tulajdonképpen totál zsákutca voltam. A bájosság és vidámság, amit szeretnek a gyerekekben, nem volt meg bennem, ellenben a védtelenség, az eszképizmus, a felnőtt gondolkodás felé való vonzódás mindig is insipirált, de kortársaim közt inkább csak hátráltatott.

Bármennyire is sokat hibáztak a szüleim a gyerekkorommal kapcsolatban (bár nem többet, mint bármelyik szülő), kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyáltalán nem volt hátrányos gyerekkorom, a dologról senki sem tehet: a probléma az volt, hogy nekem pár évig gyereknek kellett lennem. Hogy azok a mankók, amik most támogatnak engem - az élettapasztalat, a tájékozottság, az emberismeret, a bölcsesség, az önuralom, az, hogy már csak korom okán is hajlandóak komolyan venni - nem álltak rendelkezésemre.

És hogy mikortól nem voltam gyerek? Ezen elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy akkor, amikor igazi barátokat találtam úgy, hogy ők már felnőttként tudtak kezelni. Mert ők már felnőttek is voltak. Hogy természetes tulajdonságaimat végre értékelték, a szerzetteket - melyek a többiekhez való hozzáállásomat csiszolták - tisztelték. Tehát kb. 16 és fél-17 éves koromtól, a Burning Symphonyval. Voltak ennek előfutárai (Kari, Máté, a KvízPartosok), de ez volt az igazi váltás. És nem igaz, hogy gyereknek lenni jobb, legalábbis nekem nem. Felnőttnek lenni jobb, mert akkor kezdi el elhinni a világ, hogy te egy személy vagy.

De ezek szerint másoknál nem így volt. Nem tudom, hogy az én egyéniségem furasága-e az ok, vagy őnekik jobban áll-e a gyerekség, mint a felnőttség, esetleg visszasírnak-e valami nehéz/megbánt döntés vagy időszak előtti állapotot... nem tudom. De nekem vigasztaló gondolat, hogy életem virágkorát nem egy rég elmúlt állapotban érzem át, amikor nem is volt egészen kifejlődve a tudatom. És tudjátok, mit? Azóta sokkal jobban élvezem a természet közelségét, a réten át biciklizést, vagy anyám ölelését: mert végre érzem, milyen dolog is ez, és hogy tehet boldoggá. Ilyen megértést és feloldódást gyerekkoromban aligha találtam volna.

Valószínűleg ezért is gondolják sokan azt rólam, hogy nem szeretem a gyerekeket. Tény, hogy nehezen tudok mit kezdeni velük (ez gondolom az egyéniségem sajátja, valahogy hiányzik belőlem az anyáskodó-gén), de ez így hazugság: sokkal toleránsabb vagyok a kisgyerekekkel - és az anyákkal - szemben, mint a társadalom nagyja, és egyáltalán nem zavar, hogy léteznek. Az igazság az, hogy sajnálom őket. Sajnálom őket, amiért még kicsik és kiszolgáltatottak, és olyan sokat kell még küzdeniük az életben, hogy kényelmesen érezhessék magukat a világban.

Készséggel elhiszem, hogy vannak, akiknek a gyerekkoruk tényleg felhőtlen (najó, kvázi felhőtlen) volt. Csak nem sok ilyenről hallottam. Nem is sokat beszélgettem róla, ami azt illeti. Nórival beszélgettem erről sokat, mert vele lehetett a legjobban: örömmel döntögettem le vele a gyermekkor idealizálásának hazug falait, hogy végre beszélhessünk egy olyan traumáról, amiről soha a kutya sem kérdezett minket. Amikor gyerekek voltunk, azért, amikor már nem, azért.

Azok az emberek, akik a legjobban szeretnek engem, mind azt akarják, hogy egy kicsit több könnyedség, kevesebb önvád, kevesebb szorongásra való hajlam legyen bennem. Semmi okom az ilyesmire - csak a gyerekkorom. Amikor valahogy sehogy sem tudtam jó lenni senkinek, csak és egyedül azért, mert önmagamnak születtem.

...and all I wanted was just to have you

Nahát Bogáta, itt vagy, tele élményekkel, mégis képtelen vagy blogolni? Na ja, annyi az élmény, hogy már rég elmaradásban vagyok, ráadásul egy kicsit nyomás alatt is érzem magam: ennek a bejegyzésnek jónak kell lennie. Be kell bizonyítanom, hogy jól írok. Hát, eh, akár jól, akár nem, most ez lesz, amit kaptok.

Amit én kapok. Ez az iszonyú sokszínűség, ez az állandó érzelmi forrófürdő. A kollégium, a kapcsolatok, a tennivaló, a bizalom.

A sörpadoknál ülve a sokadik Pepi koccan a sokadik macifröccsel. Fáradt-pihent, szomorú-vidám emberek gyülekeznek, elmennek, gyülekeznek újra, megértően vagy éppen gunyorosan hallgatják a másikat, cukkolás van, kirepül a söröskorsó a kézből, harsány nevetések lepik el a kertet, az asztal alatt összekoccannak lábak, láng lobban a kis műanyag szerkentyűből, a füst kibocsátói igyekeznek, hogy az eredmény ne azonnal az arcomba menjen (úgyis belemegy). Téma van, nincs olyan, hogy nincs, Zoli rendíthetetlen nyugalommal készíti a bűnre csábító étlap tartalmát. Hosszú, lusta esték ezek, mégsem akarjuk sosem, hogy véget érjenek: talán a büfé légköre adja, hogy ilyenkor igaznak érezzük, hogy miénk a világ. Itt van minden, amit csak akarunk.

A nevetéstől úgy érezzük, kiugrik a tüdőnk. Igen, mi válogatott társaság vagyunk, méghozzá egy olyan ember válogatása, aki elterjedt vélemény szerint elég jó emberismerő. Egy szociális ínyenc, mi pedig a kiválasztott menü vagyunk. Igyekszünk rászolgálni. A kaja vegetáriánus, a borok finomak, a tetőről szép kilátás nyílik néhány ferencvárosi tűzfalra. Egyre többen és többen leszünk, egyre nagyobb a választék, mire én már csak azon kapom magam, hogy szorongatom a borom, egyedül ülök és gyönyörködöm az emberekben. Milyen kevéssé ismerem én őket, mégis milyen otthonos, hogy itt vannak, mindegyikről sok mindent tudok, sok közös megpróbáltatáson estünk túl, sokszor láttuk egymást dolgozni/előadni/veszekedni/elfáradni/diadalmasan mosolyogni, most meg itt vagyunk, ez a kis közösség, ez a fél falura való ember, és lám, itt vagyok én is, és hogy ezek itt mennyire szórakoztatók...! Csak győzzek mindenfelé figyelni. És én még tartottam ettől a bulitól, nem éreztem magam rendes MTT-tagnak: egy frászt nem vagyok az. Ugyanúgy otthon ez nekem, mint a többi jelenlévőnek.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy a tűz vidáman pattogott, de ez igazából csak akkor volt igaz, amikor nem felejtettek el fát rakni rá. Megjöttem - és ezt az emberek észrevették. Valaki voltam: leültem és odajöttek beszélgetni, sok ismerős arc, mind olyan kedvesek... hogy is tarthattam antiszociálisnak magam? Egyik pia jött a másik után. Én ültem és néztem, ahogy alakul a fiatalok élete. Sosem voltam egyedül, mégsem kellett igyekeznem, hogy jól érezzem magam. Nóri bolondozott a fiúkkal, Vivi hol vidáman, hol szomorúan beszélgetett a világgal. A sörpad felborult alattam. Egy srác merően nézett - idővel oda is jött hozzám. Megtanultam leírni egy 2-est a levegőben, majd hullámvonalat, csettinteni és elengedni - még ha nem is sikerült olyan kecsesen és elegánsan kivitelezni, mint a mellettem ülő fiúnak. A kertet az én zeném töltötte be, és az embereknek nagyon tetszett: azt hittem, kidurranok a büszkeségtől. Egy tál leves: ez volt a bónusz, szigorú fejadag és extra tantaloszi kín, amíg megvárod, hogy ehetőre hűljön. Tánc a pislákoló tűz körül, még ha olyan is, amilyen. Random. Hülyeségek. Amit csak nem szégyellünk.

A fejemet hátrafordítva egészen elöntött az érzés: a múltban vagyok. Ez nem itt van és nem most. Maximum 16 éves lehetek, és ez egy tali. A káprázat egy másodperc töredékéig tartott, és amint újra előrenéztem a zuglói járdán, visszakerültem a világba, de akkor és ott elöntött az érzés. Semmit sem változtam azóta, akkor is pont annyira önmagam voltam, mint most, 22 évesen. De ők sem. A szüntelen nevetni akarás (és nevetés), a kergénél kergébb ötletek, a megrökönyödött emberek, akiket hátrahagyunk - mindez annyira igazi volt, hogy nem lehetett szimplán nosztalgiatalálkozónak tartani. Hamar elfáradtam, tulajdonképpen rosszkor is jött a találkozó, de úgy mentem haza, hogy istenem, ezek az állatok, ezek a random kiválogatott emberek a semmiből, akik mégis olyan fontosak lettek nekem, ezek a totális idióták, ezek az életben nem fognak változni, még 80 évesen is fogócskázni és járókeret-viadalozni fognak, meg rictusemprát kiabálnak egymásra, és azzal fognak viccelődni, hogy titokban megcukrozzák egymás gyanútlan töltött káposztáját, esetleg belerejtenek egy aranygalleont... jaj ti, népek.... mikor volt 2005?...

Egy papírrepülő landolt előttem a kockás asztalon. Arra néztem, amerről jött: dobója mohón bámult engem. Elmosolyodtam és visszadobtam, nyilván bénán, a repülő a cipője orránál kötött ki. A társalgás ment tovább. Hogy is jutottunk idáig? Hogy gyűlt össze ennyi ember? Hogyan toltuk össze az asztalokat, hogy lett három korsó sör az egyből, hogy lett hirtelen a 8 órából fél 12? Miféle ördöngösség játszott közre abban, hogy betegre szórakoztuk magunkat egy totál átlagosnak szánt estén? Hogy kezdtünk el repülőket hajigálni? Mi is volt az a bizonyos auschvicc? Mi ez a varázslat?

Ezekre a kérdésekre akkor sem, most sem kerestem a választ. Egyet akartam: ne múljon el. Bárcsak örökké rácsodálkozhatnék, mennyi jó fej ember vesz körül, mennyire szeretem ezeket a lányokat, bárcsak örökké tartana a korsó söröm és örökké lenne mit mondanom ennek a rakás embernek. Bárcsak örökké bámulna rám mohón a papírrepülő dobója.

Micsoda forgatag, micsoda zaj, milyen fékevesztett randomság! Micsoda színes társaság! Ilyet nem látott hetedhét ország, mint ami egy átlagos józsefvárosi albérletben csak úgy megtörténik. Magyarul beszélgetnél? Angolul? Házi készítésű fényt innál? Ordítva nevetnél a válogatott hülyeségeken? Haramia-dalokat énekelnél? Karjaidat lengetve, fékevesztetten táncolnál? Minden szembejövőt megölelnél? Tedd. Szabad. Tedd meg a világnak, hogy leraksz a küszöbre mindent, amit hoztál, ami nyomaszt, amiben kételkedsz, és lásd csak azt, ami ott, akkor, előtted van. Ne csapd szét magad: számítanak rá (minden ilyen buliban szétcsapja magát valaki), és attól kezdve te leszel a mérce ("akárhogy is, legalább nem voltam olyan alpári, mint xy"), és lehetőleg ne is legyél mérges vagy szomorú, mert biztos nem akkor fogod megváltani a világot. Inkább egyél még egy kézzel nyújtott sótlan pizzát, hallgass meg egy word joke-ot, szívj be némi second-hand (second-lung) nikotint és vesd bele magad a kalimpálva táncoló forgatagba, hátha maga Katona Dávid is felkér egy csimpánzkeringőre.

Reggel úgyis meg fog lepni, hol ébredsz.

És amikor egyedül vagyok. Végtelen mennyiségű ágy, napfény, kilátás, rendezgetnivaló. Tiszta, takaros fél szoba, nekem kedves tárgyak úgy rendezve, ahogy én akarom. Még egy elmosogatni való kés, még egy felragasztani való emlék. Szentély. Felnőtt létem szentélye. A tolkienes takaróm, a varázsteám, a szívemnek kedves serpenyő, kés, körömvágó olló. Ülök az ablakban, teát kortyolok és Istenről olvasok, hogyan tart meg egy kis fiút egy bengáli tigrissel az óceán közepén. Minden nap újra rácsodálkozok, milyen jó élni, reggelit készíteni, mosogatni, megtervezni az ebédet, rajzolni, bebújni az ágyba... élmény minden perc.

Veletek és velem.

Most és minél tovább.

Itt, a város fölött.

majd lesz jó bejegyzés is, de ez jobban az ujjamra állt

Jó, na. Elmondom, mi van. Ha elkezdek blogolni, olyan szomorúság és magány kerít hatalmába (főleg amiért "nem igazán végeztem a dolgokkal", ahogy az előbbiben írtam), hogy egyszerűen lefagy a blogolóizmom. Ami van. És ez rossz. Pedig van gondolatom, Jó meg rossz.

Először is magyarázzatok el valamit, ha el tudtok. Miért van olyan tanár, aki csakis azért tesz fel kérdést, hogy rossznak tartson minden választ rá? És még csak nem is ennyi. Ha nehéz és nehezen feltérképezhető kérdés lenne, akkor még talán érthető lenne, hogy nem válaszolunk. De hogy látszólag evidens kérdést tesz fel, aztán leolt mindenkit, aki az eddigi tudása alapján válaszol... mondok egy példát.

Szófajtan-alaktanból a Magyar Grammatika volt a tankönyvünk. Egyetemi tanárok írták, akik minket is tanítottak, minden benne volt, ami a vizsgához, illetve a kognitív szemléletű nyelvfelfogáshoz kellett, úgy is hívtuk, hogy a Fehér Biblia. Ebben volt ez, hogy:

-A képző megváltoztatja a szó jelentését......

-A jel módosítja a szó jelentését........

-A rag kijelöli a szó mondatbeli szerepét.......

Ekkor a tanár felteszi a kérdést: mi a képző jellemzője? Mondom, az, hogy megváltoztatja a szó jelentését. Erre úgy néz rám, mint aki legalábbis azt állította, hogy tűzre minden Bibliával. Azt mondja, ez életveszélyes tévedés. Na jó, de akkor miért tanultam ezt két évig ugyanezen az ELTE-n?...

Azt kérdezi, milyen toldalékok vannak. Válaszoljuk: prefixum, infixum, suffixum. Wrong, kiált a tanár, mert a suffixum nem helyes, postfixum van, melynek változatai a suffixum és a flexió. Na de nem magyar grammatikában, hanem a németben, amit tévesnek tart! De minket nyilván le kell oltani.

Persze, ha nem válaszolunk, az a baj. Ha nem tudjuk, hogy érti azt, hogy milyen csoportjai vannak a nyelvi jeleknek, nyilván mi vagyunk a hülyék, amiért hallgatunk kukán, mert nem értjük, mi szerint. De nyilván, műveletlenek vagyunk, jaj.

Másik kérdés: mi a flektáló nyelv. Mióta az eszemet tudom, a németet mondjuk rá példának. Mondom, a germán nyelvek. Erre majd' leszedi a fejem, mint mindenki tudja, a sémi-hámi nyelvek flektálnak, nem holmi német. Faszom.
(Később megjegyzi: ja, egyébként a német is flektál.....)

Mondjunk példát arra, hogy a rag nem zárja le a szót. Ez volt a leggyönyörűbb: a legeslegritkább eset az ilyen a magyarban( a rag majdnem mindig zárja a szót), és én épp véletlenül emlékeztem a kiakolbólít szóra, melyben a ból az rag, míg az ít az képző, és a grammatikatanár direkt felírta a táblára annak idején, hogy íme, egy kivétel. Így tehát megneveztem. A tanár csak vetett egy megvető pillantást rám és azt mondta, menjünk tovább.

Itt volt az az eset, hogy nem hagytam magam. Azt mondtam, ez igenis példa. Óra végén vallotta be, hogy valóban, ez tulajdonképpen jó példa volt. De majdnem lehúzott a vécén addig.

Hát tudjátok mit, a faszom abba, hogy ganénak néznek minket az ELTE-n. És kibaszottul nem ez az első. Egyik órán kifejezetten ingyenstatisztikát kell szolgáltatnunk az MTVA-nak, kreditért, és MA-s létünkre meg vagyunk lőve, 10 fős szakon nem hirdetnek meg más órát, tehát a képlet egyszerű: vagy kinyalom egy általam zsigerből utált orgánum becses seggét, vagy nem diplomázok le. Ez van, más nincs. És viseljem el, hogy egy önkényesen látogatáskötelessé tett kollokviumot hallgassak, amin az előadó konkrétan hülyének néz minket. És nem elég, hogy marketinget tanít a hülye bölcsésznek, aki "úgysem jó másra, hadd tanuljon valami értelmeset is", de olyan mértékben hülyének van nézve, hogy azt én 5 évvel ezelőtt sem viseltem volna el egy kistanártól, anno gimiben. ("Jó, hallunk olyat sokszor, hogy projekt, de ki tudná megmondani nekem, mi a fene lehet az, hogy projekt?" "Mit szimbolizálhat az, hogy a Balaton Soundon Heinekent csapolnak, a Szigeten pedig Drehert?" "A Rama margarinnak vajon magasabb a presztízse, mint a Delmának?") Tehát a jó édes kurva anyját az MTVA-nak és a baromi professzionális előadójának. Így az arcába. És nem a levegőbe beszélek, anno volt, hogy sírt a kistanár csak azért, mert rájött, hogy butább nálam és állatira nem tud válaszolni a kérdésemre. Gimiben ezek szerint nagyobb volt az érdekérvényesítő képességem, mint egyetemen. Ott tudtam kihez fordulni jogorvoslatért, itt pofabe.

Igen, most anyáztam egy nagyot! És jólesett! De majd írok pozitívat is, ha egyszer el jutok odáig jól.

de mindhárom közül legnagyobb a szeretet

Nagyon szép temetés volt. Csendes, meghitt. Tele volt virágokkal, meg szalagokkal. A fájdalom és a belenyugvás lengte körül a koporsót. Emberek jöttek, ismerősök, ismeretlenek, őszintén szólva nem nagyon törődtem velük, de mindegyiküknek örültem, hogy eljöttek.

János bácsi, a lelkész talán még soha nem beszélt ilyen szépen. Mamika vejeként ő maga is jól ismerte és szerette, és ebben a tudatban minden szó más színben tűnt fel.

Szépek voltak a koszorúk, a temető dolgozói diszkrétek és ügyesek, azon kaptam magam, hogy örülök, minden milyen méltó Mamikához. A szívem egyre inkább összeszorult, a koporsó látványától, majd a szertartástól, majd a kocsiba tevéstől, majd a kriptába eresztéskor. Minden egy újabb arcomba tolt bizonyíték volt, hogy nincs tovább. Csak néztem a feldíszített sírt, amin az én nevemmel is pihent egy koszorú, és finoman nógattam magam: gyerünk Bogi, hidd már el. Elmúlt az ideje a tagadásnak és a tiltakozásnak.

Aztán vége volt. Kicsit olyan volt, mint felébredni: nyomás a kocsiba, össze ne sározzuk magunkat (szakadt az eső), irány a kertvárosi ház, figyelj, ki nem boruljon a saláta. Nehezen kapcsoltam, nem szívesen engedtem el ezeket a gondolatokat: úgy éreztem, nem végeztem még velük. De ha menni kellett, akkor menni kellett, ha szóltak hozzám, válaszolni kellett, és lassan az embereknek megjött a bátorságuk ahhoz, hogy szóba álljanak velem (a temetésen eléggé kerültek engem, mi tagadás, én is őket).

Békés, a lehetőségekhez mérten jó hangulatú állófogadás volt. Az emberek nem szeretnek szomorkodni, pláne csoportosan, ráadásul a családtagok többsége nagyon szeret beszélgetni egymással, úgyhogy nem volt panasz a hangulatra. Mamika is örült volna, ha így látja a családját.

Fájdalmas, nehéz, szívet tépő volt a tegnap, de meg kellett történnie. Talán már én is nyugodtabb vagyok - legalábbis már nincs mitől félnem.

Nem ragozom tovább. Ez volt az utolsó bejegyzésem Mamikáról. Sajnálom, hogy ilyen sokat terheltem ezzel a társaságot, de sokat jelentett, hogy ennyit írtam róla.

(Kérlek hallgassátok meg az egyik legkedvesebb dalomat. Nemcsak most, eddig is mindig ez adott erőt nekem, ha szomorú voltam.)

(00:38-tól indul)