Facebookon őrjöngeni nem menő, így őrjöngök blogon. Nem elég, hogy egy rohadt napra sem képesek visszaszolgáltatni nekem a szerencsétlen útlevelemet, aminek az a kellemetes eredménye lesz, hogy dupla árat kell fizetnem a vízumért. De. Aztán ilyet írni nekem, hogy. "Another thing is our Final Departure Meeting which will be on 11th of May. Can you attend this event? As stated in your Program Agreement: "CCUSA organizes a mandatory Pre-Departure Orientation Meeting (PDOM) in Hungary to give detailed information about the J-1 visa program rules, camp rules and camp life in the US. Visa regulations require that you attend this meeting. Failure to do so can result in cancellation of your program without a refund. The date of this orientation will be Saturday, May 11, 2013. Time and exact place in Budapest will be announced a week before the meeting." This is another big problem, so you may have to skip your tour in russia if is possible." So you may have to fuck yourself, if possible. I am not fucking skip my bloody tour to Russia. Especially not for some stupid orientation meeting, about which your very colleague said was useless and boring as hell. (Anyway, thank you for announcing the time and place a week before the meeting, when I depart on the 2th!!) Áááááhhhhhh, valaki gyújtsa fel a CCUSA-t!!!!
A verőfényes napsütésben törpilla-mozdulatokkal szökelltünk Nórával az Ajtósi Dürer soron. Végiggarázdálkodtuk a Récsei CBA-t, hazafelé úton ecetes karfiolt eszegettünk, a színtiszta "haters gonna hate" jegyében. Határtalanul boldogok voltunk mindketten a tavaszi szellőben és a bennünk nyíladozó örömteli rácsodálkozásban.
Kálmán a szokásos stílusában magyarázott, Szonjával alig győztük nyelni a röhögést. Feltámadt bennem, milyen iszonyúan de nagyonnagyon szeretem ezt az embert, és milyen jó, hogy az életemben van. Valószínűleg senki nem olyan indokolatlan az egész világon, mint Kálmán. Két értelmetlenül bolond sztori és WTF-jellegű új szokás között valahogy a világ könnyebb és az élet jóval elviselhetőbb.
Szonjával ütemesen rogyasztgattuk a térdünket és közben egyre csodálkoztunk, milyen iszonyú jó zene ez a Mary Popkids. A kissé gyér de lelkes közönség boldogan ropta körülöttünk. Rápillantottam és belevigyorogtam a sörömbe. A világ legjobb barátnője!
Problémáim gyökerei elburjánzottak. Az MKB bankos pénztárosnő kedvessége úgy kellett, mint egy falat kenyér az esős, barátságtalan napon, amikor elmentem mindenféle ügyintézni. Burgerné metsző pillantása, L. tanárnő gúnyos vigyora, amikor rajtakapott, hogy lógtam, a CCUSA-alkalmazottak akadékoskodásai, a huszonnyolcmillió igazolványkép-készítés (igazolványképet készíteni megterhelő dolog...), a problémák a bicajommal... úgy éreztem, eret vágok a végén. De helyette szimplán akkorát estem a biciklivel, mint egy tanyaló, egyenesen egy járókelő lába elé. Ekkor az a legjobb, amikor idősebb arra járó emberek merő jó szándékból megpróbáltak megtanítani biciklizni. Nyilván azért estem el, mert esőben a pesti belváros közepén, egy rakat málhával felszerelkezve állnék neki biciklizni tanítgatni magam...
Az a baj a biciklizéssel, hogy lassan kezdek függő lenni. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy úgy tekerek, mint egy megszállott, különösebb tekintet nélkül az időjárási viszonyokra, és persze figyelek a környezetemre, de mindig azon kapom magam, hogy erővel kell visszakormányozni a figyelmemet az úttestre. Persze hülye gyalogosok meg hülye autósok, nem beszélve a troll biciklistákról, akiket megelőzök, majd a piros lámpánál beérnek és újra elém vágnak, amikor zöldre vált... mehh, egyszer valami nagyon el fog ütni.
Indokolatlan, állapítottam meg vigyorogva, amikor csütörtök reggel 6-kor konstatáltam a szomszédos ágyon alvó Yzakot. Eszembe jutottak a szerda este/éjszaka eseményei, az antipartyarckodásom, a többiek indokolatlansága, meg hogy hogyan jutottunk oda, hogy végül én szállásolom el Yzakot, amikor fél 9-kor órám van, és persze NYILVÁN nem írtam meg a leckét... de hát az Ajtósi Napok már csak erről szól, váratlan helyzetekről és spontán nyakunkba szakadó lényekről.
Dombra föl, dombról le, bajusz és pálinka, Szonját befalazzák, rekordidő alatt tömök az arcomba egy egész csípőspaprikát (majd lángra lobbantom Vivien haját a leheletemmel), mozgáskoordinációjukat vesztett egyéneken kuncogunk, nyelem a cigifüstöt, reped a dobhártyám (Alejandro!...), Barátok Közt-háttérvokálozok, a tűzlépcsőn 5-en vehemensen tárgyaljuk az MBTI-t, Nóri sz*rrá savaz, hogy milyen szánalmas kis introvertált vagyok (ízelítő), Alexről kiderül, hogy INFJ, ami durva.
Nem tudom egészen pontosan, hogy lehet, hogy valaki, akivel nem szoktam beszélni, csak bulikon találkozom, hogy lehet egy helyen és egy időben annyira "megfelelő", amennyire ez így a csütörtöki bulin történt. A végtelen mennyiségű közös tánc, a nem számolt korty sörök, egy nagyon jó és kellemes beszélgetés utána. Minden alkalommal ugyanaz, és minden alkalommal csak akkor. Hogy miért? Mióta keresek én indokokat? :D
Pimaszul gyönyörű az élet! - gondoltam, amikor csütörtök reggel kibámultam az ébredő városra a 7. emeleti ablakon. Eltekertem a Mechwart ligetbe, szívtam magamba a napsütést, felültem a hintára és fél órán át csak lengedeztem. A másik hintán egy szerelmespár turbékolt épp, de nem törődtem velük, sőt, gyakorlatilag illettek a képbe, a napsütötte vidám városba, mint egy illusztráció egy kódex szélén.
Valóban egy kicsit túlságosan introvertált voltam, az elmúlt héten. Halálra fáradtam a puszta gondolkozás és érzés tényétől, elmászkáltam, kisodródtam, negligáltam, majd kitártam a hatalmas ablakunkat és indokolatlan ugrálásba kezdtem. Hé pink színekben pompázó felhők, hess innen! Vagy ne? :D
"Vissza kellene festenie a haját eredeti barnára, és akkor igazán maga lenne a tökéletes nő, kisasszony, olyan természetesen szép!" - mondta a random törzsvendég a Kamarában. Zavaromban nagyot nevettem. Mostanában a figyelmem töredékét szánom a külsőmre, olyan kis boldogan megbékéltem a fizimiskámmal, és akkor jönnek ilyen bókok! Ráadásul pont attól az embertől, aki egy hónapja még engem egy laza mozdulattal megkerülve nyomta a Ferrero Rocher-t Eszti kezébe, boldog nőnapot kívánva neki.
"Szeretem ha Bogi magyaráz, mert olyan jól össze tudja szedni a dolgokat! Hallgatom és megnyugszom." - mondtaja Szonja. Tényleg ilyen lennék? :) Szörnyen jól tudnak esni a dicséretek, amiket idegenek adnak, de amikor egy hozzánk nagyon közel álló ember állapít meg ilyet, az ember szíve egy kicsit elolvad és végigkering az ereiben.
Ma este Paddy. Mintha nem tomboltam volna eleget eddig... de tudod, hogy ez is nagyon menő lesz. A többi pedig... igazodik.
Vitt és vitt a biciklim, városligeti ejtőzők, öntudatos angyalföldiek, újpesti kátyúk és rejtett patakátkelők közt. A címet tudtam, a címzett nem tudta, hogy tudom. Csak egyszer tévedtem el és csak egyszer ütöttek el majdnem. El, el a kolitól, el attól, amit magam mögött hagytam. I love the sound of you walking away...
Vitt és vitt a biciklim az egyre metszőbb hidegben, őrjítően inspiráló zenék között, át a patakon, a rögös utcákon, folyamatos lejtőn, miközben alig használtam a nyerget tekerés közben, végig a furcsa kis jobbkezes utcákon, el a mosolyucca mellett, végig a megszokott úton úgy, hogy egy pillanatig sem gondoltam rá, miért megszokott. Könnyűnek és gondtalannak érezem magam, az egész világot csodálatosnak láttam. Iszonyúan boldog voltam, annyira, amennyire már rég nem. Túl hamar értem haza, az agyam vaskos lemaradásban volt a testemhez képest földrajzilag.
Hát erről szólt a napom.
A köztes időben pedig Narniában voltam. Nem tudtam, hogy a Szilas-patak egy dimenziókapu, de annak bizonyult. Tornyosuló hobbitlyukak és terpeszkedő intézmények olvadtak egybe dacos természeti képződményekkel, a beépítettség természetessége gúnyt űzött az eredeti állapot zabolátlanságával, a patak tágas terei és végtelen nyugalma fityiszt mutatott a dübörgő autópályának. Nem voltunk sehol. Se Pesten se vidéken, se erdőben se településen, sem a valóságban, sem egy álomban. Az idő ennek rendje és módja szerint folyt ki a kezünk közül, míg tétován próbáltunk "valami értelmeset mondani", ami persze nem sikerült de mégis, érzékeltük a környezetet, mégis valahogy szürreális volt az egész, ahogy a borult égből ide manifesztálódtunk ebbe a valótlanságba.
Talán ennek sincs értelme. "Vagy nem tudom."
De ha nem lenne, nem történt volna meg. Nem akartuk volna, hogy megtörténjen, és nem tett volna ilyen rettentő boldoggá.
Otthon, ledobva a cuccaimat, jólesően konstatálva, hogy az élet király, megpróbáltam belevetni magam az Ajtósi Napok hangulatába és elintézni oly sok lemaradásomat, megcsináltam életem harmadik croque madame-ját, egyeztettem x barátnőmmel, játszottam a magabiztos, közismet fiatal lányt, aztán... már megint hajnali fél 2 van és nekem volt energiám másodszorra is betegre kommunikálnom magam, közben szabadságra küldeni a magabiztosságomat és az életem összes "fontos teendőjét".
Hogy miért, azt majd... azt valószínűleg soha nem fogom tudni!!!
Ez az egész olyan, mint Káp. Nagyon megalapozott és indokolt és jó, közben pont ugyanannyira az ellenkezője is... de talán pont ettől jó?
Az agyam még mindig alaposan kimosott állapotban pihegett a koponyámban, a gyomrom korgott, a kabátom még nyirkos volt, csak a körülöttem sündörgő dörmögő alak ("gyönyörűszépseggevannagyonformásseggevanannyiragyönyörűasegge....") emlékeztetett rá, hogy az Árpád-híd mulatságosan szánalmas környékén vagyok. A kocsmában alaposan megbámultak, hogy ki ez a fehér kabátos konszolidált királykisasszony, aki ráadásul egyedül jött, a csapos hölgy megvető arccal lecsapott elém egy sört. Alig 10 perc telt el, és az este másik fele, a csapzott, hosszú fekete kabátos leányzó némi viharral lehuppant elém, kigabalyodott a kék füleséből és megrázta vörös tincseit.
Dőlt belőlünk a szó, mint mindig. Különösebb tekintet nélkül a kulturált társalgás szabályaira, felvettük a kocsma szellemiségét és csak mondtuk és mondtuk, szinte mindegy is volt, hogy mit, ja ez megint hülye, képzeld velem ez történt, mi, nemmondod, és az hogy van, hogy ez meg az, és ezzel mi van meg azzal és mikor és mitképzel és tök jó ám és nemár, hogy, de tuti, hát marhajó, minden, mindenki, mindenfelé, az élet már csak ilyen, de legfőképp dögöljönmegazösszesférfi, iszunk még egy sört?
Nem mondom, hogy a beszélgetés nélkülözött minden groteszkséget, de ennél kisebb gondunk is nagyobb volt. Ha valaki dög, akkor mindegy, hogy kivel és miért volt dög, csak az a fő, hogy akkor is dög volt. Újfent megtárgyaltuk, hogy a kutya még mindig nem képes arra a bizonyos metamorfózisra.
Rohadt világ ez, rohadt dolog fiatalon és szépen (a kocsma környezetéhez képest egész esztétikusak voltunk) ülni a sörrel és megállapítani, hogy a világ bizony rohadt, nem beszélve a lakóiról, és egyébként is, miért nem olyan normális mindenki, mint mi, ha ha, kacag a májam, szakad a plafon, ehh, de hát nem mindegy-e az egész, hé te, mondj már valami vidítót.
Holott az egész vidító volt és jó. Témától és hangulattól függetlenül, olyan szeretnivaló, lendületes, kicsit meghitt volt, hogy a világ összes rohadása ellenére igenis van értelme felkeresni a kocsmát, meginni a sört, kinyitni a lelki szelepet, megállapítani, hogy szarminden, majd az aluljáróban még sokáig messziről blődségeket üvöltözni egymásnak mentünkben. :)
Zúg a fejem, alig aludtam, kétszeresen ronggyá áztam és többszörös dimenzióváltáson estem át agyilag. Helló indokolt fáradtság, rég láttalak.
A virtuális én nem-virtuális világ néha nagyon furcsa helyzeteket tud produkálni, ahogyan egymásba fonódnak és egymástól függő-függetlenül követelik a saját igazukat és a szinkronizálást egymással, még ha ez mégoly sajátos helyzeteket is szül.
A Duna-partot csúnyán eltakarja az Erzsébet-híd, a szecesszió keveredik az art deco-val. Szavak forrnak torkokra, gondolatnyalábok igyekeznek utat törni agyakon és érzékszerveken, az alapos ismeretség és a kezdeti görcsös megfelelés olyan vicces birkózómérkőzésbe kezdenek egymással, hogy az mulattató, de miközben mulatok rajta, csendben vagyok, és az nem olyan jó, még ha annak érzem, akkor sem.
Az i épület egyik üres tantermében órákon át garázdálkodni nagyon menő, és a percmutatók indokolatlan suhanása csak ráerősít erre. A tábla lassan betelik, a székek kihúzódnak, a padok ülőhelyként funkcionálnak, vagy csak szimplán felpattanunk és úgy folytatjuk. Agyunk hátuljából előkerül minden régóta tartogatott és spontán generálódott közlendő, váltásban vagy szinte önálló előadásban - sűrű bocsánatkérések közepette.
Nem zárták ránk az ajtót (pedig néha úgy tűnt), ellenben a fél finnugor tanszék fura szemekkel bámult ránk az ablakon túlról. Figyeltük a csendet, a zörgést, a hangváltozásokat, a kréta csikorgását. Mint két kisgyerek, aki kalandot játszik.
Furcsa az a helyzet, amikor az indokolatlanság is az indokoltságon alapszik, és fordítva. Furcsa megbékélni egy első alkalommal, ami nem az, de mégis.
A szemembe nézett és gyengéden cirógatta az arcomat. A legkevésbé sem számítottam rá aznap (és egyáltalán). Egy pillanatig sem kételkedtem az őszinteségében, de éppen ettől nehezemre esett állni a pillantását vagy reagálni a szavaira. Itt vagyok és nem vagyok része az életének és nem leszek az attól, hogy most megjelenik. Mégis, megjelent... megint. És még többször is meg fog ha azt akarom, bár nem akarom, de ettől függetlenül is, és sok-sok gondolat hagyja el az agyát a következő találkozásig, a következő gondolatig, amíg újra olyan helyzetbe nem hoz, hogy vagy örömmel fogadom vagy kínos helyzetbe kerülök a családom előtt. Vagy más előtt. How romantic.
Nem nézett a szemembe, és görcsösen fogta az arcomat. A megszokott gondolatfutamok, az egymásba omló érzelmek újra ránk szakadtak, ahogy egy pillanatra rám bámult majd újra visszatért a fő problémába, önmagába. Szorosan megölelt. A ragaszkodás a karjain túl az egész lakást látomásszerű pókhálóvá változtatta számomra, aminek minden sarka üvölti, hogy "maradj"! Hogy is vagyunk újra itt, amikor pár nappal ezelőtt olyan ésszerűen beszéltünk minderről! De hát... nem lehet.
Sok mindennel megtanultam mit kezdeni, a lefegyverző, őszinte szeretettel viszont vannak még problémáim. Ilyen megtisztelő ragaszkodással nehéz úgy bánni, ahogy megérdemli.
De én...!
Vissza akartam menni Pestre és visszajöttem. Mint a tojás héja, úgy borulnak le rólam Pécs benyomásai, hogy az aktuális lénynek teret engedjenek, melyet az idő megérlelt.
Megszaporáztam a lépteimet és nagy örömmel Szonja nyakába vetettem magam, mielőtt még elért volna az i épületbe. Merci és Ágota rém kedvesek voltak az IFUSCO ösztöndíjkéréssel kapcsolatban. Az éjszakák nagyon furcsa sokkos, tüncögő, röpülő, hitetlenkedő helyzetbe hoztak. Nagyon élveztem a mai napot Pesten és biztos nagyon fogom élvezni a holnapit is csak még nem tudom elhinni.
Hát pörgessünk tovább és élvezzük, amivé váltunk.
*mélylevegő*
Az intuitív érzésekkel az a baj, hogy nem lehet őket kifejezni, vagy ha mégis megpróbálkozik vele az ember, akkor szánalmasan és giccsesen hangzanak. Pedig!
Ó, minő boldogság így éjfélkor (ami elvileg csak este 11) egyedül a jó öreg szódával az egyre hűlő lakásban, teli hassal (hús!) visszaolvasni a tavaly ilyenkor, húsvétkor írt dolgaimat és megállapítani, hogy mennyivel jobban érzem magam most!
A szél belekap a hajamba az új, kék kis paripám alatt, aminek zörög a fékje, a Nap néha kihunyorog a nehéz felhők alól, Mézi századszorra is összesározza a nadrágomat. A hiányzás egyre erősebb karmokkal tép a monitoron keresztül, egyenes arányosságban a türelmetlenséggel. Kisiskolás rajzok és hagymahéjjal festett tojások mosolyognak rám az egész házban, a családom tagjai nagyokat nevetnek a kanaszta, egy természetfilm vagy a vasárnapi ebéd fölött. Én indokolatlan dalokat hallgatok, néha csakúgy lelépek, nagyokat sétálok, a konyhában garázdálkodok (és elrontom a tiramisút, ami elvileg rutin... midőn némi hisztisség kerít hatalmába), lélektani típusokat fejtegetek Fanni kisasszonnyal (és módfelett elszörnyedek az eredményen :D), Mamika székelyruhájában gyönyörködöm magamban, indokoltan(!) böngészem az Operaház műsorát, esőben hintázok és absztraktokat olvasgatok. Meg még ki tudja.
Tavaly ilyenkor a húsvét egy kudarcélmény volt, bizonytalanság önmagamban és a cselekedeteim helyességében. Most, visszanézve az idei böjti időszakra, nem is lehetnének ellentétesebbek az érzéseim.
Kicsacsogtam magam, soha nem látott mértékben végigbeszélgettem ezt a szünetet, tüncögtem és figyeltem, és néha alaposan le is döbbentem, és ami a legfontosabb: nem csalódtam. Pedig csalódhattam volna, de mennyiszer, és mégsem! Elég fura. :D Ha a böjt arról szól, hogy feltöltődjünk lelkileg, az én lelkemet most alaposan bebikázták.
Hát itt vigyorgok, mint egy kamasz, de legalább jólesik.
Nagypéntek és nagyszombat spirituális volt. Húsvétvasárnap nem az.
Most, így feltöltődve mindennel, már visszavágynék Pestre.
