The Night Fox

Milyen mozgalmas hét! Ebben a pár napban átgázolt rajtam egy gnúcsordányi érzés. Meg kb. minden.

Gyűlölök ügyintézni. Gyűlölök gyűlölök gyűlölök. De nagykövetségre be, postára el, még egyszer, még egyszer, CCUSA-ba be, emailt megír, TO-ra be, lapot kitölt, nyomtat, fénymásol, aláír, kikeres, megtervez, megint nagykövetség, ügyfélszolgálat, mobilszerviz, rendőrség, pályázat elvész, aztánmégsincsbaj, pénz kér, csekk kitölt, számla kiállít, gebasz az erkölcsivel, aggódás a vízum miatt. Az őr elzavar a biciklimmel együtt, a nőci majd' kitépi az amerikai vízumomat az útlevelemből, a nyomozó faarccal hallgatja a pénzem és a telefonom ellopásának történetét. Mert engem egy héttel IFUSCO előtt kell kirabolni. Nyilván.

Tömény agyrém, fuj.

De legalább olaszul kisegíthettem egy csajszit a postán, angolul tolmácsoltam egy dánnak és egy peruinak, és még az orosz nagykövetségen is ki tudtam nyögni a nekem karattyoló kétajtós szekrénynek, hogy Я не говорю по русский... éljen-éljen, volt értelme nyelvet tanulni.

És ami még jön.

ZM a szokott flegma mosolyával jött felém. Jó volt. "No, mi van?" Beszélgettünk, mint róka a rókával, "csak az íze miatt". Mert beszélgetni jó, ha róka ül ott szemben, témától függetlenül, érzékelve a szokott kis kellemes bizsergést és a jó kis biztonságérzetet, hogy nem fog félreérteni. Egyetérteni nem kell, csak érezni ezt. A város pörgött körülöttünk, az agyunk is pörgött, ugyanolyan ritmusban, térben és időben cikázva.

Aztán telefon sehol, pénztárca üres. Furcsa volt úgy belesüllyedni a fekete kétségbeesésbe, hogy valahol közben őszinte tisztelettel adóztam a tolvajomnak. ZM keze már ott volt a vállamon, de én persze csak zokogtam, mint egy idióta, közben próbáltam összeszedni az agyamat, amiben mintha bomba robbant volna. Nem tudok elég hálás lenni azért, ahogyan viselkedett... nem tudom, hogy csinálta, de valóban sikerült minimalizálnia az akut megőrülésem mértékét. És milyen jól tudnak jönni fél évvel ezelőtt megírt kis random cetlik...! Eszti <3

Anya megőrülését azonban nem lehetett minimalizálni. Mintha baltával hasogatták volna a hátam, úgy csattant rajtam minden szava. Igen, én, a felelőtlen, a könnyelmű, aki azt hiszi, hogy a pénz az végtelen, és fán terem, igen, elege van belőlem, igen, szánalmas vagyok, nem érdemlek meg semmit, nem lehet bennem megbízni... az eddigi szerencsétlenségekért egyszer sem szólt egy szót sem, pedig azokban felelős voltam. De ebben...! (így történt az eset) Ez persze mit sem változtat a lényegen. Újabb fél óra zokogás garantálva. Azt hittem, nem maradok egyben.

Mily ironikus, ahogy ZM megpróbál lebeszélni arról, hogy otthelybenésazonnal, este 10-kor kibiciklizzek Kápra. Mellesleg igaza volt, de én csakazértis kimentem. Úgy tekertem a Váci úton, mint egy megszállott. Persze sírva. A Szilas-pataknál a sötétben is éreztem a dimenzióváltást, ó helló Hobbitfalva.

Zilált lelkemmel is érzékeltem, hogy nem sok indok van abban, hogy ott ülök abban a szobában, mégsem tudtam hülyén érezni magam. Valahogy pont az indokolatlanság nyugtatott meg. Olyan élmény, ami egy hangyányit elfedi a lopás okozta sokkot, vagy nem tudom... ahogy elfedte a kb. két-háromórás beszélgetés az éjszaka közepén, szép és jó dolgokról, és rosszakról is, mégis happy endet faragva belőlük egyszerűen vagy faramucin, és egy kicsit spirituálisan is. Olyan volt, mint egy álom. Komi szótárak, átváltozó művészlelkek és vadul csekkolgatott facebook-profilok lassan elsimították a bennem terpeszkedő fájdalmat.

Talán még szerettem volna maradni, de várt egy furcsa kis hazaút, szinte félálomban. "Jó, hogy valaki fogékony Gergő ilyen nyelvészeti cuccaira..." Ja. :D De legalább újra eszembe jutott, hogy kell mosolyogni.

Gyógykaja, gyógymacifröccs, gyógykoliudvar, gyógyemberek. Minden este, minden nap, minden körülmények közt! Duma, vicc, ízek és történetek, és az örökké fújó szél. Olyan szívmelengető, olyan megnyugtató... annyira otthon. Velük. Még ha utána később barom is leszek és meg is bántom őket...

Ilyenkor menő fiatalnak lenni, tavasszal. Firkin koncerten a hátrapislantó srác szeme tátott szájjal cikázott négyünkön. Nem tudta eldönteni, melyikünket bámuljon... :D Aztán random gerjedt egy pogó, majd random emberek felkaptak, hogy táncoljak velük, majd random másik emberek megkérték, hogy fényképezzük le őket. Random random random... egyre ziláltabb az éjszaka... hopp otthon vagyok és épp most kezdődik az órám a BTK-n... shit.

Meta röhög. Meta nagyon röhög, de inkább el van képedve. Vajon hány kimeredt szemet és indokolatlan helyzetet fog ez még generálni?! Na sebaj, inkább nyakunkba a várossal. Van valami nagyon felszabadító abban, ahogy az ember rétessel a kezében nekivág a Szabadság térnek és csak megy, amerre kedve tartja. Vannak olyan emberek, akik mellett nem kell mindig beszélni ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzük magunkat. Pédául Meta. :) A rövidke, alig több, mint másfél órás, gyors és csapongó találkozás is még sokáig elkísért jó érzésekkel.

Le wild Csaba appears. Na, ez most jó-e vagy sem... Hogy ilyen baromi nagy hatású személyiség legyek, hogy ilyen mély és látványos nyomokat hagyjak másokban...! De persze az normális, ha nekem kéne tekintettel lenni másokra és legyek nyilván megértő... fordítva persze záporoznak a miértek. (Férfiak...!) Mert! A varázskönyvben az x-edik oldalon, egy telefirkált, félreeső oldalon olyasmi áll, hogy jó tett helyébe jót várj... az, hogy előtte még gyepáld meg a delikvenst és nézd hülyének, az nem.

Nem. Nem fogok visszafordulni és kiontani magamból egy vallomást, a nyakába ugrani, megtörni, olyasmit mondani, ami megfordítja a dolgokat, vagy meghatódni ettől a szappanoperától. Ha elköszöntem, bemegyek. A lábamon. Tényleg. Hiányozni fogok.... ekkora marhaságot! MIBŐL???

Ma is volt min gondolkodni út közben. Itt fönn Szonjával parttalanul tüncögtünk egy sort, majd persze már megint hülyére cseteltem magam. Elfáradtam. Holnap megint tök jó lesz, ebben biztos vagyok. (Hazamenni nem lesz jó...) De most befejezem, mert már elkopott az agyam.

IFUSCO! IFUSCO, IFUSCO, IFUSCO, IFUSCO!!!!!!!!!

Lennä liki lintuseni, avuksi neion ainoan

Kirobbantam a teremből. Két óra tömény csapongó magyarázat, pedig nekem jaj de nem órán járt az agyam! A fülemre tapasztott telefonnal kiviharzottam az A épületből, ki a napsütésre.

Tétován körbenéztem a KK környékén, váltottam néhány szót Esgallal. Majd megadtam magam a bennem rejlő indokolatlan lénynek és bevettem magam az I épületbe.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy betörő, egy kalandos lelkű gyerek. Mindig kicsit kínos, ha semmi dolgom nincs valahol, mégis ott vagyok. Elsétáltam az alagsor folyosóján a termek mellett, majd föl, a lépcsőfordulóig. Ott volt minden, a jellegzetes, kellemes hűvös, a nagy ajtók, a félhomály, a málladozó, de még mindig gyönyörű boltíves mennyezet. A fotelek üresen tátongtak, a kartondoboz a helyén árválkodott.

Hát nem értitek? Február óta kicsit más az életem. Február óta kedvesen beleszivárgott ez a kapocs, ez a homályosan derengő szenvedély, felmelegítette kicsi, fásult szívem és apró ragyogást gyújtott valahol bennem. A finnugor tanszék, az emberek, akiket megismertem! Február óta ezekben a fotelekben voltam a legboldogabb.

Folytatnom kell. Nem bírom nem folytatni.

hey, hey, what can I say?

-Ez... ez... nem is tudom, mit mondjak... - nyökögte a srác.

-Indokolatlan? - próbáltam kisegíteni.

Felnevetett.

-Indokolatlan, igen , az!!

Köszönöm, Morrison's 2, életem legszürreálisab élményét.

...or I'm already dreaming

Lassan bandukoltunk a belváros műköves utcáin. A ránk sötétedő város sárgás mintázattal vonta be a falakat. Iszonyú fáradtak voltunk már mind a ketten, de a délután és az este nem hagyta nyugodni az agyunkat, a beszéd magától, erőltetés nélkül jött, témától függetlenül. A biciklim kattogott a kezem alatt, úgy nézhettünk ki, mint Shizuku és Seiji a Könyvek hercegében (már megint, I have to add), ahogy róttuk a megfejthetetlen logikájú egyirányú utcákat. Jó volt átbeszélni a napot.

De még milyen napot! Megjártam az amerikai nagykövetség széfjét, kedvesen és totálisan üresen mosolygott rám az ügyintézőnő, hogy how are you, míg levette az ujjlenyomatmintámat (ami biztos tök ritka típusú), folytatva a suhanással az Andrássyn a friss tavaszi levegőben, és az álomszerű reggelivel Viviennel az ébredező büfében (a Nap úgy mosolygott a sonkás tojásunkra és a narancslevünkre, hogy szinte éreztem rajtuk az ízét), majd a transzbaesés-szerű álom délután 1-ig (ekkor fogalmaztam meg anno jól, milyen is az), utána varázsodú Mírrandnál, majd IFUSCO próbaelőadások (ami húha! Milyen hihetetlenül jó olyasvalakit hallgatni, aki őszintén lelkesedik a témájáért és jól is adja elő! Meg minden egyéb is, húha de jó volt! Ahogy boldogan felfedezni egy udmurt köszönést a padba firkálva... :D), aztán relax-sör Szonjával, háromnegyed órányi lélekmelengető privátolás, majd össznépi kirándulás a Borsba (közben szomorúan bámultam a Krimó ajtajára :( ), majd irány a Gödör... a Gödör! Ahogy három introvertált agya csapong és ütődik és néz és elszégyelli magát és beindul vagy épp lefagy... amíg meg nem jönnek a térítők. Mert a térítők random megjelentek. Jó, tartalmas, felemelő és különleges hirtelen jött emberekkel Istenről és vallásosságról beszélni, és nagyon különleges élmény volt (pláne a Gödörben!), de mikor fölkászálódtunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, az agyunknak már szabályos izomláza volt.

Így aztán csak mentünk, afféle levezetésként, megkoronázásként ehhez a lehetetlenül jól sikerült naphoz, kalakukko-t énekeltünk, világháborús állapotokat vizionáltunk, meg megváltozott történelmet. Ha beállt a csend, dúdolni lett volna kedvem, de nem mertem.

Dicc-döcc, zörgött a biciklim, ahogy járdáról le, járdára fel battyogtunk. Körülöttünk magyar zászlókba burkolt emberek, szilajra korbácsolt lendület, éles hangok, hirtelen mozdulatok. A késő esti Gödör már nem olyan, mint a kora esti Gödör. Mégis, mintha afféle védőburok vont volna be engem, hogy megvédjen a sok összevisszaság és ordenáréság elől, amin keresztül rendületlenül gázoltunk előre. Az Astoria sarkán az este lágyan tovacsusszant.

Még a biciklivel is lassan tekertem haza, hogy kiélvezzem a nap utolsó rezdüléseit. Sofia Jannok, Kimbra és a jó öreg Coldplay kísért haza az úton.

Szonja elnyúlt a szobatársan ágyán, utolsó meditációként újra átbeszéltük a mát és a holnapot. Most pedig végleg vár az ágy és a magány, bár még mindig nem érzem, hogy egyedül lennék.

Most kéne megnyomni a replay gombot.

komitapi

A nap további része sem volt sokkal indokoltabb, mint a többi - csak ennek tudhatom be, hogy pillanatok alatt a Néprajzi Múzeum egy gyönyörű termében találtam magam egy finnugor néprajzos órán, majd pedig a raktárban, hogy komi tárgyakat nézegessünk, fogdossunk (és ránk oltsák a villanyt).

Kellett volna kérnem papírt. Hülyén éreztem magam, hogy mindenki jegyzetel, csak én nem. Egyetlenegyszer kalandoztak el a gondolataim, és pont akkor kérdezett tőlem valamit a tanár. Látszott rajta a csalódás, amikor összerezzentem, mint akit álmomból ébresztenek.

Tépett az irigység. Fiatalság, lelkesedés, őszinte tudományos érdeklődés, közeli és meghitt kapcsolat a tanárral, iskolán kívüli aktivitás, egyfajta tudományos életforma. Minden, amiért az ELTE-re jelentkeztem, és amiből semmit nem kaptam. Én vagyok a hibás, vagy az egyetem, a magyar majd az alkalmazott nyelvészet szak... nem tudom, valószínűleg mindenki. Való-e nekem tulajdonképpen ez az életforma vagy nem, azt sem. Ügyefogyottnak és bénának éreztem magam, ahogy alknyelves órákon is, mégis hiányzott, vágyódtam utána, hogy valódi tagja legyek ennek az apró kis társaságnak, akik a komi hitvilágról olvasgatnak és sűrűn jegyzetelgetnek.

Valahogy, valamikor, 17 éves korom környékén az embereket választottam a tudomány helyett. Nem bántam meg, mert boldoggá tett.

De most, ahogy látom magamon, mennyire fél szívvel, tehernek érezve az iskolát, nyögvenyelősen botladozok az egyébként tökre alig alkalmazott nyelvészet útvesztőiben, elnyújtott és sóvárgó vágyat érzek az eszem használata után...

:(

hülye introvertáltak

Behunytam a szemem. Élveztem, ahogy a Nap átsüt a szemhéjamon és így is érzékelem a fényt, a madarak csicseregnek, közben a mellettem ülő hang suttogja, hogy "I dont't wanna be a cheerleader anymore...."

Vannak ilyen napok.

...nem, nincsenek! Emberek ilyeneket nem szoktak csinálni! :D De épp ezért.

Kinyitottam a szemem és nem tudtam betelni a dologgal. A helyzet a maga minden furaságával, bénázásával, oktondiságával magához ragasztott és minden percét élveztem. Nem voltam benne biztos, hogy ez a tény átjön, főleg mivel megnémultam és amikor megszólaltam, újra és újra butának és bénának éreztem magam, mint régebben is. Tök jó, hogy ha valamit nagyon szeretnék, hogy a másik felfogjon, azt sikerül a legkevésbé megértetnem. Rettenetesen zavar a gondolat. Megkérdőjelezem saját létjogosultságom. (megint?!)

Így aztán inkább befoglaltuk a takarítószemélyzet szokásos cigizőpadját, belefulladtunk az Örös Áfonyás Jó Reggelt kekszbe, megtárgyaltuk az ember nevű fura lényeket, utáltuk egy kicsit egymást, drukkoltunk a harkálynak a hájas fekete macska ellenében, visszaintegettem Attilának az F épületben, lefeleltem lávsztoriból, nem beszélve a szervátültetettségről. Megint megfájdult a szám. Meg lett ideologizálva, hogy a sok beszélgetésünk tulajdonképpen valótlan kis buborék, P jellegemet pedig lézerrel kiégette belőlem egy pillantás. Ez egy kicsit megroggyantott.

~

Nem is volt kedvem bekapcsolni a zenét, miközben kilakatoltam a biciklimet, pedig zenét hallgatni mindig van kedvem. A simogató napsütésben nem volt kedvem hazamenni, hirtelen felindulásból befordultam a Kazinczy utcába. Bicikli lelakatol, láb szed. Explode the city... Imádom ezt az utcát. Szinte minden ház egy szép emlék. A Bors Gasztrobár, a Krimó, a Szimpla, a Kék Ló, a Mika Tivadar Ház, a Bobek, a Pajkos Póni, a PPK, a Kőleves és a Kőleves Kert... random ötlet folytán nem mentem be a Borsba, hanem megkerestem az olasz tésztást, amit már rég ki akartam próbálni. Jobban ki kellett volna csípnem magam, ha már a turistanegyedben sétálok és olasz srácoktól kérek kaját, de mivel reggel úgy döntöttem, hogy nem akarom megerőltetni magam, nem tettem. Így aztán annak néztem ki, ami voltam: egy kicsit kába, kimenős egyetemista, aki relatív gondtalanságban császkál a flancos környezetben és elképzeli, hogy valaki. Le lehetett volna fényképezni egy etnográfiai vagy szociológiai könyvhöz, olyan tipikus fejem volt.

Az emeleten majszoltam a tésztát és nézegettem a turistákat. Ha valaki a 7.-en lakik és akkora ablaka van, mint nekem, hamar hozzászokik a magashoz. Most már kvázi megnyugtató, ha a magasról nézhetek le az emberekre. Mindig imádtam azokat az álmaimat, amikben röpülök. Előzőleg ad hoc olasz karattyolással próbáltam megértetni magam a tésztás sráccal, akit láthatóan nem vágott le hídba a nemlétező magabiztosságom, és rendre magyarul is elismételgette, amit mondott. Elég idegesítő volt.

Visszabattyogtam a bicajhoz. Ideje folytatni a napot, hercegkisasszony. Jót tett a kis egyedüllét és a sarkokról integető múltbéli emlékek... milyen jó is, hogy az ember főként a szép emlékeket őrzi meg! A random, multikulti, csodálatos Kazinczy utca...!

Hiszen tudtam én fontos lenni, de még mennyiszer!

Wake up Bogáta, megy ez jobban is!

steal the night again (but you won't)

Kellemes a reggel, vicces a délután. A pesti hétvégék állandó monotonitását szemlélem a magasból, dudálnak az autók, üvöltenek a DürerBike-osok, nyelvet lógatva szaladnak a lakóházakból kiszabadult kutyák. A Nap bátorítóan süt (vagy próbál átsütni a felhők közt), a szobában egymagam "le me derping around", mindent későre hagyok, élvezettel olvasgatok és teszek-veszek és elhiszem, hogy élek.

Aztán van az este. A magányos este, a kint vibráló város csalogató, hitegető fényeivel, mozgásaival, a tavasz bizsergető illatával, ami tompítja, bénítja az agyam, kiélezi az érzékeimet, legszívesebben futnék, felpattannék Antóniára (Charlotte utódja, az új kétkerekűm), és nekimennék a nagy büdös semminek, de nem teszem, mert fáradt vagyok és sok a dolgom, de itt megbolondulok, beleszaladok saját magamba, fájdalmas és tehetetlenné tesz az ütközés, mert úgyis tudom, hogy újra meg fog történni, kérdőre vonom magam és élesen megjelenik körülöttem annyi-annyi ember... mind annyival jobbak nálam... irigylem őket egyszerűségükért, szeretetreméltóságukért, szerénységükért, hasznosságukért.

Nyakamba szakad a tépázott és elosztogatott szívem, a kitörölhetetlen múltam, a sebek, amiket okoztam, amik sokkal jobban fájnak, mint amiket mások okoztak nekem. Fogyhatatlan energiám nem hagyja, hogy a fáradtság eltompítsa a rengeteg ingert, amit a minden sarokból támadó önvád és lelkifurdalás démonai öntenek rám. Egyedül vagyok ezen a 10 négyzetméteren önmagammal, és hiába szaladnék messze a világtól, úgyis tudnám, hogy ez csak menekülés, elfedés, szánalmas gyerekes önámítás lenne, a problémák odázása, amiben olyan jó vagyok.

De most sem lehet megoldani... nem lehet megragasztani, tixóval, technokollal, ami vagyok, csak bámulok magam elé, mint egy drogos, és jobb pillanataimban föltekintek a fényszennyezett égre, és végre megnyugszom, mert hiába féltem eddig a csillagok látványától, most csak azt mutatják, amit valóban érzek: azt, hogy ez az egész oly' hullamindegy.

De ha már lett, hogy lett ilyen... hát... erre nem kapok az éjszaka választ, vagy nem akarok.

Problémáim gyökerei éjjelente elburjánzanak, befonják a testem és fojtogatva követelik, hogy hol a sok eltelt óra.