A másodpercek szemtelen lassúsággal csöpögnek át a napon. A csend sérti a fülemet. Ülök a gép előtt, tompán bámulok a monitorra, próbálok egyszerre egy dologra koncentrálni, de amint megpróbálnék fókuszálni, valami tovarántja a figyelmemet. Kezd eluralkodni rajtam a pánik.
Összerezzenek minden zajra. Minden apró fészkelődés trombitaként zúg a fülembe.
Valaki zacskót húzott a fejemre, mert nem kapok levegőt. Egy banya ül a tüdőmön.
A teendők gúnyosan vigyorognak rám balról, az ágy elérhetetlen kacér nőként vigyorog rám jobbról. Személy szerint nem merek megmozdulni. Nem akarok itt lenni, nem akarok létezni.
Tettem pár kört a városban, voltam órán. Még egy kicsit beszélgettem is. Nem, nem bírtam elmenekülni. Hetek óta nem bírok.
Miért lett hirtelen minden arc idegen, miért érzek idegenséget magamban is?
Néhány kedves szó, egy lopott félóra. A facebook idegesít. Most meg az a bajom, hogy egyedül vagyok.
Csöpögnek a másodpercek, a hátam lassan letörik, úgy fáj, én meg próbálom oldani a vákuumot a fejemben. De lehet, hogy ezt a napot már cseszhetem.
Hát így élünk mostanában. Nagy hasznát venném egy radírnak az életemben.
Van az úgy, hogy az embernek ide s tova 3 éve a hobbija valami, ami kicsit agymenés, meg megszállottság, valamennyire érdekesnek nevezhető, meg emészthető, de inkább mégiscsak az ő kis hülyesége, ami csak akkor érdekes, ha valami jó kis sztorija támad vele kapcsolatban.
Időt, energiát, sok-sok kutakodást fektettem az MBTI tanulmányozásába. Nem keveset. Találtam még pár megszállottat, akivel lehetett ezen pörögni, meg lassan a környezetem is megszokta, hogy I meg E emberekről beszélek, és beépült a szótárukba.
Lassan hozzászoktam, hogy úgy nézek filmet, hogy a szereplők személyiségtípusát próbálom megfejteni, és mindig, ha új emberrel beszélek, párhuzamosan fut bennem a vizsgálat a 4 tényező alapján. (Na ez a kiszólás milyen extrovertált volt... ahha, egy takaros határidőnapló! Csak nem egy J-vel van dolgunk?...) Ja, sokszor jól jött. Sokat segített mások megértésében, ami ugye nekem ilyen fontos dolog.
Aztán gondoltam, megcsinálom a munkatársaim MBTI elemzését... nagyon tetszett nekik, ami kijött rájuk, így tartottam egy Skype konferenciát róla. Több mint másfél óra volt, alig bírtam abbahagyni...
...és megtörtént az, hogy ami eddig csak az agymenésem volt, arról kiderült, hogy tulajdonképpen hasznos! Hogy azt mondták, hogy elképesztő a tudásom, és ebből kb. meg tudnék élni, és le vannak nyűgözve a lelkesedésemtől és az éleslátásomtól. És a cégben mindenki nagyon tanulságosnak találta, engem meg kikiáltottak első számú lélektani elemzőnek. És nagyon hálásak voltak, hogy ezt így megosztottam velük, és nagyon profinak hangzottam, nem beszélve a megdöbbentően pontos eredményeimről!
Hát ezt is megértük, kéremszépen. Úgy lettem szaktekintélynek kikiáltva, hogy észre se vettem.
ZM és Zs iszonyú aranyosak voltak egész este. Alig bírtam betelni velük, még akkor sem, amikor csupa olyasmiről beszéltek, amit én nem értettem. Hihetetlenül vidám este volt egyébként, és nagyon hálás vagyok nekik, hogy beinvitáltak a városba. Lassan már el is felejtettem, hogy lehet ennyit nevetni. :) Nem beszélve arról, milyen hálás vagyok, hogy ismerhetem őket, és hogy ők kedvelnek engem!
Néha elképeszt, milyen hamar kapunk választ az imáinkra. De talán nem is érdemes ezen gondolkozni... csak belehüppögni egy ruhaujjba és néhány vigasztaló megjegyzés után érezni, ahogy távozik belőlünk minden tépelődő keserűség. Elég volt néhány szó, néhány egyszerű mondat, és máris mintha feljebb billent volna a világ, mintha leszedtek volna róla egy mázsás terhet...
Nem, és nem azért, mert pátyolgatásra volt szükségem... hanem mert pontosan erre a pár mondatra volt szükségem.
INFP-t csak INFP tud meggyógyítani? Na persze, nagy frászt, de emlékszem, nem ez volt az első alkalom, hogy néhány jól irányzott szó pillanatok alatt rendet rakott bennem.
Te jó ég, remélem én is tudok valamikor valaki számára ilyen pozitív és megnyugtató lenni!
Addig is, most pár kiló szomorúsággal kevesebbel ájulok le aludni. :)
Itt ülök a Fecskében, mert ez jó ötletnek tűnt. Kértem egy melange-ot, aminek telenyomták fahéjjal a tetejét. A bánat egy nagy óceán.
Csináltam MBTI elemzést a munkatársaimról. Nagyon imádta mindenki, és hétvégén tartok róla egy közös bevezető skype-ot! ^^ Forradalmasítom itt a rendszert az MBTI-vel, kéremszépen.
A Facebookon le wild állásajánlat várt. A nőci profi értékesítőket keresett turisztikai munkára... igyekszem nem személyes inzultusnak venni, hogy profi értékesítőnek tart. De milyen cég lehet az, ahol Facebookon küldik nekem az állásajánlatot, az ég szerelmére?
Torkomban dobogó szívvel ültem le Burgerné elé a TO-n.
- Szakot szeretnék váltani, alkalmazott nyelvészet MA-ról finnugrisztika MA-ra...
- Nem tud.
Hopsz. Lefagytam a székbe.
Na, bajok nincsenek, csak újra kell felvételiznem. És kifizetnem egy RAHEDLI pénzt. Burgerné a rá jellemző katonás, 140%-on pörgő stílusban magyarázta a teendőimet.
Akkor újratervezés....
A postaládám tartalma eddig nem látott magasságokba emeli a szótáramban a tirpák szót. Az ember mindig tanul valamit... bár asszem szívesebben maradtam volna tudatlan.
Mercivel úgy volt, hogy finnezünk, de ehelyett szanaszéjjel beszélgettük magunkat a Kopula Büfében. Olyan jó volt, a végére már egy szemernyi életkedv is megjelent bennem. Merci Merci, mennyire fogsz hiányozni, ha elmész!
A finnugrisztika óramegbeszélés izgatott zajongása kicsit felpumpálta a lelkemet. Ezek a jóarc emberek, ezek az órák... már mindent megbeszéltem, de akkor sem akaródzott elindulnom. Nem lehet egész nap itt maradni és óramegbeszélni? Ezekkel az emberekkel akarom tölteni minden időmet! (Najó, majdnem mindet.;) )
Tegnap nagyon rám tört a magány, pedig majd' 4 órát garázdálkodtunk Esztivel a Kamarában. Este mégis nagyon egyedül éreztem magam. Hová apadtak az emberek körülöttem? Aztán rájöttem, hogy semmi baj, csak vizsgaidőszak van. Téli vizsgaidőszak, hideg, sötét, kopár sivatag. Teljesen normális, hogy begolyózok a végére.
De finn!
De orosz!
De mari!
De történeti és összehasonlító nyelvészet!
De uráli irodalom!
Jövő héttől újra móka van, juhííí!!! Talán engem is kiolvaszt ebből jeges bénulásból.
Nem, még nem vagyok jól. De már megszoktam, és majd lesz jobb is.
(Alison Krauss-nak van az egyik leggyönyörűbb hangja az egész világon.)
Zöldes fény száll fel a Szépművészeti Múzeum felől, a Hold igazi török félkörben vigyorog az északnyugati égen. Spontán holdfogyatkozás van. Az égitest lassan eltűnt a szmogos budapesti égen.
Tompán bámulok a képernyőre. Ma 4 óra skype szívta az agyam, feleslegesen bebumliztam a TO-ra, majd vissza, és közben rám kiabált egy rendőr. (Nem szépeket.)
Visszajött Szonja és visszajött néhány kellemes óra vele. Kellemes zajongás a mosdóban, kellemes pötyögő hangok tőlem pár méterre, ahogy ír.
Többfrontos háborút vívok. Igyekszem egyenesbe kerülni a munkában az ügyfelekkel, az engem támadó emberekkel, az időmet zabáló tevékenységekkel. Legalább van sikerélményem, vagy mi... ezzel legalább érdemes foglalkozni.
Úgy érzem magam, mint októberben. Ugyanaz az összetört világ borult a fejemre egy elegáns billenéssel, mint egy Jenga-torony. Ha lenne értelmes humorérzékem, esküszöm most jó nagyot nevetnék magamon, hogy hogy sikerült ezt megint bejátszani. De sajnos nem tudok nevetni rajta.
Ha messze vagyok, könnyebb engem szeretni?
Mostanában sokat imádkozom. Eddig mindig sikerült azt kapnom, amire valóban szükségem volt... talán most is így lesz.
Rég nem akartam ilyen iszonyúan más lenni, mint aki vagyok.
"De ne ám! Sose légy normális! A normális nincs túl jól. Ha legközelebb valaki azt mondja neked, hogy nem vagy normális, hát büszkén húzd ki magad! Vedd ezt komoly dicséretnek! Ha a felső kategóriába tartozó nem normális vagy, valószínűleg mindig is kicsit másnak gondoltad magad, mint a többi ember. Valószínűleg egy idő után úgyis leszoktál arról, hogy alaposan megbeszéld a rokonsággal vagy az ismerőseiddel a céljaidat és az álmaidat. Valószínűleg nem nagyon értették, hogy hogyan tudsz így élni és gondolkodni. Valószínűleg te sem értetted azt, hogy ők hogyan tudnak úgy élni és gondolkodni. Valószínűleg néha elgondolkoztál azon, hogy vajon nem nekik van-e igazuk. Vajon nincs-e tényleg valami baj veled. Szeretnélek megnyugtatni: nem veled van a baj! Valószínűleg te sokkal boldogabb, élettel telibb, egészségesebb, valódi céloktól hajtott és termékenyebb életet élsz, mint az emberek többsége. És ez fényévekkel felette van a Normálisnak." (Piroska Gyula: Egy hajóban evezünk c. könyve) ~ váratlan, melóval kapcsolatos tüncögés ^^
Felpolcoltam fájós lábaimat, salátát eszem és szellőztetem az agyamat. Hulla fáradt vagyok, mint mindig, a dolgok pedig vagy észrevétlenül csúsznak át az agyamon, vagy végtelenített ellipszispályára álltak benne, mintha az bárkinek is jó lenne. (Nem az.)
Eszti száma foglalt volt, mikor megpróbáltam bejutni hozzá, én meg nem tudtam, melyik kapucsengőt nyomjam. Így inkább megdobtam hógolyóval az ablakát. Észrevette, kinyitotta. :) Közösen csaptunk egy remek rizottót (A Főzés Alapkönyvéből ohh!), közben nyomattuk, hogy I feel like 22, és tényleg úgy is volt. Boldoggá tett, hogy random estét csaphatok a világ egyik legjobb barátnőjével.
Több oldalról támad és bekebelez a munka. Velem van, amikor felkelek, vele is fekszem, belekúszik az óráimba, amikor másokkal találkozom... egyedül ha a finnugor tanszéken tüncögök, akkor nem jut eszembe.
A csütörtök reggeli óra még jobb volt, mint a múlt heti. Elképesztő erővel tört rám a nosztalgia. Tavasszal megszoktam valamilyennek a finnugor tanszéket, aztán ősszel hozzászoktam, hogy másmilyen, és most megint minta olyan lenne, mint tavasszal... felpezsdített ez a retró érzés. És ha a múlt heti óra jó volt, mert olyan volt, mint egy magánnyelvóra... most még jobb volt, mert olyan volt, mint egy egyetemi nyelvóra. :)
Begarázdálkodni az izsór terembe pedig még a fáradt, introvertált, szűkszavú fejünkkel is jó volt.
A Budaörsi út környéke Budapest egyik legvigasztalanabb helye. Hiába, most oda tartottunk Ancsival. 2 és fél órán át hallgattuk iszonyúanmenővagyokéssokpénztkeresek uraságot (valahol biztos rá van nyomtatva a sorozatszáma, meg hogy melyik futószalagról jött le), hogy hogyan kell szöveget írni, és hogy a szövegírás cseppet sem kreatív dolog. Sokat tanultam, sokáig éreztem magam rosszul. Néha szívesen elgondolkoznék azon, hogy hogyan is keveredek ilyen tréningekre, de annak nem lenne értelme. A munkám teljes elhivatottságot igényel, tehát bármennyire is P módon utálom a hosszú távon egyértelmű döntéseket, hogy IGEN vagy NEM, most mégis muszáj egyik vagy másik mellett döntenem, méghozzá 100%-ban. És ez egyelőre masszívan az IGEN.
Tehát miért égtem be hülye módon az ügyfél előtt péntek délután. Mert okosabbnak hittem magam, mint amilyen voltam. Meg mert azt hittem, majdcsakleszvalahogy. Na, álljunk neki a tűzoltásnak...
Metával hulla fáradtan bámultuk egymás fejét a forralt bor és forró csoki felett. Egyikünk sem tudott hosszan beszélni (csak a Rendkívül Hülye Ötletről. De hát arról azért lehet sokat, mert rendkívül hülye...) Valahogy, a foszlányos beszélgetések között kirajzolódott bennem, mennyire nincs semmi kedvem, igényem ahhoz, hogy felesleges, negatív emberekkel vegyem körül magam, és eddig is milyen rengeteg időt pazaroltam erre. (Na most nem Metára gondolok.) Már nem is bántottak a héten és az azelőtti napokban történt idegesítő események. Menjen mindenki, amerre lát... ami nem érdemes a megtartásra, menjen, ne is lássam...
Gyerek ámult és bámult a Gozsdu Udvar és a Kazinczy utca láttán. Fények úsztak mindenütt és emberek tódultak az éjszakába. Este 9-re már minden tele lett, mi is alig kaptunk egy hideg kis helyet a Pivo Bar dohányzó helyén (pedig egyikünk sem dohányzik). Üvöltve beszélgettünk a Dj által szolgáltatott zene mellett. Kicsit szomorkásan gondoltam bele, milyen kevésszer kérdezem meg a húgom, hogy hogy van és mi újság az életében. Pedig, akármennyire különbözünk, talán mégis lenne értelme... most is volt, azt hiszem.
A Kamarában Esztibe botlottunk, aminél jobb fordulat nem is történhetett volna az este folyamán. Kétrét görnyedtünk a kacajtól, hogy hogy összefújja a szemetet a szél! Odabent bemutattam húgomat minden prominens személynek, de asszem hitelesebb lett volna, ha Eszti húgaként mutatkozik be... :D
Hozzá kellett volna szoknom, mégis elképeszt, mennyire le tudja venni a lábáról a férfi nemet a fiatalság és az ártatlanság látszata. Minden tizenéves, éppen nőnek készülő lányra úgy néznek, mint egy tiszta fehér vízióra, egy szent, éteri lényre, aki biztos mentes minden rossz tulajdonságtól és semmije nincs a világon, mint makulátlan lelke és világra nyitott két szép szeme... ekkor állnak persze neki kioktatni a lányt a világ hogyanjáról és mikéntjéről, mert ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy jól bevezessék a kishölgyet a nagy ijesztő világ labirintusába. Vicces ilyet látni, és mellette örülök, hogy nem kell olyan sokszor, mert alaposan fel tud bosszantani.
Szörnyű tragédiája a női nemnek, hogy nem marad örökké fiatal és hamvas, de komolyan, velem vajon mi történt vagy mi a bajom, hogy sokkal, sokkal jobban érzem magam, mint 16-17 éves koromban, és az évek során összeszedett élményeket, tapasztalatokat, fejlődést ezerszer többre értékelem, mint ifjonti üdeségemet? Hát, bolond ez a világ, énmondom.
Azért húggal mászkálni föl és le a városban igen menő dolog. Persze kicsit kellemetlen egész nap a boltokat róni és a külsővel foglalkozni a tőlem merőben eltérő kinézetű húg mellett, de a tény, hogy most kicsit a nyakunkba tudjuk kapni a várost, tudok neki érdekes helyeket mutatni, nem kell törődni senkivel és semmivel, bőven kárpótolja a rossz megvilágítású tükörbe nézés néha bosszantó élményét. Este pedig, ágyra gömbölyödve Könyvek Hercegét nézni közösen már tényleg a tüncögés netovábbja. ^^
Ez a hét is eltelt, mielőtt még magamhoz tértem volna belőle. Érdekes volt.
