lelkiterror-kalauz 2.

"Ha szeretnél, nem tennéd ezt velem!"

Vagy épp hogy tennéd.

Vagy máshogy tennéd.

Vagyis mindenképpen úgy viselkednél, ahogy az az ő gondolataiban fel van építve.

Ha szeretnéd, akkor elmosogattál volna, vele maradnál este, nem felejtetted volna el, lefeküdnél vele, nem azt a ruhát vetted volna fel, nem akadékoskodnál, megértenéd, hogy ő fáradt, bántották a munkában, elment előtte a busz, sajt nélkül hozták a pizzáját, hülye vele az anyós, és egyébként is...

...hogy_lehetsz_vele_ilyen.

Mert ha szeretnéd, nem_így_viselkednél. De mivel így viselkedsz, nyilván nem szereted őt, tehát hazugságban tartod, amikor vele vagy vagy vele élsz, és átbaszod, és játszol az érzelmeivel, és érdekből vagy vele, és tönkreteszed az életét, hogy így kihasználod, holott ő valóban szeret. Pfuj!

Mintha lenne a szeretetnek egy olyan, mindenki által ismert kódexe, amit minden rendes ember kívülről fúj, kizárólag te voltál olyan önző rohadék, hogy derogált elolvasni.

Mert különben tudnád, hogy mit csinál az, aki szeret.

Bár most, ahogy belegondolok, valóban van egy ilyen, így szól:

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, az örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Az elmúlt 2000 év toronymagas bestselleréből idéztem, ennél jobb hivatkozást az általános műveltségre nemigen találhatnék.

Ember, akit ilyen "ha szeretnél, akkor" kezdetű lófaszokkal zsarolnak!

Erre nem lehet mit mondani, mint megkérni a kedves illetőt, hogy most csukja be a kis száját, gondolkodjon el, és majd akkor nyissa ki legközelebb, ha átgondolta, mit mondott.

Mert ha nem hiszi el, hogy szereted, akkor egy dolgot garantálok:

Soha nem nem fogsz neki megfelelően viselkedni.

Ez olyan, mint a féltékenység vagy a harag. Ha féltékeny vagy dühös akarsz lenni valakire, akkor úgyis találsz okot rá, hogy az legyél. Ez nem probléma.

Tehát ha valaki a saját szereteteddel zsarol, az valószínűleg egy súlyosan önbizalomhiányos egyén, aki egyszerűen maga nem hiszi el, hogy bárki szeretheti. Vagy esetleg ő nem szeret téged, és projektál, mert az olyan jó.

Menekülj, bébi. Az életben nem fogod meggyőzni, téged viszont újra és újra megbénít és elgyengít. Tartozol annyival magadnak (és neki is!), hogy ha valaki vagy valami leszívja belőled az életerőt, akkor azt leszakítsd magadról, mert te is és a környezeted is tönkremegy.

Ne dőlj be a lelki terrornak, esengve kérlek.

lelkiterror-kalauz 1.

http://apavilagit.blog.hu/2014/09/09/megbocsatok_de_nem_felejtek

Ez jött szembe velem épp.

Meg egy csomó emlék vele.

Az ilyen feltételes megbocsátások. Megbocsátok, de nem felejtek. Brr. Ajánlom a fenti írást.

Kedves nagyérdemű, akit valaha megbántott egy számodra kedves ember!
Közölni, hogy megbocsátasz, de utána úgy kezelni a sérelmedet, mint afféle zsebbicskát, amit előránthatsz, ha kedved szottyan egy-kettőt szúrni a másikon, az kérem a legnagyobb álszent undorító viselkedés.

Mert:

1. lefegyverzed szegény bocsánatkérőt azzal, hogy de-hát-te-megbocsátottál

2. konzerválod a bűntudatát azzal, hogy bármikor emlékeztetheted rá.

És tudod, mit fog érezni a bocsánatkérő?

Azt, hogy megkeseríted az életét, de ezzel együtt meggyőződése, hogy soha többet nem érdemelheti ki más ember megbecsülését és bizalmát, hiszen lám milyen eget lehasogató disznóságot csinált, hogy megsebzett téged.

Ez, kérlek, kihasználása és gyáva módon magadhoz láncolása a másik embernek. Na ez az, amit nem lehet megbocsátani, kéremszépen.

Én sem tudom, 5-6 év után sem. Durva. Most jövök csak rá.

Milyen evidencia ez most, és ahhoz képest annak idején mégis milyen felkészületlenül ért és igaznak hatott ez a sok kifordított érvelés!

~~~

Ember, ki olvassa eme blogot, óvakodj a lelki terror jeleitől, mert álcázza magát és bizony kicsontoz, mielőtt kettőt pislogsz!

Én pedig még fogok ilyen tipikus lelkiterror-tünetekről írni, mert rosszul vagyok annak a gondolatától, hogy valaki esetleg azt hiszi, hogy az ő készüléke rohadt le, pedig úristen dehogy, csak egy lelkileg instabil ember pszichózisának áldozata lett.

döcc-döcc

Zötyög velem a vonat… egy nagyon idegesítő osztrák nyugdíjaspár ücsörög velem, a nőci felváltva mustrálja a dekoltázsomat és a toucscreenes laptopomat… nyilván mindkettő az ördög találmánya. Nemsokára befutunk Bécsbe.

Tervezés és hirtelen döntések, futás és várakozás, futás és várakozás… aggodalom és nevetés az előbbitől, nagy beszélgetések az utóbbitól.

Graz szépsége valahogy mintha csak ködösen jutott volna el hozzám. Pedig mennyire gyönyörűek voltak a mélyzöld hegyek, a furán tömpe tornyok, festett utcafrontok, lélegzetelállító kiállítások, apró belső udvarok… közben licitálunk, ki fog hamarabb megtanulni németül. Én megállapítom, hogy bár elvileg nem tudok, hozzá képest igenis tudok, sőt, minden magyar tud.

Múzeumlátogatás, pávák egy gyönyörű parkban. El kell magyaráznom, mik azok az apostolok, és miben különböznek a prófétáktól és a szentektől… Bio vega burger zabálása, miközben a térképünk elázik a főtér szökőkútjában, minek hatására jól el is tévedünk hazafelé.

A parkban egy nőci elkezdett hozzánk beszélni, elmondta, mi a molnárka németül, majd levette a szemüvegét, és megállapította, hogy nagyon jó kiállású, jóképű pasit fogtam, gratulál. Hát… köszönöm. :D

Kalandozás, közös közelharc a motel becsekkoltató rendszerével, az osztrák menetrendekkel, a jegyautomatákkal és a bolti pénztárakkal… fulladozós viccelődés, hosszú órák egy tetőn, beszélgetve, majd csa-csa-csa tanítás egy rózsakertben, és hazadöcögés, ripsz-ropsz szendvicsek gyártása a kihalt közös helyiségben, és sok-sok sikeres igazodás… hát ezek történtek velünk, és örültünk, hogy ezek megtörténtek.

Most van vége a nyárnak. Most, miközben beérünk a bécsi pályaudvarra, és otthon még Szonjáéknál megiszom egy sört, és reggel vár a skype, délután meg az első egyetemi órák.

Vége van a hosszú és izgalmas és felemás nyárnak, az átmeneti szállásoknak, az izgulásnak, a gondolkodásnak és vacillálásnak, a nagyon felnőtt életnek, a saját szervezésű utaknak, az idegenvezetésnek, a rétestésztaként nyúló éjszakáknak.

A dolgok el vannak rendezve. A koliszobám berendezve vár, az óráim fel vannak véve, az elvárt munkaóráim le vannak csökkentve, az emberek meg vannak ismerve, sőt már néhány kellemes esti találkozó is meg van beszélve a hétre… és igen, a párom pedig Grazban van hagyva. Ez van és kész.

De azért jó érzés arra gondolni, így a vonaton, hogy az otthon ilyen tárt karokkal vár. Egy-két ismerős mozdulat, közösen ismert szófordulat, összenevetés, és máris mennyivel jobb minden! :)

keep it up, I know you can...

Ülök egy csodálatos új helyen, bennem egy rántotta, egy doppio, egy eperszörp. Mégis gyengének érzem magam és tehetetlennek. A naptáram Damoklész kardjaként lebeg fölöttem.

Órákig szöszölök, ameddig értelmes emberi fejet varázsolok magamra. Remegek azonban, amikor kilépek az utcára, miközben tekerem a pedált, vagy betoppanok egy kávéházba.

Gyötör a bűntudat a munka miatt. De nem bírok odafigyelni, segítség, valaki ragasszon oda, mert egyébként nem fog menni! Ne gyertek e-mailek, ne gyertek munkaóra-számláló, feladatrendező szoftverek, hagyjatok békén! Buta vagyok és béna, nincs mit mondanom nektek.

Megláttam a csodálatos kilátást a koliszobából, és nagyon örültem neki. Mégis az én kis birodalmam pillanatok alatt egy másik ember cucchalmába fulladt, és én hiába végeztem már a kipakolással, nem éreztem a régi hangulatot, nem láttam azt a megszokott, boldog látványt, amiben eddig éltem. Közben beszéltek hozzám. Beszéltek, beszéltek, beszéltek.

Energiát szeretnék. Barátok szavaiból, barna szemekből, ősz hajszálakból, egy sötétbarna kézből, érkező üzenetekből, segítő emberekből, közelgő programokból. Mégis, mintha most nem tennék mást, csak szétosztogatnám magamat.

Hogy fogom bírni, ha már az elején roskadozom?

jóreggelt, Bogáta

Először is kicsit fájt a fejem. Másodszor is reggel 6 volt és a szemembe sütött a nap.

Harmadszor is hirtelen az agyamba tódult az e-mail, amit tegnap küldtem anyának, miután rájöttem, hogy MINDEN, BEIRATKOZÁSHOZ SZÜKSÉGES PAPÍROM PÉCSETT VAN.

Mármint ilyenek, mint diploma. Meg nyelvizsga-bizonyítványok. Végem volt.

Egy válasz várt, melyben anya megírta, hogy az egyetlen értelmes lehetőséget teszi: kocsiba pattan az össze papírral és felviszi őket Pestre.

10-ig van beiratkozás. 7:30-kor indult.

Nem hittem el, hogy ez velem történik. Na persze ki mással!!!

És persze olyan döglött voltam, hogy nem tudtam időben elindulni, így mire találkoztam anyával 9:37-kor, még nem voltak meg a fénymásolataim, sem az igazolványképem. Anya az Astoria sarkán a kezembe nyomta a doksikat, majd elvitt a Kálvinra az igazolványkép-masinához.

Az igazolványkép-masina nem működött. A fotós, akit ismertem az Astoria környékén, még nem volt nyitva. Na jó, egy életem, egy halálom, irány az ELTE, nézzük meg, mi a helyzet.

9:48-kor kaptam sorszámot. Közölték, hogy kb. 1 óra várakozás. Huhh!!!

Na akkor irány nyomtatni. Nyilván sem a D épületben, sem a HÖK-irodában nem volt nyitva a nyomtatás. Oké, nyomás a Kálvinra. Közben eszembe jutott, hogy a postafiókomban van egy igazolványkép, amit szintén kinyomtathatok. Ez meg is történt, halleluja, megvan minden papírom!

Ezek után a beiratkozás könnyen és gyorsan ment. kb. 10 perccel a sorra kerülésem előtt érkeztem meg, de pillanatok alatt eltelt az idő mert kellemes meglepetésként ott volt Németh Dani, az egyik kedvenc emberem ebben az univerzumban. Merthogy most ő is mesterszakos lesz az ELTE-n... már el is felejtettem, hogy ilyen király dolgok történnek! :)

Most meg hazamegyek és még alszom egy kicsit, mert ma meghaltam, végem van, nekem harangoztak.

Ha valamilyen teszt még egyszer azt mondja, hogy van bennem egy fikarcni J is, felgyújtok valakit.

Anyukám az év embere.

napi rutinok

Hajnal. Felébredés arra, hogy égve hagytam a villanyt és ruhában aludtam el.

Fel kéne hagynom azzal a szokással, hogy úgy félek az álmatlanságtól, hogy addig fárasztom magam, ameddig szó szerint el nem ájulok.

Reggel. Nyüssz. Rituális, baromiradenagyontartalmas reggelikészítés. Instant kávé. Vinnyogás, hogy sok a munka, nincs egy rongyom amit felvegyek, és máris már mennyi idő eltelt. De rendet kéne rakni, meg eleve hogynézkialakás, na de már ugyan hogy nézne ki, csak ideiglenesen vagyok itt... de akkor is, blöeh.

Bicikli. Meditáció. Zene, a teljes Taylor Swift-diszkográfia kipörgetése, kitalált helyzetek végigjátszása. Zsonglőrködés a forgalomban.

Kávé, fröccs, sör, limonádé. Ami épp jön. Idill a Kamarában, kedves baristalányok a CCC-ben, nyakamba zúduló meló, alkotói válság, vagy éppen nem-alkotói nem-válság. Egyetemre várakozás. Legyen már egyetem, az isten szerelmére, nem vagyok én holmi marketinges.

Kedves arcok, koccintás. Nagyon nagy beszélgetések, nagyon jó kis tervek a jövőre. Mosolygó világ.

Mosolygó sötétbarna szemek, egy ősz hajszál egy étcsokiszínű hajban. Lapát tenyér. Kulturális programok, vagánykodás, nevetés, hangos beszéd. Kitaláltam, mivel lehet kínozni egy urdu anyanyelvű embert: oroszul kimondatni vele, hogy я люблю тебя... szegények nem palatálisokon és likvidákon szocializálódtak... :) (Egyébként az urdu tök jó, az benne a létige, hogy hm.)

Este. Este otthon, este a városban. Internet csekkolása. Jaj jaj jaj, mindig minden annyival fontosabb, mint amivel épp foglalkoznom kéne... szívgörcs, lelki nagytakarítás. Egy tapír skypeon, csillogó szemek, egy számomra olyan kedves szoba a háttérben. Mari, meg mindenféle beszéd. Pillanatok alatt felvidít. Mint egy ki nem érdemelt ajándék.

Na, de hát akkor én vigyázni fogok rá.

Loholás a gondolataim utána addig, ameddig rá nem jövök, hogy elcsesztem egy csomó időt és késő van és már nincs energiám a valódi dolgaimra. Már februárban is arról írtam, hogy vajon hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént... eszembe jut egy régi sztori a Kamara társaságának 4. tagjáról, ahogy megszakadt a barátságunk... és nem tudom, hol van a szeretet és a naivitás határa. Még hányszor, ó mégis, hányszor?

Beájulás az ágyba vagy szimpla lefejelése az íróasztalnak valamivel éjfél után.

Majd hajnal.

(én szóltam!)

a mai nap is hasznosan telt

Ma megtanultam egy mondatot hindiül.

Hindiül, bazeg. Nőnek már a bábeluszonyaim.....

Hm...

És ez még az egyszerűbb része.

Update:

Ó, basszus.