Hogyan kerüld el a karácsonyi stresszt?

Fogalmam sincs.

Mert az a helyzet, hogy nálunk valahogy sohasem stresszes a karácsony. Se a készülődés, se az ünnep, se semmi. Valahogy ez az ünnep nálunk jól működik.

Utálok online sajtó közelébe menni az év ezen szakában, mert csak arról írnak, hogy milyen rossz élmény a karácsony egy csomó embernek. Amit meg is értek. Egy ekkora, anyagi csőddel járó, gondolatokat kitalálni akaró, az év utolsó hajtásába beleeső, csomó macerával járó, nem feltétlenül kedvelt emberek megajándékozását elváró, alapvetően kevesek által igazán átérzett indíttatású (wtf Jézus születése) ünnep annyi sebből változhat a púpok púpjává a háton, hogy ihajcsuhaj. Igen, megadom, tök szívás.

Nálunk pont nem az.

Nálunk valahogy ilyenkor kerülnek a helyükre a dolgok mind, és ekkor nyer az egész év értelmet. 24-én minden egyes perc ki van számolva... és ettől a forgatókönyvtől lesz mindig tökéletes. Tényleg az. De ezek spec. mi vagyunk, mi ezt így szeretjük.

Intim dolog a karácsony, én sem akarok nagyon belemenni, meg fényezni magunkat vagy másokat leszólni, csak idén tényleg eszembe jutott, hogy miért is érzik sokan üresnek vagy nyűgnek ezt az ünnepet, amikor szerintem annyira jó.

Valószínűleg azért, mert sokaknak ez az egymás életébe beleszólás, és a merev hagyományok követésének ideje, amihez egyébként marhára semmi közük, most mégis a közepén találják magukat.

(húha Bogáta, feltaláltad a spanyolviaszt!)

Az emberek olyat tesznek, amit egyébként nem tennének. Ráadásul ugyanazt, a rohadt életbe, hogy jól össze lehessen mérni. Főznek, mert különben mit szól az anyós. Fát díszítenek, mert azt kell. Olyan boltokba mennek és olyan dolgokat vesznek, amik idegenek tőlük, mert valahogy úgy érzik, minél nagyobb kálvária beszerezni egy ajándékot, annál garantáltabb a sikere.

Majd összegyűlnek, és jól megvizsgálják, hogy a másik hogyan teljesítette a számára is valószínűleg pont olyan szenvedéssel járó komplex feladatsort, és az este/hét/hónap maradék részében ezen kattog az agyuk (rosszabb esetben a nyelvük is). És nyilván ezt újracsinálják minden évben, halászléstül, ajándékcsomagolásostul, fadíszítésestül. És összegyűlnek egymásnál, és vetnek egy párórás pillantást egymás életére, és mivel úgysincs különösebb következménye a mondanivalójuknak, gyorsan levonnak néhány jó kis ítéletet, "mert ők látják első pillantásra" - jó alaposan megbántva az alanyokat. Esetleg be is rúgnak egymásnál, amitől kicsit jobban/sokkal kevésbé kezdik el kedvelni egymást.

Majd, miután hazamentek a rokonok/ők a rokonoktól, stb., ülnek és zsibbadnak, mint a farba lőtt vad, hogy na basszus, itt volt az egész rokonság, megítéltek minket valami alapján, ami egyébként hullára nem jellemző ránk, aztán hurrá, boldogkarácsonyt. És közben még magunkat is átvertük, mert tulajdonképpen ez itt mind miért kellett?

Mit akarok ezzel mondani? Nem azt, hogy én is beálltam a karácsonyt szidalmazó kiábrándult kispolgárok hosszú sorába.

Hanem azt, amit már jó néhányszor leírtam ide, és jó néhányszor le is fogok, mert szerintem iszonyú fontos, mégsincs benne az elcsigázott magyar kultúrában, éspedig hogy:

Hagyjuk. Már. Békén. Egymást.

Ne úgy érve, hogy ne látogassuk meg egymást. Hanem hogy szálljunk már le egymás életviteléről.

Mindenkinek annyival könnyebb lenne. Ha azt akarod, hogy a te karácsonyod jobb legyen, mint a másiké, akkor a sajátoddal foglalkozz, az ég szerelmére. A másikéval meg ne. Úgy értem, ne. Tényleg ne. Hagyd békén.

Mint az esküvőn. Azért nem kell töltöttkáposzta és cigánymulatós, mert az anyádnak is az volt. Az az ő döntése, ez pedig a tiéd, end of stroy, viszlát, alászolgája. Jogod van jól érezni magad, az esküvődön is, a karácsonyodon is. Mert az a Tied, nem a másé, az isten szerelmére.

És ugyanúgy: a másé, az pedig a másé, nem a tied, és akárhogy is csinálják, ha az jó nekik, semmi közöd hozzá.

Elvégre a karácsony arról szól, hogy egy kicsit megünnepled magad, hogy túl van ezen a gecifárasztó éven, és hogy milyen mázlista vagy, hogy közben ennyi jó fej ember volt körülötted. Adsz nekik ajándékot, ha úgy jön ki. És meggyőződésem, hogy ez így nem egy ördögtől való ötlet.

És még az sem ördögtől való, hogy megajándékozod anyát-apát-tesót, sőt akár távolabbi rokonokat is, ha

le_tudtok_szállni_egymás_életéről.

Mert mi van akkor, ha te inkább pizzát rendelnél karácsonyra? Vagy ha a nagynénédék inkább a jacuzziban rotyognak otthon ülés helyett, mert náluk ez az ünnep definíciója? Mi történik. Hát a jó nagy semmi, legfeljebb némi megkönnyebbülés.

Kiakaszt, hogy az emberek a karácsonyt okolják a frusztrációjukért, pedig változtathatnának rajta. Hát mi kényszeríti őket, hogy olyan dolgokat csináljanak a szeretet ünnepén, amiket nem akarnak? Juli néni és társai talán botrányosnak tartják egy évig, két évig, majd szépen megszokják, hogy van, akinél pl. nem divat a bejgli vagy a rántotthús. Akik meg szeretik egymást, az úgyis túlélik az efféle katasztrófákat, nemdebár?

És tudod, mi van, ha nem mindenki ugyanúgy tartja a karácsonyt a tízemeletesben? Hát az, hogy már nem is nagyon lehet összehasonlítani őket. Magyarul vége van a stressz fő forrásának. Annak, hogy ki mit fog szólni.

(Soha nem értettem meg azokat, akik olyan kérdésekkel jöttek hozzám, hogy "te mit vennél egy fiúnak", vagy "mit szokás adni anyák napján". Hát mit tudom én! Talán ismerem én az ajándékozandó fiatalembert/anyát? Azt tudom, hogy a saját anyámat hogyan köszöntöm fel, és arra is lenne ötletem, mit adnék a saját pasimnak, de hát az ég szerelmére, az neki való, nem egy fiúnak... Ilyenek nincsenek, csak önálló személyiségek vannak, és igazodás, amivel a közös jó dolgokat csináljuk, a nem közös jó dolgokat külön csináljuk, a rossz dolgokat meg nem csináljuk.)

Mi spec. szeretünk fát díszíteni, és szaloncukrot kötözni, és közösen zabálni, és karácsonyi menüt főzni, és Jézuskázni, és késő estig pezsgőzni, de ezek mi vagyunk, és ezt is a saját módunkon csináljuk. Anya most 24-én, mikor kikászálódtam a zuhany alól egy szál törölközőben, az ajtóban várt, egy szempillantás alatt rám cibált egy irhamellényt, a kezembe nyomott egy kerámiatehenet (az ő kezében egy bárány volt), és közölte, hogy irány Betlehemezni. Uccu neki, "Pásztorok keljünk fel"-t énekelve végigmasíroztunk az összes tesóm szobáján, majd a nagynénémhez és a nagymamámhoz is leugrottunk (egy házban lakunk), és egy cseppet sem zavartattuk magunkat. Na, hát ennyi kellett az alaphangulathoz. Törölköző + irhamellény outfit, kezemben kerámiatehénnel.

Szoktak az emberek ilyet csinálni? Nem szoktak.

Jó volt nekünk? Jó volt. (nagynénémtől bezsebeltünk egy doboz Ferrero Rocher-t érte!)

Te is úgy érezd jól magad, ahogy akarod, és nagyon kérlek, ne törődj senki mással. Semmi közöd senkihez, aki nem okoz neked örömet.

Ez az én javaslatom, hogy hogyan kerüld el a karácsonyi stresszt.

a night to remember

A Hobbitpremier után majdnem kedvem van kritikát írni a filmről (és egyben egy kicsit a könyvről is, mert mindig kicsit vinnyoghatnékom van, amikor bárki is lebecsüli Bilbó szerepét), de inkább ellenállok a kísértésnek. Az az ifjú titánoknak való, én pedig nem vagyok ifjú titán, sőt, lassan egészen "régi" titánnak számítok. És örülök egy kicsit, hogy a nagyon mély és bensőséges Tolkien-szeretetem főként csak a TLV-feladatok írásában nyilvánul meg.

De azért az továbbra is király, hogy emtétésekkel együtt Tolkienkedni mindig menőbb, mint az univerzum 90%-a (főleg ha jól helyezkedek és sehonnan nem hallok audiokommentárt), és ezek olyan dolgok, amikért hálás vagyok, hogy az életembe belekerülhettek.

Az élmény hatására 2 dolog jutott eszembe nagyon:

1. Többször kell kísérleteznem a hajammal, mert abszolút meglepett, mennyire sokan pörögtek rajta, hogy milyen jó így. :3

2. Bilbó <3. Tipikusan az a figura, akit alig vesznek észre, pedig nélküle a sok pozőr balfasz nem lenne sehol, legfeljebb egymás kardjának hegyén. Volt egy régi orosztanárom, aki rámutatott, hogy mikor Bilbó elviszi az Arkenkövet a tünde-ember seregnek, akkor A Hobbit egy lendülettel lekörözi A Gyűrűk ura teljes morális értékét. Abszolút igaza van. Hányan lennénk, akik a makacs, látványos főszereplősködés helyett azt keresnénk, hogyan igazodhatnak ki a legjobban a dolgok?

3. Az elmúlt hetek, plusz ez a Kili-Tauriel szerű műsorozás után megint megállapítanám, hogy a szerelem monnyonle. Eddig is igazán lemondhatott volna, de most tegye meg megint, azonnal, a kurvaéletbemostmár.

És most karácsony, végre.

Na most szóljatok hozzá.

Kaptam egy ilyen jó kis spam-szerű cuccot egy ezo-oldalról. Azt írta, megírja a szerelmi horoszkópomat 2015-re. Na lássuk.

"Szerelmi életed 2015-ben kalandos fordulatot vesz. Nem lesz hiányod a romantikázásban, és a költői helyzetekben sem! Kivéve, ha nem engedsz ennek az érzelmes folyamatnak, mert akkor elszalaszthatsz számos kellemes találkozást és elmaradhat a belső ébredés is. A Vénusz és a Jupiter hatása jótékony, olyan körülményeket teremt számodra, hogy könnyebben megnyílhass, hogy szabadon kimondhasd, mit érzel, és őszintén feltárhasd, ki is vagy valójában. Most külső megjelenésed is szíved érzelmeivel harmonizál, egyszerűen káprázatos leszel sokak szemében. Mindez őszinteségeddel és spontaneitásoddal társulva egyenesen ellenállhatatlanná tesz. A Mars hatására már az év elején fellobban belső lángod, és ez a legjobb pillanatban hoz pozitív eredményt. A partnered szinte el sem hiszi, micsoda heves lángolás van benned. Az első négy hónap arról fog szólni, hogy újra és újra hódíts, akár a régi kapcsolatodat magasba emelve, akár újakat keresve. Több intimitásra lesz szükséged, érezned kell partnereddel a közös ragaszkodást. Azok a találkozások, melyek ebben az évben várnak rád, segítenek megérteni a múltad néhány homályos részét, és legyőzni a felesleges bűnösség érzését és a lelkiismeret furdalást. Ha szingli vagy az év második felében olyan emberekkel találkozol majd, akik szinte - Jin és Jang formájában - kiegészítenek téged és sok mindenben hasonlítanak is rád. Viszont ne félj a különbözőségektől sem, hiszen az ellentétek gyakran vonzzák egymást, s ettől lehet igazán izgalmas egy kötelék. Több udvarló közül is nagyszerűen tudsz majd választani."

Ó, bazz. Hiszen ez az idei évem volt!

Meg, ahogy emlékszem, a tavalyi. És az azelőtti.

Na persze ez nem zárja ki, hogy a jövő év is ilyen lesz. :D

(Szövegírási szempontból egyébként nagy teljesítmény egy ilyen. Érzem mögötte a profizmust, még ha a helyesírás-ellenőrzést nem is. :D)

Olyan horoszkóp vajon nincs, amely megmondja, hogy jól elcseszed, édeslányom? (az is igaz lehetne rám minden évben, höhö)

Plus ça change, plus ce est la même chose. Az van.

hear it in the silence

Ha az ember egy olyan hetet élt át, mint én (te jó ég, még nincs egy hete sem!), akkor utána minden olyan hihetetlenül könnyűnek tűnik.

A nyakamon minden, mégis olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, mintha sosem lett volna gondom. 

Otthonról hazaérve megállapítottam, hogy minden mindegy, a családom úgyis szeret. Ez elég nyomós érv amellett, hogy minden mindegy.

És ami még jön, az az, hogy hiányoznak a barátaim, készülődni akarok a karácsonyra, adventi gyertyákat gyújtottam skypeon, rájöttem egy hatalmas morfológiai anomáliára a mari nyelvben, amin azóta is pörgünk Normannal, hajnalig mariul beszéltem, repjegyeket nézegettem, a könyvtárban ténykedtem, révülést hallgattam, megáztam a bicajon, kaptam nagyimtól egy laptoptartót, ami úgy néz ki, mint egy anyakönyv, és mákgubóval zenéltem.

Nem gondoltam volna, hogy nagynéném egyszeri lelki tanácsai ilyen jól eshetnek valaha, mint ahogy most a hétvégén estek.

Azóta pedig furcsán teljesnek érzem az életet.

Mindig érdemes hazamenni, mindig jólesik a gtalk csengője.

Mindig lehet mindenféle nyelven beszélni.

Mindig mindent érdemes elmesélni.

Az van, az van, az van.

Mi kell egy jó 50. szülinaphoz?

Először is egy anya, aki nem sejt semmit. Sőt, az ebédnél még egy kicsit csalódott is.

Persze kell egy apa is, aki már 2 napja süti a húsokat az ünnepségre, csendesen, diszkréten.

És egy barátnő, aki anyát kiiktatja egy délutánra.

Meg egy csomó régi-régi kép, amiből diavetítést lehet csinálni vicces feliratokkal. Ehhez jól jön, ha az embernek van pár gyereke, aki ezt megcsinálja.

Ha már gyerekekről van szó, külön jó, ha ezek tudnak zenélni is, mert akkor el lehet játszani együtt, apástul egy szülinapi köszöntést, persze átköltve (anyára igazítva).

Aztán persze jól jön egy csomó barát, akit meg lehet hívni, és anyát meglephetik azzal, hogy megjelentek.

Előnyös még egy gördülékeny, jól szervezett logisztika is: mindenki feltankol mindennel, azt' hozza. Mindenki megfelelő időpontban érkezik (még anya is).

Kell egy csomó virág, egy tökéletesen sikerült zenés performansz, és egy hatalmas, percekig tartó röhögésözön a vetítés során. Ez egy olyan alaphangulatot ad, amely megalapozza mindenki jókedvét, ismerkedik, dicséri egymást, örül, hogy ebbe a családba tartozik/ismeri azt.

Hirtelen mindenki kompatibilis egymással. És kedves.

Anya meg szaladgál és vigyorog.

Kell hozzá egy nagyon nagy mennyiségű pezsgő/pálinka is, viszont jó sok kaja is, amitől tulajdonképpen senki nem rúg be, ellenben mindenki marha jól érzi magát. Hasfájósra csipegettük magunkat.

Ennek legalább este 10-ig kell tartania, úgy, hogy a végén mindenki sajnálja, hogy el kell távoznia.

Mert ez egy olyan este volt, amit bármikor újrajátszanánk.

És persze kell hozzá egy anyuka, aki ezt mind bőven megérdemli. <3

Rain came pouring down...

Túl vagyok ezen a két héten.

És asszem élek.

Bár ez azért még nem 100%.

Eljutottam egy-két helyre, ahová nem terveztem, és nem jutottam el pár helyre, ahová meg szerettem volna.

Éreztem pár dolgot, ami meglepett, ahogyan egy csomó érzés hiánya is döbbenetet okozott.

Úgy érzem magam, mint akit megtapostak, mégis valahogy felszabadultam.

Vége, vége, vége... és ez jó, ez egy határozott helyzet, ez erőt ad, nem úgy, mint az elmúlt hónapok ködös, kocsonyás világa.

De a belem kilóg, az agyam szikkadt, az önbecsülésem nyaralni ment.

Néha sírni akarok hajnalig, néha vigyorogva körülnézni, hogy jessz, minden rendben.

Utálom a szerelmet. It's official. Se on virallinen. (Normannal intenzív nyelvgyakorlatba kezdtünk, ma egy fél délutánt cseteltem vele finnül. ^^)

(Egyébként meg FU tanszék <3. Se on myös virallinen. Amikor Heini rám néz, hogy de egyébként semmi baj a finntudásommal, és a többiek abnormálisan jók az átlaghoz képest is, és hogy akkor majd külön foglalkozik velem, de úgy érzi, tök jó vagyok ám, sokkal jobb, mint amilyennek én gondolom magam, és ezt Salánki tanárnő is megerősíti, és bocsánatot kér, hogy eleinte barátságtalan volt velem, és megígéri, hogy megoldjuk a helyzetet... már megint úgy éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de visszafogtam magam.)

"I learned optimism from you... so when we speak again, I wanna see an optimist, like I did before."

A nap végére konstatáltam, hogy csodálatos emberekkel találkoztam nyár eleje óta.

Konstatáltam, hogy az önbizalomhiányt magamnak generálom.

Azt is, hogy most leginkább Helsinkibe vágyok, vagy egy nemlétező univerzumba.

Rain came pouring down,

when I was drowning, that's when I could finally breathe

And that morning,

Gone was any trace of you, I think I am finally clean...

amiről tehetsz

Iszonyatosan sokat gondolkoztam, hogy kitegyem-e ezt a bejegyzést, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól teszem, hogy megosztom. De eljutottam odáig, hogy a hallgatásomat lassan cinkosságnak érzem az elkövetőkkel szemben, tehát... íme.

Előre leszögezném, hogy szerencsés lány vagyok, nem erőszakoltak meg soha, a szexuális zaklatás semmilyen formája nem volt a mindennapjaim része.

De.

Megérintett a Project Unbreakable kapcsán is már, meg amikor az az indiai erőszakoláshullám volt (legalábbis amiről a média tudósított), most meg persze ezek a jó kis rendőrségi videók csapták le nálam a taxiórát.

Igazából már több mint egy éve tervezem kitenni ezt a bejegyzést.

Tehetsz róla, tehetsz ellene.

Nem tudok napirendre térni ez a szlogen felett.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a hatóság mondanivalója az áldozatoknak. A poszt végére talán világos lesz, miért nem.

Ideje elmondanom az én történetemet.

15 éves voltam, és a kilencedikes osztálykirándulásunkon jártunk épp a mesés Dubrovnikban. Az osztály fele egyöntetűen pizzázni akart, amihez találtunk is egy remek éttermet, melyben az egyik pincér kifejezetten jó fej volt velünk. Összetolták az asztalokat, viccelődött, segítőkész volt, a kaja is zseniális volt, egyszóval... ódákat zengtünk az egészről. Halálra nevettetett minket. Rekordmennyiségű borravalót hagytunk ott, és még együtt le is fényképezkedtünk a pincérrel.

Egy-két órával később egy barátnőmmel visszamentünk az étterembe, mert nagyon kellett pisilnie, és gondoltuk, erről a helyről nem dobnak ki minket, ha használjuk a wc-t, mert már fogyasztottunk - ekkor ott termett az említett jófej pincér, és felajánlotta nekem, hogy elvisz engem kávézni vagy ilyesmi. Azt mondta, már mikor sokan voltunk ott, akkor szimpinek tűntem neki, tehát szívesen megmutatná a várost. Lelkesen beleegyeztem, D, a barátnőm pedig megmondta, hogy oké, ha végeztem, hívjam.

A történethez kicsit ismerni kell engem. Ha bárki találkozót kér tőlem vagy figyelmet szentel nekem, én azt őszinte megtiszteltetésnek veszem, pláne annak vettem 15 évesen. Kiskamaszként igazi "rút kiskacsa" voltam, épp hogy elkezdtem magamra találni... Az, hogy ez a pincér az x fős osztályomból velem akart elmenni, rettenetesen feldobott, ahogy az is, hogy egy helyivel járhatok Dubrovnikban. Egy pillanatig sem fogtam gyanút. Igen, naiv voltam, de nem tudom vádolni magam, eszembe sem jutott - sőt, most is nehezen jutna eszembe -, hogy esetleg rosszat akar.

A pincér nem a városközpontba vezetett, hanem egy elhagyatott sikátorba. Nem kávézni akart vinni, hanem egy nagy vaskapu mögé, fel egy lakásra. Megragadta a kezem és megpróbált gyengéden bevonszolni. Na ekkor rettenetesen megrémültem, és megmondtam, hogy én ide fel nem megyek. Erősködött, húzkodta a kezem, de nem annyira, hogy azt én konkrétan erőszaknak nevezhessem. Idővel feladta.

Ekkor talán mások már elfutottak volna, de én még mindig össze voltam zavarodva. Az osztállyal olyan kedves volt, mindenki bizalmát kivívta... így történhetett, hogy hagytam, hogy egy közparkba vezessen, ahol ölelgetni kezdett a bokrok között.

Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy ezt miért hagytam. Arra emlékszem, hogy le voltam fagyva, nem tudtam, hogy értsem ezt a gesztust, nem tudtam, esetleg hamarabb abbahagyja-e, ha hagyom, meg egyébként is, mi ez... ezalatt rettegtem tőle, hogy felbukkannak az osztálytársaim és meglátnak. Közben elégedetten szuszogott és suttogta, hogy jaj de szép vagyok. Borzasztóan féltem tőle.

Aztán, a sokadik ölelgetés után, amikor már a melltartómnál járt a keze, letéptem magamról és megmondtam, hogy én most és azonnal visszahúzok a többiekhez (akikről fogalmam sem volt, hol vannak). Nem ellenkezett. Azt mondta, ha valamire szükségem lenne, keressem nyugodtan. Kedves volt, én pedig halálosan zavarodott. Úgy köszönt el tőlem, mintha egy közös titkos kalandon vett volna részt velem.

Úgy éreztem magam, mint akit porig aláztak.

Nem tudtam azt mondani, hogy én konkrétan nemi erőszak áldozata lettem. Mert... nem. Nem igazán csinált olyat, ami az én határozott és kifejezett akaratom ellenére történt.

Így aztán hibásnak éreztem magam. Azaz... nem tudtam, hogy a történtek mennyire az én hibám, és mennyire nem, de biztos voltam benne, hogy ha bárki meghallja, első mondata az lesz, hogy hogy lehettem ilyen hülye liba.

Jobb ötletem nem lévén, egy templomba szaladtam és ott maradtam egy ideig, de mocskosnak éreztem magam. A nap végéig sem tudtam szabadulni a pincér kezének az érzésétől. Legszívesebben kibújtam volna a bőrömből, állandóan fészkelődtem, próbáltam valahogy elvonni a figyelmemet róla, de szinte fájt létezni a saját testemben.

Mikor az utcán szembetalálkoztam osztálytársakkal, elhadartam nekik, hogy a pincér molesztált, de azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Ugyan Bogi, akkor nem lennél ilyen nyugodt, biztos te is akartad valamennyire, ne drámázz... szerintem igazából nem is hitték el nekem.

...így aztán nem mondtam el senkinek a továbbiakban, a tanároknak sem. Illetve anyukámnak igen. Ő legalább nem hibáztatott. Azt mondta, egy ilyen élményen a legtöbb lány túlesik, legalább különösebb baj nélkül megtapasztaltam, hogy vannak veszélyek.

Az a néhány ember, akinek beszéltem erről később, hosszú évekig egytől egyig engem hibáztatott. Még közeli barátaim is. Persze mélységesen elítélték a pincért, de alapvetően sokkal nagyobb hibának tartották, hogy én elmentem vele egyáltalán, annál, hogy ő egy perverz állat és kiskamasz külföldi lányokat akar berángatni vaskapuk mögé.

15 éves voltam, totálisan tapasztalatlan.

Rendesen fel voltam öltözve.

Színjózanul.

Fényes nappal.

Mégis az én hibám volt.

Az osztályban, mikor a fényképeket válogattuk az - egyébként zseniálisan jól sikerült - osztálykirándulásról, előkerült a kép, melyen a fél osztályom ezzel a pincérrel pózol egy csoportképen az a bizonyos ebéd után.

Elfogott a hányinger.

Íme az ember, aki az élő bizonyítéka, milyen könnyelmű kis cafka voltam ott, gimi 9. osztály végén. Ők pedig egyöntetűen tanúskodnak, hogy ez az ember állatira jó fej, és a tenyerén hordozta az egész csoportot.

Ő pedig éli tovább a világát Dubrovnikban, és gyanús, hogy nem én voltam az első, akinek "meg akarta mutatni a várost", és nem is az utolsó. Vagy talán egyetlen másik lány sem dőlt/dől valaha be neki?

Hát ez az én történetem.

Megfogadtam, hogy soha többet nem megyek vissza Dubrovnikba. Ez nem fontos, ez csak egy fogadalom magamnak.

Az erőszak és a lányok zaklatása túl sokrétű téma ahhoz, hogy most erről elvi vitát folytassak. Nekem még a "jobbik eset" jutott, vadidegenről volt szó, nem kellett többet látnom, nem történt nagy bajom, és nem voltam se részeg, se semmi. Csak kicsi és naiv. Minden percére emlékszem, még arra is, hogy mit viseltem épp aznap (egy nyakig zárt halványzöld felsőt, asszem azóta továbbajándékoztam Szonjának).

Csak azért írom ezt le, hogy 1. kicsit leszámoljak vele, mert őszintén szólva halálosan unom, hogy szégyellnem kell magam érte, 2. bemutassam, hogy nem kell ahhoz se inni, se ismerősnek lennie az elkövetőnek, se kihívóan viselkedni, hogy ilyen megtörténjen, és az áldozatot hibáztassák. Helyzet, amit ki tudnak használni, mindig akad. Esetemben ez a tapasztalatlanságom és jóhiszeműségem volt, de pont ezerféle lehet még.

Szerencsére nem hagyott nagyon mély nyomot, ezért merem leírni. De eljutottam odáig, hogy nem akarom elsődleges bűnösnek érezni magam benne.

Az áldozatok, akik nem merik magukat áldozatoknak tartani, itt vannak, a közeledben, az ismerőseid, barátaid, rokonok közt, és hallgatnak, mint a csuka, mert szégyenkeznek.

Mert ha nem hallgatnak, akkor valahonnan egész biztos, hogy megkapják, hogy az ő hibájuk volt.

Ezt mondják nekik az ismerőseid, rokonaid, azok, akikre felnézel, vagy azok, akik tőled tanultak, sőt, talán te magad is.

Na ez az, amiről tehetsz.