the butterfly effect

Leonyid Markelov számára kezdett már kicsit kellemetlen lenni a légkör. Mariföld első embereként eddig soha nem látott mértékben vagdosta le a marik jogait, eltörölte a kisebbség számára előnyös nyelvtörvényt, és még a hűséges mari származású embereit is kirúgta. Azonban kezdte kapisgálni, hogy nem volt jó ötlet Vladimir Kozlov mari aktivistát a nyílt utcán elveretni, legalábbis ezt mutatta a több külföldi miniszter és előkelőség által aláírt tiltakozás, melyben aggodalmukat fejezték ki a kisebbségi és emberi jogok figyelembe nem vételével kapcsolatban.

Kellemetlen.

2015-ben választás van, és ideje tenni valamit a nemzetközi rosszallás ellen. Így éppen kapóra jött az IFUSCO ötlete, azt állítólag úgysem szeretik megszervezni. Nincs más teendő, mint a 2014-es konferenciára Göttingába küldeni egy delegációt, csinálni egy vonzó videót néhány népviseletes mari lánnyal, elvállalni a szervezését, és lám, nem lehet a világnak több szava rá, hisz önként és dalolva idehívott Mariföldre egy nemzetközi finnugor konferenciát.

Amivel nem számolt, az 2 dolog.

Az egyik az a nagyszámú és lelkes pécsi delegáció, melyet egy szeles raszta fiú verbuvált össze a legendás sziktivkari konferencia után, hogy jöjjenek Göttingába is: a FU-hoz kevéssé értő, ám annál csillogóbb szemű társaságot elvarázsolták a látottak. A zárónap előtt egy sörgőzös kocsmában kipattant az ötlet, hogy mi lenne, ha elvinnék a 2015-ös konferenciát Pécsre.

A másik egy holland finnugrista volt, aki már túl jól ismerte a mariföldi helyzetet, és mellesleg szeretett volna imponálni egy épp megismert magyar lánynak, így impresszív magyartudásával felvértezve egészen feltüzelte a vállalkozó kedvű pécsieket.

A következő IFUSCO helyszínét eldöntő kerekasztal-beszélgetésen végül hamar megválasztották a zavartan ajánlkozó pécsieket a videós-előre megírt szöveggel készülős mariföldi delegáció helyett.

Így Leonyid Markelov, bár mindent olyan szépen elrendezett, nem kapott IFUSCO-t kirakatnak a választásai idejére.

Talán nem múlik ezen a történelem, de bizony néha ilyen dolgoknak ilyen eredményük van. :)

lumivalkoinen

Első éjszakám a patyolattiszta, újrafestett-újrapadlószőnyegezett szobámban.

A böjt lassan véget ér, és szinte el sem hiszem, mennyi mindent ehetek újra ezután. :)

Az elmúlt napokban Zsófit pesztráltam Pesten, amit nagyon élvezett (ezúton is irtó nagy köszönet Nórinak a zseniális vendéglátásért!!), aztán pedig arra értem haza, hogy a lakás romokban, még a festés utáni káoszból próbál meg újra lakásalakot ölteni.

Most már konszolidálódott a helyzet, és rám az a nem valami hálás feladat vár, hogy a több mint 10 év alatt felhalmozódott kacat- és ruhamennyiségből érzelmi viharok nélkül kiválogassam, mi az, amiben még látok értéket. Jó kis böjt végi program.

És holnaptól minden más lesz.

Mert az elmúlt hetekben elég sok mindent nem csináltam, és ettől most tisztább a fejem, mint valaha, és ez most király, és felszabadító, és bizonyos dolgokat sosem akarok vissza úgy, ahogy voltak.

Nehéz elképzelni, hogy van, akinek ez az időszak ugyanolyan volt, mint az összes többi.

Kihagytam a nagycsütörtöki koncertet, sőt, nem voltam templomban egyáltalán a nagyhéten.

De amikor a szobámban körbe-körbe táncolva énekelem, hogy rakkaus on lumivalkoinen, nem kell több az ezévi felnövés-adaghoz.

Amikor végignézek az este pihenő családomon, vagy éjjel a fényben úszó Budapesten,  látom a rolleren távolodó Szonját és a vigyorgó Esztit, a nagyban telefonáló Nóri helyett megkeverem a csokiöntetet, meg amikor lehuppanok a fotelekbe és fáradtan összenézek Gergővel, vagy éjjel anyához bújok, mert a szobám még romhalmaz így vele alszom, amikor végigszaladok az udvaron és azon örvendezek, hogy milyen jó, hogy 2 hét múlva ilyen szép helyen fogadhatom a finnugrista vendégeimet...

Annyira jó.

És nem olyan Jégvarázsos-szuggesztíven, hogy "ugye jó, ugye jó", hanem tényleg az.

Akkor is, ha felnőttként többé semmi nem tűnik olyan hófehérnek, mint a most szobatakarítás során előásott, évekkel ezelőtti, idealista önmagam számára tűnt.

Ja, igen, nézd, ez egy új design

Mivel a FB nagyonügyes "On this day" alkalmazásából tegnap tudtam meg, hogy 4 éve pont azon a napon alapítottam eme blogomat, valahogy úgy döntöttem, megváltoztatom a 4 éve ugyanolyan külalakját.

De azért még aludtam rá egyet, hogy ne tűnjön elhamarkodottnak.

Az volt a célom, hogy kicsit olvashatóbbak legyenek a szövegek a változatosság kedvéért, meg talán hogy ne legyen olyan depressziós. Hátha akkor én sem írok ilyen depressziós szövegeket bele. :)

Na, nekem most egy így tetszik.

Remélem nem csak nekem.

a magyar és a finn iskolarendszerről

Csütörtökön hallgattam egy nagyon remek előadást a finn iskolarendszerről. Összevetve a magyarral. Nem rohannék előre, lássuk, mi történt.

Elsőnként egy finn oktatási minisztériumi főmunkatárs beszélt egy finn "osztálytanítóval" kiegészülve, arról, hogy mi van a finneknél. Körülbelül úgy nézett ki, ahogy számítottam rá: csupa jóság, öröm, és részünkről irigykedés, hogy jajj, bezzeg nálunk miért nem lehet ilyen. Néhány alapvető tény a finn iskolarendszerről:

- Az első 6 évben ún. osztálytanítók vannak, ők tanítanak minden tárgyat. Utána jönnek csak a szaktanárok.

- a finn általános iskola 9 osztályos, plusz 3 a középsuli. A finnek azonban egyáltalán nem mind mennek gimnáziumba, legalább 50%-uk szakközépiskolát, ún. ammattikoulut választ, amiben szakmát tanulnak szinte kizárólag.

- nincs egységes záróvizsga, mint nálunk az érettségi. Iskolatípusra szabott vizsga van. Nincsenek mindent eldöntő döntések sem, simán mehet valaki ammattikouluból gimibe, vagy egyetemre, és fordítva.

- a finneknek nem szokásuk megválasztani az iskolájukat. A tanároknak sem az osztályt. Mindenki a hozzá legközelebb eső suliba íratik be, ezzel elkerülve az ún. "iskolashoppingot", tehát az elitintézmények és maradék szétválását.

- a tanári hivatás népszerű, megbecsült, jól fizetett. Nagyon sokan jelentkeznek, és nagyon szigorúak a követelmények. A tendencia szerint minden 10. jelentkezőből lesz csak tanár, cserébe viszont nagyfokú bizalom övezi őket. A tanár maga választja ki a tankönyvet, amiből tanítani szeretne, és általánosságban a szülők is elhiszik, hogy az az ember a legalkalmasabb arra, hogy a gyereküket tanítsa.

- Szó sincs róla, hogy eltörölnék a tantárgyakat Finnországban, csupán az a szokás, hogy minden tantárgy valamiféle téma köré rendeződik. Értsd: nem végigvágtatnak töriórán az évszázadokon, hanem egyvalamit boncolnak hosszan, komplexen, mintha az egy egyetemi kurzus lenne.

Aztán jött a PISA felmérésről való beszéd, amin én már őszintén elképedtem. Sosem hallottam finneket ilyen egységesen ennyire hosszan... hencegni (komolyan nincs rá jobb szó!), pláne nagy nyilvánosság előtt. A finn oktatók azonban a szó szoros értelmében úgy állították be a PISA teszteket (és az ottani kiemelkedő eredményüket), mintha az lenne az egyetlen, vagy legalábbis a legfontosabb indikátora az oktatás eredményességének, és a finnek óriási presztízskérdést csinálnak belőle, hogy mindig az elsők között szerepeljenek. Ott is szerepelnek, illetve tömeghisztéria van, ha mégsem.

Mindösszességében a finnek eléggé (meglepően!) büszkék az oktatási rendszerükre, és annak az eredményeire. De akkor jöjjön a magyar előadó.

Selényi János előadása talán csak azért tetszett jobban, mert a magyarokról is szólt, de én úgy érzem, azért is, mert izgalmasabb részleteket világított meg. Hamar vége lett a nagy bezzegelésnek. Megint pontokba szedem a lényeget, hátha úgy könnyebb.

- Mielőtt mindenki eldobna mindent, és bevezetnénk azonnal a finn oktatási rendszert, meg kell értenünk, hogy a mi társadalmunk plurálisabb. Nagyobbak a társadalmi különbségek, mindig is nagyobbak voltak (hiszen a finneknek sosem volt nemességük), és ezt tükrözi az iskolarendszerünk is. Nem azt, hogy igazságtalan, rosszul működő hulladék, hanem azt, hogy mások az alapelvei az egésznek.

Egyenlő lehetőségeket akarunk mindenkinek? Persze! Hajlandók vagyunk áldozatot hozni érte? Azt már nem! Hát melyik gazdag, értelmiségi család lenne hajlandó a legközelebbi suliba beíratni a gyerekét, hogy az utca végi közmunkás gyerekének legyen az osztálytársa? Társadalmi szolidaritás néven.

- A finnek nagy szabadsága abban rejlik, hogy már a legelején lemondtak egy csomó szabadságról. Elfogadták, hogy oda megy a gyerekük, ahova. Elfogadták, hogy az a tanár tanítja, aki. Abból a tankönyvből, ami. Ez ellen egyszerűen nem lázadnak. És nem, a finn sulikba sem csupa hiperintelligens zseni jár. Hiába keresel elitosztályt, legfeljebb nagyon-nagyon elvétve találsz, 2-3 városban. Azzal jár a gyereked egy suliba, akivel. Pont.

Nincsenek például 4, 6, 8 osztályos általános sulik. Egyféle általános iskola van, oda járhat a gyerek, és kész. Nem lehet válogatni a képzési rendszerek között.

A magyar szülők azt is megválaszthatják, kire bízzák a gyereküket a leendő iskolában. A finneknél ilyenről szó sem lehet. Az is igaz, hogy a finnek megbíznak benne, akárki is. Ez azért sokat segít abban, hogy hatékonyan tanítson.

Tehát bizonyos keretek között nagy a szabadság, igen. De azokat a kereteket mindenki betartja. Akinek ez visszalépés, az is.

- A PISA-felmérésekről: 2009 óta, mióta belépett a rendszerbe, a listát Shanghai vezeti. Ott pedig ugyanolyan frontális, poroszos tanítás folyik, mint minálunk. Csak nálunk nincs teljesítményalapú versenygazdaság, mint odaát. Tehát nemcsak a finn modell lehet hatékony, lehet más is, ugyanúgy.

A magyar elitiskolák bőven teljesítenek úgy a PISA-teszteken, mint a finnek. Sőt. A probléma csak az, hogy Magyarországon nemcsak elitiskolák vannak, a szakközepek, szakmunkásképzők színvonala pedig egyszerűen összemérésre alkalmatlan az előbbiekkel. Ez van. A magyar társadalom a különbségekre tette le a voksát, a kiemelkedőekre és a hátramaradókra.

- De ha nem PISA, akkor nézzük meg a versenyeket, a a díjakat, az ösztöndíjakat. Halál megszokott dolog, hogy magyarok szinte minden nívós nemzetközi versenyen jelen vannak, zsebelik az érmeket, az okleveleket. A finnek ebből a szempontból kb. a kazahok szintjén állnak (ami azt jelenti, hogy gyengén). Egyszerűen a kiemelkedőségnek nincs kultúrája. Nem szokás, nem cél, nem épül rá nemzeti büszkeség. A finn társadalom kinevel egy csomó tisztességes, megbízható fiatalt, de csodagyerekeket aligha. Erről is lemondtak, amikor az egyenlőség mellett döntöttek.

- És a legérdekesebb kérdés, a tananyag. Hallottuk, hogy a finnek praktikus, mindennapi életben használható, gyakorlatias nevelést kapnak. Hamarabb tanulnak meg kocsit mosni és adót fizetni, mint az Iliász cselekményét és a koszinuszfüggvényt. Ez nagyon ésszerűen hangzik elsőre, de mint oly sokszor, az ésszerűség nem az egyetlen tényező. Nem az.

A finnek egyszerűen nem műveltek. Nem fontos számukra, hogy ki volt Dante, és hogy mi okozta a francia forradalmat. Vagy akár hogy mi a sósav képlete és mi Sri Lanka Bulgária fővárosa. (Innen jön az a tévhit is, hogy nem tanítják már a nyelvrokonságot a magyarokkal. Mondjuk úgy, hogy nem pörögnek rajta. Nincs az a suli, amelyik tagadná, de történetesen megvan nekik a saját nyelvrokonság-élményük (az észtekkel, lappokkal, balti-finnekkel, jobb esetben még a mordvinnal is felfogható), ez a felszínes érdeklődőnek bőven elég, és kész. Ez az a felszínesen belátható rokonságélmény, ami ugye a magyaroknak hiányzik, és okozza a jó sok őrjöngést idehaza.)

A műveltség azonban nemcsak szellemi tartalék, hanem lelki, morális is. A műveltség volt az, amiből a magyarok erőt meríthettek akkor is, amikor átgázolt rajtuk fél Európa, amikor széjjelszakították az országot, kinyírták vagy korrumpálták a nemességét, bábnak használták nagyhatalmi harcokban. Én magam, az amerikai Isten háta mögötti hajléktalangyerek-táborban is érzékeltem (és a cseh barátnőm, Tereza is érzékelte), hogy a műveltségemnek köszönhetően tudok reggel büszkén elsétálni a a sátramtól a konyháig. És a műveltségünk volt ott, amikor hajnali 3-ig közép-európai kaját főztünk a gyerekeknek, és székely népviseletben mutattam be a kis feketéknek és latinóknak, hogyan egyék a gulyást. Ők pedig hihetetlenül boldogok voltak tőle. (És egyébként sose láttak még népviseletet, pláne nem háromszékit.)

A műveltség az érték, az fontos, az megőrzendő. A finnek, és a többi skandináv állam úgy döntöttek, nem őrzik meg, hanem helyette rugalmas, hasznos, nyitott és ügyes munkaerőt adnak a versenyszférának. A magyar (és egyéb közép- és dél-európai) társadalom nem termel ilyen munkaerőt, ellenben művelt maradt.

Rövid távon talán a finneknek van igazuk. Az is lehet, hogy sosem jön el az idő, hogy a kettő mérlegre kerül egymással szemben.

De meg kell érteni, hogy egy más utat választottunk. Ami nem jobb, és nem rosszabb, hanem más. És nem kell utálni a saját berendezkedésünket, legalábbis nem ebből a szempontból, és nem azért, mert nem olyan, mint a finn.

trolin ülve

Biztosan veled is volt már ez az érzés.

Amikor legszívesebben megnyomnád a két függőleges párhuzamos csíkod az életed lejátszóján, és hátradőlnél, kiszállnál, leülnél a kispadra néhány napra, órára, és csak néznéd, ahogyan megy tovább mások élete, forognak az órák és változnak a napok, és végigélnéd az éjszakát is, mert már unod a nappalt, belesnél mások nappalijába, végignéznél a konyhapolcukon és megnéznéd, mikor öntözik a növényeiket és hánykor isznak teát, mit kezdenek a macskaszőrrel, és ragaszkodnak-e a régi dzsekijükhöz. Letennéd az életedet, kiiktatnád az időt, és csak úgy testetlenül pihennél a kozmoszban, ameddig el nem kezd hiányozni saját kis mindenséged.

Persze így az beszél, aki haszontalannak érzi magát. Aki tudatában van saját hasznosságának, az azért nem pattanna meg csak úgy.

Lehet, de én most így, taknyosan és elcsigázottan valahogy unom.

A sehova nem tartozást, a szétfolyó, nyúlós szabadságot, a szerepjátszást, a hangulatingadozást, hogy minden reggel újra és újra fel kell találni magamat, az állandó, bosszantó álmodozást, a kérdőjeleket, a világ törvényeit, az öndicséretet, az önvádat, az átlag felettiséget, az átlag alattiságot, a magasságomat, a példamutatást, az emberek ámulását és ignorálását, az egyediséget, amin néha elgondolkodom, hogy nem hulla öncélú-e, a hiúságomat, a magányos nappalokat és éjszakákat, az egyszemélyes bevásárlást, a barátaim kiegészítését, a tudománnyal bohóckodást, az eszképizmust, a tényt, hogy se munkám, se rendes diplomám, se szakmai súlyom, se párkapcsolatom, se lakásom, 20 évesen is lehetnék pontosan ilyen, és ennek tetejébe a külső és belső állandó hangokat, hogy egy rohadt szavam ne legyen, milyen jó életem van már, és egyébként is, pontosan tudom, hogy optimizmus és pozitív hozzáállás nélkül mit sem ér az egész.

tulkoon kaamos, tulkoon jää...

(Tényleg, hogyan fordítja a GF a kaamost? Polar night. Hát oké, valid, legalább nem Kossuth Lajos...)

Kolibüfé, megint.

A székemnél egy szaxofon, egy ukulele, meg egy nemtommi ücsörög nagy békében, idetette Michael Douglas hasonmása, közben duruzsolt néhány cukiságot nekem. (Fun fact, ő volt, aki hosszasan magyarázott nekem a földönkívüli reptiliánokról, akik a világot irányítják, meg persze A Gyűrűk Ura nyilván a drogról szól.)

Meg van nyitva egy csomó tab, én igyekszem a munkára koncentrálni. Padavanok! Dolgozzatok helyettem a Szövinél!

Felmondási időt tölteni nem fun. Fagyos a levelezőrendszerem. De hát mi másra való a március, mint az elhagyásra, a nagy lépésekre, az újratervezésre..

Végül mégiscsak sikerült megbetegednem. Erősen küzdöttem érte, úgyhogy megérdemeltem. Legalább a testi állapotom végre passzol a lelkihez, és van "legális" okom nyamvadtan nézni és tompán reagálni.

Ha az ember felmondott, akkor ugye először megkönnyebbül, de aztán nekiáll a jövőjén aggódni. Meg azon, hogy egyáltalán értékes ember-e. Van-e haszna. Nem csak máz-e minden. Letett-e már valamit az asztalra.

Egy csomó ilyen rossz gondolata támad szegény kifutó munkavállalónak, mintha csak szakítana: lehet- egyáltalán őt választani, vagy valami hosszútávút építeni rá, képes-e betölteni az emberi élet ezen szerepét?

És persze azt is lehet mondani rá, amit egy frissen egyedülállóvá vált személy vekengésére: majd csak kiigazodik. Majd csak jobb lesz, mert muszáj neki.

Hoping to fly, 'cause it's almost over now...

Böjtölök hússal, kenyérrel, laktózzal, cukorral, sörrel.

Böjtölök ruhavásárlással - igazából kb. mindenvásárlással.

Böjtölök barátok cseszegetésével, hogy talizzunk, mert tudom, hogy elfoglaltak.

Böjtölök olyanoknak való írással, akiknek már nagyon szeretnék, és majd' megőrülök lassan.

Kicsit aszkétikus, de megéri. Még ha ordít az üresség éppen, akkor is.

Ma meghoztam egy nagyon nehéz és szomorú, de időszerű döntést. Máris jobban érzem magam tőle, és kicsit könnyebb a világ.

A dolgok abbahagyása egészen új perspektívákat nyit ki.

Azért lassan szívesen taliznék már valakivel, esetleg. :)