szembenézés a valósággal 2.0

Tegnap délelőtt, észtóra közben jött a telefon, melyben egy nő értesített, hogy véleménye szerint megtalálta Syksyt a Selleri utcában, holtan.

Persze nem lehetett biztos benne, én meg úgy éreztem, hogy képtelen lennék azonnal elmenni és beazonosítani, de valahol éreztem, hogy valószínűleg ez valóban Syksy lesz. Lerogytam egy üres tanterembe és őrült sírásba kezdtem. Beletelt jó néhány percbe, mire összeszedtem magam annyira, hogy kimentsem magam az óráról és megkérjem Antit, hogy hadd menjek fel hozzá.

Anti elment beazonosítani a talált állatot, és az valóban Syksy volt. Beletette egy kartondobozba és letette a fészeremben, míg összeszedtük a gondolatainkat, hogy mitévől legyünk.

Syksy tehát végre hazatért. A több hetes rémálom és bizonytalanság, mióta elveszett, véget ért. Összegömbölyödve feküdt egy kis dobozban, a biciklim és a tűzifa mellett, aminek a melegében annyiszor pihent. A Facebookra kitett posztjaim, fotóim, küzdelmem az adminisztrátorokkal, a lámpaoszlopokra kiszögelt felhívások végül elvezettek a cicámhoz.

Antival a Tähtvere parkban találtunk egy nyírligetet, ahol végül Syksyt örök nyugalomra helyeztük. (Milyen jó is, ha az ember párja régész, legalább tud ásni.) Mielőtt leeresztettük a dobozt, végül úgy döntöttem, mégis vetek egy pillantást a holttestre. Egyértelműen Syksy volt - vizes, kócos, fénytelen bundával, fehér tappancsai szinte kis sem látszottak a sár alól, a szája már oszlásnak indult. Végigsimítottam a hátán. Az én pici cicám. Ez már csak a teste, amire már nincs szüksége, és ami csupán természetes folyamatokon megy át. Ettől a megtört kis gombóctól el lehet búcsúzni. Leeresztettük a dobozt a földbe és gyújtottunk a hanton két gyertyát.

Anti javasolta, hogy valahol üljünk egy "halotti tort", és emlékezzünk a szép pillanatokra Syksyvel. Megpróbálkoztunk vele az RP9-ben, de nem nagyon tudtam még Syksyről nosztalgiázni, és a halotti vodka ivása is furán csengett ebédidőben a városháza téri étteremben, úgyhogy inkább hazamentünk. Rituálisan leszedtük a felhívásokat a lámpaoszlopokról, majd Anti tapintatosan magára hagyott.

(Antinak annyi mindent köszönhetek, hogy az nem igaz. Felét, negyedét sem tudtam volna ilyen hamar elintézni az elintézendő dolgoknak, és háromszor, négyszer ennyire fájt volna. Az elmúlt hetek és a pénteki nap során rengetegszer látott a legkülönbözőbb időpontokban és helyzetekben sírni, és mindig ott volt velem, hogy átöleljen, mondjon pár megnyugtató szót vagy elterelje a figyelmem, például A Szilmarilok olvasásával észtül. Olyan türelemmel és támogatással fordult felém, hogy arról külön bejegyzést kellene írni. <3)

A halotti vodka után (milyen jó is, hogy Mari Saraheimo múlt héten hozott nekem koskenkorvát a Tallinn-Helsinki kompról!) fájó szívvel lecseréltem a háttérképeimet, a profilképemet és elkezdtem kitakarítani az internetet. Lemondtam az aznapi óráimat, megköszöntem a Supilinn közösségnek, hogy aktívan próbáltak segíteni megtalálni Syksyt, írtam az eltűnt állatok csoportjába, hogy már nem kell őt többé keresni, értesítettem a hozzám/Syksyhöz legközelebb álló embereket. A válaszok többsége nagyon kedves volt, ami önmagában nagyon meghatott. Az eltűnt állatok csoportjába érkezett egy olyan komment is, mely abbéli kívánságát fejezi ki, hogy szegény Syksy a következő életében kerüljön egy gondosabb gazdihoz, aki nem ilyen felelőtlen, hogy engedi kint kolbászolni. Elgondolkodtam pár percig, hogy foglaljam-e össze, hányszor és hányféleképpen próbáltuk bent tartani Syksyt, de végül úgy döntöttem, inkább törlöm az egész bejegyzést. Úgysem releváns már. Anti mérgesen elrakta a telefonom, de persze ettől még újabb tíz perc zokogásban törtem ki.

A helyzet az, hogy Syksyt eredetileg soha nem akartuk kiengedni. Mikor tavaly májusban Imarral elhoztuk a menhelyről, hónapokig bent tartottuk, de Syksy rettentően boldogtalan volt. Sokat sírt, dobálta magát, lebontotta az ajtó szigetelését és az ablakon a szúnyoghálót, és láthatóan nem bírta megszokni a benti létet, akármennyit játszottunk vagy nézettünk macskatévét vele. Később próbálkotunk hámmal és pórázzal, de az is katasztrofálisan sült el.  Syksy ugyanis egy nagyon ügyes, ösztönös és hűséges, de nem kifejezetten intelligens vagy adaptív kis macska volt. Remekül feltalálta magát odakint, és bajnok volt fáramászásban, de nem volt hajlandó elfogadni senki más szabályait. És mikor elköltöztem a Herne utcai jelenlegi, apró lakásomba, egyértelműen tudtam, hogy Syksy itt is kijárós cica lesz. Ha 78 négyzetméteren bezárva érezte magát, akkor 20 négyzetméteren konkrétan állatkínzás lett volna őt tartani.

Természetesen mindig tudtam, és Imar is, hogy ha a macska kimegy, akkor bármikor előfordulhat, hogy nem jön haza. Tavaly valamikor ilyenkor el is tűnt 6 napra. (Akkor is azt hittem, hogy elvisz az ideg.) Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kiengedtem, volt bennem egy apró szorongás, hogy nem most látom-e utoljára. Amikor pedig felbukkant a kicsi feje, mindig egy apró kő gördült le a szívemről. Ennek ellenére nem tudom, még most sem, megbánni, hogy hagytuk kijárni.

Olyan nagyon szerettem ezt a cicát. Annyi új érzést indított el bennem. Annyira sokat jelentett nekem, hogy velem van ez az egyáltalán nem könnyű másfél év alatt, amíg velem volt. Minden napot egy kicsit boldogabbá tett. Nem beszélve a finnórákon tett halhatatlan hozzájárulásásról. :) Amikor magányos voltam, akkor sem voltam teljesen magányos. Költöztünk együtt, sétáltunk együtt az utcán, szaladt a suhanó biciklim mögött, halkan nyávogott az ajtóban bebocsátásért, büszkén trillázott, mikor döglött egeret vagy madarat hozott, összegömbölyödve szundított az ölemben míg dolgoztam, gyengéden majd a karmát enyhén kidugva az arcomhoz érintette a tappancsát, ha ki akart menni hajnalban, ugrottam érte autók elé, védtem őt más macskáktól, szedtem fel kerítést, követtem el többrendbeli magánterületsértést vagy szedtem le őt fa tetejéről.

Senki és semmi nem tud meggyőzni, hogy nem a szomszédaim által a nyáron a házhoz édesgetett idegen macska okozta közvetlenül vagy közvetetten Syksy halálát. Rengetegszer láttam vagy hallottam, ahogy bántja Syksyt, elkergeti a háztól vagy órákig sakkban tartja egy fán. Nem kevés macskát láttam már Syksyvel érintkezni, de egyik sem volt ilyen agresszív vele, mint ez. Syksy eltűnése napján mikor hazaértem, a macskaverekedés egyértelmű jeleit láttam a lakásban. És rohadtul, végtelenül, észbontóan dühít, hogy a szomszédoknak ételmaradékkal, kolbásszal meg minden moslékkal nyilván muszáj volt a házhoz szoktatni egy idegen macskát, akinek nyilvánvalóan van saját otthona, de nekik köszönhetően most sajátjának nyilvánította Syksy otthonát is, és siekrült pokollá tennie az életét annyira, hogy Syksy már nem is mert a lépcsőházban közlekedni vagy a hátsó bejáratot használni a felügyeletem nélkül, egészen addig, ameddig végül a halálát nem okozta. Ez a macska még mindig büszkén járőrözik a kertben. Tőlem mindenesetre nagyon fél. :)

Az este hátralevő részében egyedül voltam, illetve inkább csak az interneten kommunikáltam emberekkel. Összeállítottam egy kis vetítést Syksyről (rossz minőségben, vízjellel meg minden, de jólesett). Posztoltam instagramra. Válaszoltam a kérdésekre. Különösen jólesett apa üzenete, aki még ilyenkor is meg tudott nevettetni, meg a beszélgetés Imarral, hiszen rajtam kívül ő ismerte legjobban Syksyt. Egyetértettünk abban, hogy bár rettenetesen sajnáljuk, annyira azért nem lepődtünk meg. Syksy nemcsak makacs és öntörvényű, de kifejezetten neurotikus cica is volt, aki folyton rettegett és a közlekedési módszere folytonos menekülésként jellemezhető, A pontból B pontba. Nem beszélve a méretéről, ami szinte automatikusan prédává vagy szekálás áldozatává determinálta.

És őszintén, ez nyugtat meg legjobban. Látni a hús-vér realitást a helyzetben. A misztikumban nem tudok feloldozást találni. Sajnos nem hiszek abban, hogy van macskamennyország, hogy valaha egy következő életben újra látom, vagy hogy valami "elszólította". Azt tudom, hogy az életben vannak felesleges, értelmetlen, hülye tragédiák. De mint olyan, Syksy tragédiája távolról sem az egyetlen. Ahogy anya barátnője mondani szokta, mindnyájan kegyelemből élünk.

Feltehetőleg valamikor megint lesz cicám. De még nincs itt az ideje. Valószínűleg ameddig itt élek a Hernén, nem veszek magamhoz új állatot.

De Syksy az első saját állatom volt, és a világ legaranyosabb, legrövidebb lábú, legszeretnivalóbb, leghűségesebb kis hercegnő-cicája. Másfél éve úgy döntöttem, hogy beengedem az életembe és szeretni fogom. Aki szeret, az egyúttal feliratkozik a fájdalomra is.

Akkor is megéri szeretni.

<3

havas éjszaka egy vörös lurkóval

Hangos, panaszos nyávogást hallottam tegnap este a szomszéd ház kertjéből. Azt azonnal hallottam, hogy nem Syksy, de azért kipillantottam. Egy fiatal vörös cica kolbászolt a szomszéd kertjében, megállította a drótkerítés (mint ahogy annak idején Syksyt is), és sírt az esőben. Lekiáltottam neki, és mivel reagált, leszaladtam hozzá.

Azonnal követkni kezdett, így bevezettem a lakásba és adtam neki enni.

A macskaimádó messenger-csoport azonnal ellátott tanácsokkal, Anti meg én pedig derűsen figyeltük, ahogy a kb. 4-5 hónapos kissrác felfedezi a lakást. Mindenben ellentéte volt Syksynek: a zavar legkisebb jele nélkül ugrált bútorról bútorra, hangosan csámcsogva evett, belenyomta az orrát a kajánkba és kihívó pózokban mosakodott vagy aludt. És iszonú hangosan dorombolt.

Még aznap megpróbáltam megkeresni a gazdáját. Jöttek tippek innen-onnan, de végül nálunk aludt a macsek. Keresztbefeküdt az ágyon, Anti méltatlankodott is, hogy nem fér el. Én tartottam tőle, hogy már hajnali 3-kor kukorékolni fog, de végül nagyon jólnevelten átaludta az éjszakát. Reggel fél 7-kor aktivizálta csak magát, és akkor már fel tudtam kelni és játszani vele. Aktívan részt vett a reggelizésben (megőrült a kecskesajttól) majd kidőlt. Odakint az utcán leesett az első hó.

Elvittük az állatorvoshoz, de a gyanúimnak megfelelően nem volt benne csip. A környéken nem érezte jól magát, visszabújt a hordozóba, így hazavittem és míg csináltam a dolgaimat, az ágyon szundított. Ekkor hasonlított a legjobban Syksyre.

A gazdái kisvártatva megkerültek, és eljöttek érte. Kiderült, hogy a kissrác neve Leo, és 5 hónapos. Mondták, hogy a tesója is valahol bolyong, de ő még nincs meg.

Elpakoltam a septében elővett macskajátékokat és keféket. Délután sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem. Láttam a kertben egy fekete-fehér, Leo tesójára hasonlító cicát, de az csak Syksy ősellensége volt. Lementem a folyóhoz és igyekeztem megnyugodni a dércsípte levegőben.

Jó érzés volt megmenteni a kis Leót és visszaadni a gazdájának,

de inkább a saját kis cicámat találtam volna meg végre.

Vagy mindkettőt. :)

Rettenetesen hiányzik Syksy.

szembenézés a valósággal

Végigdolgoztam a hétvégét, beadtam a jelentkezéseimet és a cikkemet, három nap alatt összesen aludtam 8 órát, és most végre egy pillanatra lepihenhetek.

Syksy nem került meg, és én személy szerint beindítottam a gyászfolyamatot. Egyszerűen képtelen vagyok többet az ablakban leskelődni, az utcát bámulni, a nevét szólongatni, és pityeregve trappolni fel a lépcsőn, mert még mindg nincs meg. Ha meghalt, akkor meghalt, ha nem, akkor már biztosan feltalálta magát. Az aggodalom és az egyre halványuló remény teljesen kimerített.

Syksyben van chip, kiplakátoltam a környéket, megosztottam minden csoportban, amire csak gondolni tudtam.

Amikor annak idején Imarral úgy döntöttünk, hogy Syksyt kiengedjük, mindketten tudtuk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Hogy bármelyik nap előfordulhat, hogy soha többet nem jön vissza. Syksy boldogtalan volt bent, és még boldogtalanabb lett volna a jelenlegi apró, Herne utcai lakásomba bezárva. Szüksége volt a szabadságra.

Amivel nem számoltam, az az, hogy a szomszédok magukhoz édesgetnek egy olyan macskát, aki folyamatosan bántja és szekálja Syksyt, olyan mértékben, hogy végül a saját lakásából is kikergeti. Erre nem számítottam, de kivédeni sem tudtam volna. Hogy ez a cica megölte, megsebesítette vagy olyan szinten traumatizálta-e Syksyt, hogy az képtelen hazajönni, nem tudom. Ő mindenesetre nagy büszkén strázsál a bejáratnál és marha büszke magára. A szomszédoknak, akik leslkelődnek utánam, fotókat készítenek rólam a beleegyezésem nélkül és parasztok velem a semmiért, pedig most van macskájuk, nekem meg nincs.

Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire hiányzik. Igyekszem nem ránézni a helyekre, ahol ücsörögni, pihenni szokott. A kefékben még mindig ott van egy kis szőr, a hűtőben ott egy félig elfogyasztott tasak macskakaja.

Emlékeztető, hogy valamikor volt egy cicám.

Egy gyönyörű, drága, tökéletes kis cicám.

lelkek napja

amit Bogáta csinál: befejez egy finnugoros cikket a Fashion Street Hungarynek, illetve megír egy pályázatot a tallinni Liszt Intézet igazgatói posztjára.

amit Bogáta csinálni akar: feküdni a földön és Syksy elvesztését gyászolni.

Rég volt ilyen nehéz napom.

Nárcisztikus abúzusról akarok írni, nahát milyen fura.

Ennek valószínűleg két kiváltó oka lehet, az egyik a nemrég tett látogatásom Imarnál (a lakáskulcsomért mentem el, illetve megismertem az új barátnőjét is), a másik a kedvenc nárcizmus-szakértőm új youtube-videója, amiben a szakítás utáni szociálismédia-használatban próbál segítséget nyújtani. (NB: ez egy régebbi bejegyzésem, amit csak mostanában sikerült befejeznem.)

A nő nagyjából azt mondta, amit én is nagyjából csináltam: kikövetés, tiltás, törlés, és nem folyamatosan róla beszélés az ismerőseimnek. Közülük aki érti, érti (és meghallgat és szívesen segít), aki nem, az úgysem fogja (remélhetőleg soha).

De most tegyük fel, hogy ezen poszt olvasója érti. Volt már olyan kapcsolatban, ahol úgy érezte, kihúzták alóla a talajt de ez az ő hibája, soha nem érezte magát elégnek, fokozatosan elmagányosodott, mindenért meg lett magyarázva, hogy miért ő a hibás, kételkedni kezdett a saját józan eszében és ítélőképességében, kiéhezve vágyakozott egy szem figyelemmorzsára vagy kedves szóra, vagy folyton a kezdeti lángolás után vágyakozott vissza, ami tulajdonképpen nem is érti, miért tűnt el olyan hirtelen. Mindemellett folyton megkapta a világtól, hogy a párja milyen szuper és milyen okos és milyen különleges (mellyel persze egyetértett csak épp nem volt boldog mellette), és halvány fogalma sem volt, hogy mégis hogyan kezdje elölről a konkrét nulláról, sőt mínuszból, ha esetleg véget érne a kapcsolatuk.

De tegyük fel, hogy mégis véget ér. És tegyük fel, hogy semmi mást nem akar, csak valahogy újra jól lenni. Visszatalálni önmagához. Újra mosolyogni. Egyelőre nem tudja elképzelni, egyáltalán hogyan lehetséges ez, de azért emlékszik, hogy valamikor az élet szép volt.

Ebben az a nehéz, hogy olyan, mint a drogfüggőség. Tudod, hogy megbetegít, de ha leállsz vele, akkor az eleinte annyira fáj, hogy szinte elviselhetetlen.

Szóval mit tegyél, hogy végre újra "tiszta" legyél?

Szerintem ebben az egészben az a nehezebb inkább, hogy mi mindent ne tegyél.

Kövesd ki, némítsd le, tiltsd le, kerüld el a házát és a kedvenc kávézóját messziről. De mindemellett:

Ne kérdezősködj a közös barátaidnál, hogy mit csinál és hogy van és kikkel találkozik. (Biztos lehetsz benne, hogy van új valakije. Találj te is. Meg egy terapeutát. :))

Állj ellen a kísértésnek, hogy mindenkit tájékoztass arról, hogy milyen szemétláda és miket csinált veled. Lehet, hogy felháborodnak, esetleg haragudni fognak rá egy ideig, de elfordulni tőle tuti nem, és az isteni igazságszolgáltatás nem most fog lecsapni rá. Főleg mivel a barátai többsége pontosan tudja, milyen alak, és ennek ellenére van jóban vele.

Ne próbáld meg az új áldozatait figyelmeztetni, hogy milyen alak. Akár a homlokára is lehetne tetoválva, hogy "önző, mérgező rossz ember vagyok", az sem riasztaná el az új kiszemelteket. És rohadtul nem fognak rád, a leselejtezett exre hallgatni, ameddig az ő figyelmét élvezik. Minden ember van annyire önhitt, hogy azt hiszi, hogy ő, ő egyedül, majd nem fogja megszívni vele. Te is ezt hitted.

És nem, még egy relatíve drámamentes szakítás után sem szabad azonnal "barátoknak maradni" vele. Még akkor sem, ha segítőkész és barátságos, amilyen tulajdonképpen Imar volt velem. Ez is ugyanaz az érzelmi függés, amitől a kapcsolat során szenvedtél, csak álruhában.

A gyógyulás egyetlen módja az illető irrelevánssá tétele az életedben. Ami azért nehéz, mert neki az élete célja, hogy mindenhol, mindenkinek releváns legyen, és a többi ember versengjen a figyelméért. De akkor is van rajta kívül élet.

Az elmúlt hónapokban úgy érzem, elég sokat javult az állapotom és sok jó döntést hoztam annak érdekében, hogy visszaépítsem az életemet. De mégis, a nemrégiben az Emajõe-n tett látogatásom után még órákkal is fizikai tüneteit éreztem a stressznek, és még napokig pörgött rajta az agyam. A mentális méregtelenítés pedig még mindig folyamatban van.

Az életem jelenleg szuper, és imádom, különösen a párkapcsolatomat (<3), és egy másodpercig sem kívánok semmit sem vissza, de az abúzus az abúzus. Úgyhogy néha még lesznek gondolataim róla. :)

Amikor az embernek eltűnik az állata,

a legrosszabb rész mindig az, amikor induláskor, vagy hazaérkezéskor mindig egy kicsit reménykedik. Hátha most felbukkan Syksy kicsi feje, fehér tappancsai, szép nagy zöld szemei, és nyávog egyet, hozzám dörgölőzik majd bekéretőzik a lakásba.

Mindig van egy kicsi remény.

De Syksy soha nem bukkan fel.

Elmentünk Saaremaa-ra két éjszakára, és ami várt, az csupán macskaverekedés nyomai és Syksy hűlt helye. Ennek négy napja.

Álmomban Syksyvel játszottam. Épp úgy szaglászott, dörgölőzött hozzám, nézett a nagy szemeivel, éreztem a puha szőrét, mint élőben. De ez nem a valóság, ugye? kérdeztem anyától, aki mellettem állt. Anya megrázta a fejét. Bármennyire is szeretném, hogy ez a valóság legyen, ez csak egy álom.

Syksy nincs itthon.

Demokrácia.

Reformierakond-jelöltek mosolyogtak egy óriásplakátról barátságosan Antira, mikor leparkolt a Rõngu Pagar mintaboltja előtt. Egy héttel korábban elbeszélgettem egy jelölttel a Kaarsild partjánál, és elmesélte, hogy zöldövezetet akarnak kiépíteni az Atlantise Majánál.

A Sotsid kampánya vérvörös és torony alakú. Lemmit Kaplinski bajsza országos vitát vált ki. Lehet bízni egy bajszos jelöltben?

A Keskerakond sátra mérgesen-irigyen bámulja a szomszédos EKRE-sátrat, ahol popzene szól, bulihangulat van és egy szőke nő nyújtogatja a szórólapokat a járókelőknek. Én is akartam egyet, de Liljával voltam, és valahogy lesírt rólunk a külföldiség és valahogy nem adott.

A Lai új lakója a zöldek egyik jelöltje.

Tartu vajab muutust. Viljandi vajab muutust. Minden városnak változásra van szüksége az Eesti200 szerint, úgy tűnik.

Jobban kezelt Tartu.

Szeretett Tartu.

Főváros Tartu.

Kb. ezer kilométerrel délebbre a több voksot kapó jelölt visszalép a kevesebb voksot kapott jelölt javára. Török Gábor elemez. Mérő László statisztikákat magyaráz. Négy közvéleménykutató intézet négy különböző eredményt hoz ki, mégis mindenki az ő adataik alapján hoz döntéseket.

Isabel Jezierska a vízvezetékszerelőjét edukálja a társadalmi folyamatokról, hogy lebeszélje az EKRE-re való szavazásról.

A Reformierakond jelöltje tollat és törökmogyorót ad nekem. Utóbbi finom, előbbi meglepően jól fog.

A lakásunkba bedobott szórólapon Imar mosolyog rám bizalomgerjesztően.

Mattias véleménycikket jelentet meg a Tartu Postimeesben a szocik LMBTQ+ programjáról.

Személyi, lakcímkártya, útlevél. Hoppá, már le is szavaztam.

Érdekes látni, vagy feltételezni, hogy ki mi alapján adja le a voksát. Toll és törökmogyoró? Bulihangulat és mosolygás? Szivárványos zászlók és matricák? Martin Helme karcos tenorja a Kaubamajában arról, hogy ő szereti Észtországot? Mérsékeltség vagy radikalizáció? Ki tudja leváltani Orbánt?

Kíváncsi vagyok, mit hoz a vasárnap. Valószínűleg nem azt, amit én akarok. De akkor is nagyon jól esett szavazni.