allons ensemble, découvrir ma liberté, oubliez donc tous vos clichés, bienvenue dans ma réalité.

Akkor Kincső kimondott és talán mások kimondatlan kérésére: a párizsi beszámoló megírt darabkája. Az eleje ékezettelen, mert még kint írtam Párizsban.

"Azta de irigyellek!"-hallottam szinte mindenkitol amikor szep lassan megtudtak, hogy Parizsba megyek. Ugyan mire fol! Akkor irigyeljetek emberek amikor mar visszajottem es jol ereztem magam. Egy utazasnak ezer buktatoja lehet, meg ki tudja, milyen lesz az ido, hogy fog tetszeni Parizs, jo csapat leszunk-e Metaval, jok lesznek-e a hostok, akikkel lakunk, ki tudjuk-e hasznalni az idonket meg a penzunket, nem tortenik-e valami nagy tragedia... eleve nem vagyok egy nagy utazo tipus, sokkal jobban szeretek ismerni, mint megismerni, Parizstol meg vilageletemben egy kicsit tartottam, olyan "must see"-helynek kepzeltem, aminek a nevezetes helyeinek meltosagat ledaralja a turistatomeg, a kevesbe nevezetes, ellenben talan hangulatosabb reszeihez meg vezeto hianyaban nem jutunk el. Oszinten szolva engem ritkan indit meg egy olyan hely, amit turistak inkabb latogatnak, mint lakok.

Ezzel a felelmekkel es remenyekkel szalltam fel a buszra csutortokon Metaval. A busz meno volt, csak iszonyat meleg, mint kiderult, pont a motor felett volt az ulesunk, de a jofej steward eloreultetett minket legelore - ami azt jelentette, hogy a hatalmas szelvedon keresztul elsorangu panorama nyilt az utra es a tajra (a vezetoules elkulonitve alattunk helyezkedett el), nemi madari testnedvekkel tarkitva, de minket ez nem erdekelt, Rumadai-t tancoltunk, buliztunk, viccelodtunk egeszen Pragaig.

Fura volt ujra latni Pragat, amelyhez mindkettonket annyi kulonleges emlek kot, meg furabb volt atutazasra hasznalni. Kicsit ugy ereztem, nem melto ehhez a kiveteles varoshoz, es barmennyire kritikaval kezelem, meg kellett allapitanom, hogy Praga is helyet kapott a szivem csucskeben. De nem volt sok idonk melazni ezen, nemi szaladas es egy kedves magyar bacsi segitsegevel (aki kesobb felajanlotta, hogy ingyen elvisz minket Bordeaux-ba, leven maga is buszsofor) felultunk a parizsi buszra, ami ejfelkor el is indult kifele Csehorszagbol. Indulas utan meg lenyomtak egy Dirty Dancinget a torkunkon, aztan lassan eszmeletet vesztette a tarsasag. Meta alvasi pozait meg nezni is zsibbaszto volt, a borules csuszott, sehogy sem talaltam a megfelelo pozt, vegul a  koma es a cseh popzene, amit az uleshez tartozo lejatszon hallgattam, megtette a hatasat es egesz hosszu intervallumokat tudtam aludni egyhuzamban. Hajnalra mar tuljotottunk Nemetorszagon, reggel nyolckor mar francia utjelzo tablak jottek szembe velunk. Hat hello Franciaorszag, ahova tudtam, hogy egyszer eljutok, es ahova sohasem siettem.

Szinte eszrevetlenul ertunk be Parizsba, Metanak annyira tetszett a kozben vetitett Big Bang Theory, hogy ugy kellett megkocogtatnom a vallat, hogy haho, az ott melletted a Szajna. A hires Gare de l' Est mellett raktak ki minket 22 ora ut utan du. 1-kor, hogy legyen meg hat es fel orank amig a szallasra felmehetunk. Talaltunk egy cuki kis csatornat, ahol Amelie is kacsazott a csodalatos eleteben - es majd' elaludtunk a szelen. Vonszoltuk magunkat a hatizsakunkkal, idonkent megalltunk... a Marais negyed szelen voltunk, ahova mindig is vagyodtam, amiota csak olvastam rola egy cikket reges-reg. Megpihentunk egy jatszoteren, petanque-ozo oregeket neztunk, rank tapadt egy fekete srac, kinezte maganak Metat, tette neki a szepet. Leraztuk, kiertunk a Vogezek terere, az egyik fo uticelomra - gyonyoru volt, mi korulneztunk es kb. azonnal elaludtunk a fuvon. Ket oraval kesobb keltunk, elindultunk a szallasadonkhoz, sikeresen meg is erkeztunk oda, beengedett... de szinte semennyi idot nem toltottunk egyutt, mindannyian eleg hamar agyba kerultunk. Cuki kis lakasa volt, bar ez sem volt mentes attol az altalanos megallapitastol, hogy Parizsban mindennek valamilyen szaga van.

Reggel nem siettuk el a kelest, tudtuk, hogy van kulcsunk, nem kellett a pasival kelni, igy volt vagy del, mire osszekaptuk magunkat. A Sacre Coeur volt az utiranyunk,  de nem a szokasos turistautvonalon kozelitettuk meg, igy valami lepukkant negyeden keresztul vagtunk at, ami tele volt bazarokkal es minket leszolito pasasokkal - meg is allapitottuk, hogy valoszinuleg Parizs propagandaja tul jo, mert amilyen csillogonak reklamozzak, olyan lepukkant es szemetes. Az emberekrol ellenben elmondhato, hogy tenyleg csinosak, akarmelyik parizsi Budapesten kivetelesen sikkesnek szamitana, a kirakatok nezese meg kesz kinszenvedes nekem... nagyon fekszik nekem a francia divat, a kicsi ruhak, a konnyu, fodros, csipkes, azsurozott anyagok, bo nadragok, tunikak, mellenyek, leveles, viragos, geometrikus mintak, visszafogott szinek... nem keves penzt el tudnek verni itt. A nokrol nehez megmondani, hogy csak csinosak-e vagy valoban szepek, a ferfiak viszont kifejezetten jokepuek. Es mindenki vekony, ahogy neztem, a kenyer senkit nem izgat annyira, mint a magyarokat, ellenben szentul hiszik, hogy salataval jol lehet lakni.

Tehat nehany hastancos-kelleket arusito bazar utan ratalaltunk a Sacre Coeur-re (és innentől otthonról folytatom így már vannak ékezetek), ahol is ránk ugrott néhány fekete srác, hogy csinálnak nekünk karkötőt. Alig tudtuk lerázni őket, a továbbiakban pedig a vadászterületükön úgy hatoltunk át, hogy lendületből átszaladtunk rajtuk. Ekkor viszont még meg kellett küzdeni a magukat süketnek tettető cigány nőkkel, akik amilyen bociszemekkel néztek a turistákra pénz reményében, olyan erővel próbáltak kitépni egy tízeuróst az előttünk haladó nő kezéből. Végül kettétépték a bankjegyet. További érdekességük az volt nagy süketségükben, hogy az elhessegető mozdulatokra és fejrázásra nem reagáltak, míg a "non!" felkiáltásra annál inkább. Végül sikeresen felértünk a Sacré Coeurhöz, ahol hiába kerestük a mutogató szobrot az Amélie-ből, nem találtuk, ellenben teljesen fehérre meszelt élő szobrokat annál inkább, akik elismerően hümmögtek, mikor elhaladtunk mellettük. Egyébként jellemzően a franciák nem zavartatják magukat ha nőneműek leszólításáról van szó, szinte minden helyen, amerre csak jártunk, kaptunk egy tüzetes megbámulást vagy füttyöést vagy cuppogást vagy leszólítást. Voltaképpen tök jól esett.

Maga a bazilika nem igazán árasztott templomhangulatot a sok turistának és a beépített emlékérme-automatáknak köszönhetően, de azért jó, hogy kipipáltuk. Még jobb volt a Montmartre úgy önmagában, a lejtős, girbegurba utcácskáival egészen latinos hangulatot árasztott, mindenhol hangulatos kávézókkal és apró parkokkal. Befordultunk egy olcsóbizsu-hangulatot árasztó templomba, majd némi téblábolás és egy pékség kifosztása után elindultunk lefelé a központba. Meglátogattuk a Vörös Malmot, inkább azért, mert útban volt, mint rajongásból (a magam részéről utálom a legújabb, Nicole Kidman nevével fémjelzett Molin Rouge-t, Meta meg még nem is látta sosem), leértünk a Trinité templomhoz, mely már kezdett hasonlítani egy templomra, majd az Operánál kötöttünk ki. Ott én elragadtattam magam, Meta nemzetközi diákjával bejutottam, és jó egymásfél órát tébláboltam mindenféle szépségek és a Fantom otthonában. Maga az operaház alig nagyobb, mint a pesti, de gyönyörű díszterme van, és elkaptam egy időszakos kiállítást is a századelő híres operaénekesnőiről. Aki esetleg nem tudná rólam, igencsak kedvelem az operát, és nagyon megindított minden, ami az operával kapcsolatban ki volt állítva. A balett kapott még nagyobb szerepet, melyről nem voltak jó tapasztalataim egészen addig, amíg az operaházban meg nem néztük a Prokofjev és Seregi Rómeó és Júliáját - na az már más tészta volt, a bérlet többi előadásából talán csak a Manon Lescaut ért föl vele. Nos mindegy, nagy gyönyörűséggel szemléltem a balettozókat meg az operaénekeseket, közben a gift shop felé sodródtam, ahonnan minden megfeszített próbálkozásom ellenére SEM bírtam üres kézzel távozni - Meta pedig már majd' elaludt a könyve fölött, mint kiderült, több mint másfél órát töltöttem bent. Még lefényképezkedtem az Operaház előtt (már amikor az arra járó buszok és kukásautók hagyták), majd elindultunk a Süti (aka a Madeleine bazilika) felé. Ez már Párizs iszonyatdrága negyede volt, ennek örömére megtaláltuk a Maison du Chocolat egy üzletét - erről azt kell tudni, hogy évek óta szeretnék eljutni egy ilyenbe. Hát, bementünk, és rögtön ki is fordultunk az árak láttán, megpróbálván a csoki puszta illatával jóllakni, ami a helyiséget belengte.

--- majd talán még tudom folytatni, most se idő sem lendület.

...che vorrei lavare via

Ó hogy a macska rúgja meg most már nagyon!

Kurvára nem vagyok türelmes kedvemben.

(Nem bírom befejezni a Párizsos bejegyzést. Ellenben ha van rá igény, azt kiposztolom, ameddig eljutottam (ami időben kevés, betűben sok).)

where are you?

Hajnali egy felé közeleg, és bár mostanában 3-4-ig fenn vagyok, most mégis ólmos fáradtság ül a tagjaimon, vegyítve valami lendülettel - mindkettőnek a kezemben lóbált borosüveg és elődei az okozója. Busszal mindig olyan hosszúnak tűnik ez az út odafelé, visszafelé viszont szinte elrepül, pedig addig ezer gondolat ébred és ürül ki bennem.

Masírozok hát az Ürög felé vezető út lámpái közt, vissza Uránvárosba, lóbálom a bort, időnként ráhúzok egyet és próbálom helyére tenni ezt az estét. Időnként hátrasandítok a mögöttem ballagó társaságra.

Az emlékek csendben fájnak...

Nem, nem fájt az este. Néha zavarba hozott, néha nem tudtam, kit hol kezeljek, de az alapvető tényállás, miszerint olyan emberek gyűltek össze, akiket legalább ketten még jó fejnek tartanak a társaságból, arra az eredményre vezetett, ami várható volt. A régi sérelmek pedig... voltak azok olyan messze, hogy már alig érdekeljenek valakit.

Nem volt ez a régi BS-hangulat. Nem hozza azt vissza semmi, maximum lehet még örülni neki, hogy az emlék képes még összehozni ennyi embert. Lehet őket újra megismerni, lehet saját magamat kipróbálni, hová fejlődtem. És lehet inni, fát gyűjteni, tüzet rakni, fűbe kifeküdni, lelkizni elvonulni, és bort lóbálva kutyagolni vissza Uránig.

És milyen hatással vannak ezek a történések az most én életemre? Merthogy jó volt látni mindenkit... és... ja. Az egyetlen esemény, ami úgy érzem, mélyebb nyomott hagyott a jelenlegi életemben is, az a lelkizés Cinegével, de ő mikor nem hagy bennem mély nyomot - és mikor nem hoz fel egy olyan indokot, hogy szerinte "nem tudom elképzelni, milyen érzés neki, hogy". Hát nem is. A fájdalmat viszont ismerem.

Korrekt Égervölgy volt ez, fiúkkal, lányokkal, itallal, természettel, semmi különösebben speckó hangulattal, és így volt időkapszula-jellege is meg nem is. Nem volt egy cseppet sem erőltetett, és most mindenki visszatér a saját kis életéhez. Hol is tartott éppen.

Én is, és még Cinegém sem rázott meg annyira hogy most ne legyek nyugodt. Végül is ez haladás.

macskakövek Párizs utcáiról

Sok-sok-sok élményt hoztam Párizsból. Élmény volt már az egész megszervezése is. Készülőben egy bazihosszú bejegyzés róla, de addig is.

Rájöttem, hogy nem vagyok az az utazó típus. Ezt eddig is tudtam, de most meg főleg. Szó sincs róla, hogy rosszul éreztem volna magam Párizsban, nagyon is jól éreztem, de sokkal jobban szeretek lakni, mint meglátogatni, ismerni, mint megismerni. Az igazi élmény a párizsi bérházban lépcsőzés, a helyi fiatalok által látogatott parkban francia módra borozás, a sarki pékség-kávézóban croissant és flan-kérés, a franciák arcára kiülő megértés, mikor valamit mondtam nekik, a jegy bedugása rutinos mozdulattal a metró jegykezelőjébe, céltudatos elsétálás a Notre Dame mellett, gyakorlott navigálás a Châtelet útvesztőjében, délelőtti döglés a Vogézek terén, a kínálat szemlélése a Bastille piacán... ezek voltak. Ekkor éreztem azt, hogy na most élvezem az ittlétet, most azt teszem, ami a leginkább érdekel: a párizsi élet. Az emberek szokásai, gondolkodása, életvezetése, melyben adott város hangulata rejlik. Ezért tartottam sokáig Párizstól, ezért nem erőltettem soha nagyon az odajutást, mert féltem, hogy kimaradok ebből, ha egyszer eljutok oda. Azt hiszem, hála főként a couchsurfingnek, ezt a csapdát sikeresen kikerültem.

Meta meg király.

Mégis, vágyódtam folyamatosan haza, arra, hogy ismerjem a sarkokat, az útvonalakat kívülről, hogy legyen esélyem belefutni valakibe az utcán, ki tudjam számítani az ottani emberek viselkedését, íratlan szabályok alapján, meg a tudatot, hogy a szeretteim közül egyik sincs 3 óra vonatútnál messzebb.

És épp ilyen jó érzés volt hazaérni, iszonyatos kánikulába, lepukkant, lapos hangulatba (félreértés ne essék, Párizs is lepukkant, de valahogy jobban zakatol), ismerős fürdőben lezuhanyozni, ismerősen finom görög rakott krumplit enni, ismerős ágyra ledögleni, és mikor ismeretlenek jöttek, bátran leülni velük társalogni, iszogatni, érezni, hogy na, ez az én kis világom, jelentéktelenségében tökéletes nekem. Pláne miután Csaba is hazajött, megállapítottam, hogy meglehetősen édes otthon-típus vagyok.

Ezenkívül többet kéne ajándékoznom. A fél vagyonom ajándékokra telt, mert szentül hiszem, hogy gagyiságot nem érdemes ajándékozni, az autentikus francia kézműves termékek árai viszont a csillagokban voltak, ráadásul általában nagy fejfájást okoz az ajándék problémája, de ha egyszer jutok valamire, állítom, egész jól szoktak sikerülni. Mikor minden tesómnak végre megvettem, amit akartam, olyan izgatott lettem, milyen zseniális vagyok, hogy azonnal eszembe jutott Szonja, Eszti, Zsuzsi, Nóri, Csaba, meg még sokan... csak már nem bírta sem a pénztárcám, sem az időkeretem, hogy nekik is kiválasszak valami megfelelőt. Utólag bánom... imádtam a tesóimat megajándékozni.

Na hogy is volt az a hosszú bejegyzés...

húha, holnap Égervölgy!

reflections

"Jó fej, ügyes, kreatív, nagyon jó csapattag, kissé beforduló, depresszióra hajlamos" - állítólag ilyen az általános vélemény rólam tábor után. Fura. Ahogy az is fura, mennyien írták a sindák közül a véleményírós lapra hozzám, hogy vezéregyéniség vagyok, bár néha kicsit harcias, de nagyon sokat segítettem a csapatelőadásban meg eleve hasznos voltam. Ez csak azért érdekes, mert a saját kis jelenetünk megírásán kívül (amit ketten végeztünk Metával) szinte semmit nem adtam hozzá operatíve a darabhoz, max. a jelenlétemet és a hangulathoz képest összeszedett hangnememet - azt sem mindig.

Igazából minden ellentétes véleménynek igaza van, a viszonyok azonban messze nincsenek/nem voltak tisztázódva bennem - mi miért, mennyire, mit kezdjek velük. Mondjuk az nem igaz, hogy depresszióra hajlamos lennék, csak nagyon privátban le tudok számolni magammal. Fura látni a véleményeket és kicsit szomorúan mosolyogni azon, hogy hogyan próbálják értelmezni az egyéniségemet, és csak a felszín kapargatásáig jutnak. Persze aki zárkózott, az így járt, zárkózott vezéregyéniség kisasszony... nem is vagyok vezéregyéniség, inkább ilyen wingman típus, aki megtermékenyítő/inspiráló hatással van a környezetre. Vagy nem. Mindegy, magamban megvan mindennek az értelme, és kicsit meglepő azt látni, hogy ez mások számára bonyolult.

Ahogy az is meglepett, hogy Ankalimon rámutatott, hogy a sok megrendülés és kielégítetlenség-érzet, ami bennem maradt táborról, tipikus második tábor-mellékhatás. És én még azt hittem, hogy kivételes eset vagyok, ezértmegazért. Most meg kiderült, hogy pont ezértmegazért vagyok tipikus eset. Egyébként meg szinte megriadt, mikor meglátta, mennyire meg vagyok zuhanva. Engem meg megriasztott, hogy megriadt, ráadásul nem egészen azt kaptam tőle a beszélgetés során, amit vártam... a lelkemben háborgó kétségeket és önvádat mégis lecsillapította eléggé, hogy legalábbis döntéseimben szalonképesnek érezzem magam.

Ez, és Óbánya. Eddigi pasimcsaládja-élményeim a legritkább esetben voltak felhőtlenek, vagy mondjuk úgy, jók, na de itt. Nem akarok nagyon hihetetlen közhelyek szirupjába ragadni, ráadásul nem is csak az, hogy család, mert kettőnknek is éppoly jót tett, de azért ha korlátlanul választhatnék, milyen társaságot szeretnék kapni "második családomnak", nagyon erősen kéne törnöm a fejem, lenne-e olyan, amit változtatnék azon, amit itt kaptam készen. De tényleg. Ebben a két napban olyan optimizmussal töltődtem fel, hogy az élet szép és zöld a fű és jó a levegő és jóarcok az emberek, hogy csak na. És alapvetően magammal kapcsolatban is úgy éreztem, hogy pozitív benyomást tettem és örülnek, hogy megismertek (bár egyszer levikiződtem, egy rokon pedig olyan kétkedő "igen?"-nel válaszolt arra, hogy Csaba barátnőjeként mutatkoztam be, mintha valami nyilvánvaló hazugságot mondtam volna neki), és egészen meghatott, hogy azonnal természetesnek vették, hogy megyek a leánybúcsúra, az esküvőre, a nagymamához családi ebédre... E, mondom, ezek marasztalnak, és eszem ágában sincs menekülni. ^^

Nem volt sok időm kettesben lenni Csabával, és napközben nem is igazán volt rá igényem. EMíg napközben nem tudtunk hová szaladni nagy örömünkben, estére mindketten kissé megzakkantunk, ő is nekiállt szomorkodni, engem is megtámadott a szorongás, mégis felszabadító volt meghallgatni egymást, és ott lenni egymásnak, abban a tudatban, hogy ugyanúgy vagyunk egymás bánatának okozói, mint feloldozói. Félreértés ne essék, szó sincs patthelyzetről, utóbbi oldja az előbbit, de csak korlátozott mértékben tudok neki segíteni, és ő is nekem... egyszerűen azzal, ha mindketten ott vagyunk egymásnak sok-sok szeretettel, a többi a fejben dől el. Tudom, ez is közhely, de igenis számított nekem, hogy ebben a pár napban csak szimplán magát adta, és engedte, hogy én is magamat adjam, és nézzük, milyen ez így - és milyen jó volt. És még ha meg is kértem, hogy a saját belső harcaiból nekem minél kevesebbet kelljen látnom, örültem, ahogy tényleg tömören, összeszedetten és őszintén elmagyarázta, mi van, ha mégsem úgy megy neki az árnyékharc, ahogy azt szeretné. Ő pedig, velem ellentétben, megkért, hogy ne kíméljem, ha valami bánt, mondjam el, még ha nem is tud vele mit kezdeni - pedig nekem nem állt ez szándékomban, mostanában olyan bevett szokásommá vált a bezárkózás és a problémák belső elintézése (és voltaképp nem is igazán láttam ebben kivetnivalót, talán csak táborban), hogy eleinte kicsit zavarba ejtett, de igazán meghatott. Furcsa lesz... minden furcsasággal együtt addict vagyok. És alkalmanként igazán boldog.

Sosem kezdtem még kapcsolatot ilyen kevés tűzzel... és éreztem ilyen pofonegyszerű szimbiózist senkivel.

it's been a long day coming and long will it last
when it's last day leaving, and I'm helping it pass

by loving you more

painting the world of our own for our own eyes now

-jóban vagyok a kétkerekűvel

-meglehetősen szeretek énekelni, változó minőségben

-megfelelő éheztetés után jól bírom a rántotthúsevést

-...nem vagyok vega, csak böjt idején

-hegedülök, ha az megfelel

-a who the f*ck is Alice-t már gyakoroltam "élesben" szlovákul, de a dalszöveg is megvan szükség esetén

-korlátozott mennyiségű kultikus sorozatból tudok idézni, de gyorsan tanulok

-az iróniaértés általában megy, bár ennek a hardcore Sebestyén-verzióját néha kissé akadozva fogadom be

-tudok finom süteményeket sütni

-pécsi vagyok, há (és ha nem is a fél családfát, de azért egy-két rokont-ismerőst bizony ismerek, há)

-gyakorlott erdőbenpisilő vagyok

-(az már eddig is világos volt, hogy nagyon gáz, hogy nem Viktóriának kereszteltek, de hát talán ezúttal le tudom küzdeni ezt a fogyatékomat)

lassan kiolvasom Wilhelm Meister tanulóéveit

Ankalimon kocsijában irdatlan gombaszag van

ültünk a mosolyuccában a konyhában és pletykálni akartunk, de mindenki csak nagyokat hallgatott, mert titoktartást fogadott, és felváltva csesztük le egymást, hogy namáááár

Csaba mögöttem megszállott érdeklődéssel csavargatja a mágneses karkötőmet

helló ötödik kapcsolatom.

oh baby don't you know I suffer?

Sivár itt az élet Pécsett. Lokálpatriotizmusom közismert, de most így MTT tábor után, ami mint alant is írtam, pont szociális szempontból nem sikerült egészen a tervek szerint, visszajönni ide Nagyárpádra és semmit sem csinálni az alváson kívül... érzem, ahogy kinő rajtam a moha.

Fura módon még a meló a legjobb része a napnak. Anyám könyvelőirodájában csinálom a legprimitívebb munkákat, amikhez nem kell képesítés, de van annak valami nagy varázsereje, amikor úgy érzem, kezelni tudok egy tőlem olyan idegen programot (a BTK-n nem nagyon találkozunk bérszámfejtő szoftverekkel, na, és bizony néha hiányzik a hasznosság érzése), és valami komolyat csinálok, könyvelem számomra idegen emberek éves munkáját, amire építik az életüket... ez biztos valami dilettáns mélybölcsészség, hogy magamban megdicsérem azt a taxist, aki nem csal a taxiórájával, vagy drukkolok a virágboltosnak, hogy nyereségesen jöjjön ki a hónapja, mikor rögzítem a bevételeit és a kiadásait.

E... de fél karom odaadhatnám, ha most Pesten lehetnék és találkozhatnék mindenféle emberekkel. Élményfeldolgozási defektemben a bőrömön érzem, hogy nem tudok eléggé jó arc lenni, a feldolgozáshoz vagy kellemes élmények kellenének a megszilárduláshoz, vagy pozitív benyomások az MTT-sek részéről. Az meg itt a neten nem nagyon van - mármint mindig nagy öröm végigpörgetni a tábornosztalgiákat a falon, de ami kifejezetten személyes, abból nem sok maradt, és zavaróan, elszomorítóan sok negatív benyomás ér, ha kutakodni kezdek utánuk. Leszögezném a világ felé (lehet, hogy ezt is dőlt betűvel kellene beírnom a kettővel ezelőtti bejegyzésbe), hogy eléggé ritkán cselekszem rossz szándékkal. Senkinek nem tartozom bocsánatkéréssel azért, hogy a saját életemet élem ha már van nekem, épp eleget csesztetem magam eme procedúra során, emellett elfogadom, hogy ezt nem mindenkinek kell gyönyörűséggel szemlélnie.

Csak már ott vagyok, hogy ha végignézek a téli/tavaszi MTT-seken, akikkel jóban voltam vagy alakult valami szimpátia, szinte alig akad olyan, akire rossz érzés nélkül tudok gondolni. Nem valami kellemes gondolat.

"Nem beszéltünk még különösebben, de több embertől is hallottam, milyen klassz csaj vagy, és valahogy gyógyító hatással voltál rájuk, amikor kicsit elbeszélgettek veled, ahogy gyógyító hatással tudsz lenni közösségekre is" ezek a szavak az elevenembe vágtak - hiszen valahol mélyen tényleg ez a célom (legalább azt eltalálta az az idióta grafológus, hogy harmóniára törekszem mindennel kapcsolatban, ami körülöttem van). Gyerekkel (gyk. Gyerek polgári nevén Gyöngyi, nagyobbik húgom) ma Amélie csodálatos életét néztük, és nagyon át tudtam érezni Amélie segítő szándékát, ahogyan eredeti, bátor, humoros módszerekkel próbálja jobbá tenni a környezete életét. Most nem szenteskedni akarok, jóval lustább és bénább vagyok én Amélie-nél, de ez a film azért került bele a nagyonnagykedvenc-klubba (melybe mások számára teljesen érthetetlen szisztéma szerint olyan filmek tartoznak, mint Az ördög Pradát visel, a Könyvek hercege anime (ha valaki a férfiideálomat keresi, Seiji Amasawa személyében megtalálja!), a 10 dolog amit utálok benned, az Alkonyat), mert valami olyan pici szegmensemet találom meg benne, amit eddig nem fejezett ki semmi.

Most mégsem látok sok harmóniát magam körül. És ez nem ejt kétségbe, de nagyon zavar, és érzem, hogy most nem nagyon tudok rajta segíteni.