Finnórám közepére berontott egy srác, aki pótzh-zott. Kissé megilletődötten lecsapta elénk az finnugrisztika BA-s zh-ját, elköszönt és már szaladt is el.
- Most mondd meg, egyetlen tárgyba sűrítették az egész finnugort a BA-soknak! - szörnyülködött Salánki tanárnő, majd elém lökte a lapot. - Érdekel?
Megvizsgáltam a zh-t.
- Na, tudta az anyagot?
- Nem igazán - állapítottam meg. - A nagy része rizsa. És közölte, hogy a szemantika az alaktan.
- Ó, ezek szerint rosszul tanítottam - sajnálkozott Salánki tanárnő. - Mindig elfelejtem, hogy a mai BA-sok még ezeket sem tudják, és erre tekintettel kéne lennem...
Na ez nem egy hatalmas kaland, de ezek szerint én már nem vagyok "mai BA-s". Én a mai BA-sok dolgozatait véleményezem a tanárral. Én már egy másik kategória vagyok.
Szinte szégyellem, milyen jólesett ez a kis közjáték.
Vigasztalanul álltam neki az estének. A harmadik éjszaka, amit egyedül (aka Szonja nélkül) töltök, Eszti is inkább dolgozni akart, amikor nekem már a fülem kettéállt a melótól, és megint itt vagyok, egy kvázi üres estén, és még a finnházim is kész.
Na de Ajtósi Napok van, mégis nézzünk le....
Andriska úgy fordult oda hozzám, mintha egész este tudta volna, hogy megjelenek. Odaintettem néhány "túlélőnek", tehát nálam nem fiatalabb kollégistának, és elfoglaltam a lesőállásomat egy kiszolgált széken.
Kevesen voltak, fiatalabbak, azok sem közül a legjobbak. Persze, hétfő este ki megy le bulizni és egyébként is, egy olyan hetet élünk, amikor csak 3 nap lehet dolgozni, és erre a 3 napra szervezni a fárasztó és bódító Ajtósi Napokat, nemár... de így is volt egy kis érdeklődő, bizonytalan hangulat a mindig kicsit döcögős első estén. A fellépő akusztikus zenekarból az egyik tag akár egy laptop is lehetett volna, olyan jelentéktelen volt, ellentétben a nagy szemüveges, kockás inges énekessel, akinek sikerült a világ egyik legborzongatóan kellemesebb hangját odaprodukálni a köztünk lévő x köbméter levegőbe... Na hát őt hallgattuk, közben L. Kata egy kicsit kapatosan odahuppant mellénk.
Katával 4 éve volt, hogy egy remek estét töltöttünk a 4. emeleten, szintén Ajtósi Napokon, akkor beszélgettünk egy kicsit, meg lekváros muffint sütöttünk... és hogy emlékezett rám! Amikor arra gondolok, milyen szörnyű, hogy sok évvel ezelőtti dolgok úgy hatnak, mintha csak tegnap lettek volna, akkor ezentúl visszaemlékszem arra, hogy ezzel más is így van... tehát aki 4 éve jó fej volt, az most is jó fej, és úgy emlékszik rám, mintha csak tegnap lett volna, hogy édes tésztát porcióztunk a muffintepsibe....
Öregnek lenni szívás, mondják, de ahogy két "öreggel", bal oldalamon Andrissal, jobb oldalamon L. Katával ücsörögtem a klubhelyiség közepén, miközben a fiatalabbak tisztelettudóan elkerültek minket... valahogy megértettem, miért jó - még ha nem is a legfontosabb része az életednek -, valami mellett kitartani.
Ott áll mellettem a két finn nő, és a térképet bújják, én közben a biciklimmel szórakozom, tehát nem is kell még sehova sem mennem, láthatóam finnül beszélnek, láthatóan tanácstalanok, na akkor most menjek-e oda hozzájuk és akarjak-e segíteni nekik, de hát nem is tudok olyan jól finnül, pedig biztos jó élmény lenne nekik, ha random ember leszólítja őket finnül Budapest közepén, hiszen nekünk is jó volt a magyar leszólítás Göttingenben, de mi van, ha rondán beégek, és egyébként is, ahogy én a finneket ismerem, nem olyan nagyon barátkozós-nyitott emberek, de mikor lesz még egy ilyen alkalmam, hogy végre finnekkel finnül beszéljek értelmesen, és már ott is van a nyelvem hegyén, hogy mit mondanék nekik, de mit izgágáskodom már megint a felvágós fejemmel, törődjek szépen a magam dolgával, ekkor megtalálták, amit keresni akartak, és továbbmentek.
Nyöh, én meg gondolkozhatok, hogy ez most jobb volt-e így. :/
Egy rövid nyakláncot kerestem az ékszereim között, de nagyon rég nem hordtam olyat. A megfelelő ékszeres dobozomba beletúrva úgy éreztem magam, mint aki egy merengőbe csöppent bele. A legtöbbet gimis koromban hordtam utoljára, szent ég... mindegyik egy kis történet.
Ülök a Melbourne-ben az utánozhatatlan latte mellett, a közelemben egy hangos olasz család rendezkedik. Előttük espressós csészék, nyilván, mert délután az olaszok csak azt isznak. Átkattintom az agyam olasz módba, hogy elkapkodjak néhány mondatfoszlányt. Ez a gimit juttatta eszembe... kb. csak gimi alatt használtam ezt a nyelvet.
Felcsendül a Savin' Me, amitől egy pillanat alatt újra 15 évesnek érzem magam. Basszus, ettől most nem tudok dolgozni.
A Stradivariusban a próbafülkében a Shot at the Night támadott meg így. Ráadásul akkor épp két öltözködés között voltam, így menekülni sem tudtam. :(
Néha úgy érzem, ahogy öregszem, úgy válik a világ egy nagy múzeummá az emlékeimből. (És ez elég idegesítő.)
Ma valahogy teljesen ok nélkül, egy reggeli váratlan találkozás és néhány teljesen megszokott mozdulat döbbentett rá végérvényesen, hogy akire/amire gondolni szoktam, már rég egy múltbéli jelenség. Már nincs, csak akkor volt, ahogy én sem vagyok az, aki tavaly, maximum szeretnék az lenni. De szeretne valaki olyan lenni, akiről tudja, hogy csak átmenetileg tud az lenni?
Egy új emberrel beszélgetni azért élmény, mert az vagyok, amilyenre sikerülök. Továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy egy mély és jó beszélgetésnél jobb dolog nem történhet senkivel sem... de ezeken kívül is rendkívül üdítő érzés egy sokadik rövidital, egy hosszú, alkoholmentesen, ellenben annál tartalmasabban töltött szeánsz... ilyen esetekben az ember egyszerre örül, hogy megismert egy új jó fej valakit, másrészt boldog, hogy leépítheti a vele szemben jogosan vagy jogtalanul felállított előítéleteket. (És ő a velem kapcsolatosakat.)
Egy régi jó baráttal az a jó, hogy akármikor akármennyit beszélgethet, nem kell zavarban éreznie magát. Mégis mennyire értem őt! Bárcsak többet és alaposabban mesélne! De ehelyett megetetem 709 módra készített tojásrántottával, és közösen ismert zenékre táncolunk ezen az 5 négyzetméteren... mégis majd' megőrülünk a jókedvtől. Mert ő nagyon drága és imádom, neki meg mennie kell de, azóta is régen beszélt velem egy alaposat...
úristen úristen úristen mennyire jó volt ez így, ahogy sikerült!
A vonósok húzták a hatalmas kereszt alatt a baptista templomban. Akárcsak tavaly, most is meghallgattuk anya zenekarát a nagypéntekre virrasztó éjszakán, halk és néha hangos zenével, közbeszúrt bibliai részletekkel, néhány kórusművel.
Gyerek ma megjegyezte, hogy a tavalyi alkalom élete egyik legszebb napja-estéje volt. Akkor én is éreztem, ahogy a templomba igyekeztünk, hogy ez egy különlegesen áldott és harmonikus idő. Igen, most visszagondolva világos, hiszen akkor ő is izgatott, szeretettel és reménnyel teli állapotban volt épp, és én is.
Most, 2014-ben minden sokkal realistább, és bennem is a jelen problémái kergetőztek, mint az álmodozások és lehetőségek kellemes társasága. A fal, amit azóta magam köré önvédelemből húztam, szinte engem is sért, majdnem annyira, mint amennyire megvéd. Így minden másképp fest, de a feketébe öltözött zenészek, a kivetítőn futó passiószöveg és a fel-felbukkanó felolvasások ugyanúgy eljutottak a bőröm alá, és szinte magamon éreztem a korbácsot, a gúnyból felöltött palástot, az áruló csókot. Nem tudom biztosra, de úgy érzem, ahogy öregszem, úgy tudom egyre jobban átélni a Húsvét eseményeinek jelentőségét. Sokáig nem tudtam mit kezdeni a megváltás intézményével, és most sem egészen tudok, de most már megérintett valami. Igen, pontosan tudom, milyen, amikor a többi ember kigúnyol és megaláz, erről mindig kicsi korom jut eszembe. Alig bírtam hallgatni az evangéliumot. De most már azt is hozzá tudom kapcsolni, hogy mennyire tud fájni a bűntudat a sok bántás és mulasztás miatt, amit elkövetek nap mint nap - és milyen felszabadító érzés tud lenni valóban, ha valaki leveszi ezeket a terheket a vállamról.
Persze ezeket én veszem le a saját vállamról, amikor figyelek, és nem mulasztok, és megbocsátok, és gondolkodok, és segítek, és megerőltetem magam, hogy jót tegyek, de hát mi ez, ha nem Isten követése (akár bevallottan, akár tudattalanul).
Nagypéntek már csak ilyen spirituális, én meg fáradt vagyok. :)
A göttingeni lucsok-nyálka-esőből alig vártam, hogy hazaérjek... de Magyarországon is akkor ütött be a hidegfront. :( Gondoltam, leutazom Pécsre, ott hátha jobb. Megérkezésig jobb is volt... csak leszálláskor kapott el minket egy jégeső. -.-"
De most épp a zseniális új laptopom bűvészkedek otthon, ami jólesik, ahogy jólesik a J-sen feltűzött hajam, gyöngyház fülbevalóm és csupa fehér csipke felsőm és sálam is (mindkettőt Göttingenben vettem). Úgy nézek ki, mint Tatjána az utolsó jelenetében az Anyeginben (csak nem zokogok). :)
Legkisebb húgom a kis barátnőjével társasoznak az interneten, öcsém introvertálódik, húgom régi háttérképeken röhög (pl. amikor anya dolgozójába beállítottunk egy szamarat háttérképnek, ANYA felirattal...), apa a húgomékban gyönyörködik, és arról beszélgetünk, hogy Németország milyen kellemes, élhető hely. Közben megpróbálja olajba fojtani a családot, kisüt vagy 4-5 csomag panírozott akármit.
Anya szerint ne vegyem magamra, ahogy hulladéknak nevezi az új laptopomat, aminek a birtokolása leírhatatlan örömmel tölt el. Ahogy tegnap kifejtettem, a legnagyobb öröm a mindenféle fura informatikusoktól és a félig legális félmegoldásoktól való függés teljes hiánya. Igen, ez egy pici fehér laptop. Igen, jogtiszta rajta minden, ha sokba került, akkor is. Igen, érintőképernyős és igen, Windows 8 van rajta. És igen, rettentően szeretem, pont azért, mert senki máshoz nincs köze, csak hozzám. Senki nem mondja meg, hogy jó-e vagy sem, és senkitől nem függ, hogy használhatom-e vagy sem. Nem kell szívességet kérni ahhoz, hogy használjam.
Rendet raktam a főnököm fejében, aminek ő örült, és én is. Sínen vagyok a munkával, ahogy J-sen rendbe raktam saját magamat is (ismeritek a nagy utazások kényszerű önelhanyagolása utáni mániákus mosakodást-hajbelövést-csinosanöltözést? Na ott vagyok épp.) Sajnos épp a nagy utazások utáni magányéhségben is szenvedek, ami a családomat nem érinti jól, de még így is megéri otthon élvezkedni a sok-sok szobában és a tágas terekben.
Némi személyes térben való gyönyörködés, újra elnyúlt társalgások és tegnap esti belvárosi találkák zizegnek a fejemben, mert éppen most jólesik pozitív dolgokra gondolni.
Minél elfoglaltabb és elégedettebb az ember, annál inkább hajlamos érzékelő funkcióba kapcsolni. Most az vagyok, és vidám rácsodálkozással adom át magam az érzékelésnek. :)
