Búcsúzóul végül lefényképeztem a szekrényünk ajtajának a belsejét, amit egy nyári hostelben maradó külföldi használt gondolatai lejegyzésére valamikor x éve.
Késő is van meg korán is. Nincs kedvem lefeküdni, nincs kedvem virrasztani (holnap 6-kor kelek).
25 lettem, és bámulom a kilátást az ablakból, amit annyira imádok. Müller Andriskával megittunk egy barnasört az ablakban és beszélgettünk és nagyon jó volt ez így.
Zoltánnal megcsináltuk a hagyatékot, Tanjával megittunk egy beszélgetős kávét, és elbúcsúztam a tanszéktől is. Viszlát augusztus végén...! (hüpp)
Kiköltözöm a koliból, megyek egy napra Balatonra, aztán nyakamba kapom a világot. Talán kell is ez a sokminden ahhoz, hogy lezárjak.
Egy korszakot, ami 6 éve az egyetlen igazi otthont jelentette nekem. De most már 25 éves vagyok (úúúristeeeeen, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, jaj jaj! -.-"), a hajam is visszabarnult, és
a Napnál is világosabb, hogy mennem kell. A kolesz egy olyan hely, ahonnan idővel mindenkinek mennie kell.
Don't cry for me, Argentina... csak most nem tudom rávenni magam, hogy aludni menjek. :)
Zoska, kávé, nyelvészkönyvtár, tanszéki konyha, zöldtea és ebéd, nyelvészkönyvtár, Műhely Café, kávé, tanszéki könyvtár, KK. Úgy érzem magam, mint a kampusz saját kis szelleme. Ide szálltam, miután elhagytam az árnyékvilágot (azt, ami a kapun túl van).
Ismer már minden könyvtáros, és bemehetek hátra, de közben elkalandozok egy félretett szakdolgozat és egy érdekesnek tűnő poros könyv láttán, és persze háromszor annyi kötetet hozok ki, mint amennyit terveztem, és köszön mindenki, aki belép, közben én végignézek az elém kitett konferenciakötet (Zoltán mennyit kereste, pedig nem is az kellett!) tanulmányainak címein, és olyan érdekesnek tűnnek itt, bárcsak olvastam már volna mindet, de hát itt vár rám a saját olvasnivalóm, amivel küzdök, és eddig voltak gondolataim, meg elképzeléseim, és látom, hogy mások ennek már sok száz oldalt szenteltek, sőt, már egy egészen kicsi könyvet is írtak róla (ez jelzi a tudományban, hogy egy gondolat kiforrott és valószínűleg már támadhatatlan), és próbálom megtartani a szokásomat, hogy legyen véleményem, és embereknek nézzem az előttem alkotó tudósokat, ne isteneknek, de magamat se nézzem istennek, csak olvassak szorgalmasan, értelmesen és türelmesen, akár kétszer-háromszor-négyszer, és ne féljek de ne is játsszak takarékon, és merítsek erőt a mosolygós emberekből de ne tereljenek el, mert most ezzel egyedül vagyok és ez a dolgom, és én ezt szeretem, de se könnyebb, se világosabb, se egyértelműbb soha nem lesz, csak itteni poros könyvek könyvek és távoli népek azok, amelyekért ezt nap mint nap végzem, de akkor is van, itt a tanszéken, a dolgozókban, a cserediákokban, a nyelvórákban, és megéri ez azt, hogy összevitatkozzunk a protouráli kori alárendelések kötőszavain.
Vége a kezdő magabiztos lelkesedésének. Végük a világmegváltó gondolatoknak, vagy annak, hogy lázba hoz, hogy mesélhetek az udmurtokról idegeneknek. De ne gondolkozz, csináld.
Ezek vannak, meg egy csomó közzé nem tett bejegyzésem készen a piszkozatok közt.
5 év óta ma volt először, hogy kimerészkedtem az utcára melltartó nélkül. Tudom, talán TMI, de másnak máshogy úgysem tudnám elmondani, úgyhogy így jártatok :D És nem éreztem magam kényelmetlenül vagy meztelennek. Tök oké volt. Na ez azért volt jó, mert egy gátlással kevesebb (amit eddig hittem magamról, aztán kiderült, hogy nem).
***
Megállapítottam fürdőruhavadászat közben, hogy a mai divat implicite azt üzeni a hozzám hasonló alkatúaknak, hogy maradjanak otthon, vagy ismerkedjenek meg a csadorral esetleg, mert a kurvaanyjukat.
Konkrétan. Aki nem gebe, vagy legalábbis nem lapos, mint Hollandia, az zárkózzon be. És ha véletlenül lát olyan bikinifelsőt, ami nem olyan, mint egy cirádás fásli, arról biztosan tudhatja, hogy tömve van szivaccsal, tehát egy hazugság.
Most tényleg, ennyire nincs kereslet a nem A-s kosárméretre, vagy esetleg tényleg húzzam le magam a retyón?
***
Nemrég volt nálunk egy nagyobb vendégség. Egy rég nem látott vendég rám nézett majd Gyerekre, megdicsért engem, hogy milyen szép arányosan nézek ki, Gyereket pedig leszúrta, hogy miért ilyen gizda.
Csak én érzem álságosnak a dolgot?
Az én testtömegindexem még éppen a normál testsúly felső határánál van. Gyereké az alultápláltba tartozik. Ha komolyan gondolta volna, hogy nem tetszik neki Gyerek vékonysága, akkor nem lett volna ilyen felháborítóan udvariatlan, hogy lekúrja azonnal, miután egy évig nem látta. Ha a dagi embereket nem illik basztatni a testsúlyuk miatt, akkor a soványakat miért szabad? (Na főleg hogy a húgom is szívesen hízna, csak történetesen krónikus beteg és alig tud enni. Na?)
Ha pedig valójában tetszik neki, hogy a húgom vékony (ami szvsz elég valószínű), esetleg csak az én lelkembe nem akart belegázolni, akkor kérdem én, minek ez a komédia? Nem vagyok teljesen idegbeteg. Szeretem, ha az emberek kimondják, amit gondolnak. Ha valakinek tetszik, hogy valaki nádszálkarcsú, esetleg botsáskasovány, tessen neki, szíve joga, és ki is mondhatja, ameddig nem baszogatja a nem olyan alakúakat. Másnak pedig a nagy mell, az igéző szem, vagy a nagyon éles derékgörbület a szexepil.
Megint ott tartunk, hogy ne ugassunk bele a másik dolgába. Pláne akkor ne, ha lány, és így is épp eleget kap az arcába a női testtel kapcsolatos őrjöngésekből.
Na ennyit erről, kényes téma off.
Nade a piaci kínálat mégis mi a frásznak nem igazodik a kereslethez????
Történeti mondattani cikk, mely végre azt mondja, amit én is gondolok egy ideje (és amiről kedd délelőtt annyit beszéltem Danival), csodálatos vacsora a zseniális erkélyen, sör és munka egymás mellett, a szobában, melyet együtt képzeltünk el ilyenre és együtt vettük hozzá a fél berendezést.
Na ez van most.
Bicikli alakú csoki vigyorog mellettem.
Tudom, hogy hasznosan töltöttem a napot, csak ha mindez el volt dugva egy könyvtárba, meg a fejembe, akkor nehéz látni az eredményét.
Ilyenkor egy vacsorafőzés is nagy élmény tud lenni, amikor rá tudok nézni a végén a kész kajára.
Aztán jön egy sms, ami a az egész estét és hangulatot fenekestül forgatja fel.
Én meg csak nézek.
Fél óra, néhány szobában rótt kör, pár szó és ölelés múlva azonban rájövök, hogy nincs itt felfordulás, csak egy jobb verziója a jelennek, amire én nem számítottam.
Őstörténetes órám "vizsgájára" vártam, tehát elbeszélgetésre az imádnivaló SzR tanár úrral, miután a kurzus többi hallgatójával együtt összeállítottuk és végigtoltuk a félévben az Őstörténetről, nyelvrokonságról - másképpen előadássorozatot. Reggel 8 volt és próbáltam ébren maradni, eközben pedig a fülembe ömlő tömény panaszt nem befogadni.
Bébi, ha azt akarod, hogy ne a csókosok, a ki-kinek-kicsodája hozzáállás határozza meg a tudományos előmeneteledet, akkor esetleg ne ezzel foglalkozz éjjel-nappal!
Ne, kérlek ne véleményezd úgy ismerőseimet, hogy egy szót sem beszéltél még vele, mert rosszak lesznek a következtetéseid!
Avagy furcsa az, hogy az generálja a legtöbb drámát, aki a legjobban szenved tőle.
*
Félálomban halálos fáradtság nehezedett rám a negatív érzelmektől, pedig akkor még nem is figyeltem oda a magyar minorosokra.
Magyar minor!!! Valaki magyarázza már el nekem, hogy miért létezik olyan, hogy magyar minor???
Mégis mi a herét bírsz megtanulni 50 kreditben a magyar irodalomtudományról és nyelvészetről, ember??
Tudom, hogy az emberek a legnagyobb hülyeségeket vizsga előtt mondják, és nagyon tudatos pillanataimban megértettem a frusztrációjukat, amiért 1 azaz egy félév alatt, egyetlen kurzusban tanították nekik a teljes finnugrisztikát és nyelvtörténetet. Mégsem bírtam mindig egyenletes vérnyomással hallgatni, amikor "mennyit szenvedtünk azon az esti szaron" mondattöredék formájában értékelték a mi kurzusunkat, S. tanárnőnek pedig fejhangon utánozták a beszédhibáját és figurázták ki a tanítási stílusát. Szú-szá. Úgysem lesz attól senkinek sem jobb, ha beleszólok. Zen.
*
SzR tanár úr állítása szerint nagyon várt.
Közölte, hogy Honti akadémikus úr tegnapelőtt keresztben lenyelte a pillantásával, amiért ő nem kapott meghívást erre az előadássorozatra. Ki beszélte le erről SzR-t? Naná, hogy Timár Bogáta.
Elbeszélgettünk arról, hogy milyen érdekes szakmai vitákat generált ez az előadássorozat, és hogy ez mennyire szép és tudományos. Minden tévút és aggodalmaskodás mellett kimondhatatlanul büszke voltam a tanszékemre.
Miután a neki írt levelem egy részletét kivetítette az előadáson a közönségnek, és fel is olvasta, SzR megkérdezte, hogy felhasználhatná-e egy tanulmányához. Ollé.
Olyan leszek a szakmában, mint Max Martin a popzenében. Jól megírom mindenkinek a dolgokat, ők pedig jó menők lesznek vele. :D
A beszélgetés közben lelkifurdalás nélkül néztem, ahogy a minorosok türelmetlenül forgolódnak, hogy mikor hagyjuk már abba a trécselést. Várjatok csak, gyökerek, kibírjátok, basszátokmeg! :P
*
Miközben a könyvtárban rendezgettem FMH hagyatékát, úgy éreztem, minden egyes könyv a lelkemre nehezedik. Hogy tudtak emberek ennyit írni??? És mi a fenét tudok én ehhez hozzátenni még??? KK tanárnő együttérzően mosolygott rám, és azt mondta, ne adjam fel, kiigazodik. Fáradtságomban lerogytam Zoltánhoz egy székre, és nekiálltam parttalanul fecsegni.
Az én egyik otthonom, a Kamara, a Zoska, a Szabó Ervin és a kolibüfé mellett.
Felszállt a trolira egy csapat lánybúcsút tartó csaj, kb.
korombeliek. Az egész busz megtelt vihogással, és nyilván a közvetlen
közelemben telepedtek le. A menyasszonyon egy jelzésértékű fátyol, a kísérőin
rózsaszín kitűző, és amennyit kivettem a szavaikból, különböző próbatételek
teljesítése céljából járják a várost.
Elképesztően idegesítőek voltak.
A menyasszony pirult, vihogott, a társai még jobban
vihogtak, és az egész bandáról sütött, hogy nem egészen tudják, mi a fenének
csinálják ezt az egész cirkuszt, de nagyon igyekeznek valahogy élvezni.
Itt szeretném leszögezni, hogy ha egyszer én kerülök
sorra, én nem ilyen leánybúcsút szeretnék.
Rám senki ne aggasson idétlen fátylakat, ne szólíttasson
le velem idegeneket, ne csináltasson idióta feladatokat az egész városban, nem
kérek se plüss varázspálcát, se „elkelt” vagy „game over” feliratú pólót, se
kibaszott rózsaszínt, se zajt és vihogást és kínos helyzeteket.
Nehezen értem meg, hogy a jó barátnők miért gondolják,
hogy egy lánybúcsúnak ilyennek kell
lennie, mint egy szalagavatónak, vagy érettséginek, amelynek megvan a maga
forgatókönyve, és túl kell rajta esni.
Ha mindenképpen be kell öltözni, adjatok rám mellkidobós
gót fűzőt, mint gimnazista koromban. Az emlékeztetne a gondtalan „lányságomra”.
Hozzátok vissza nekem a metálos időket, hallgattassatok tarjás Nightwisht és
korai Sonata Arcticát, nézegessünk Alhana táboros képeket, itassatok velem
Tűzmadár bort, mint anno a 415-ben annyiszor, meg VBK-t, mintha csak
Égervölgyben lennénk.
Keressünk fel egy Mister sörözőt, meg a Kálvin téri
levesbárt, kérjétek meg, hogy hegedüljek Haramia számokat, torpedózzatok meg a
hűtő tartalmával, táncoljunk az ablakban, és emlékeztessetek arra, hogy 2005
óta (kb. akkortól számítom a klasszikus értelemben vett gyerekkor végét) mennyi
csodálatos élményben volt részem, részünk, hogy nem éltem hiába, és szerencsés
vagyok, hogy ilyen hosszú és tüneményes lánykor adatott meg nekem – és most
véget ért.
És ne mutogassatok nekem férfiakat, mert már láttam
eleget, és ne gyászoljátok, hogy „vége a bulinak”, mert hulla jó buli lesz itt
még, csak nem párt keresek közben. Lehetőleg zárjuk ki az összes pasit, de ha nem,
akkor inkább annak örüljünk, hogy sikerült valahogy „révbe érnem”, pedig aztán
nem volt egy egyszerű menet, bőven sokszor voltam lehetetlen nyomoronc, de
valahogy megcsináltuk. És most jön a feleség project, de a felnőttséghez épp
elég legendás emlékem van, amire bármikor visszaemlékezhetek, és eltörölheti
bennem a felmerülő hiányérzetet.
Nem kellenek ide idegenek, mi pont elég vagyunk, és a
tudat, hogy itt leszünk egymásnak üvöltő gyerekek és gazdasági válság és
lustuló férfiak és májfoltos kezek idején is.
