Már nem is emlékeztem rá, milyen jó érzés elbújni egy tanulmányban. Kávé mellett bogarászni a mari szöveget. Órákon át lejegyezni egy beszélt nyelvi korpuszt. Basszus, most kezdek újra beleszeretni a nyelvészetbe, ezeken a hétfő estéken és csütörtök reggeleken és üres könyvtárszobákban, poros kötetek és ropogó könyvlapok között.
Kérem ezeket a békés pillanatokat az életembe. Még többet.
Még sosem lett abból senkinek baja, ha a munkáját végezte.
A tanszéken apokaliptikus a hangulat, de lassan inkább vágyunk magára az apokalipszisre, mint a századik intő jelre.
Még egy megkeresés, még egy nagy levegő. Nincs az a dallamos olasz háttérzene, nincs az a hidegkomlós sör, ami meg tudna nyugtatni jelenleg. Az egész istenverte ország minket akar, de basszus, mit is fogunk mondani nekik? Miért levelezek egyszerre huszonnyolc pedagógussal?
Hogyan fogom tudni elérni, hogy ez az egész ne kebelezze be az életemet?
(jaj jaj jaj talizni fogok Kristiina Ehinnel, úristen meg kell tanulnom rendesen észtül)
Szabadidőmben WP-honlapszerkesztek (mintha értenék hozzá) és informatikusokkal levelezek. És októberben az összes hétvégém foglalt, mind.
Amilyen indokolatlan volt a találkozó, tulajdonképpen igaz, hogy tisztázatlan körülmények között lettem az Észak egyik új szerkesztője. Megjegyzem, az elmúlt idők egyik legjobb estéje és legüdítőbb beszélgetése volt, melyet jellemzően túlpörgetett a fröccs, mert a beszélgetés túl jó volt ahhoz, hogy ne rendeljünk még egy kört, de az alkohol túl ösztönzőleg hatott a beszélgetésre ahhoz, hogy valaha befejezzük. Szemek és emlékek és nagyon közös problémák és nagyon hasonló gondolatok tették ellenállhatatlanná a több mint négyórás pillanatot, és én csak áldom az életemet (és örülök a saját hülye fejemnek amiért elég jónak bizonyultam ilyen élmények átéléséhez), hogy ez szembejött a skandinávosan puritán fapados bárban.
Ülök a lakásban, a Kamarában, a tanszéken, a kávézókban, a KK-ban, nem találom a helyem.
Leadtam a cikkem, és elfogadták az absztraktomat a moszkvai konferenciára. (Juhú, megint Oroszország.) Ezen kívül csak a csinálnikéne, ezt is, ezt is kínoz folyton, gyakorlatilag megállás nélkül - csupa olyasmi, amihez én kevés vagyok egyedül.
A tanszéki értekezlet a szokásosnál is temetőibb hangulatban telt, viták nem voltak, csak szembesítések a tényekkel, és a kínzatás. A munkánk nem nagyon változik, se az enyém, se a kutatócsoporté, de nem mondhatni, hogy a hatalmi sakkozások és a felülről kijelölt ideológiák nem nyomják rá a bélyegüket a kedvünkre.
Sajnos rányomják.
Annyi mindent értünk el az elmúlt egy évben, annyi jó ötlet volt és olyan sok váratlan siker, de pillanatok kérdése, és visszasüllyedünk a szomorúságba. És most nem volt itt sem PP, sem Tücsi, hogy felvidítson, vagy perspektívába helyezze a fenyegető árnyakat.
A munkát azért folytani kell, a disszertációt meg kell írni, az eltervezett dolgokat meg kell csinálni, a barlangokból előbújó trollhadseregnek pedig nem azért kell válaszolni, hogy őket meggyőzzük, hanem hogy az olvasók lássák, hogy nem lapítunk.
Nincsenek diákjaim. A tavalyi izgalmas, kihívásokkal teli, szuper varázslatos óra után most nem jelentkeztek a diákok hozzám. Ez nem személyes kudarc, hanem a dinka elsőévesek 2. félévre akarják hagyni a finnugrisztikát, így üresen konganak a mostani kurzusok, aztán majd megy a sírás februárban, hogy nincs elég óra meghirdetve, de akkor is nagyon szomorú vagyok. Ezt vártam volna a legjobban, amúgy.
Talán jobb is, mert jobban tudok koncentrálni a disszertációmra. És a tavaszi mariföldi utamra. Mindkettő k félelmetes, és fogalmam sincs, hogyan leszek képes megcsinálni, de muszáj lesz, és muszáj lesz élvezetet is találni benne, különben miafenét művelek az életemmel.
Itt áll előttem az internet, mint egy végtelen préri, és én arra használom, hogy meggyőzzem magam saját tehetetlenségemről.
Bárcsak mindent meg tudnék oldani.
Bárcsak mindent meg tudnék csinálni, amit meg akarok.
Gergő, aki 2013-ban megváltoztatta az életemet, akinek köszönhetem, hogy finnugrista lettem, aki kirángatott az életkezdési válságomból 2013-ban, akivel hosszú órákat hajnalig és még tovább beszélgettem, akitől annyit tanultam, akivel annyi mindent csináltam, és aki sosem szűnt meg az egyik legközelebbi barátomnak lenni.
És aki emellett egy kedves kollégám is lett. Akivel egyszerűen csak jó egy közös célért dolgozni, és összefutni vele a folyosón, és egymásra mosolyogni, és néha leülni és megbeszélni, hogy épp hol tart a minden. Akkor is örülnék, hogy ő a kollégám, ha nem lettünk volna 2013-14-ben ténylegolyaniszonyújó barátok. És nagyban formálta a zenei ízlésem. :) (Amire egyébként kevesek képesek.)
Csak azért emlékezem meg Gergő esküvőjéről, mert épp a közelmúltban volt nekem is esküvőm (a tavagy az közelmúltnak számít), és tudom, hogy milyen nehéz a konvenciókkal, a kitaposott úttal, a szuggerációkkal szembemenve, illetve az anyagi megkötésekkel összhangban egy olyan esküvőt szervezni, amilyet tényleg akar a pár. (Amúgy a legtöbb pár nem is tudja, hogy mit akar a saját esküvőjében, azon kívül, hogy megtörténjen, és lehetőleg a násznép pozitívan emlékezzen vissza rá.) Ez tudom, hogy nehéz, és általános családi-baráti összefogás nélkül lehetetlen - viszont ha megvan az általános családi-baráti összefogás, akkor a pár is szinte meglepődik rajta, milyen édes, különleges, szívmelengető élménnyé válik az esküvő, mintha a Jóisten többszörösen is megáldotta volna. Egy lagzi szerintem akkor jó, ha érzékelteti a párral a mögöttük álló családi-baráti hátországot, akik mindig mellettük állnak, bármi legyen is. Szerintem ez Gergőéknek sikerült.
Öröm és megtiszteltetés volt részt venni ezen a lagzin, Gergő sugárzott és Luca gyönyörű volt, és tudom, hogy minden felajánlást, kedvességet, önkéntes segítséget százszorosan kiérdemeltek azzal, hogy ilyen kedves és a velejükig jó emberek.
Nem sok fotót lőttem, asszem hármat, de ha rájuk nézek, mindig meghatósom, mont egy idióta. :) Egyrészt azért, mert megtalálták egymást, másrészt azért, hogy ilyen esküvőjük volt, amire tudom, hogy jó szívvel fognak emlékezni.
Szóval voltam nyári táborban! :) Megint! Ami azért nagy szó, mert erre rég nem volt példa (legutóbb 2015-ben), és az, hogy jól is érezzem magam a táborban, 2011 óta nem sikerült. (Sajnos.)
De most igen! :)
Az van, hogy mivel 2010 óta, mióta MTT-zek, nem igazán sikerül belevonnom magam a szervezésbe, nem igazán sikerül érvényesülnöm - ennek több oka van, jelentős részük az én személyiségemben meg neveltetésemben keresendő, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mióta beszippantott a finnugrisztika, nem is igazán hiányzott, hogy az MTT-nek szerves részévé váljak: az az eszképizmus, megszökés egy alternatív (ugyanakkor meglehetősen kúl) valóságba számomra megadatott a finnugor világban, és még jobban is állt nekem, jobban ki tudtam bontakozni benne (és még pénzt is kapok érte). Szóval annyira nem is vágytam vissza abba a közösségbe, amelyet bár nagyon kedveltem, nem igazán sikerült sokat hozzátennem, és sokat szorongtam emiatt. Hiszen a 2010-es évek eleji TLV és az egy szem tavalyi KÖMT-ös hula táncon kívül nem csináltam benne semmit. (Ja de, még az MTTTTB. De ennyi.) Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok megint szembenézni ezzel a társasággal. De az oroszországi út ezt is megváltoztatta.
"Everything you are thinking of, think about it less" - áll Esztur borítóképén, és én úgy döntöttem, követem ezt. Elhatároztam, hogy elvárások nélkül megyek a táborba, és jól fogom érezni magam, akárhogy is lesz. Az új emberek megismerése nem tűnt olyan riasztó gondolatnak többé, és örömmel olvastam mind a pelargiri csapat, mind a musicalrend tagjainak névsorát. Egy adag ismert és ismeretlen ember, juhú, tökéletes! Amit nagyon el akartam kerülni, az a túlságosan "senioros" viselkedés (direkt nem jelentkeztem seniorcsapatba és a továbbiakban sem áll szándékomban): szerettem volna átélni a tábor összes varázsát úgy, ahogy egy rendes SMT, nem akartam előre ismerni az eseményeket, szóval - na, szóval semmi ilyesmi! :)
Annyira jó úgy menni valahová, hogy csak hagyom, hogy történjenek velem az események. És történnek, és úgy jók, ahogy vannak. A végére pedig csak az marad, hogy ú de csodálatos volt, nem akarok hazamenni.
A CSAPAT - PELARGIR
Nekem mindig nagyon nehéz dolog a csapat, mert általában olyan érzetet kelt, mint egy osztály: sok különböző ember, aki nem feltétlenül akar együtt lenni vagy ugyanazt csinálni. Ezzel most nekem nagyon nagy szerencsém volt: olyan csapatba sikerült kerülnöm, amelyben - főként néhány hihetetlen fantáziával és proaktivitással megáldott tagnak köszönhetően - élmény volt lenni, és úgy tudtam jól érezni magam, izgulni és tevékenykedni, de néha csak szimplán hátradőlni és szemlélni a kibontakozó eseményeket, hogy nem volt bennem sem túl sok stressz, sem hiányérzet. Talán a harmónia a legjobb szó. Bármit csináltunk, jól sikerült és élveztük. Nem voltak belső konfliktusok. Odafigyeltünk egymásra. Az egyetlen negatívum, amit mondani tudok, az az, hogy néha talán túlságosan is "chill" volt: azt hiszem, a csapatban akár több is lehetett volna, az utolsó alkalomkor Boti mondott pár dolgot, amit szuper lett volna megcsinálni, és szerintem simán képesek lettünk volna rá.
Ehhez kapcsolódik - immár pozitívumként - a performanszok nem-túlgondolása is. Pelargir minden "fellépése" elég ad-hoc és laza volt, nem kapcsolódott hozzá semmilyen nagyívű pátosz vagy kidolgozott koncepció - ez nekem nagyon nem a komfortzónám, de mindennel felért látni azt, hogy végül igenis jól sikerül az összes, és nem kell megerőszakolni a rendszert, minden összeáll magától. És külön poén volt a komiktól tanult "összehozós játékot" eljátszani MTT-s körökben. :D
A kölcsönös tisztelet és az általános proaktivitás tette nagyszerűvé ezt a csapatot. Szuper volt.
A REND - A MUSICALREND
Hú hát erről rengeteget tudnék beszélni. Próbálom rövidre fogni.
Alapvetően én szeretek énekelni, és már a tánc sem áll tőlem olyan távol, de abszolút abban a hitben mentem ebbe a rendbe, hogy oké, én leszek a béna de lelkes, és majd a többiek "felhúznak". Na ez nem így lett!
Rengeteget tanultam, főleg tánc terén, és rengeteg belső félelmemet sikerült legyőznöm (boginemtudtáncolni boginemtudszólóénekelni), és ezért végtelen hálával tartozom nemcsak a rendvezeknek, hanem a rendtársaimnak is. Egyszerre énekelni és táncolni (és fejben deriválni és tárgyas ragozni quenyául) baromira nem könnyű. Visszanézve a mestervizsgát, még mindig nyilvánvaló, hogy én voltam a leggyengébb láncszem, mások sokkal jobban el tudták volna végezni ezt a munkát - na de hát na, ez azért mestervizsga, hogy a fejlődást mutassa, nem a már meglévő profizmust.
Rommá énekeltem magam. Kiköptem a belem már rögtön a Loitumával (ami NEM Levan Polkka, hanem I-E-V-A-N Polkka!), a rendi bemutató két előadása pedig alaposan megfeszítette a húrt az idegeimen. Baromi jó volt megcsinálni, és látni a sikert, de nekem személy szerint a két dal kicsit túl sok volt, és a sok teendő megakadályozott abban, hogy élvezzem magát a felkészülést.
Illetve a hula. Nem akartam, én tényleg nem akartam negatív lenni ez a hula dolog kapcsán, és jó volt látni, hogy a csajok mennyire élvezik, de hirtelen a semmiből kitalálni és megtanítani egy hula koreográfiát úgy, hogy még aznap este előadjuk, nos ezt nekem több szempontból is nagyon nehéz volt megélnem. Egyrészt mert nem volt időm rá lelkileg felkészülni, hogy ez fog történni - másrészt hula szempontból kb. kapitális bűnt követtem el. A tanárom megölne ha megtudná, hogy én nemcsak kitaláltam egy koreográfiát más dalára, hanem be is tanítottam, és elő is adtam. Ilyet nem csinálunk. Vagy lehet, hogy van, aki csinál, de én nem akarok az a nyugati hülyegyerek lenni, aki fittyet hány a természeti népek értékrendszerére és a világrendszerük mélységére, csak leszedi a felszínről a "kúl" részeket, és azokkal menőzik. Nagyon tipródtam a rendtársaim lelkesedése és a saját lelkiismeretem között.
Végül a tenni akarás legyőzött mindent a musicalrendben. Legyőzte az időkorlátokat, legyőzte a fáradtságot, legyőzte az eleve adott hátrányokat, és a búcsúalkalomkor egy lelkes és eredményes csapat vigyorgott egymás arcába. Megérte, megérte, csak egy kicsit fájt. :)
A KERETJÁTÉK
Nekem náááádjon fontos a keretjáték, teccenektudni. :) De a mostani táborban jöttem rá, hogy annyira nem is. Vagy izé, máshogy, mint eddig gondoltam. Nem én vagyok a legnagyobb in-elő buzgómócsing, nem az én profilom kitalálni mindenféle bonyodalmakat meg hallgatni az NPC-k lelki fájásait, nekem inkább a hangulat megteremtésében fontos a keretjáték. Minél kevésbé megrendezett, minél organikusabban beleépül a tábor egyébkénti zajlásába, annál jobb.
Nekem akkor kelt életre a keretjáték, amikor Feredir véres ingben összecsuklott a lábam előtt, és Leithia remegve, kést szorongatva sikoltozott valamit a becsületről. Ez a jelenet vérprofi volt, ahogy a kivégzés, és a nagy párbaj is Eldacar és Castamir között. (Illeve Hanna mind Gendrin a hadijáték után. Kedvem lett volna nekem is Umbarba költözni utána.) Baromi jól megtolta a keretjátékcsapat a végét (bár a zombikat a mai napig nem értem), amire erősített az ithilieni és a minas anori csapatok pátoszos előadásai, rituáléi. Igen, ez a király az MTT táborban. Az ücsörgés a tűz körül és a bizsergető, libabőrös menőség. Hatalmas szerepe volt abban, hogy olyan végkicsengése legyen az idei tábornak, amilyen végül lett.
A LOGISZTIKA (meg úgy a szervezés általában)
Ami ugye akkor jó, ha észre sem vesszük. :) És általában ez sikerült is. Sőt, szinte mindig sikerült. A logisztika erején felül, szuperül teljesített anélkül, hogy bármelyik ember beleroppant volna idegileg. Ez nem kicsi szó, hanem nagy.
Egyetlen dolog, amiben szerintem igenis lehetne fejlődni: ha az ember azon gondolkozik, hogy kommunikáljon-e valamit vagy ne, a jó válasz mindig az, hogy igen, kommunikálja. Senki nem hal bele, ha kap tájékotatást. Azt feltételezni, hogy az emberek "úgyis tudni fogják", garantáltan nem fog menni. Például, nem került volna semmibe bemondani ebédkor, mikor jöhet a második turnus, mégsem tették soha. Sőt néha már volt ebéd réges-rég, de még nem mondták be. Vagy néha nem mondták be, hogy kezdődnek a csapat/rendi idők. Vagy az egyébként is nagyon fárasztó kirándulásos napon annyit nem tettek meg, hogy bemondják, vacsorára kik mehetnek első turnusban enni, és mikor erre felhívtuk a figyelmet, finoman fogalmazva figyelmen kívül hagytak minket.
Rengeteg csalódást és félreértést el lehetett volna kerülni, ha a kirándulásos nap elején bemondják, hogy "skacok, fél 1-kor van ebéd, ennek megfelelően készülj". Lehet, hogy ez minden szervező számára egyértelmű volt, csak a táborozók jelentős részének pont nem. (És nem azért, mert hülyék.) És ha Pelargir lázad, amiért később kap enni, akkor azon olyan borzasztóan nem kell csodálkozni, mert minden oka megvolt rá. Pelargir 1) egy fárasztó túra és több óra várakozás után végignézte, ahogy az összes többi csapat kap kaját 2) közölték velük, hogy ők még nem kapnak mert valakik elkúrták a logisztikát 3) úgy kaptak kaját, hogy közben végig hallgatták, hogy a szervezők őket szidják 4) aznap csapatelőadásuk volt, MÉGIS az összes csapat közül velük csesztek ki a legjobban 5) a csapatidőben folyton NPC-k zaklatták őket egy később meg sem valósult esemény kapcsán, majd konkrétan csapatidő alatt a szervezés hirtelen kitalálta, hogy menjünk haza. Úgyhogy csapatidőben hazafelé baktattunk a legnagyobb melegben, míg maradt 2 egész óránk arra, hogy egy rakás kitikkadt, kifáradt hullával összerakjunk egy csapatelőadát estére. Erre nem tudok magyarázatot találni. Ez mulasztás. Ez simán elkerülhető lett volna. De biztosan jobban vettük volna a dolgot, ha például tájékoztatják az egész tábort, hogy szorrika, issú van, Pelargir éhezik. Vagy ha odamennek Pelargirhoz, hogy bocsánat, elbénáztuk a napotokat, nem volt szándékos. Nem azt mondom, hogy nem követhet el a szervezés vagy a logisztika hibákat, hanem azt, hogy lehetett volna ezeket jobban is kezelni, ha már megtörténtek.
Ugyanez a hadijátéknál. Lehet, hogy én vagyok egy csekély értelmű medvebocs, de nekem másfél óra magyarázás után sem igazán esett le, hogy hogyan lehet megnyerni ezt a játékot. Végül mindegy, mert nem játszottam, de szerintem nagyon nem csoda, hogy sok hadijátékozónak nem esett le, mi a játék lényege.
Szóval kommunikáció. Senki nem hal bele. Ellenben rengeteg konfliktust enyhített, vagy elkerült volna. Minden másban szuper volt a logisztika és nagyon szerettem velük lógni, és látni, milyen lelkesen pörögnek, úgyhogy nehogy most valaki azt gondolja, hogy vérgőzös fejjel gyűlölök mindenkit. Brit tudósok kimutatták, hogy a logisztikusok a legszexibbek.
KEDVENC PILLANATAIM - legalábbis néhány
- Amikor a musicalrend énekeseivel a fellépés előtt végtelenszer elpróbáltuk a quenya-hula dalt. Pillangó már rég elment, a többi rend is oszladozott szét mindenfelé, de mi még mindig, újra és újra elkezdtük, hogy aiwe aiwe, tierosse a tulya, ezermilliomodszorra is elpróbáltuk a hula lépéseket, és senki nem mondta, hogy nyááelégvolt, és nem is érzékelte, hogy véget ért már a rendi idő, hanem csinálta orrvérzésig, ameddig nem ment jól. Ez az elhivatottság hihetetlenül inspiráló volt és nagyon büszke voltam a csapatunkra.
- A tábor során többször, főleg Botival, de másokkal is, kaptuk magunkat azon, hogy semmit nem csinálunk, csak ücsörgünk és beszélgetünk Tolkien műveiről. Nagyon jólestek ezek a beszélgetések. Felnőtt fejjel azon merengeni együtt, milyen lehetett Tuor, meg mit szeretünk Éowynban, meg melyik pillanatok voltak igazán borzongatóak számunkra a könyvekben, nos, én nagyon régen nem beszélgettem ilyen dolgokról, főleg nem ilyen jó társaságban, és felelevenítette, mennyi mindent is szeretek Tolkien világában. Azóta beszippantottak megint a könyvek. :)
- A teljes mestervizsga-előkészület, mindenestül. Az, hogy 'szameg, ez ká nehéz, de megcsináljuk. Ilyenekre gondolok, mint mikor hajnalban nem tudtam aludni az egyik Szabó-Zichy gyerek cirkuszolásától, és inkább felkeltem szólamot tanulni. Amikor Kincsővel összes megporosodott szolfézstudásunkat összedobva analizáltuk a kottát és fáradhatatlanul silabizáltuk a tercmeneteket és akkordokat. Amikor minden befeszülésem ellenére Nyüfi százmilliomodszorra is megmutatta, hogyan van az a pördülés a koreográfiában. Amikor éjjel fél 12-kor még mindig gyakoroltunk, és Brandír le-lebukó fejjel felügyelte, hogyan haladunk. Amikor a mesterbemutató előtt gyakoroltunk a rendvezekkel és a rummal, és olyan izgatottak voltunk! :) Annyira megérte.
- A záróbuli. A tánc, a veretés, a csapatás, a szólózó emberek, a röhögés (ez egy kib*szott tócsa!!!), a pultban táncoló lányok, a dohányrendben beszélgető emberek, az, hogy senki nem volt sikítós-hányós-vállalhatatlan, és a hajnali 3 úgy jött el, hogy fájó végtagokkal, csatakos izzadtan a hidegben, a sok ordítástól rekedten még baromira nem volt kedvem aludni menni. Ójesz, imádom az emtétét.
---
Ezt hoztam magammal a táborból vissza a valóságba. Hogy imádom az emtétét, és az nem gondolja, hogy hülye vagyok és fura, de ennek ellenére mindig inspirál a fejlődésre, arra, hogy jobb verziója legyek önmagamnak, és másokat is erre motiváljak. A tábor elején önmagam megnyugtatására még elég sok finnugoros ilyen-olyan cuccot hordtam magamon, ezek a tábor végére mind eltünedeztek. Szeretek Bogi, a nyelvész lenni, de én itt most Bogi, a pelargiri vagyok.
Nem tudom, hová visz még ez az újra fellángolt szeretet az MTT iránt, de most végre kényelmesen és boldognak érzem magam ebben a társaságban - és kiváltságosnak, hogy a részese lehetek. :)
Már négy napja itthon vagyok, az életem szépen visszarázódik a rendes Budapest-üzemmódba, de ahogy járok-kelek, még mindig vissza-visszatér a fejembe az orosz út, annak a tanulságai, és az előttem álló kihívások.
Ahogy halványodnak az emlékek, annál nehezebb beszélni róla. Nagyon sok pozitív kommentet és dicsérő szót kaptam mindenféle emberektől, amikre néha nagy szükségem is volt, néha meg asszem csak rájátszottam (nézzétek, érdekes az életem!) de talán jó megírnom, hogy nekem, a saját mércém és elvárásaim tükrében, mi volt igazán nagy szó és emlékezetes. Gondolatgyűjtemény következik.
- Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy "Jó volt Oroszországban?" Hát mittomén, volt, ami jó volt, meg volt, ami kevésbé, és volt, ami egyáltalán nem volt a klasszikus értelemben véve "jó", mégis pont ezért marad szép emlék (=mert nehéz volt). Egy csomó minden nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztem, de mégis alakult valahogy, és hogy ez most jó vagy rosz, nem tudom megmondani. Nem nyaralni mentem, tehát nem azzal az artikulált céllal, hogy "pihenjek" vagy "jól érezzem magam", persze azért törekedtem rá. Azért mentem, mert hívtak, meg mert kellett, meg mert amúgy is vágytam vissza Oroszországba.
- Az eddigieknél kicsit nagyobb aktivitással posztolgattam a szociális médiába, FB-ra és instára is, sőt néha vk-ra is. Alapvetően nagyon rossz vagyok abban, hogy fotózzak utazás közben, és ezen most tudatosan próbáltam változtatni, és úgy érzem, megtérült. Nemcsak azért, mert lehetett örvendezni a lájkoknak, hanem azért is, mert tényleg reménykedtem benne, hogy az embereknek tetszik, amit látnak és olvasnak mellé.
- Nagy örömmel tapasztaltam meg magamon a rutint. Egyrészt, tényleg sokkal könnyebben sikerült "orosz üzemmódba" váltani, alkalmazkodni a temóhoz, a beszédstílushoz, a körülményekhez. Másrészt az udvariasság és a manírok. Baromira rossz vagyok ilyenekben, de most előre betáraztam ajándékokból, borból, pálinkából, stifolderből, hűtőmágnesekből és képeslapokból, és adott pillanatban elő is vettem őket és lo and behold, oda is adtam. Egyenként odamentem az emberekhez, és a kezükbe nyomtam. Én, aki talán semmitől nem retteg annyira, mint a kezdeményezéstől.
- Van olyan, hogy "elvárt viselkedés". Egy idegen környezetben nem azért nehéz kommunikálni, mert nem érted a nyelvet, hanem azért, mert idegenek a kommunikációs konvenciók. Mire milyen választ várnak. Mi a "valódi céljuk" a kimondott mondattal. Egy csomószor futottam bele abba a, hogy bár értettem a nekem célzott mondatot (mármint a szavait), fogalmam sem volt, hogy azt miért mondták nekem. Például amikor házigazdám isteni finom kogylo-t sütött, és megkérdezte, hogy "kočkaš liješ?" Nos ez a konstrukció (enni + jövő idejű létige) legalább három-négyféle dolgot jelenthet ('Fog enni?' 'Meg szabad enni?' stb.) és nekem percekbe telt, mire leesett, hogy adott szituációban azt jelentette, hogy 'Ehető?' Nos ez nem megy máshogy, mint gyakorlattal. De ezt fontos volt megtapasztalni.
- Ahogy azt is, hogy hogyan kell "viselkedni". Például ha valaki ajándékot ad, akkor azt illik kétszer-háromszor visszautasítani, sőt akár még meg is kergetni egymást az adott ajándékkal. Vagy hogy nem szabad felvenni azt, ha evésre szólítanak fel. Teljesen mindegy, mennyit eszem, akkor is etetni fognak. Nem fognak megbántódni, ha visszautasítom.
- A rutinhoz tartozik az is, hogy egyedül utaztam. Ez nem volt nagyon nehéz, de egy csomó mindent (elektricska, átszállás, éjjeli szállásfoglalás, taxizás és tömegközlekedés, hosszútáv-marsrutkázás) először csináltam egyedül, és egyedül küzdöttem meg a váratlan helyzetekkel. Például amikor a kazányi metrón nem engedtek jegyet venni csak miután átvilágították a csomagomat, vagy mikor az udmurt-tatár határon leszállítottak a vonatról hogy szálljak át, aztán egy fizetős vagonba kerültem, és pótjegyet kellett vennem, vagy mikor Joskar-Olából Moszkvába kupés kocsiba vettem jegyet, és fogalmam sem volt arról, hogy az ágyamhoz tartozik egy lenyitható létra (és az asztalra állva másztam fel az ágyba), vagy hogy az este kapott kajánk csak a vacsi, vagy a reggeli is egyben. A kalauznő felháborodott kiáltásából tudtam meg, hogy amúgy kaptam ingyen papucsot és azt használnom kéne, illetve éjjel fél 12-kor kétségbeesve kutattam a kupé villanykapcsolója után (bár nem voltam biztos a létezésében). Ilyen apró váratlanságokból jutott bőven. A nagy szó az, hogy egyszer sem pánikoltam.
- Az első két napom Uncsóban nagyon nehéz volt. Egyedül voltam, minden idegen volt, és úgy éreztem, semmi keresnivalóm itt. Revideálnom kellett mindent, amit addig magamról, a karrieremről, a képességeimről, az elképzeléseimről gondoltam. Egy dolog itt Budapesten elképzelni, hogy én majd alászállok egy mari faluba és oda elviszem önnön zsenialitásomat, és egy másik dolog ott ülni a mari falu egyik rozoga padján, és szembesülni azzal, hogy semmit sem értek és mindenkitől rettegek. Egy dolog, hogy mari, de egy másik, hogy falusi. Ha Magyarországon sem ismerem a falusi életet, honnan fogom a marit ismerni? Honnan lesz közös témám az emberekkel? Hogyan fogom tudni megkedveltetni magamat (azon kívül, hogy jé, nézdecuki, tanulmariul)? Mégis mi a francot képzeltem magamról? És az, hogy ezen a mélyponton túllendültem, igenis nagy dolog volt. Még sosem beszéltem ennyit (magyarul sem) a termésről, az állattartásról, az átlagfizetésről, vendégmunkáról, állatok körüli teendőkről, de most megpróbáltam - és egész jól sikerült. Úgy mentem el Uncsóból, hogy örömmel invitáltak vissza, és ez talán a legnagyobb eredmény.
- Ha meg valami nem a tervek szerint ment, akkor ez van. Még mindig bánt Pavel viselkedése, de legalább ennek köszönhetőn megismertem Jurijt. Ég a pofám a Juliánál töltött idő hosszúsága miatt, de legalább elmélyült a barátságunk, és volt alkalmam még segíteni is nekik a mezei munkában. A mari rádióban egész másról akartam volna beszélni, de ők rám voltak kíváncsiak - de ha ezt akarják, ezt kell adni nekik, és milyen jól sült el! Lehetett adaptálódni. Ha az aeroexpresszre 48 percet kell várni, akkor be lehet ülni egy taxiba. El fog vinni a Vnukovo reptérre.
"Tudod, ez Oroszország. Így vagy úgy, de mindig lesz valahogy." - mondta nekem Käbi az izsevszki menza különtermében.
Nem pontosan ezekkel a célokkal mentem ki. De most az ábrándjaim és elvárásaim találkoztak a valósággal és összegyúródtak egy köztes halmazzá, ami lehet, hogy nem olyan csinos - de már valós, és az enyém, és lehet rá építeni.
"Yksin Moskovassa! Kamalaa!" - kiáltott fel Koivunen úr, mikor elmeséltem, mi vár rám, illetve hogy jártam Voronkovával. (Meghívott, hogy maradjak nála 1-2 napot Moszkvában, megvettem a repjegyet ennek megfelelően, majd röviddel az indulás előtt közölte, hogy nem is lesz a városban.)
Nem hangzott jól, hogy 20-21-én a városban kell lennem egyedül. Azt hittem, olyan lesz, mint New York, szánalmas, stresszes, magányos, és nem fogok tudni mit kezeni magammal ebben a hatalmas városban. (Hát nem hangzik borzasztóan? Tudom, hogy tele van látni- és tennivalóval a város, de én nem tudom egyiket sem kiélvezni.)
Ehhez képest egész jó barátságot kötöttem Moszkvával. :)
Először is, 20-án végül nem voltam egyedül. Jurij jött ki elém a reptérre, aki egy hagyományőrző fesztiválról szabadította el magát a kedvemért, hogy megmutasson valami jó kis etno-helyet, (ahogy ő fogalmazott), meg hazamenjen és szusszanjon egyet. A Kazanyszkij pályaudvaron bevártuk egymást, és segített elvonszolni a bőröndömet a Balassi Intézet vendégházához.
A Balassi Intézet vendégházát egyszerűen csak a Szükség Szobájának tudom nevezni. Nem tudok mást mondani rá, egyszerűen zseniális. Benyomtam a kapukódot, és mindenféle különösebb becsekkolás vagy ceremónia nélkül a takarítónő elvezetett egy kellemes, csinos, csendes kis szobába, széles ággyal, törölközővel, íróasztallal, hűtővel, vízforralóval, hűtővel, mikróval, bögrékkel és mosogatóeszközökkel, illetve pár filter teával és zacskó instant kávéval felszerelve. Kutatóknak ingyenes - világosított fel magyarul egy itt dolgozó hölgy (kint voltak a feliratok magyarul is - jessz). Tényleg olyan volt, mintha valaki bekukucskált volna a fejembe, megnézte volna, mire van szükségem, és odamanifesztálta volna az egészet. Imádtam.
Kb. 2 óra szusszanás után kizötyögtem a külvárosba, a Jurijjal megbeszélt helyszínre. Hálásan nyugtázta, hogy pontosan érkeztem, belém karolt és elvitt... egy iskolához, melynek az udvarából sátrak és jurták hegye kandikált ki. Ez egy kvázi nomád skanzen - mesélte, itt dolgozott. A suliudvar tele van a legkülönbözőbb nomád népek lakhelyeivel - van itt lapp, mongol, indonéziai, észak-amerikai, kirgiz, burját, tuareg -, és az ezt üzemeltető kis csapat abból él, hogy évközben turistacsoportoknak, főként osztályoknak tart bemutatókat, nyáron pedig kirajzanak terepre, és tárgyakra vadásznak a skanzen bővítéséhez. Az itt található tárgyak mind eredetiek - ha nem is mind nagyon régiek - voltak, de minden a "rendes" helyén volt, és láthatóan a valóság pontos leképezésére törekedtek. Úgy éreztem, mintha egy álomvilágba csöppentem volna. Ez iszonyúan zseniális.
Jurij besétált az udvarba, lepacsizott az ott éppen a tetőt szerelő volt munkatársaival, és megszerezte a kulcsokat pár sátorhoz. Bementünk a lappokhoz, a burjátokhoz, a középkori és kortárs mongolokhoz, a kirgizekhez... látszott rajta, hogy ő bizony itt otthonosan mozog, a hulló rénszőr és az erjesztett sajt neki kedves ismerős, az autentikus ruhákba rutinosan csavart bele, a mongol népi hangszereket felkapta és rögtönzött rajtuk mindenféle dallamot. Hát egy kicsit megmozdult bennem az ösztrogén. :) Imádtam, hogy mindent kihúzhatok, felvehetek, tapizhatok, kipróbálhatok, legyen az szárított lóhús, évszázados kumiszköpülő szerszám, vagy nyúlszőr tarisznya. Elvoltunk jó sok óráig, majd megvendégelt teával az irodaként működő ekhósszekérben, ahol fül nélküli csészékből kortyoltuk a teát. Elmesélte, hogy milyen kemény fizikai munka ennek a rengeteg sátornak a karbantartása, illetve a múzeummal kapcsolatos expedíciók - ellenben imádja, bár most magánvállalkozást visz, mindig is vágyik vissza ide. Valóban úgy illett ide, mint egy pán-sztyeppei archetípus, mintha ő is a kiállítás része lenne. Ugyanolyan jól állt a kezében a reflexíj, mint a tavshuur vagy a takarításhoz használt seprű.
Sajnáltam, hogy nem tudok vele több időt tölteni: ez a férfi nekem még mindig kész rejtély, de az Udmurtiában és a Moszkvában töltött napok alatt egy percre sem sikerült nem jól éreznem magam vele. Ez a nyugodt, praktikus, nó-nonszensz, de mégis szélsőségesen férfias és állandóan varázslatos kisugárzás, amivel ő rendelkezett, engem őszintén lenyűgözött, és legalább annyira zavarba is hozott. Váram, hogy hol a trükk ebben a pasiban, de nem volt. De most haza kell mennie a családjához - meh szomorú, de biztos vagyok benne, hogy még látni fogjuk egymást.
Hazafelé menet már szédelegtem az éhségtől, és nagyon meglőve éreztem magam, mert nem ismertem semmilyen helyet itt a környéken, amit meg találtam, az mind fenszi étteremnek tűnt (melyhez spec. nem volt hangulatom). A Novij Arbaton azonban a burgeresek és italianók között találtam egy tiszta és vonzó kis kifőzdét, ahol hihetetlen megkönnyebbülésemre sikerült oroszul rendelnem egy komplett "beszt of oroszország" vacsit (friss sali majonézzel, borscs, blincsiki, Baltyika sör), és a hirtelen rám zúduló szénhidráttól betompulva valahogy abszolváltam egy bevásárlóutat a közeli szupermarketben. Win. Irány haza, gépezés, alszás. Enyém a világ, senki nem parancsol nekem.
Másnap elhatároztam, hogy én csakazértis elmegyek egy uszodába, de sajnos az olimpiai úszócsarnok hétvégén zárva volt, a többi közeli edzőterem meg ultrafenszicsinidrága volt. Kinéztem egy külvárosi helyet, de gondoltam egye fene, előbb dolgozgassunk egy kávéházban, esetleg nézzünk meg egy múzeumot, majd utána.
Remek kis kávéházat találtam (nem sikerült oroszul rendelni, angolra váltottam), és utána a Museum of Oriental Art felé vettem az irányt. Ez volt az, amit azt hittem, egy-két óra alatt lejárok... aha. A jelentéktelen bejáratú kis építmény már megint a Harry Potter-világba vitt, mert olyan volt, mintha tágító bűbájjal kezelték volna: amikor azt hittem, na ez most már tényleg a vége, még mindig újabb és újabb termek nyíltak meg, melyek Iránba, Kínába, Koreába, Indokínába, Csukcsföldre és Burjátiába kalauzoltak, majd bónuszként még hozzácsaptak egy mezopotámiai leltgyűjteményt. Lassan, kis adagokban, meg-megállva próbáltam meg elkerülni a múzeumbetegséget (jaj mi ennek a neve?), de több mint három óraután szabadultam.
Eredetileg nem akartam kimenni a Vörös Térre, de az utam valahogy automatikusan oda vezetett. Ez az istenverte tér mindig lenyűgöz, olyan nagy. És az az érdekes, hogy mindig ilyen nagy volt! Mintha csak az eredeti tervezők tudták volna, hogy itt turisták százezrei fognak grasszálni minden áldott nap, olyan nagy terek és utcák tátonganak a belváros közepén. (Mondjuk máshol is. Moszkva nem az a sikátoros fajta város.) Csoportok, családok, főként orosz és kínai grasszálók, divatos dámák és trottyos turisták... ismerem én már ennek a térnek a faunáját jól. Mindenki kifacsart pózokban imbolyogva igyekezett elkészíteni a tökéletes szelfit a Vaszilij Blazsennij székesegyházzal. Leninhez mintha már megint nem lehetett volna bejutni, a Kreml-höz még ilyenkor késő délután is kígyózott a sor. Én viszont az Archeológiai Múzeumba igyekeztem: azt olvastam, kicsi, emészthető méretű, és nem túl gazdag, de nekem akkor is fontos volt, mert Jurij szerint vannak benne merja emlékek, és hát azt mindenképp látni kellett. Meg is találtam a bejáratot, le is jutottam a múzeumba - és a szuperkészséges kurátornéninek és az angol kiírásoknak köszönhetően meg is találtam a nyomai a djakovói kulturának, tehát a merjáknak! Értitek, egy kihalt finnugor nép! Akik Moszkva eredeti lakosságát alkották! És akik ugyanolyan kacsatalpas ékszerekkel díszítették magukat az 1100-as években, mint amilyenekkel mi menőzünk egymásnak a tanszéken! Hihetetlen időutazás-élmény volt ezt vitrinben látni, és ez már önmagában megérte a múzeumbelépő árát.
Fájó lábbal de feltöltődve hagytam ott a zsúfolt Vörös Teret, és ültem be megint a Novij Arbaton talált kifőzdébe, ahol a felszolgálócsaj emlékezett rám, és zseniális töltött palacsintával, illetve kvaszos levessel sikerült zárnom a moszkvai utamat. Kint jólöltözött helyiek és turisták kerestek valami szimpatikus éttermet, ahol megfelelő körülmények között költhetik el a pénzüket ill. idejüket. Csinos, haspólós, combréses lányok lejtettek végig a széles járdán, melynek a felét egy mozgókönyvtár foglalta el. A végtelen étteremfolyammá avanzsált szovjet szolgáltatóház elnyelte őket, ahogy a jól vasalt ingű karcsú férfiakat is. Én, a saját kis kifőzdémben, combrés nélkül és némi kreativitás árán összefércelt ruhámban, ridikül helyett [kaukovertailujás] vászonszatyrommal olyan nyugodt és boldog voltam, amennyire csak lehettem. Holnap reggel indulok haza... és addig magány és szorongás helyett olyan szuper randim volt Moszkvával, amilyen csak lehetett.
5 éve (amikor elkezdtem a finnugrisztikát), de még akár tavaly is, ez elképzelhetetlen lett volna. De most sikerült. És mennyi szuper váratlan, indokolatlan élmény ért.
Nem voltam elragadtatva a rádióinterjú gondolatától. Reggel Lirával a tévének készített kis riportommal nem voltam elégedett (mondjuk nehezen is tudtam mit kezdeni a kérdéseivel), utána Ljuda, akit imádok, egyem a szívét, rám vetette magát és megkérdezte, este 9-kor nem ugranék-e be az élő show-ba a rádióba. Mire észbe kaptam, már rá is bólinthattam, csak hogy utána egész nap azon fájjon a fejem, hogy mégis mi a vihart mondjak a "magyar és az orosz férfiak közti különbségről".
Valamikor délután 4 körül a vk-n a saját fényképemmel szembesültem a Mari El Radio oldalán, melyben arról értesítik a hallgatóságot, hogy "az európai és az oroszországi emberek külső megjelenésének különbségeiről" fognak beszélgetni velem az esti műsorban. Ajszta, egy tollvonással kihúztam az eddig gyűjtött infókat és eleresztettem a FB-on kibontakozófélben lévő shitstormot, és nekivágtam az utcának, hogy jól megfigyeljem, miben mások az ott sétálgatók, mint Pesten. Meg is állapítottam, hogy itt a férfiak rövid ujjú inget hordanak és nyakláncot, míg a nők között dívik a frufru, a kendő és mindenki egyberuhában mászkál. Legyen ez elég, na.
Este, miután legurítottam egy Marij El Balzamot és már megint pantomimmel magyaráztam el a marsrutkasofőrnek, hogy hova akarok menni (mármint Tanjáéktól a rádióba), megérkeztem a szerkesztőségbe, ahol Ljuda nagy lelkesen fogadott. Belibbentünk a konyhába, ott szembe jött egy színész srác, aki nem hitt a fülének, mikor megszólaltam, majd felkaptunk egy halom bögrét, teát és egy indokolatlan banánortát, és felrobogtunk a stúdióba. Höjj itt buli lesz.
A kurrens műsorvezető hölgy szemei is kerekre nyíltak, mikor Ljuda bemutatott engem, majd rögtön el is kapta a megvilágosodás, hogy lám itt a megoldás a nyelv védelmére: nem szabad tudni oroszul! Lelkesen bólogattam, majd megjelent a másik műsorvezető, Vologya is, és lassan nekikészültek az este 9-es műsornak. Az arcomba töltak egy óriási nagy szivacsos mikrofont és egy bögre fekete teát (ma sem kell aludni), és kezdődött a műsor. Említett teát nagyjából vissza is köptem a csészébe, mikor meghallottam, hogy az intrózene a Sweet Home Alabama dallama, melyre valaki rákurjantja, hogy "uhh, pörjeng-wlak!" Ljudáéknak tetszett a reakcióm, majd vidáman bemutattak a hallgatóságnak.
Én azt hittem, már nem vagyok olyan nagy újdonság az embereknek. Elvégre tavaly már voltam itt, idén is hetedik napja vagyok a köztársaságban, reggel interjúztattak, meg Uncsófeszten is, hányszor lehet eladni ugyanazt az attrakciót - de mint kiderült, nem, a mariknak még egyáltalán nincs elegük belőlem. Nem telt bele sok idő, és Vologya élőben közölte velem, hogy egy IFUSCO-s barátnőm, Nadyezsda üdvözöl engem (gondolom vk-n írt a rádióba), és kisvártatva a telefonom is vad zümmögésbe kezdett, ahogy a vk népe megtalált engem. Nekiálltak a műsorban beszéltetni. A délután összerakott megfigyeléseimet megint kidobhattam a kukába, mert inkább rólam volt szó (lö baromiérdekes téma), de adott pillanatban nem bántam, mert legalább erről már beszéltem életemben eleget. Ljuda és Vologya is nagyon segítőkészen alám beszéltek, segítettek megtalálni a szavakat, a korábban, nem-élőben elhangzott poénokat újra elmondatták velem.
Kb. tízperces adagokban adták le a műsort, tízpercenként megszólalt valamilyen zene, fújtunk egyet, beszélgettünk, röhögtünk. A többiek a stúdió üvegablakán túl integettek, bohóckodtak. Ljudáék felolvasták nekem a vk-n érkezett üzeneteket (^_^), melyekben a tánctudásomról faggattak (még mindig reménytelenül bénán táncolom a mari táncokat), illetve egy uncsófesztes ismerősöm meghívott Marij-Turekbe. ^^ A kedvencem mégis az a nő volt, aki betelefonált, és elkezdett hangosan kurvázni, mondván, ezt az egy szót tudja magyarul, de tudom-e, hogy a régi marik is használták. :D Nos erre nem számítottam, de megköszöntem az információt. A saját telómra pillantva saját mari ismerőseim üzeneteit, láttam (Katja, Alybina kisasszony, Festő Iván szintén uncsófesztről), mind minket hallgattak! Csillogott a szemünk, vigyorogtunk mint a tejbetök, az adrenalin vitt minket előre, elrepült a műsorra szánt háromnegyed óra, ideje volt elköszönni. Cseveryn, marij kalyk!
Nagyot fújva toltuk el a mikrofont az arcunktól. A kint várakozók benyomultak, egymás nyakába borultunk, gratuláltunk egymásnak, rávetettük magunkat a banántortára. Ahh, élet! De jó volt is ez! Mari fiatalok, mari nyelven, és tényleg csinálunk valamit!
Most végre igazán szívesen látva éreztem magam. Még sok ilyet. :)
