Már négy napja itthon vagyok, az életem szépen visszarázódik a rendes Budapest-üzemmódba, de ahogy járok-kelek, még mindig vissza-visszatér a fejembe az orosz út, annak a tanulságai, és az előttem álló kihívások.
Ahogy halványodnak az emlékek, annál nehezebb beszélni róla. Nagyon sok pozitív kommentet és dicsérő szót kaptam mindenféle emberektől, amikre néha nagy szükségem is volt, néha meg asszem csak rájátszottam (nézzétek, érdekes az életem!) de talán jó megírnom, hogy nekem, a saját mércém és elvárásaim tükrében, mi volt igazán nagy szó és emlékezetes. Gondolatgyűjtemény következik.
- Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy "Jó volt Oroszországban?" Hát mittomén, volt, ami jó volt, meg volt, ami kevésbé, és volt, ami egyáltalán nem volt a klasszikus értelemben véve "jó", mégis pont ezért marad szép emlék (=mert nehéz volt). Egy csomó minden nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztem, de mégis alakult valahogy, és hogy ez most jó vagy rosz, nem tudom megmondani. Nem nyaralni mentem, tehát nem azzal az artikulált céllal, hogy "pihenjek" vagy "jól érezzem magam", persze azért törekedtem rá. Azért mentem, mert hívtak, meg mert kellett, meg mert amúgy is vágytam vissza Oroszországba.
- Az eddigieknél kicsit nagyobb aktivitással posztolgattam a szociális médiába, FB-ra és instára is, sőt néha vk-ra is. Alapvetően nagyon rossz vagyok abban, hogy fotózzak utazás közben, és ezen most tudatosan próbáltam változtatni, és úgy érzem, megtérült. Nemcsak azért, mert lehetett örvendezni a lájkoknak, hanem azért is, mert tényleg reménykedtem benne, hogy az embereknek tetszik, amit látnak és olvasnak mellé.
- Nagy örömmel tapasztaltam meg magamon a rutint. Egyrészt, tényleg sokkal könnyebben sikerült "orosz üzemmódba" váltani, alkalmazkodni a temóhoz, a beszédstílushoz, a körülményekhez. Másrészt az udvariasság és a manírok. Baromira rossz vagyok ilyenekben, de most előre betáraztam ajándékokból, borból, pálinkából, stifolderből, hűtőmágnesekből és képeslapokból, és adott pillanatban elő is vettem őket és lo and behold, oda is adtam. Egyenként odamentem az emberekhez, és a kezükbe nyomtam. Én, aki talán semmitől nem retteg annyira, mint a kezdeményezéstől.
- Van olyan, hogy "elvárt viselkedés". Egy idegen környezetben nem azért nehéz kommunikálni, mert nem érted a nyelvet, hanem azért, mert idegenek a kommunikációs konvenciók. Mire milyen választ várnak. Mi a "valódi céljuk" a kimondott mondattal. Egy csomószor futottam bele abba a, hogy bár értettem a nekem célzott mondatot (mármint a szavait), fogalmam sem volt, hogy azt miért mondták nekem. Például amikor házigazdám isteni finom kogylo-t sütött, és megkérdezte, hogy "kočkaš liješ?" Nos ez a konstrukció (enni + jövő idejű létige) legalább három-négyféle dolgot jelenthet ('Fog enni?' 'Meg szabad enni?' stb.) és nekem percekbe telt, mire leesett, hogy adott szituációban azt jelentette, hogy 'Ehető?' Nos ez nem megy máshogy, mint gyakorlattal. De ezt fontos volt megtapasztalni.
- Ahogy azt is, hogy hogyan kell "viselkedni". Például ha valaki ajándékot ad, akkor azt illik kétszer-háromszor visszautasítani, sőt akár még meg is kergetni egymást az adott ajándékkal. Vagy hogy nem szabad felvenni azt, ha evésre szólítanak fel. Teljesen mindegy, mennyit eszem, akkor is etetni fognak. Nem fognak megbántódni, ha visszautasítom.
- A rutinhoz tartozik az is, hogy egyedül utaztam. Ez nem volt nagyon nehéz, de egy csomó mindent (elektricska, átszállás, éjjeli szállásfoglalás, taxizás és tömegközlekedés, hosszútáv-marsrutkázás) először csináltam egyedül, és egyedül küzdöttem meg a váratlan helyzetekkel. Például amikor a kazányi metrón nem engedtek jegyet venni csak miután átvilágították a csomagomat, vagy mikor az udmurt-tatár határon leszállítottak a vonatról hogy szálljak át, aztán egy fizetős vagonba kerültem, és pótjegyet kellett vennem, vagy mikor Joskar-Olából Moszkvába kupés kocsiba vettem jegyet, és fogalmam sem volt arról, hogy az ágyamhoz tartozik egy lenyitható létra (és az asztalra állva másztam fel az ágyba), vagy hogy az este kapott kajánk csak a vacsi, vagy a reggeli is egyben. A kalauznő felháborodott kiáltásából tudtam meg, hogy amúgy kaptam ingyen papucsot és azt használnom kéne, illetve éjjel fél 12-kor kétségbeesve kutattam a kupé villanykapcsolója után (bár nem voltam biztos a létezésében). Ilyen apró váratlanságokból jutott bőven. A nagy szó az, hogy egyszer sem pánikoltam.
- Az első két napom Uncsóban nagyon nehéz volt. Egyedül voltam, minden idegen volt, és úgy éreztem, semmi keresnivalóm itt. Revideálnom kellett mindent, amit addig magamról, a karrieremről, a képességeimről, az elképzeléseimről gondoltam. Egy dolog itt Budapesten elképzelni, hogy én majd alászállok egy mari faluba és oda elviszem önnön zsenialitásomat, és egy másik dolog ott ülni a mari falu egyik rozoga padján, és szembesülni azzal, hogy semmit sem értek és mindenkitől rettegek. Egy dolog, hogy mari, de egy másik, hogy falusi. Ha Magyarországon sem ismerem a falusi életet, honnan fogom a marit ismerni? Honnan lesz közös témám az emberekkel? Hogyan fogom tudni megkedveltetni magamat (azon kívül, hogy jé, nézdecuki, tanulmariul)? Mégis mi a francot képzeltem magamról? És az, hogy ezen a mélyponton túllendültem, igenis nagy dolog volt. Még sosem beszéltem ennyit (magyarul sem) a termésről, az állattartásról, az átlagfizetésről, vendégmunkáról, állatok körüli teendőkről, de most megpróbáltam - és egész jól sikerült. Úgy mentem el Uncsóból, hogy örömmel invitáltak vissza, és ez talán a legnagyobb eredmény.
- Ha meg valami nem a tervek szerint ment, akkor ez van. Még mindig bánt Pavel viselkedése, de legalább ennek köszönhetőn megismertem Jurijt. Ég a pofám a Juliánál töltött idő hosszúsága miatt, de legalább elmélyült a barátságunk, és volt alkalmam még segíteni is nekik a mezei munkában. A mari rádióban egész másról akartam volna beszélni, de ők rám voltak kíváncsiak - de ha ezt akarják, ezt kell adni nekik, és milyen jól sült el! Lehetett adaptálódni. Ha az aeroexpresszre 48 percet kell várni, akkor be lehet ülni egy taxiba. El fog vinni a Vnukovo reptérre.
"Tudod, ez Oroszország. Így vagy úgy, de mindig lesz valahogy." - mondta nekem Käbi az izsevszki menza különtermében.
Nem pontosan ezekkel a célokkal mentem ki. De most az ábrándjaim és elvárásaim találkoztak a valósággal és összegyúródtak egy köztes halmazzá, ami lehet, hogy nem olyan csinos - de már valós, és az enyém, és lehet rá építeni.
Hej de sok munka van még előttem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése