Minden olyan, mint két éve, csak egy kicsit tisztább, jobb,
szebb. Végtelenül büszke voltam Julia családjára, ahogy rendben tartottak egy
ekkora kertet, meg az állatokat is, és mellette a házat is felújították. A muncsóban
krími bort ittunk, és éreztem, ahogy megnyugszom és Juliával felvesszük a régi
barátságunk fonalát, és a nosztalgiavonalat kimerítve újra ráhangolódunk
egymásra.
Vorchino falu iskolájában a vendégfogadó nénik hangos
hahotában törtek ki, mikor meghallották, hogy Pavel hívott meg. Hát igen,
tulajdonképpen miafaszt képzeltem… Kolja és Pavel nagy lelkesen hívtak a
tavasszal, és megbeszéltük, hogy Pavelnél alszom, ehhez képest Kolja, mint
kiderült, itt sem lesz a fesztiválon, Pavel pedig kihajított Bygyben, és
pillanatok alatt egy random nő lakásán kötöttem ki, mondván itt fogok aludni
aki nagyon kedves volt, és isteni házisajtot csinált, de én úgy éreztem magam,
mint akit szó szerint fejbe vertek egy doronggal. Én barom, tudhattam volna,
hogy ez lesz. Egy tízes skálán mégis mennyire vagyok gyökér, hát nagyon. Teljes
zavaromban felhívtam Juliát, mert kérte, és ők kisvártatva ott termettek
Bygyben, hogy kimentsenek. Pillanatok alatt relokalizálódtam Kozinóban, és a
továbbiakban Julia szuper családjánál töltöttem minden éjszakát. Tőlük ezúton
azt is megtudtam, hogy Pavel egy megbízhatatlan, hóhányó ember hírében áll.
(Fasza.)
Tisztázatlan körülmények között egy orosz hagyományőrző,
Jurij mellett találtam magam Mamika székely népviseletében, és a saját házi
stifolderünket árultam, miközben Jurij egy gödörnyi parázs fölött,
rénszarvaszsírral bekent falapon sütött némi rénszarvas-, ló- és bárányhúst.
Előzőleg befontam a haját, rovásírással megírtam a menüt (na nem mintha tudnék
rovásírni), majd a fesztivál ünnepélyes megnyitójának alkalmából felpakoltak
minket egy kerti traktor utánfutójára, és körbezötyögtek velünk egy hatalmas
feldíszített mezőn, a közönség ujjongásától kísérve. Már megint miazisten
történik velem, gondoltam, miközben fagyott mosollyal integettem a lelátók
felé.
Szóval a Byg-Byg alapvetően egy FU konyhaművészeti
fesztivál/verseny, amire mindenhonnan jönnek résztvevők. Aki a legtöbb byg-öt
(fesztiváli fizetőeszköz, értéke 20 rubel) gyűjti össze a főztjével, az nyer. Én
alapvetően nem terveztem árusítani, de aztán úgy alakult, hogy az amúgy
ajándékba hozott stifolderemet kiterítettem, és miután kapott belőle Julia
családja, kapott belőle Jurij, és mindenkinek nagyon ízlett, Pavel pedig amúgy
sem törődött velem, én fogtam magam, és a maradékot szépen felszeleteltem és
kicsaptam árusítani Jurij rénszarvashúsa mellé. Kb. 10 perc alatt elfogyott, én
pedig kerestem vele 300 rubelt. :) (Amúgy egy permják csapat nyert.)
Szóval Pavel nem törődött velem. Egyszer-kétszer odament
hozzám és foglalkozott velem, bemutatott embereknek, megmutogatta az
állomásokat, de aztán eltünedezett, és hiába beszéltünk meg különböző terveket
(pl. második nap bevisz a fesztiválra, vagy vasárnap este elvisz magukhoz és
náluk leszek), semmi nem valósult meg belőle. Még mindig nem tudok haragudni
rá, el tudom képzelni, hogy csak egyszerűen félrekommunikáltunk, vagy ő nagyon
máshogy működik, mint én, vagy nagyon összezavarodott, amikor én megléptem
Bygyből Juliáékhoz, de nem tudom teljes mértékben felmenteni. Ez nem magyarázat
arra, hogy eredetileg magukhoz hívott és végül egyszer sem voltam náluk, vagy
hogy egyszer sem hívott telefonon, Julián keresztül sem érdeklődött, hogy mi
van velem, és ha ígért valamit, sosem teljesítette. Hülyén érzem magam
borzasztóan, nem tudom, hogy nekem mit kellett volna máshogy csinálnom, de
teljes mértékben magamat okolni a dologért, azt nem tudom. (Vagy tudom, de
visszautasítom.)
A fák között egyszercsak Koivunen úrra bukkantam. Úgy
örültünk egymásnak, el se hittük. Pár másodpercig megölelni sem mertem, aztán
mégis, beleropogtak a bordáim, majd egy kis dugipálinka-ivás után másfél órát
együtt kolbászoltunk, ácsorogtunk, frissítettük egymás tudását az életünkről.
Ennyi idő kb. semmire sem jó, és megbeszéltük, hogy Izsevkszben amúgy is még
találkozunk, de addig is én csak Koivunen úrral akartam lenni, és csak akkor
megszólalni, amikor kedvem van, mindenféle marhaságot, ami csak eszembe jut
(vagy az ő eszébe), a maradék időben pedig csak csendben ácsorogni és nézni az
embereket. Ez volt az egyik legjobb része az egész fesztiválnak.
Esteledett,
kedves és lelkes udmurt nénik köszöngettek el tőlem, egy pasi a kezembe nyomott
egy I <3 Byg-Byg feliratú famedálkát. Az eredményhirdetés után néhányan még
félénken táncoltak Kolja egyik dalára (persze felvételről, mert az a gyökér
ugye nincs itt), én meg elbújtam az iskolában átöltözni. Úgy tűnt, az
udmurtoknak jól esett, hogy ott voltam, Pavel fura nőismerősei nagy
vehemenciával ölelgettek engem, és bizonygatták, hogy szuper csaj vagyok. Még
mindig szeretem ezt a fesztivált, asszem, de hogy ez mennyire lesz a kedvenc
emlékem, azt nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése