vigília

Meccset nézünk, pedig még nem vagyok teljesen bepakolva. Kicsit fájós hassal, kicsit tompa fejjel próbálom összeszedni, hogy még mi mindent kell megtenni. Hajnali 3-kor vár a taxi a ház előtt.

Tegnapelőtt éjjel alig aludtam, tegnap semmire nem voltam képes. Random pillanatokban sírhatnékom van, de általában nem. Leginkább anya telefonhívása nyugtatott meg.

Nem akarok sajnálkozó arcokat látni. Nem akarok részvétnyilvánításokat hallgatni, nem akarom, hogy mindenki arca kötelességtudóan elboruljon, amikor szóba hozom Bencét. Nem azért mondom, hogy sajnáljanak - azért mondom, mert ez van. Mert random pillanatokban beesik az életembe, mert az életem (életünk) része lett az elmúlt évben, hogy épp mi van vele, mi történik, kezelik-e, nem-e, fáj-e, hogy van a család, kell-e nekik valami. Lassan már egy éve így élünk, és az, hogy meghalt, nem változtat ezen. Most is az érdekel, hogy mi van, mi történik, mit lehet csinálni.

Mármint nyilván sírunk. Mindannyian sírunk néha miatta.

De van az a helyzet, amikor a kemó a heti program, a vérkép mindennapi társalgási téma lesz, és lehet, hogy borzalmas, de akkor is a valóság, a hétköznapok része, és felesleges minden egyes alkalommal sírva fakadni amiatt, hogy ezt osztotta az élet. És bizony, a temetés, a megemlékezés, ezek is lehetnek racionális, megbeszélendő témák, dráma nélkül.

Fáj Bence hiánya. Nehezen fogom fel még mindig. És valahol mélyen, felfoghatatlan mértékben csalódtam a világban, amiért ez megtörtént.

De sem mi, sem a Szentpáliék nem szomorkodunk és szenvedünk egyfolytában. Mikor náluk voltunk, mindig sokkal többet nevettünk, mint sírtunk, és ezek nem ilyen "nevetünk, hogy úgy csináljunk, mintha nem lenne gond", hanem "nevetünk, mert nagyon jól érezzük magunkat együtt" nevetések voltak.

('szameg, aludnom kéne, dekurvára, mindjárt jön értem a taxi, és én még itt gépelek, pedig holnap szupernek és protouráli unikornisnak kell lennem.)

Időbe fog telni, amíg megint annyira fogom tudni élvezni az életet, mint eddig. Ameddig elmúlik az az érzés, hogy egy lakománál ülök étvágy nélkül. Két órán belül elrepülök Soha-Sohaországba, amit milyen rág vártam már, és biztosan szuper is lesz... minden egyes bepakolt ajándékkal, cipővel, rúdkolbásszal és telefontöltővel egyre igazibbá válik, de nem tudom úgy várni, ahogyan eddig vártam.

De működök, működünk. Az élet valahogy megy tovább.