Bence

A Szentpáli család nekünk ilyen igazi „nem igazán tudjuk, milyen az élet nélküle” család. Bár nem rokonok, anya legjobb barátnője Vali, és mindig a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy állandóan átjárunk egymáshoz, gyakran együtt nyaralunk, a gyerekek folyton együtt játszanak. Az én gyerekkori játszótársam a nagyobbik fiuk, Gergő volt, a kisebb tesóimnak pedig a kisebbik, Bence. Mindig segítünk egymásnak, és gyakorlatilag úgy kezeljük egymást, mint nagyon-nagyon közeli családtagokat. Volt is olyan, hogy unokatesóknak adtuk ki magunkat Gergővel, és gyakran így is hivatkozom rájuk. Anya barátsága Valival mindig is a barátság-etalon volt számomra.

Emlékszem, egyszer, amikor Vali nálunk volt, néztünk anyával és vele hármasban egy filmet, A nővérem húga címűt. Elég megrázó, és emlékszem, hogy mindannyian azt gondoltuk utána, hogy te jóságos ég, csak ezt ne, bármit, csak ezt ne.

Aha.

Valamikor augusztus közepén, mikor hazaértünk a családi nyaralásból, diagnosztizálták Bencénél a rákot.

A dolgok sorban jöttek. Bence rákos - de fiatal és erős, túl kell élnie. Bence a rák egyik leges-legritkább fajtájával rákos, amelyet szinte lehetetlen gyógyítani - megkezdődött a kemó és jól reagált rá. Egészen karácsonyig, amikor hatástalannak bizonyult a kemó - de a rákot még csodával határos módon fél évig sikerült kordában tartaniuk. Május végén, június elején még nyaralni is el tudtak menni - aztán összeomlott minden. Úgy rohantam haza, ahogy csak tudtam, és még tudtunk találkozni, és Bence állapotának romlásáról meglepően hosszú ideig nem hallottunk.

Mostanáig.

Nem akarok abban a hamis színben tetszelegni, hogy nagyon közelről ismertem őt, vagy hogy ott lettem volna a közepében az elmúlt év történéseinek. Már 11 éves voltam, amikor Bence megszületett, így mikor még együtt nyaraltunk, ő nagyon pici volt, ráadásul én jobban el voltam foglalva azzal, hogy nekem lett egy öcsém (Andrással 4 hónap különbséggel születtek), mint hogy a Szentpáliéknak. Inkább olyan érzés volt, mintha… másfél öcsém született volna? Nem egészen olyan, mintha kettő, de… basszus, ezek ketten szaladgálnak egy szál donaldkacsában a balatoni nyaralóban. Tudom, hogy Valiék nagyon várták őt, és mindenki nagyon szerette. Persze ő olyan gyerek volt, aki meg is érdemelt minden szeretetet. Sajnos sose láttam zongorázni vagy kosarazni, de mindkettőben nagyon tehetségesnek tartották. Bence tényleg igazi jó gyerek volt: mindenki szerette, mindenkit büszkévé tett, és egyszerűen csak nagyon jó volt a közelében lenni. Legalábbis én így láttam. Sose hallottam anyától, hogy Bencével nehéz lenne, bajt okozna, semmi ilyet.

Mikor kicsit nagyobb lett, inkább olyan lett, mint azok a rokonok, akikről az ember csak mindig tudni akarja, hogy minden rendben vele - amellett, hogy mindig szívesen látja, és mindig csak minden jót akar neki. Szerves része annak a mindennél fontosabb erődítménynek, amit családnak hívunk.

Egyik szép emlékem vele (amire büszke vagyok) 2016 tele, amikor a Jézuska hozta nagyon szuper alapanyagokból készítettem egy kriminálisan jó lasagnét - ekkor Bence épp nálunk volt, és látszott, hogy iszonyúan ízlik neki (Vali később el is kérte a receptet). Hülyén hangozhat, de én különösen büszke voltam arra, hogy személy szerint Bencének ennyire ízlett valami, amit én csináltam.

A másik az esküvőnk: Bence akkor és ott 120%-os beleadással bulizott, a két pej lóra hihetetlen tombolást csapott, majd az este folyamán legalább három helyen aludt (köztük a trambulinon). Mint később kiderült, már akkor is fájt a térde (amiben az első daganat volt). Nem sokkal később diagnosztizálták nála a rákot.

Szentpáliékkal a lagzinkon

Hogy lehet úgy élni, hogy közben folyton aggódsz? Hogy lehet úgy működni, hogy ott van benned a rettegés, hogy mi hogy sül el, csak tehetetlenül várod a híreket? Bűntudatom volt, ha sírtam, mert nem akartam élő embert gyászolni, de álságosnak tűnt a biztatás, az optimizmus, vagy úgy csinálni, mintha nem is lenne beteg. Nem baj, ha sírsz, nem lesz nekem attól rosszabb - hidd el, én már annyit sírtam, el sem hiszed, mondta nekem Bence egyszer. A miértek kérdezgetésével, saját és mindenki más lelki épsége érdekében, már réges-rég felhagytunk. Van az úgy, hogy már csak káromkodni lehet. (Ezt is Bence mondta valamikor.)

Végtelen munka, végtelen küzdelem, végtelen szorongás.

Május végén, a 17. szülinapján hatalmas ünneplést rendeztek a Babitsban a tiszteletére. Megtelt a tornaterem, videókkal, koncertekkel, kis műsorokkal, válogatott kosarazók videoüzeneteivel, csillapíthatatlan vastapssal köszöntötték őt, hatalmas éljenzés volt. Láttam, hogy sokan sírnak, de mi, Timárok csak vigyorogtunk az első sorokban, és örvendeztünk, hogy mennyi ember imádja Bencét. Nekünk ez, legalábbis pont ez az este, nem sokk és nem a bánatról szól. Nem most látjuk Bencét először kopaszon, nem most szembesülünk a betegség szörnyűségével, nekünk ez a mindennapok, a folytonos helyzetjelentésekkel, időnkénti kajaáthordással Szentpáliékhoz, kocsikölcsönadással, készenlétben tartott grillhúsokkal, hátha egyszer Bence elég jól lesz ahhoz, hogy átjöjjön hozzánk egy sütögetésre (végül egyszer elég jól lett, és nagyon örültünk neki).

Bence 17. születésnapján

Olyan volt, mintha Bence minden várakozás és minden fizikai törvény ellenére tovább és tovább küzdene, míg minden határt le nem dönt és minden számítást meg nem hazudtol - de ahhoz, hogy győzzön, tényleg a Jóistennek kellett volna lenyúlnia az égből.

Június 19-én kaptam a hírt, hogy most már nagy a baj, és június 21-én mentünk át hozzájuk testületileg. (Lásd előző posztom.) Mivel akkor nagyon bekábult a gyógyszerektől, de nagyon szeretett volna velem külön beszélni, 22-én újra átmentem hozzá, és akkor külön elbúcsúzott tőlem. Elmondta, hogy nagyon szeret, és mindig is családtagnak tartott, felidéztük a közös emlékeket, az esküvőt, megemlítette Csabát, és azt mondta, figyelni fog fentről. Nem igazán tudom elmondani, hogy éreztem. Akkor már a kezét is alig tudta megemelni, és mégis akkor is csak adni akart. Akkor láttam utoljára.

Nincs értelme megideologizálni a történteket, tudtam, hog Bence még élni akarna - de az is látszott, hogy már nagyon-nagyon fáradt.

Ma, július 1-jén hajnalban halt meg.

Nagyon, nagyon hosszú út végére értünk. Annyi küzdés, annyi remény, annyi rossz hír, annyi szeretet és simogatás és készenlét után Bence mégis meghalt. Nincs több aggodalom, nincs több gyomorgörcs, amikor meglátom anya nevét a telefonom kijelzőjén. Ennyi küzdelem után - mégis vesztettünk. Őszintén szólva még nem igazán tudom, hogy megy tovább így az élet.

Most időre van szükségünk. Valahol még mindig nem fogom fel, hogy ez valós, ez tényleg megtörtént velünk, annyira ordító hiányt hagy Bence maga után. Semmi más, csak az idő tudja ezt valósággá tenni és lassan-lassan megbékéltetni velünk, ha már bekövetkezett, ha már ezt osztotta nekünk ez a kurva világ.

Soha nem felejtünk, drága Bence.

Ettől az egytől nem kell félned.