Gyönyörű narancssárga az ég alja, a vonat lelkesen zötyög
Kazány felé, velem a fedélzeten. Én, miután Kizner településig egy fapados,
helyjegy nélküli vagonban zötyögtem tatárul vihorászó nők társaságában,
átszállás után (van egy hangulata annak, amikor tökegyedül átszállok egy totál
ismeretlen faluban Udmurtia szélén) úgy döntöttem, hogy megér nekem 40 rubelt
az első osztályú (=ülésekkel rendelkező vagonba szóló) helyjegy. Kicsit még
mindig rettegek, hogy minden rendben megy-e majd Kazányban, be tudok-e
csekkolni a hostelbe este fél 12-kor, és másnap sikerül-e marsrutkával
áttranszportálni magam Joskar-Olába, de eddig minden relatíve rendben van.
Eltekintve attól, hogy nem tudom, van-e vécé ezen a vonaton. Ez azért nem
egészen mindegy egy 6 órás úton.
Örülök, hogy most vállalkoztam erre az útra, mert a magányos
közlekedés, a saját magam általi szervezés mos elég nagy élmények. Senki nem tölti
fel a napom programmal, senki nem intézi el a dolgokat helyettem. Persze fogják
a kezem, ahogy Julia is fogta a kezem, mikor Pavel kihajított Bygyben, meg
elhoztak Izsevszkbe, meg segített a pályaudvaron jegyet venni, meg Tanja is
mindig ír, hogy mi a helyzet velem - de gyakran bizony nekem kell helyt állnom,
és meglepően jól szokott sikerülni.
Ó Izsevszk, te csúnya de mégis szép gyárváros! Az emlékek,
amik ide kötnek! Az első hosszabb oroszországi utam! Valamit nagyon imádok
ezekben a széles, nyírfákkal teli, állandóan lejtő utakban, százféle de mégis
rendezett kockházakban, hepehupás és lépcsős járdákban, ilyen-olyan helyekben,
bárokban, szalonokban. Azt, hogy milyen Oroszországban a normális, itt tanultam
meg. Legszívesebben egyedül róttam volna az ismerős utakat fel a
Barátság-emlékműig, hogy letekintsek a jó öreg, indokolatlanul csinos
víztározóra, amire a város minden pontjából megmagyarázhatatlanul szép a
kilátás. De velem volt Julia, akit az időnként eleredő záporok kiábrándítottak
a városnézésből, és inkább hatékony akart lenni mint érzelmes, így az egyetemről
egyenesen Darali munkahelyére mentünk, onnan az udmurt kézműves termékek
boltjába, majd vissza Juliáék helyes lakótelepére. Mint megtudtam, az ő
panelükben mind művészek (zenészek, színészek, táncosok, énekesek) laknak
(Julia barátja színész), főként fiatalok, a telep tele van gyerekekkel, folyton
szuper a hangulat. Julia az erkélyen kihajolva trécselt a szomszédjával, akinek
a macskája (Maui) közben végtelen nyugalommal átugrott hozzánk, és a
továbbiakban nálunk kolbászolt. Szenzációsnak találtam mindent ebben a furcsa
kis művészpanelben.
Az egyetemen random detektívesdibe kezdtünk, hogy vajon, vajon megtaláljuk-e az udmurt nyári
egyetemi bandát. Juliával bekukucskátunk minden irodába és tanáriba, különösen
ahol kint volt a veraśkiśkom udmurt kylyn
matrica, majd miután sehol nem találtunk ismerős arcot, benyomultunk a menzára
és lesőállásba helyezkedtünk, hátha megjelennek ebédelés céljából. Remek
ötletnek bizonyult, kisvártatva megjelent Petra és Käbi, akik nagyon megörültek
nekem, és én is viszont. Hahh, végül mégiscsak sikerült találkozni velük, még
Käbivel is, akivel eredetileg a Byg-Byg-ön kellett volna összefutnom, juhé,
sugrik a háznál, lehet magyarul beszélni, vannak még rendben lévő dolgok a
világban, például az, hogy emberek udmurt nyári egyetemre jönnek. 10 percig
otthon és relatíve értelmesnek éreztem magam, a jól ismert környezetben,
jólesett.
Sör, pelmenyi, Koivunen úr. Ezeket tartalmazta az CCCP bár,
egész pontosan az én asztaltársaságom, és ez tökéletes volt. Zárásig maradtunk,
elrepült az idő, és majdnem hazamentünk, de hopp mégsem, mert bizony ide még
kell sör, úgyhogy kerestünk még egy nyitva levő bárt, és annak a zárásáig is
maradtunk. (Ezen a ponton már hajnali 2 felé járt az idő, és nagyon sok sör
elfogyott.) Eh. Volt a beszélgetésben minden, egy ponton konkrétan magyarra
váltottam (impresszív módon megértette), meg persze általános ámulat a pincérek részéről, hogy nahát külföldiek, nahát nem esznek semmit a sör mellé (Oroszországban a
bárokban nem isznak „csak úgy”, mindig esznek valamit is hozzá).
Egy ponton betaláltak az orosz "értelmiségek" az utcán, és azon kaptam magam, hogy egy mackónadrágos gopnik vizsgáztat udmurtból, ugyanis nem hitte el, hogy valóban udmurtozni jöttem ide, így közölt velem két udmurt szót (mind a kettőt, amit ismer), és "tesztelte", hogy tudom-e a jelentésüket. Átmentem. (Hieno suoritus.) Mikor Koivunen úr megjelent, kicsit lecsihadtak, nyilván, de azért elég nehéz volt őket lerázni.
Hajnalodott már, amikor a taxi hazateleportált, a másnapi gyötrődésben pedig enyhén szégyelltem magam, amiért az egyébként tanárként itt tartózkodó Koivunen urat ennyi sörbe belerángattam. (De én nagyon örültem neki.)
Ó, ’szameg, megérkeztem Kazányba. Vécé nem volt a vonaton.
Höjj, ezt a várost is de rohadtul szeretem, de most így az éjszakai fényekben
bizony kissé ijesztőnek tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése