Nem voltam elragadtatva a rádióinterjú gondolatától. Reggel Lirával a tévének készített kis riportommal nem voltam elégedett (mondjuk nehezen is tudtam mit kezdeni a kérdéseivel), utána Ljuda, akit imádok, egyem a szívét, rám vetette magát és megkérdezte, este 9-kor nem ugranék-e be az élő show-ba a rádióba. Mire észbe kaptam, már rá is bólinthattam, csak hogy utána egész nap azon fájjon a fejem, hogy mégis mi a vihart mondjak a "magyar és az orosz férfiak közti különbségről".
Valamikor délután 4 körül a vk-n a saját fényképemmel szembesültem a Mari El Radio oldalán, melyben arról értesítik a hallgatóságot, hogy "az európai és az oroszországi emberek külső megjelenésének különbségeiről" fognak beszélgetni velem az esti műsorban. Ajszta, egy tollvonással kihúztam az eddig gyűjtött infókat és eleresztettem a FB-on kibontakozófélben lévő shitstormot, és nekivágtam az utcának, hogy jól megfigyeljem, miben mások az ott sétálgatók, mint Pesten. Meg is állapítottam, hogy itt a férfiak rövid ujjú inget hordanak és nyakláncot, míg a nők között dívik a frufru, a kendő és mindenki egyberuhában mászkál. Legyen ez elég, na.
Este, miután legurítottam egy Marij El Balzamot és már megint pantomimmel magyaráztam el a marsrutkasofőrnek, hogy hova akarok menni (mármint Tanjáéktól a rádióba), megérkeztem a szerkesztőségbe, ahol Ljuda nagy lelkesen fogadott. Belibbentünk a konyhába, ott szembe jött egy színész srác, aki nem hitt a fülének, mikor megszólaltam, majd felkaptunk egy halom bögrét, teát és egy indokolatlan banánortát, és felrobogtunk a stúdióba. Höjj itt buli lesz.
A kurrens műsorvezető hölgy szemei is kerekre nyíltak, mikor Ljuda bemutatott engem, majd rögtön el is kapta a megvilágosodás, hogy lám itt a megoldás a nyelv védelmére: nem szabad tudni oroszul! Lelkesen bólogattam, majd megjelent a másik műsorvezető, Vologya is, és lassan nekikészültek az este 9-es műsornak. Az arcomba töltak egy óriási nagy szivacsos mikrofont és egy bögre fekete teát (ma sem kell aludni), és kezdődött a műsor. Említett teát nagyjából vissza is köptem a csészébe, mikor meghallottam, hogy az intrózene a Sweet Home Alabama dallama, melyre valaki rákurjantja, hogy "uhh, pörjeng-wlak!" Ljudáéknak tetszett a reakcióm, majd vidáman bemutattak a hallgatóságnak.
Én azt hittem, már nem vagyok olyan nagy újdonság az embereknek. Elvégre tavaly már voltam itt, idén is hetedik napja vagyok a köztársaságban, reggel interjúztattak, meg Uncsófeszten is, hányszor lehet eladni ugyanazt az attrakciót - de mint kiderült, nem, a mariknak még egyáltalán nincs elegük belőlem. Nem telt bele sok idő, és Vologya élőben közölte velem, hogy egy IFUSCO-s barátnőm, Nadyezsda üdvözöl engem (gondolom vk-n írt a rádióba), és kisvártatva a telefonom is vad zümmögésbe kezdett, ahogy a vk népe megtalált engem. Nekiálltak a műsorban beszéltetni. A délután összerakott megfigyeléseimet megint kidobhattam a kukába, mert inkább rólam volt szó (lö baromiérdekes téma), de adott pillanatban nem bántam, mert legalább erről már beszéltem életemben eleget. Ljuda és Vologya is nagyon segítőkészen alám beszéltek, segítettek megtalálni a szavakat, a korábban, nem-élőben elhangzott poénokat újra elmondatták velem.
Kb. tízperces adagokban adták le a műsort, tízpercenként megszólalt valamilyen zene, fújtunk egyet, beszélgettünk, röhögtünk. A többiek a stúdió üvegablakán túl integettek, bohóckodtak. Ljudáék felolvasták nekem a vk-n érkezett üzeneteket (^_^), melyekben a tánctudásomról faggattak (még mindig reménytelenül bénán táncolom a mari táncokat), illetve egy uncsófesztes ismerősöm meghívott Marij-Turekbe. ^^ A kedvencem mégis az a nő volt, aki betelefonált, és elkezdett hangosan kurvázni, mondván, ezt az egy szót tudja magyarul, de tudom-e, hogy a régi marik is használták. :D Nos erre nem számítottam, de megköszöntem az információt. A saját telómra pillantva saját mari ismerőseim üzeneteit, láttam (Katja, Alybina kisasszony, Festő Iván szintén uncsófesztről), mind minket hallgattak! Csillogott a szemünk, vigyorogtunk mint a tejbetök, az adrenalin vitt minket előre, elrepült a műsorra szánt háromnegyed óra, ideje volt elköszönni. Cseveryn, marij kalyk!
Nagyot fújva toltuk el a mikrofont az arcunktól. A kint várakozók benyomultak, egymás nyakába borultunk, gratuláltunk egymásnak, rávetettük magunkat a banántortára. Ahh, élet! De jó volt is ez! Mari fiatalok, mari nyelven, és tényleg csinálunk valamit!
Most végre igazán szívesen látva éreztem magam. Még sok ilyet. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése