"Yksin Moskovassa! Kamalaa!" - kiáltott fel Koivunen úr, mikor elmeséltem, mi vár rám, illetve hogy jártam Voronkovával. (Meghívott, hogy maradjak nála 1-2 napot Moszkvában, megvettem a repjegyet ennek megfelelően, majd röviddel az indulás előtt közölte, hogy nem is lesz a városban.)
Nem hangzott jól, hogy 20-21-én a városban kell lennem egyedül. Azt hittem, olyan lesz, mint New York, szánalmas, stresszes, magányos, és nem fogok tudni mit kezeni magammal ebben a hatalmas városban. (Hát nem hangzik borzasztóan? Tudom, hogy tele van látni- és tennivalóval a város, de én nem tudom egyiket sem kiélvezni.)
Ehhez képest egész jó barátságot kötöttem Moszkvával. :)
Először is, 20-án végül nem voltam egyedül. Jurij jött ki elém a reptérre, aki egy hagyományőrző fesztiválról szabadította el magát a kedvemért, hogy megmutasson valami jó kis etno-helyet, (ahogy ő fogalmazott), meg hazamenjen és szusszanjon egyet. A Kazanyszkij pályaudvaron bevártuk egymást, és segített elvonszolni a bőröndömet a Balassi Intézet vendégházához.
A Balassi Intézet vendégházát egyszerűen csak a Szükség Szobájának tudom nevezni. Nem tudok mást mondani rá, egyszerűen zseniális. Benyomtam a kapukódot, és mindenféle különösebb becsekkolás vagy ceremónia nélkül a takarítónő elvezetett egy kellemes, csinos, csendes kis szobába, széles ággyal, törölközővel, íróasztallal, hűtővel, vízforralóval, hűtővel, mikróval, bögrékkel és mosogatóeszközökkel, illetve pár filter teával és zacskó instant kávéval felszerelve. Kutatóknak ingyenes - világosított fel magyarul egy itt dolgozó hölgy (kint voltak a feliratok magyarul is - jessz). Tényleg olyan volt, mintha valaki bekukucskált volna a fejembe, megnézte volna, mire van szükségem, és odamanifesztálta volna az egészet. Imádtam.
Kb. 2 óra szusszanás után kizötyögtem a külvárosba, a Jurijjal megbeszélt helyszínre. Hálásan nyugtázta, hogy pontosan érkeztem, belém karolt és elvitt... egy iskolához, melynek az udvarából sátrak és jurták hegye kandikált ki. Ez egy kvázi nomád skanzen - mesélte, itt dolgozott. A suliudvar tele van a legkülönbözőbb nomád népek lakhelyeivel - van itt lapp, mongol, indonéziai, észak-amerikai, kirgiz, burját, tuareg -, és az ezt üzemeltető kis csapat abból él, hogy évközben turistacsoportoknak, főként osztályoknak tart bemutatókat, nyáron pedig kirajzanak terepre, és tárgyakra vadásznak a skanzen bővítéséhez. Az itt található tárgyak mind eredetiek - ha nem is mind nagyon régiek - voltak, de minden a "rendes" helyén volt, és láthatóan a valóság pontos leképezésére törekedtek. Úgy éreztem, mintha egy álomvilágba csöppentem volna. Ez iszonyúan zseniális.
Jurij besétált az udvarba, lepacsizott az ott éppen a tetőt szerelő volt munkatársaival, és megszerezte a kulcsokat pár sátorhoz. Bementünk a lappokhoz, a burjátokhoz, a középkori és kortárs mongolokhoz, a kirgizekhez... látszott rajta, hogy ő bizony itt otthonosan mozog, a hulló rénszőr és az erjesztett sajt neki kedves ismerős, az autentikus ruhákba rutinosan csavart bele, a mongol népi hangszereket felkapta és rögtönzött rajtuk mindenféle dallamot. Hát egy kicsit megmozdult bennem az ösztrogén. :) Imádtam, hogy mindent kihúzhatok, felvehetek, tapizhatok, kipróbálhatok, legyen az szárított lóhús, évszázados kumiszköpülő szerszám, vagy nyúlszőr tarisznya. Elvoltunk jó sok óráig, majd megvendégelt teával az irodaként működő ekhósszekérben, ahol fül nélküli csészékből kortyoltuk a teát. Elmesélte, hogy milyen kemény fizikai munka ennek a rengeteg sátornak a karbantartása, illetve a múzeummal kapcsolatos expedíciók - ellenben imádja, bár most magánvállalkozást visz, mindig is vágyik vissza ide. Valóban úgy illett ide, mint egy pán-sztyeppei archetípus, mintha ő is a kiállítás része lenne. Ugyanolyan jól állt a kezében a reflexíj, mint a tavshuur vagy a takarításhoz használt seprű.
Sajnáltam, hogy nem tudok vele több időt tölteni: ez a férfi nekem még mindig kész rejtély, de az Udmurtiában és a Moszkvában töltött napok alatt egy percre sem sikerült nem jól éreznem magam vele. Ez a nyugodt, praktikus, nó-nonszensz, de mégis szélsőségesen férfias és állandóan varázslatos kisugárzás, amivel ő rendelkezett, engem őszintén lenyűgözött, és legalább annyira zavarba is hozott. Váram, hogy hol a trükk ebben a pasiban, de nem volt. De most haza kell mennie a családjához - meh szomorú, de biztos vagyok benne, hogy még látni fogjuk egymást.
Hazafelé menet már szédelegtem az éhségtől, és nagyon meglőve éreztem magam, mert nem ismertem semmilyen helyet itt a környéken, amit meg találtam, az mind fenszi étteremnek tűnt (melyhez spec. nem volt hangulatom). A Novij Arbaton azonban a burgeresek és italianók között találtam egy tiszta és vonzó kis kifőzdét, ahol hihetetlen megkönnyebbülésemre sikerült oroszul rendelnem egy komplett "beszt of oroszország" vacsit (friss sali majonézzel, borscs, blincsiki, Baltyika sör), és a hirtelen rám zúduló szénhidráttól betompulva valahogy abszolváltam egy bevásárlóutat a közeli szupermarketben. Win. Irány haza, gépezés, alszás. Enyém a világ, senki nem parancsol nekem.
Másnap elhatároztam, hogy én csakazértis elmegyek egy uszodába, de sajnos az olimpiai úszócsarnok hétvégén zárva volt, a többi közeli edzőterem meg ultrafenszicsinidrága volt. Kinéztem egy külvárosi helyet, de gondoltam egye fene, előbb dolgozgassunk egy kávéházban, esetleg nézzünk meg egy múzeumot, majd utána.
Remek kis kávéházat találtam (nem sikerült oroszul rendelni, angolra váltottam), és utána a Museum of Oriental Art felé vettem az irányt. Ez volt az, amit azt hittem, egy-két óra alatt lejárok... aha. A jelentéktelen bejáratú kis építmény már megint a Harry Potter-világba vitt, mert olyan volt, mintha tágító bűbájjal kezelték volna: amikor azt hittem, na ez most már tényleg a vége, még mindig újabb és újabb termek nyíltak meg, melyek Iránba, Kínába, Koreába, Indokínába, Csukcsföldre és Burjátiába kalauzoltak, majd bónuszként még hozzácsaptak egy mezopotámiai leltgyűjteményt. Lassan, kis adagokban, meg-megállva próbáltam meg elkerülni a múzeumbetegséget (jaj mi ennek a neve?), de több mint három óraután szabadultam.
Eredetileg nem akartam kimenni a Vörös Térre, de az utam valahogy automatikusan oda vezetett. Ez az istenverte tér mindig lenyűgöz, olyan nagy. És az az érdekes, hogy mindig ilyen nagy volt! Mintha csak az eredeti tervezők tudták volna, hogy itt turisták százezrei fognak grasszálni minden áldott nap, olyan nagy terek és utcák tátonganak a belváros közepén. (Mondjuk máshol is. Moszkva nem az a sikátoros fajta város.) Csoportok, családok, főként orosz és kínai grasszálók, divatos dámák és trottyos turisták... ismerem én már ennek a térnek a faunáját jól. Mindenki kifacsart pózokban imbolyogva igyekezett elkészíteni a tökéletes szelfit a Vaszilij Blazsennij székesegyházzal. Leninhez mintha már megint nem lehetett volna bejutni, a Kreml-höz még ilyenkor késő délután is kígyózott a sor. Én viszont az Archeológiai Múzeumba igyekeztem: azt olvastam, kicsi, emészthető méretű, és nem túl gazdag, de nekem akkor is fontos volt, mert Jurij szerint vannak benne merja emlékek, és hát azt mindenképp látni kellett. Meg is találtam a bejáratot, le is jutottam a múzeumba - és a szuperkészséges kurátornéninek és az angol kiírásoknak köszönhetően meg is találtam a nyomai a djakovói kulturának, tehát a merjáknak! Értitek, egy kihalt finnugor nép! Akik Moszkva eredeti lakosságát alkották! És akik ugyanolyan kacsatalpas ékszerekkel díszítették magukat az 1100-as években, mint amilyenekkel mi menőzünk egymásnak a tanszéken! Hihetetlen időutazás-élmény volt ezt vitrinben látni, és ez már önmagában megérte a múzeumbelépő árát.
Fájó lábbal de feltöltődve hagytam ott a zsúfolt Vörös Teret, és ültem be megint a Novij Arbaton talált kifőzdébe, ahol a felszolgálócsaj emlékezett rám, és zseniális töltött palacsintával, illetve kvaszos levessel sikerült zárnom a moszkvai utamat. Kint jólöltözött helyiek és turisták kerestek valami szimpatikus éttermet, ahol megfelelő körülmények között költhetik el a pénzüket ill. idejüket. Csinos, haspólós, combréses lányok lejtettek végig a széles járdán, melynek a felét egy mozgókönyvtár foglalta el. A végtelen étteremfolyammá avanzsált szovjet szolgáltatóház elnyelte őket, ahogy a jól vasalt ingű karcsú férfiakat is. Én, a saját kis kifőzdémben, combrés nélkül és némi kreativitás árán összefércelt ruhámban, ridikül helyett [kaukovertailujás] vászonszatyrommal olyan nyugodt és boldog voltam, amennyire csak lehettem. Holnap reggel indulok haza... és addig magány és szorongás helyett olyan szuper randim volt Moszkvával, amilyen csak lehetett.
5 éve (amikor elkezdtem a finnugrisztikát), de még akár tavaly is, ez elképzelhetetlen lett volna. De most sikerült. És mennyi szuper váratlan, indokolatlan élmény ért.
De erről inkább írok egy külön bejegyzést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése