Lö random orosz út 5. - nyakig Uncsóban

(Ez egy igen random bejegyzés.)

A helyi mari pasas magabiztosan vezette bele a terepjáróját a méteres sárba. Az utak iszonyúan kátyúsak, az emberek ott mennek ahol tudnak, a Maximék házához vezető ösvényt bejáratát egy irdatlan mértű tehénlepény jelzi. Éljen, itt vagyunk Uncsóban, az Unchofest filmkészítő táborban, ebben a nagy faluban, és én 9 óra után végre egyedül lehetek a szobámban (még kb. 5 percig, ha jól sejtem).

Éppen be tudtunk ugrani a Szürem imádság végére, amin tavaly is ott voltam. Igen ám, de míg a tavalyi csöndes volt és félelmetes, az idein egy 33 fős észt turistacsoport kolbászolt a megszentelt fák között, és dugdosta bele az objektívjét az imádkozó kartok arcába, illetve kért saját imádságot ropogós rubelekért. Egyenként akartam volna őket tűzre vetni a libák ehetetlen részeivel együtt (ezeket ugyanis a kartok tűzre vetették az imádkozás végeztével), a marik persze csöndben elviselték őket, de azért látható volt a feszélyezettségük. Az a tény, hogy a liget egy szudáni srácot is tartalmazott (első fekete bőrű ember mari szent ligetben, világosított fel Maxim), negyedannyira sem zavarta meg az imádkozás hangulatát, mint a tiszteletlen észtek. (Sőt, a szudáni srác állati jó fej volt, és nagyon rendesen viselkedett.)

Uhh, hát ez már nem Udmurtia. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a különbség Kozino és Uncso közt. Most ki vagyok dobva ide Mariföld és Tatarsztán határára, kedves de külföldieket láthatóan nem ismerő emberek közé.

Mariul beszélni olyan, mint a jégen járni. Persze, mindig megkérem őket, hogy lehetőleg beszéljünk mariul, és csökött orosztudásomat is csípőből letagadom, de hogy is mondjam, nyelvtudás és nyelvtudás között is van különbség. Egy dolog, ha lassan és alapszókinccsel megkérdezik, hogy hol lakom, és egy másik dolog, amikor nyelvjárásban és propellergyorsasággal magyarázzák, hogy régen hogyan tilolták a kendert. És akkor nagy szomorúan megállapítják, hogy mégsem tudok igazán jól mariul, és ugyan miért nem tanultam meg oroszul. A másik kedvenc állatom az, aki a mari után gyorsan hozzácsapja az egész mondandóját oroszul is, hogy megértsem - a harmadik kedvenc állatom pedig az, aki, miután érzékelte, hogy nem értettem a mondatot, lelkesen angolul megismétli azt a két-három főnevet, amit amúgy mariul is megértettem. Általában nem a szavakkal van a bajom, hanem a rájuk applikált, alig hallgató ragokkal. Ja és a negyedik dolog, az az, mikor kérdeznek valamit, 1-2 másodpercig gondolkozom a válaszon (mert fura a kérdés, vagy nem tudom hova tenni), ők meg rögtön elkezdik magyarázni, hogy mit kérdeztek, mert azt hiszik, nem értem.

Hejj, Uncso, egyelek meg. Tulajdonképpen semmi sem teljesen új vagy idegen (sem a faház, sem a kinti vécé, sem a kóbor kutyák és kátyús utak, sem a muncsó, sem a folkegyüttesek) - valahogy egyedül, ember nélkül, mankó nélkül bizony úgy éreztem magam, mint aki a Marsra csöppent. A füvön szeretek még legjobban lenni, az ugyanúgy néz ki, mint otthon. Így, idegen szagok, szokások, viselkedések, és az uncsói nyelvjárás közegében érzem át igazán, mi az a terepmunka. Krisztus az égben, én eddig csak az ujjam hegyét mártottam be a finnugrisztikába.

Egy napot néma sokkban voltam, egy napot sírtam. Hüppögve panaszoltam Csabának, hogy mekkora tévedés volt ide jönnöm nekem marhának, semmire nem vagyok képes, hülyeségeket gondoltam magamról. Egy napsütötte arcú mari pasi jött szembe, köszönt, láthatóan szóba akart elegyedni velem, letettem a telefont. A szokásos kérdések után felvidult arccal hallgatta a válaszaimat (hála istennek az a fajta volt, akinek megértem a beszédét, ezt sajnos előre nem lehet megmondani), elámult azon, hogy mekkora a magyar átlagfizetés. (Errefelé kb. a negyedét keresik.) A pasikkal kicsit könnyebb, ők általában rövidebbet kérdeznek/válaszolnak, nem bonyolódnak nagy monológokba, nehéz szavakkal. Örömmel invitált teázni, de nekem mennem kellett a fesztiválra. Ott is hozzám szólt egy mari lány, röviden elbeszélgettünk, majd a mobilomra pillantva Iida nevét láttam: rám írt, hogy hogy vagyok. Úgy éreztem, mintha a Jóisten arcon simogatott volna. A mai napon „az égiek simogatása” címmel kell(ene) filmet forgatni - hát nekem ez a tegnapi nap volt. It ojgyro, mondogatta Katja, a tökéletes mari lány (akit szintén értek, jessz), és belém karolt.

Egy népviseletes néni mellém ült egy padra és beszélgetésbe elegyedtünk. (Ekkor már rutinosan j-t helyettesítettem bele minden szókezdő gy-be, á la uncsói nyelvjárás.) Fogatlan volt és csillogó szemű, legalább 80 éves, és örömmel mesélte, hogyan lett elege a férfiakból egy életre, és hajította ki saját, alkoholista férjét. Ő is örült nekem, legalább. :) A résztvevők közül néhányan lefotóztak minket.

Ezen a ponton elenedtem azt, hogy itt én filmkészítéssel fogok foglalkozni. Az orosz nyelvű előadás helyett sokkal jobb volt ezt a nénit hallgatni, délután pedig (miután harmadik nap halat szolgáltak fel ebédre, így én üres hajdinát ettem) tudatosan egy percet sem töltöttem az előadásokon, hanem becsapódtam a kézműves árukat áruló nénik közé, akik azzal a lendülettel becsavarták a fejemet morkói menyasszonyi kendőbe, és csak akkor eresztettek el, amikor mondtam, hogy hozom a székelyruhámat. Hoztam is, persze rögtön bele kellett bújnom, el voltak ájulva, ésakkormár ugye énekelni kellett (nanáhogy a csitári hegyeket énekeltem), ésakkormár táncot tanítani is (nanáhogy az ördög útját). Kicsit kevés volt a hangerő a telómon, meg kicsit nehéz volt nekik a tánc, de jól szórakoztak, és legalább fél órán át pózoltam az emberekkel. Ollé, it’s s o m e t h i n g! Hamar híre ment a venger kisasszonynak, aki nemhogy mariul, hanem csak mariul beszél, és következetesen figyelmen kívül hagytam azt a nőt, aki az orosz nemtudásom miatt sopánkodott. (Amúgy jó fej volt.)

Maxim anyja kogylo-t sütött (isteni volt), mire észbe kaptam, nagy vendégjárás kezdődött. 

Megérkezett egy meglehetősen intenzív karakterű múzeumigazgató hölgy, ő felrikácsolt félálmomból, aztán rokonok, aztán a fesztiválon tartózkodó filmrendezőlány és forgatókonyvíró, akik végtelen udvariassággal fogadták a körülugrálást, és ekkor végre arra is lett alkalmam, hogy felszolgáljam az ajándékba hozott meggybort és stifoldert. Maximmal madarat lehetett fogatni örömében, hogy különlegességekkel kínálhatja a vendégeit, és én is nagyon örültem. (Also: alkohol! Egy kortyot sem ittam mióta ideérkeztem.)

A klub melletti nagy fahintán lefotóztam magam. Emlékezni szerettem volna arra a percre, amikor elengedtem az aggodalmaimat, és kisimult a lelkem. Uncso faházai már nem tűntek romosnak, a kertek ijesztőnek. A hazatérő tehenek látványa otthonos volt, a kerek mari arcok nem idegenek, hanem normálisak. Ruganyosan és hatékonyan járkáltam Maximék házában, nyitottam-csuktam a fareteszes ajtókat, cuppantottam a lábamat a gumipapucsba, és kevertem össze a lavórban a hideg és meleg vizet a muncsóban. A muncsó az, ahol Kátjával megbeszéltük a napot, és kieresztettük a gőzt minden értelemben. Muncsó után lehetetlen rosszul aludni. (Nekem azért első nap sikerült.) Anya szavaira gondolok folyton: az ember tulajdonképpen mindent meg tud szokni.

Amúgy meg imádom Kátját. Ez a csaj nem viccel, ha patriotizmusról van szó: a szülei nem beszéltek hozzá mariul, bár az identitást átadták. Így 17 évesen egyedül állt neki megtanulni a nyelvet, belépett egy folkegyüttesbe, hangoskönyveket hallgatott mariul, tudatosan tartotta fenn a nyelvtudását akkor is, amikor Szentpétárvárra került, saját kézzel hímezte az együttese (Jugorno) számára a kendőket, és saját népviseletét is. Olyan minőségű dalt énekelt és klipet forgatott (nyilván mariul), hogy még mindig keresem az állam a földön. Azt mondta, egy ember nem lehet teljes, amíg nem ismeri vagy tagadja a saját identitását, így neki fontos, hogy ez is benne legyen az életében. Bármikor rászól bárkire, hogy tessék mariul beszélni (még a híres filmrendezőcsajra is, nagyköznség előtt), a becsúszó orosz szavakat ösztönösen marival helyettesíti. Imádom, haza akarom vinni, örök barátnője akarok lenni, vele együtt akarom szeretgetni a marikat mindig.

Amúgy tény és való, hogy azok a felnőttek ill. fiatalok közt, akikkel itt találkoztam, és nem beszéltek (jól) mariul, igenis éreztem, hogy kicsit komplexusuk van ettől. Védekeztek, magyarázkodtak, még akkor is, amikor senki nem kérte számon őket, folyton oroszra terelték a társalgást, feszengtek, ha mariul ment a beszéd. Egyértelmű volt, hogy zavarja őket a nyelvtudásuk hiánya. Persze ez Uncso, és az én társaságom eleve egy szokatlan dolog, nyilván simán lehet mari nélkül élni, de nem tudtam ezt nem észrevenni.

A kolhoz vezetője izmos zsidózással indította be a társalgást, miután bemutatkoztam neki. (Konkrétan azt is megkérdezte, hogy én zsidó vagyok-e.) Hirtelen feltárultak előttem a nagyhatalmi összeesküvések, és hosszas faggatásomba kezdett, hogy mit gondolok Uncsóról, hogy érzem magam, mit lehet tenni a marikért. Saját teljesítményemmel (=dolgok elmagyarázása) elégedett vagyok, a kolhozvezető azonban láthatóan nem a konstruktív vitára hajtott, hanem saját világlátását kívánta megerősíteni a hallottakkal. Nem értette egyet a külföldi kapcsolatok erősítésének ötletével, semmi egyébbel, aminek nem a marik és csak a marik a központi szereplői. Nem mondom, hogy nem tette próbára a türelmemet. Látom, mit tesznek a kapcsolatok Udmurtiával, és látom, mit tesz a hiányuk Marifölddel… Hát nem érted, hogy az önsorsrontás a mari néplélek fontos része? - mondta Maxim nekem a teraszon álldogálva. Persze nem jó, de mi így szeretjük az életet. Hát jól van akkor. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Kátja ugyanolyan értetlenül nézett Maximra, mint én.

Idővel megszoktak engem. Idővel Maxim lelassította a beszédtempóját, ha hozzám beszélt, orosz vagy angol helyett szinonimákat használtak, idővel megtanultam kihallani a jól ismert emberek beszédéből a ragokat, és összeálltak az igevégződésű mondatok a fejemben. Idővel már senki sem használta az oroszt velem szemben, és csendben vártak egy-két másodpercet, mire összeraktam a választ. Idővel megtanulták, mikor kell engem békén hagyni, és én is megtanultam, mikor kell végtelenül hálálkodni, mikor és hogyan lehet nemet mondani.

Az utolsó nap szinte arra gondoltam, hogy nem akarok hazamenni. Az utcán a gyerekek a kazányi operatőr drónja után futkorásztak, a fű zöldellt, a nap sütött. Maxim anyukája összehívta a rokonságot a meggyborom maradékának elfogyasztása céljából, túrós podkogylo-t főztek (nyam!), koccintottunk, pohárköszöntőt kellett mondanom (még jó, hogy az ilyen helyzetekre Tanja előzőleg felkészített, magamtól biztos nem jutott volna eszembe olyan szöveg, hogy "selyemcérna-sima legyen életetek útja", stb.), aztán mire észbe kaptam, a egyik rokon dalra fakadt. Dalolásztak egy kicsit az asztalnál, nekem is énekelnem kellett (sebaj), aztán előkerült a saját készítésű zelnicemeggy-likőrük. Finom volt. :) Egyik húga elővette régi típusú telefonját, és homályos fotókat mutogatott a tavalyi látogatásunkról - ott ültünk Koivunen úrral mint két megszeppent kis ötéves. :)

A záróünnepségen újra felvettem a székely ruhámat, és jámboran fotózkodtam egy kört még mindenkivel, kiosztottam pár hűtőmágnest és képeslapot, kaptam egy djönyörű új monisztát ("pénzes nyaklánc", persze helyi divat szerint flitteres műanyaglapokból), csalódást okoztam mindenkinek mert nem mentem ki a pódiumra mariul köszönetet mondani. (Ez van.) A hazafelé tartó buszon a mari fiatalokkal plusz az észtországi marikkal (Alybina és Mishina kisasszonyok) hatalmas éneklőbulit csaptunk, egy résztvevőtársam valamilyen likőrrel kínált (új szupererő: a Morkó megyei utakon zötyögve likőrt inni egy műanyag bögréből), aztán valahogy berobogtunk Joskar-Olába, és kihajítottak egy buszmegállóban.

Visszamegyek majd Uncsóba? Valószínűleg.

Beszéltem azokkal az emberekkel, akikkel akartam, és elmondtam azokat a dolgokat, amiket el akartam.

Hihetetlen meghalás-feltámadás élmény volt ez nekem, ahogyan a sokktól a kétségbeesésen át eljutottam a jókedvig és a tenni akarásig. Most már Tanjáéknál ülök a kényelmes panellakásukban, aminek van fürdőszobája és az ajtók kilinccsel nyílnak, és egy kicsit még magamnak is meg kell magyaráznom, mi ment végig bennem az elmúlt 4 napban.

Ez bizony terepmunka volt.