Csodás virágillat van, mindenhol rózsaszín és élénkzöld
foltok, a flat white épp most kezdett el hatni bennem, hogy felpörgesse a
szervezetemet. Szakirodalmat van kedvem olvasni, meg keleti mari hanganyagokat
hallgatni. A My Greep Cup elévülhetetlen érdeme, hogy nem működik benne a wifi.
Dolgozzál, Bogáta.
Na persze egy csomó mindent csinálok dolgozás helyett. De
milyen jó, hogy ezt a My Green Cup-ban, virágillatban és flat white mellett
tehetem. Ma már túl vagyok házi mosószer főzésén, folttisztításon, improvizált
kajafőzésen és végtelenített hegedülésen, így kötöttem ki Újlipótváros szélén
éppen, Mamika ropogósra vasalt blúzában. Hogy is lenne okom panaszra. Élénkek a
színek, erősek az illatok, és én furcsán úgy érzem, hogy élek, csak nem éppen
abban az életben, amelyben éppen vagyok. Továbbra is rettegek a mariföldi
úttól.
A biciklimen Észak-Pest felé suhanva bámultam a
játszótereken zsibongó gyerekeket, a parton sétáló párokat, csoportokat,
unokákat terelő nagyszülőket, a társadalom szövetét. A Szilas-patak továbbra is
dimenziókapu, épp annyira, mint 6 évvel ezelőtt: amint áttekerek rajta, megcsap
Kápmegyer békés hangulata. L. Réka mellett a Farkas-erdő oxigénjében sétálni
kicsit visszarepített engem a 4, 5 évvel ezelőtti énemhez, hiszen kb. akkor
találkoztunk utoljára: Helsinkiben, a Kiasma füvén, Core fagyit majszolva, kutyák
közt grasszálva. „Én már rég nem vagyok finnugrista.” Ameddig IFUSCO-ra jársz,
addig azért valamennyire mégiscsak az vagy. (Mármint ha az akarsz lenni.)
Tessék, egyél a pizzámból. Úgy tűnik, veled minden rendben. Igen. Csak
valamiért szomorúnak tűnsz.
Karafiáth Orsolya hihetetlen partit csapott könyvbemutató
címén Kätlin Kaldmaa-val az Észt Héten a Nyitott Műhelyben. Hogy én mennyire
szeretek észtek közt lenni. Random emberek bukkantak fel körülöttem, a
nagykövet asszony már ismerősként köszöntött. Az itt dolgozó konyhai kisegítő
időnként a fülembe pisszegett és egy darab tepsis krumplit tolt az arcomba egy
villán. Lol, kösz. Egyszercsak megtámadott Kreet és az Észt Intézet operatőre:
mit vársz Kätlin új regényétől? Hejj, tudjátok emberek, mekkora pohár bort
adott Laci bácsi az imént, biztos én válaszoljak?
De milyen jó volt 2 év után megint sorban állni egy észt
írónőnél, akit imádok, és egy-két észt szót váltani vele. „Vära tore kohtuda
& vahvat lugemist. Maailm ootab.”
Apró esőcseppek kezdték el pöttyözni a telefonom kijelzőjét, miközben a tanszék melletti korlátnál kuporogtam. Már majdnem hazaindultam, de az utolsó pillanatban inkább lekuporodtam a korláthoz és elolvastam az üzeneteimet.
A legutóbbi haknira belógó igazgatónő levele kondította meg a telefonomat, melyben azt állította, nem tudja kiverni az előadásomat a fejéből és továbbra is kapcsolatban szeretne maradni velem. Nahát.
Furcsa estém van. A laptopom lemerült délután, így Q tanárnő gépét elfoglalva küzdöttem meg a levélfolyammal, és néhány kisebb-nagyobb munkával. Fáradtságomban félreolvastam az üzeneteket, a nyíló taboktól elszorult a gyomrom. Észre sem vettem, ahogy bekúszott az este a folyosókra és gyengéden hazatessékelte a kollégáim. Bár az egész napot munkával töltöttem, az épület zárása egy pillanat alatt érkezett el.
A KK-ban karszalagot akartak rám biggyeszteni, de meggyőztem őket, hogy én nem a romanisztikások félévnyitó bulijára érkeztem, csak egy ciderre van szükségem az életben maradáshoz. Bent nem volt hely, így kint, a dohányzók közt egy állóasztalnál dideregve olvasgattam Kristiina Ehin verseit, mert ahhoz volt kedvem. Tompán érzékeltem a kis fekete ruhás lányokat és frissen borotvált fiúkat. Nahát, ők már a tanítványaim lehetnének (ha nem lennének romanisztikások).
A délelőtt rám zúdította a mizantrópiát, és sebeimet paraméterek és példamondatok legózásával igyekeztem lekezelni a könyvtár kényelmesen kötelező csöndjében. Nem volt kedvem semmihez, amit általában csinálni szoktam (úgyhogy nem is csináltam őket). Jobb társam volt Alho Alhoniemi 1986-os mari szöveggyűjteménye és a WALS négyzetei, pöttyei.
A szemerkélő esőben hazatekerve csendben gondolkozam végig ezt az estét, fájlaltam a szívem és hálálkodtam a sorsnak mindenért.
Ilmar Taska olyan, mint egy vámpír. Egy meleg tónusú
vámpír. Úgy is mosolyog és úgy is mozog. Nem csinál titkot belőle, hogy
Szibériában született, száműzetésben.
Vajon furán nézek ki, hogy egyedül eljöttem erre az
észt-magyar filmvetítésre (melynek a forgatókönyvét, mint kiderült, a Kamarában
írták), és a fehérboromat szürcsölgetve teljesen megfelelő program nekem, hogy
teli vigyorral szemlélem az észt-magyar vegyes közönséget, és fülelem az észt
szót? A közönségben Leilára bukkantam, remélem, idén lesz alkalma újra észtül
tanítani minket.
Pörög-forog, smúzol a tömeg a Magvető Caféban. A Dohány
utcán elhaladó járókelők kíváncsian lesnek be a zsúfolásig telt farostlemez
dobogóra, melyen az illusztris közönség kuporog sörök, borok és teák közt.
Lassan elfogy a levegő, de Ilmar Taska egyénisége egyben tartja a kókadozó
arcokat és testeket. A novellájából készült kisfilm 25 perces, és üt, mint a
buszkerék.
A polcon megtaláltam az Észak legújabb számát. Itt, az Írók
Boltjában és az ELTE jegyzetboltjában lehet megvásárolni. ’szameg, folytatnom
kéne az észt recenziók recenzálását, hogy legyen további anyag a tovább
megjelenő számokba, amik majd végül ennek a kávézónak a polcán kötnek ki.
Értelmiségi vagyok, izé, lol. És van közöm Észtországhoz. (Izé, lol.)
Az orrom előtt a rendező beszélget az egyik főszereplővel.
Szépek. Érdekes őket fél füllel hallgatni. A másik fél fülem inkább a
Messengert vizslatja. Az egyikük az asztalt billegteti, amin a laptopom van,
ránézek, bocsánatkérések közepette abbahagyja. Kikérek még egy fehérbort.
Itthon vagyok már az ELTE-n, a csodálatos kis ólamban de Hamburg hangulata hazakísért. Így vannak már csak ezek az elutazások, ha huzamosabb idig valahol, valakik közt töltöm az időt, akkor az agyam hozzászokik, nehezen szakad el tőlük, hiába egyértelmű, hogy átmenetiek.
És Hamburgban, a szél városában minden olyan kompakt és rendszeres volt.
A svédasztalos reggelik Dittával. (Rántotta! Nyers darált hús!)
A tágas hotel a Las Vegas-hangulatú buliutcában. (Mennyiszer mentem végig rajta egyedül merengve, míg körülöttem, mindenki kétségbeesetten próbált szocializálódni!)
Az az egy szem terem, amit használtunk, és amit a végletekig belaktunk.
A nganaszan nyelv hidegrázós rejtelmei, és az állandó, inkább fuldokláshoz hasonlatos küzdelem, hogy megértsük.
A szorongás, hogy előadást kell tartani. (De megtartottuk! Sőt, én kettőt!)
Kávé, ebéd, még kávé.
Este búzasör és/vagy vörösbor. (Persze az ugri-mugri esten mindkettő.)
Finom ételek, ellenállhatatlan népdalok.
Mégis hogy lehetne ellenállni Iida táncának, a mandolin hangjának, a terem másik végében az észtek ingó fejének, az Ördög útja tánclépéseinek?
A hamburgi téli egyetemből sajnos hiányzott az az extra, az a varázs, ami a tavalyi bécsiben megvolt, de a tény, hogy másodszor találkozom egy csomó nagyszerű kollégával, akikkel már ismerősként és partnerként köszönthettük egymást, bőven megérte az élményt. Egyikkel sem érdemlem meg, hogy kollegális viszonyban legyek, de az élet valamiért állati jó fej velem, és ezt mégis megadta nekem.
Finnül pedig csakis Koivunen úr és a sör együttes társaságában vagyok képes beszélni.
Nem egyszer és nem kétszer éreztem magam imposztornak a hét során, és bizony sokszor elbizonytalanodtam abban, hogy valaha lesz belőlem nyelvész, és ha igen, akkor mégis milyen. (Igen, nagy dolognak tűnik, hogy két előadást is tartottam, de tudom, hogy egyik sem volt igazán nagy szám.) És mégis mi többet tudnék tenni azért, hogy szakmailag adekvátabb legyek, és képes vagyok-e én arra. Bárcsak lenne ennyi euróm, mint ahány percet elvesztegettem máscsinálásra, miközben marha fontos és érdekes nyelvészet próbált volna valahogy a fülemen keresztül utat találni az agyamhoz.
Egyik éjjel megint pánikolásra ébredtem.
De aztán valahogy sikerült megtartanom az előadásaimat és sikerült szegmentálni a nganaszan ragozott igét a táblánál, és még mindig emlékszem két szóra. (Hemou! ərəkərə!) Sőt, még arra is, hogy a ritmikus fokváltakozás megelőzi a szótagi fokváltakozást, és a nunáció (mely nem olyan, mint az arabban!) csak a ritmikus esetében áll fenn.
Janne Saarikivivel mariul beszélgettünk.
Koivunen úr a kanapéba süppedt a búzasörével.
Imar a mandolinnal felpattant az asztal tetejére és megtáncoltatta az egész téli egyetemet.
Tobiasszal az életünkért küzdöttünk a szintaktikai viszonyok meghatározásáért.
Az idei kedvenc kifejezésem a Great Evidential Belt.
Lejártam a lábam, csutkáig pörgettem az érzelmeket (tipikus téli egyetemi viselkedés!), bőrig áztam és soha nem aludtam, de mindezek beletartoztak Hamburg varázsába.
Mely, bár visszatérni nem fog, "a lelkemre ragadt", ahogy a marik mondanák.
Bárcsak meglenne Bécs bája, az ismerős arcok, a naiv szeretet, amivel viszonyulok mindenhez. Azaz megvan, csak az idei téli egyetem diákjai sokkal kevésbé nyitottak erre nézve. A nganaszan úgy nyökög a felvételeken keresztül, mintha senkit sem lenne hajlandó a közelébe engedni. Az információstruktúrás workshopról kirángattak VIP-megbeszélésre, Plungian előadásán viszont halálra szórakoztuk magunkat Dittával. Szépek és tiszták a termek, vöröslámpásak a negyedek, és imádom a tanárokat mind, akikkel a COPIUS-t tervezgetjük.
Az első nap olyan volt, mint talpast ugrani a mélyvízbe nagyon magasról, így nagyon ritkán és nagyon hosszú időközönként jutni levegőhöz.
Félhomályban van a nappali. A derekam mögött párna, mellettem anyukám és Gyöngyike alszanak kupacban, kicsit távolabb nagybátyám horkol. Kint részegek üvöltve veretik az après ski-t, kicsi unokatesóm a nappali üvegajtajára felkenődve szemléli, megéri-e a fáradságot kinyitni azt az ominózus ajtót, vagy szaladjon vissza a szobájába.
Az én arcom forró az egész napos síeléstől, spanyol gitárzenét hallgatok, mely elnyomja nagybátyám horkolását és a részegek üvöltését, öcsémmel néha egy-egy nézéssel kommunikálunk, és pipálgatom ki napi teendőimet. Evidencialitás-előadás, modalitás kérdőív, social cognition typology adatgyűjtés, szórendi paraméterek, Észak-szövegek vakarászása... amíg mindenki mélyeket szuszog az alpesi hyggében, én pont ráérek pár dologgal haladni.
Próbálom átadni magam az érzékeknek. A hideg levegő csípi az arcomat, a Nap odasütése és oda-nem-sütése határozza meg, hogy látok-e valamit a pályából vagy nem. Próbálom kiélvezni a lejtőket és a kanyarokat, a porhó, az erdei ösvények és a buckás meredélyek kihívásait. Az Olaszországba félig átnyúló Nassfeld napsütésben és felhők közt is lélegzetelállító. Nincs más hátra, mint élvezni a száguldást (és ha nem, akkor meg büszkének lenni Csabára, amiért ilyen szépen megtanult síelni.) Az átfagyott ujjakra ott a hütte és a knoblauchcremesuppe meg a glühwein, a szilikonnal kitömött pultosnő és a vicces kedvű magyar felszolgáló. Ha meguntam a hegyeket, gyönyörködhetek a tesóimban.
Hosszú hegygerincek és mély völgyek vittek haza, nem beszélve a hosszú beszélgetésekről.
Meglepően jól sikerült a dolgok magaslatán maradnom az elutazás ellenére, de most már nagyon vágyom vissza Pestre. Konzultálni akarok, evidencialitás-előadást csinálni, megtartani három haknit, hegedűgyakorolni, edzésre menni, találkozni a kutatócsoporttal, és téli egyetemre készülni. Megszerkesztettem egy feliratfájlt is. Nem működik, de legalább megcsináltam.
Azt hiszem, tényleg bátrabb és összeszedettebb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Furcsa. :)
