nézz rám, ez vagyok mind

Nem szoktam bejegyzéseket törölni, ahogy megbánni vagy tagadni sem az én kenyerem, de annyira padlóra kerültem, hogy egyszerűen sehogy sem állta meg a helyét a dolog.

Mindig is nagyon utáltam, hogy ha valakivel összejöttem, én kerültem az ő társaságába, és ha ugrott a pasi, ugrottak a barátok is, legalábbis szinte mind. Ezért örültem az MTT-nek, gondoltam ha lesz valakim (nem az MTT-ből), és elromlik a dolog, legalább az MTT megmarad nekem.

A nagy büdös lófaszt.

Aki egy kicsit ismer engem, az tudja, hogy nagyon fontos tud lenni nekem egy társaság, ha nem is olyan szoros barátok közege, de olyan, ahol történnek dolgok, összejövetelek vannak, pezseg az élet. Na, nem akarom túlmagyarázni. Fáj, dühít, kikészít a gondolat, hogy mégis most én szaladok és én bujkálok, pedig esküszöm, a világ legjobb fej embere próbáltam lenni ebben a helyzetben, korrekt meg megértő meg minden, és azok, akik ezt felrúgták és semmibe vettek, azoknak az égegyadta világon semmi bajuk, sőt, figyelhetem, milyen menő vagyok, ha máshogy nem, ezzel faszán boldoggá tettem Mátét, és messziről szemlélhetem, milyen jó is neki. Nem az zavar, hogy jó neki. Hanem az, hogy az én kisemmizésemből áll ez a jóllét, és ami nekem marad, az néhány megvető mosoly.

Éget a megaláztatás, rág belülről, hogy nem értem, és az egész nem értéstől lesz fájdalom minden mozdulata, sehogy sem tudok felkészülni rá, nem tudom eltemetni magamban. Ez nem szerelem vagy valami hasonló, sebzettség és értetlenség a lelkem egy olyan részén, ami nagyon érzékeny és nyomot hagy benne minden.

De minek is beszélek erről. Nem lesz ettől semmi sem jobb. Max. megmosolyogtat néhány embert, a többi pedig hülyének néz. Vagy ennek a keresztmetszete.

Pont ennyit ért minden erőfeszítésem, hogy helyén tudjam kezelni a dolgokat. Ezek után mit várjak? Hogy törhetett össze minden alig két hónap alatt?

Egy-két hete még azt írtam, hogy at least, I've still got myself. Már ebben sem vagyok olyan biztos.Nem tudok mindenre magyarázatot adni magamnak, koszosnak, kicsinek, elbukottnak érzem magam. De már annyira elegem van a felnőttségből, ha ennyit mind ért az összes felnőttségem.

Most mibe kapaszkodjak? Eddig legalább magamban bíztam.

A dane, žive rane više ne brojim

Tegnap este ahogy ültem itt a gép előtt és halomra ökörködtük magunkat facebookon (megj. Rovácska saját magyarítása a facebook szóra, a "pofatár" nekem nagyon bejön :D), olyan gondtalannak és felszabadultnak éreztem magam, ahogy már hónapok óta nem. Amin a leginkább meglepődtem, az az, hogy ilyen különbség van a kettő közt. Egész eddig nem érzékeltem ilyen erősen a terheket magamon, mint most, mikor úgy éreztem, egy-két órára lekerültek rólam. Már szinte el is felejtettem, milyen viszonylag gondtalannak lenni.

Növögetek fölfele?

Creepy. Röhögtem egy sort magamon. Mindegy, jó volt a tegnap este.

(tudom-tudom, az Eurovízió gagyi, ezt az előadást meg egyébként sem illik szeretni, mert legyőzte Magdit, de odáig meg vissza szerelmes vagyok ebbe a számba)

ELTE, én így szeretlek

Reggel 9-kor, mikor kinyitottam a csipámat, riadtan konstatáltam, hogy 10-től vizsgázom. Semmit nem tanultam rá, azt mondták, a tanár (Páljózsi) úgyis csak a Való Világról fog beszélgetni (bár nem vagyok valami kompetens a témában), órára bejártam, gondoltam nemleszbaj.

Az első meglepetés akkor ért, mikor vagy 25 perc után az első felelő kijött és azt mondta, a választott Ady-kötetéről kérdezte. Választani kellett volna egy kötetet?! A többiek nagy szemeket meresztettek rám. Ööö, ja! Hupsz. Elég tanácstalanul meredtem magam elé, semmi szakirodalmam nem volt csak az órai jegyzetem, a felelők meg fogytak. Szerencsére Zentay Nóri felajánlotta, hogy odaadja nekem a jegyzetét, miután lefelelt, azt bújtam, míg a többiek sorra mentek be, kiválasztottam Az Illés szekerént, azt próbáltam memorizálni. Mikor már csak ketten voltak előttem, rávetettem az épp felelő csaj Ady Endre-szakirodalmára, gyorsan elolvastam Az Illés Szekeréről szóló két és fél oldalt, kijött a csaj, azt mondta, nyugodtan tanulhatok a könyvből tovább, csak majd vigyem vissza a könyvtárba. És figyelmeztetett, hogy ha Páljózsi kérdezi, a könyv szerzője Adyt újromantikusnak tartja.

A válaszott kötet ciklusait viszont eddig mindenkitől kérdezte, és erről nem adott felvilágosítást a Kenyeres (a szóban forgó szakirodalom). Eszembe jutott hirtelen a mobilnetem, gyorsan bepötyögtem a gugliba, hogy "illés szekerén ciklusai", search. Találtam egy kis oldalt, septiben memorizáltam az első 6-7 ciklusnevet, és már jött is ki az előttem lévő felelő. Na akkor be, állítólag Páljózsi épp jó hangulatban van. Rám néz, megkérdezi, mi a helyzet. Mivel. Hát Adyval. Mit olvastam. Kenyerest. És milyen az a Kenyeres? Hát... (avagy két és fél oldal alapján mit állapítsak meg róla) tömören összefoglalja Ady pályáját... főleg az esztétikájára figyel, hogy mi hatott rá, hogyan helyezhető a kánonba... én lepődtem meg legjobban, mikor bólogatni kezdett. Na és hova helyezi Adyt? Hát, az újromantikusok közé, bár premodernnek is nevezi. Hatalmas bólogatás, ezúttal is hálás puszi Kertész Zsanettnek a tippért. :)Na és mi a válaszott kötete. Az Illés szekerén. Na és hogyan épül fel az Az Illés szekerén. Sorolni kezdtem a ciklusokat, eljutottam vagy ötig, onnan már elterelte a témát a politikára, majd arra, hogy érdekel-e engem az irodalomelmélet, mert olyan szabatosan fogalmazok, hogy premodern meg kánon meg minden... hát mondom, alkalmazott nyelvészet szakirányos vagyok, nem az irodalomelmélet a legfőbb érdeklődési köröm. Alkalmazott nyelvész, jesszus, mit csinálnak azok. Sorolni kezdtem, de hamar leállított, hogy nem lennék jó felesége. Erre nem tudtam mit mondani, és kiengedett egy ötössel.

Így kell felelni, kéremszépen. :)

Fél év után végre megkaptam a kangoocipőtáskám, és végre ugráltam egy jót a Duna Plazában, a Gyöngyösi utcából hazamenni azonban a legkevésbé sem volt fun.

they tell me to lie on the grass and observe my Saviour

Nem egy istenélményem volt az elmúlt pár napban, részben a sok természetjárás, részben a kissé megbomlott bio- és lélekritmus miatt. Hirtelen felindulásból felülök a gyereknapi hánytatógépekre, hajnali fél hatkor hintára pattanok a Városligetben, egy-két órákat alszom, négy-öt órákat töltök ébren, félig bormámoros tompaságban meredek valami elé, ölelem Lalit és gondolkozom, mert valamiért nem bír elszakadni az agyam mindattól, amit odahagytam, vagy odahagyott engem, bár azt hiszem, megállapíthatom, hogy nem kívánom vissza magam az MTT-be. Főszereplő akartam lenni a saját életemben, és most annak érzem magam újra. A film kevésbé izgalmas, ellenben annál világosabb és optimistább. Optimista? Hát... legalább nem kell sokat magyaráznom magamnak, hogy megértsem magam, és ez azért optimista tud lenni, ha újonnan tapasztalom. Nem mintha unatkoznék... de azért hiányzik az MTT, az IHB-s nyüzsgés, a hosszas spontán beszélgetések, az eredeti programok, a teljességérzet, meg az, hogy lám, egyre több ember örül annak, hogy a világon vagyok.

Aztán meg nem örül neki és zavarja és eldob vagy épp figyelembe sem veszi, hogy létezem.

Fenébe is, nem ide akartam kilyukadni.

Nem akarom, hogy ez mérgezzen engem, meglesz ennek is a feloldozása, akkor majd egyértelmű lesz, hogy ez a helyes.

Így csupán intenzívebben élek meg mindent, ami nem ezzel kapcsolatos. Ezek közé tartozik a zuhogó esőben való túrázni indulás, spontán természetben hentergés, hazulról elmenés kényszere, lehetetlen sütemények összeállítása, és húgom konfirmációja. Maga a kertvárosi református egyházközösség annyira nem a szívem csücske, mindig is sokkal jobban láttam Istent a saját és mások élete alakulásának apró fordulataiban, mint a liturgiákban, főleg a reformátusban, de most mégis megtisztító volt énekelni és imádkozni a többiekkel, és mikor magamhoz vettem az úrvacsora szentségét, végigsöpört rajtam az a rég nem érzett spirituális megindultság, melytől úgy érzem, kicsit más lettem a kenyér és a bor után. Ez kellett.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek

És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké

tanárúrkérem

Sosem volt különösebben szó róla, csak a háttérben, de most valahogy mégis. Az arcomon felragyogó mosolyt, mikor szóba kerül, úgyis nehéz nyelvileg leképezni. De azért darabkákat.

Vinnyogtam én kedden, hogy felhívjam-e, másfél hete találkoztunk, azelőtt sem telt el sok idő az újra látása előtt, azelőtt sem... Az istennek sem hiszem el, hogy szívesen lát. Annyi dolga lehet, és mondja ám, hogy kedvel, meg szeret velem beszélgetni, de valószínűleg még nagyon sok ilyenje van, pici vagyok én, és a nagy barna pillantása előtt nem áll meg semmi, aminek csupán láttatni szeretném magam de nem vagyok, és ezt biztos látja, látja az éretlenséget és gyarlóságot és már biztos nem is tart olyan nagyra.

Azt mondja, menjek szerdán vizsga után, de azért még aznap este 10-kor felhív, hogy a kolim környékén járt, ha ott vagyok, ugorjak le. Hát, most pont a Ferenciek terén vagyok, de Eszti mikor meghallotta, feltüncögött, milyen jó fej ez az ember.

Hát akkor helló (igen Meta, amíg a vizsgázók kidolgozták a tételeket, lelkiztünk). Nekikezdtem, most szólj hozzá, ez a nyomorom, az, és máris eltörpül a dolog, amint kimondom. Mindig azt kérdezni, miért olyan nagy baj az nekem. Hát azért, mert... ójesszus, eddig azt hittem, ez egyértelmű. Nézzük is csak, mi is munkál ott bennem. Kérdések, sosem ítélet, esetleg tapasztalatok megosztása. Vargabetűk kiegyenesítése. És a legfontosabb: ja, szar, de hát akkor most leküzdjük, mert ez a dolgunk.

Aránylag hamar kialakult egymás cseszegetésének művészete. Egyelőre még vitába is bonyolódok vele, majd leszokom róla, ha huszadszorra is lelogikáz, de addig megadóan elnevetem magam, esetleg lekeverek neki egy jelképes tockost. És eszmecserézünk, főleg mindkettőnk egyik kedvenc érdeklődéséről: az emberi természetről. Nem is tudom, kivel tudok még így beszélgetni, hogy egyszerre laza és mégis magasröptűnek tűnik. A legjobbat igyekszem kihozni magamból és ő is erre inspirál a hozzászólásaival, és ezzel magamat kezdem el megszeretni.

Mégis bennem motoszkál az esetlenség, sosem tudom, melyik szavamat rontom el és okozok csalódást. Mintha egy magasra kifeszített kötélen egyensúlyoznék, bár a kötél egyre vastagodik, ahogy egyre többet látjuk egymást, megbékélek magammal is és ő is leereszkedik lassan a nagy atyaúristen felhőről mellém, még ha nem is egy szintre. Játszom közben a kezével, ez a kis rituálénk, meghitt, bár kissé néha megakasztja a gondolataimat. De zavarba hoz, akárhányszor mesélek neki, az őszinte nagyra tartás, amivel kezel, néha kifejezi szavakkal, néha nem, csak megszorítja a kezemet és közli, hogy jó volt újra találkozni.

-Lehet, hogy a többiek ilyenek meg olyanok, és egyes dolgokban jobbak nálad, de benned van egy olyan mély, belső tartás, ami nagyon kevés emberben van meg.

Drága Ankalimonom, legyen igazad, nem mondom, hogy teljesen ki tudom tapintani ezt magamban, de minden mondatod, melyben nagyrabecsülésed fejezed ki, egy leheletnyivel megerősíti a lelkierőmet.

Mégsem csaltak az ösztöneim, mikor azt éreztem a legelején, hogy király ez a sok ember, de nekem te kellesz, akkor is, amikor mindenki azt mondta, felejtsem ezt el.

Hát most már itt vagy a szívemben, nehezen ásnád ki magad innen, és szerdán, mikor már sokadszor huppantál fel a kocsiddal a kolim kapuja előtti járdára és öleltél át a kocsiban, megint úgy éreztem, kicsit szintet léptünk.

Egyszerre magától értetődő és mégis elképeszt. Laza és ünnepi, megnyugtató és megerőltető. Szerencsére egyre kevésbé hiszem el, hogy könnyen elveszthetlek, és már nem akarom megköszönni, hogy meghallgatsz. Ez így van jól és kész.

És mindez a sok ömlengés is csak felszín és semmi, sallang, csak egy kis próbálkozás, melynek semmi értelme.

és ami még jön

Ennyi az, amit mindenképp le artam írni. Felvet néhány gondoltatot.

"Erőt szeretnék és némi szerencsét, meg következetességet tőle, hogy ne bántson engem jobban annál, mint amennyire muszáj." - írtam, mikor szakítottunk. Mit is kaptam én ebből? Hát, maximum erőt, ahhoz meg nem volt köze.

Azt hiszem, egy kicsit most hanyagolom az MTT-t. Nagyon szerettem volna pozitív szereplő lenni benne, és nagyon sok jó pillanatom volt benne, de túl sok volt a csalódás, és most kicsit úgy érzem, hogy mindenkinek csak útban vagyok. Akivel kettesben találkozni akarok, azzal így is megtalálom a módját. Kaptam egy rakás csalódást, fájdalmat, meghasonlát, mások miatt hazudtam, kevertem, használtam a fejem, módosítottam a szívem, ellenálltam vagy épp nem álltam ellen, de most már nem tudom, kinek mit higgyek. Naiv lélek vagyok, szeretek jót hinni az emberekről, és nehezen viselem a csalódást, de talán túlságosan előreszaladtam az MTT-sekben való bizalommal.

Majd ha megnyalogattam a sebeimet mind, akkor majd, okosabban, erősebben. Addig meg megpróbálok arra koncentrálni, ami nem árul el és nem forgat ki magamból.

At least, I've still got myself.

I don't wanna think anymore

Gondolkoztam azon, hogy kitöröljem az előző bejegyzést, de végül mégsem tettem. Amit akkor úgy éreztem, az úgy volt.

Amit meg most érzek.

Nem hiszem, hogy olyan borzasztóan elviselhetetlenül viselkedtem volna. Talán Mátét vádoltam valamennyire, de akkor is igyekeztem hamar megnyugodni és csak arra koncentrálni, ami tiszta és jogos. Ami fájt, magánügynek tartottam, gondoltam, csak élik az életüket, hogy ez ütközik néha az én közérzetemmel, hát, így jártam.

De.

A szándékos hátba támadásom már egy másik kérdéskör és másképp kell hozzáállnom. Szépen kértem, nem egyszer, mindkettőt, hogy Máté ne jöjjön IHB-ra. Meg is ígérte. Ezek után két méterrel a hátam mögött mégis megjelenni IHB-n, erre egyszerűen nem tudok mit mondani. Azazhogy tudok, elég sokat. Talán feltűnt a blogomból valamelyest, de mindkettőjükkel megpróbáltam egy viszonylag értelmes, jó viszonyt fenntartani és nem élezni a feszültségeket fölöslegesen. De nálam is van egy határ. Ez volt az egyetlen dolog, amit kérterm tőlük, soha semmi mást. Ha ennyit jelentenek az érzéseim nekik, ennyivel fontosabb a saját önzőségük, akkor részemről is ennyi. Ráadásul ilyen végtelenül pimaszul... hajszálon múlott, hogy meg ne lássam őket... És ezután milyen jól éreztem magam Mátéval, milyen lazán hazudott a szemembe...

Nem a képességeink mondják meg, kik vagyunk, hanem a döntéseink. Ti most leírtátok magatokat. Ennyit értek, pont, legalább tudom, hogy kell hozzátok állni.