INFP unleashed

"The polite, reserved exterior of INFPs can at first make them difficult to get to know. They enjoy conversation, however, taking particular delight in the unusual. When INFPs are in a sociable mood, their humor and charm shine through. Disposed to like people and to avoid conflict, INFPs tend to make pleasant company.

Devoted to those in their inner circle, INFPs guard the emotional well-being of others, consoling those in distress. Guided by their desire for harmony, INFPs prefer to be flexible unless their ethics are violated. Then, they become passionate advocates for their beliefs. They are often able to sway the opinions of others through tact, diplomacy, and an ability to see varying sides of an issue.

INFPs develop these insights through reflection, and they require substantial time alone to ponder and process new information. While they can be quite patient with complex material, they are generally bored by routine. Though not always organized, INFPs are meticulous about things they value. Perfectionists, they may have trouble completing a task because it cannot meet their high standards. They may even go back to a completed project after the deadline so they can improve it.

INFPs are creative types and often have a gift for language. As introverts, they may prefer to express themselves through writing. Their dominant Feeling drives their desire to communicate, while their auxiliary intuition supplies the imagination. Having a talent for symbolism, they enjoy metaphors and similes. They continually seek new ideas and adapt well to change. They prefer working in an environment that values these gifts and allows them to make a positive difference in the world, according to their personal beliefs." /Wikipedia/

 Az elmúlt két hetemben én annyira el lettem kényeztetve, hogy csak na.

Mármint emberileg. Ha valaki ismer egy kicsit is, tudhatja, hogy talán a legnagyobb szenvedélyem az emberi faj, mindenem egy jó beszélgetés és egy mély és őszinte barátság, a legnagyobb elismerés nekem, ha általam jön rá valaki valamire magával kapcsolatban, ha inspirálom valamiben vagy elindítom egy hozzá jobban illő úton, és a legnagyobb félelem az, ha feleslegesnek vagy tolakodónak tart valaki.

És az elmúlt 2-3 hétben szinte ostromoltak engem a lelkizések, a legváratlanabb pillanatokban törtek rám, és hihetetlen jó érzés volt azt látni, hogy még ha ha nem is tört rájuk a nagy rádöbbenés ott helyben (mint mondjuk Caesar Gáborra, akiről aztán végképp nem hitte volna, hogy csakúgy összefutok vele a metrón, nekiállunk beszélgetni, eltelik két és fél óra, és közben számtalanszor pingponglabda-szemekkel bámul rám, hogy basszus, én mennyire értek az emberekhez és milyen igazam van és úgy megy el tőlem, hogy "basszusdehülyevoltameddig"), hanem látom rajtuk, hogy bizony ott van a bogár a fülben, talán elgondolkoznak a közösen megvitatott problémákon.

A lényeg az, hogy sok és sokféle emberrel folytattam mostanában talán olyan mélyreszántó beszélgetéseket, amire nem is számítottak. A konzulensemmel, közeli barátaimmal, rokonaimmal, fél-ismerőseimmel (megkellmondjam, az is előfordult, hogy ők maguk oktattak ki engem, mert nem hallgattak végig, holott nekik lett volna szükségül kioktatásra - bár nem ez volt a jellemző)... aztán tök jó volt. Time well spent.

(Kellemes egyébként utána Csabának beszámolni egy-egy ilyenről. Érdekli, de számára mindig kicsit rendszereznem és logikáznom kell az emberi dolgokat, hogy rendesen át tudjam adni, és meggyőződésem, hogy ez is segít abban, hogy szenvtelenül és helyén kezeljen a mindenfélét, ami történik körülöttem - sokkal jobban mint eddig. Mármint azt hiszem.)

Sajnos már túl rég történtek ezek ahhoz, hogy különösebben leírhassam a benyomásaimat róluk (Pesten meg nincs olyan számítógép, amin blogger meg rendes billentyűzet is van és aránylag hosszú ideig tudom bitorolni), de alaposan megmaradtak mint boldogságszint-növelők...

...aztán elbeszélgettem anyámmal.

Szó sincs arról, hogy letörte volna az örömömet ezek a tapasztalatok fölött, csak... tény, hogy anyám egy egész regényt érdemelne, de néha egészen elképeszt, hogy leülünk, beszélgetünk, cseverészünk mindenféléről csajosan, anyalányásan (hiszen erről már írtam is), és vazze, ne nevezzen engem senki sem jó emberismerőnek, ameddig nem találkozott anyámmal. Úgy, hogy neki az emberek nem is különösebben szenvedélyei, csupán feladatok, melyekkel a lehető legjobban kell megbirkóznia, de mindezt úgy képes tenni, hogy soha nem vakítják el a saját előítéletei, mindenhez mindig igazodik, és ahogyan dönt, végül olyan, mintha a többieket is egy helyesebb irányba terelné, nemcsak saját magának nyitna szabad utat. Mintha az isteni tervezést teljesítené be.

És mindent lát. Azt is, amin én hetekig töröm a fejem. Néha egy-egy beszélgetés után úgy érzem magam...

...na hát kb. így. Persze minden rossz érzés nélkül, mert ugyebár rengeteget tanulok tőle.

Legjobb tapasztalataim közé tartoznak az ilyen beszélgetések, mert úgy tudom a jellemfejlődésembe építeni, hogy nem érzem, hogy keresztülgázoltak volna rajtam.

Lényeg, hogy anyám egyszerűen király.

baby, did you forget to take your meds?

Kicsit blogolok a kórházról.

Az, hogy mi történt, nagyjából már közkézen forog, nem ismételném el századszorra is. A köldököm szórakozott velem, megfájdult edzésen, aztán annyira belejött, hogy éjfélre már mozdulni sem bírtam. Az angyalföldi ügyeletből honvédkórház lett, átment rajtam 5 orvos, két ultrahang, mindenféle finomság, közölték, hogy teljesen tanácstalanok, majd du. 2 körül maguktól elmúltak a panaszaim. Ha valaki mégsem tudná, mi történt.

Sokan morgolódtak, hogy neszeneked magyar egészségügy, képtelenek az orvosok bármit is csinálni, az az igazság, hogy tényleg becsületesen kivizsgáltak, és tényleg nem látszott semmi a leleteken (bár ezt az ultrahangnál vitatnám, de én ugye nem értek hozzá). Azt meg nem lehet felróni egy sebészorvosnak, hogy nem az én gyógyításom a legfontosabb kérdés neki, hanem azt kitalálni, hogy fel kell-e vágnia vagy sem.

És az is tény, hogy egy nagyon jól felszerelt kórházba kerültem, sem az elhelyezésre, sem a higiéniára semmi panaszom nem lehetett.

Azt viszont nem köszönöm meg, hogy megnyomkodott az ügyeletes orvos, aztán az ügyeletes sebész, aztán a nappalos sebész, aztán az a kollégájával együtt újra, aztán egy délutános sebész is. Fájt. Nagyon fájt, ha a köldökömben túrtak, és kikérem magamnak azokat a leb*szásokat, hogy "ezt ne, ne hisztizzen, így nem tudom kivizsgálni", mikor eszem ágában sem volt hisztizni, csupán azt hittem, megszülök ott helyben, illetve a kedvencem, az utolsó orvos, akinek úgy kellett kiütnöm a kezét a hasamból, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól, mire közölte, hogy "ez ennyire nem fájhat"... Hát ajóédesanyukádat, képzeld, fáj. Főleg úgy ne papolj arról, mi milyen érzés lehet, ha erről fogalmad sincs, tulajdonképpen micsoda.

Azt sem köszönöm meg, hogy reggel 4-kor ígértek nekem egy fekvőhelyet, amint elkészül a zárójelentés, valóban fáradt voltam, Csabának is haza kellett volna mennie aludni, csak nem akart egyedül hagyni, ameddig nem helyeznek el valahol. Ülni fájt, a sok állástól megfájdult a lábam, csak vártam és vártam, azért kaptam végül egy gurulós ágyat, mert már elsírtam magam a fáradtságtól. Reggel fél 9-kor kaptam fekvőhelyet.

Gyanítom, hogy alaposan csökkenti a történet súlyának megítélését, hogy nem találtak semmit és végül maguktól elmúltak a tüneteim. Lehet, hogy az orvosok is csak hisztizek és beképzelem magamnak a betegséget. Tényleg fura, de amikor valaki ezt "isteni csodának" nevezi, azzal közölném, hogy ugyanúgy isteni kicseszésnek is tartható, hogy ez egyáltalán megtörtént. Tessék elhinni nekem, rémesen néztem ki. És baromira nem így készültem arra a szerda estére Csabával, és azért sem leszek hálás, hogy a régóta tervezett vargányakrémlevesezős estet is el kellett halasztanom. Azért meg pláne nem, hogy anyám szerint abba kéne hagynom a kangoo-t! Egyrészt nem bírom ki kangoo nélkül, az már beleépült az egyéniségembe, másrészt mire találok egy új sportot, amit megszeretek... addigra százkilós leszek.

Nem jártam még különösebb mértékben kórházban, de most meg kell állapítanom, hogy baromira lehangoló hely. Hálás vagyok magamnak, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy orvos vagy ápolónő legyek, illetve lélekben lelkes támogatója lettem minden bohócdoktoros-kórházszínesítős programnak és törekvésnek... ez iszonyat, mindenhol ideges orvosok és jajgató-szenvedő betegek (nem kellemes, amikor három ággyal odébb kezd valaki úgy üvölteni, hogy a bőrömön érzem, mennyire fájhat neki, vagy a szomszédos kórteremből kihallatszik a nyöszörgés), műszerek és ingerszegény, kórházszínű csempe, függöny, ágytakaró... és mikor végigtolnak a folyosókon az ultrahangra, egész biztos lehetsz benne, hogy senki nem fog odajönni, hogy vagy, sőt látod, hogy neked van aztán a legkisebb bajod, még ha fel is akarsz fordulni fájdalmadban, voltaképpen bármi is lesz veled, nagy ügyet senki nem fog csinálni belőled. Egy hullát is láttam, be volt tolva egy félreeső folyosóra... ha nem foglalja a gépet, eltakarítják, világos. Nem volt valami kellemes kitölteni az űrlapot, hogy elhalálozásom esetén kit értesítsenek először.

Nagyon-nagyon köszönöm Csabának, hogy ott volt velem egész éjszaka és gondomat viselte, amennyire csak tőle telt, és anyának, hogy felutazott hozzám Pestre ott lenni nekem - nagyon sokat számított, már csak azért is, hogy kicsit jobban megszorongassa az orvosokat, neki azért jobb az érdekérvényesítő-képessége, mint nekem. Ezenkívül mindenkinek, akitől jobbulást-kívánságokat kaptam vagy megfordult a fejükben, hogy bejöjjenek látogatni - szerencsére nem voltam olyan sokáig bent, hogy ez szükséges legyen, meg eleve, inkább egy intenzívosztály-szerűségen feküdtem, annyira nem örültek a látogatóknak, egy szerencsém volt, hogy közvetlenül a látogatók bejárata mellett volt az ágyam, így kevésbé volt anyám útban az orvosoknak. Mindegy, szóval... rengeteget jelentett nekem, és köszönöm!

Nóri persze nekem ugrott, mikor hazaértem, mondanom sem kell, eddig is értékeltem, hogy 415-lakó lehetek, de most aztán igazán... másnap már bemehettem órára, sosem éreztem még annyira nagy örömnek, hogy tudok SÉTÁLNI és bemehetek SULIBA... a városban lófráltam egész nap, és örömködtem a napsütésben.

Néha kicsit még megfájdul a köldököm, az a legrosszabb benne, hogy nem tudhatom, mikor leszek újra rosszul. De most már jól vagyok. Tanulópénznek jó volt, bár ahogy a szívemre teszem a kezem... kihagytam volna.

INFP

Haramiákok, édesdrágáim, boldogság volt látni titeket, és orcáncsapás az, hogy mit sem változott a problémahalmaz köztünk. De erről majdegyszer.

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy nem a megfelelő helyen vagyok az életemben - írtam is erről korábban. Ankalimon meg is állapította tegnap, hogy még soha nem látott engem ilyen rossz állapotban... hát én is elég rég. Ellenben az életigenlés az kipusztíthatatlan, és érdekes, amikor eltöltök x órát valakivel/valakikkel, látom a problémáját, rá tudom vezetni, hogy ő is lássa, rá tudok világítani eseményekre, meg tudom indokolni az állításaimat és józan logikával az emberi lélek ingoványos talaján győzni tudok sok kis meccsben, melyet önmaga felismeréséért folytatok valakivel (melyben persze megbújik az önös érdek, hogy kitapasztaljam az emberi lélek mikéntjét), nos... akkor azért az nagyon jó. Aki érti, érti, aki nem, nem is fogja soha.

És ilyenkor a saját helyzetemet sem érzem olyan szörnyűnek, mint eddig, sőt. Gyermekeim az Úrban, minden csoda három napig tart, és minden problémára létezik megoldás. Ezt ilyenkor el is hiszem.

Most úgy érzem, hogy habkönnyű vagyok és kőkemény.


Szerk.: A másnap engem igazolt. Ájm szó fákking gúd... 

lay me down, let the only sound be the overflow

Egész eddig úgy voltam vele, hogy végre van időm és lehetőségem írni valamiről a sok közül, ami nemrégiben foglalkoztatott, de mivel most nem vagyok a melegében a dolognak, nem igazán megy.

És éjjel van és már megint túl sokat voltam az internet elmagányosító emberhalmazában, újra előjön minden hibás és leküzdendő gondolat/érzelem, vagy a toporgás, hogy szabadulnék már ebből az állapotomból, de az idő és a tér még mindig útban van, saját magamról és a többiekről nem is beszélve, és megint egy részem írna egy iszonyatosan depressziós bejegyzést, de nem ír... igazából ilyen esetekben az a bevett szokásom, hogy nem írok bejegyzést, de így is tudom, hogy az úgynevezett méltóságteljes lelkibaj-kezelésem hajlamos átcsapni ártó mértékű zárkózottságba, így ezúttal írtam.

Valaki oldja ki belőlem ezt a csomót. Ott van bennem mióta az eszemet tudom, érzem, ahogy az élet szinte minden területén akadályoz, nem nagyon, csak épp a tökéletestől foszt meg, és hiába szeretem magam, tartom magam jó embernek, elhanyagolható bennem a megbánás (nem ide tartozik, de bármennyire is szimpatizálok a keresztyéni értékrenddel, és igyekszem alkalmazni az életemre, a bűnbánat forszírozásával nem bírok kibékülni - én inkább bűnnek tekinteném azt is), valamikor még egyszer nagyon le kell győznöm magam, és ahhoz történnie kell velem valaminek, mert így otthon a számítógép előtt ülve nem fog menni, hiába nem tudom, mi is kell hozzá valóban.

Szokásom mondogatni, hogy senki ne aggódjon értem, nagylányvagyokmegoldom... nos ebben az egy esetben én is épp eléggé aggódom magamért. Így is el lehet éldegélni, egész jól ... csak nem 100%-on.

...jé, majdnem egy értelmes bejegyzést össze is hoztam. És eszembe jutott egy új téma, na, mégis értelme volt klaviatúrát ragadni... (or not)

küszöb

Sötét, langyos este volt a koliban, én meg egyedül fészkelődtem a szobánkban. Beszívtam az ismerős illatot, körbenéztem az ismerős sarkokon, a margarinszínű festéken, a csillagokon a plafonon, kinéztem a lila függönyön át az ismerős lenyűgöző kilátásra. Sóhajtva odébb pakoltam pár maradványát a délutáni polcszerelésnek. Kapunyitási pánik? Mintha túl sok lenne a nosztalgia ebben a visszatérésben. Nehéz lelkiállapotban kezdünk neki mindketten Nórival az évnek, de utoljára elsősen éreztem magam így elveszve. Vagy csak épp hiányolom Nórit? Miért akarok mindenképp menni valahova és miért szaladok vissza megbántottan, ha ki is dugom az orrom?

Kényelmetlen. Nincs meg a helyem. A csajok mellett is éreztem, pedig halálra örültem magam, amikor végre találkoztunk (Szonja megy Tolkienkurzusra, háhááááá ^^), és a végére bele is jöttem - hátha belejövök a többibe is. Talán kéne egy kis bátorság?

Fura időpontban kerültem a Sebestyén családba és ez kezd frusztrálni. Meg még más dolgok is frusztrálnak, amik bár tűnnének már el a fenébe, ha egyszer a múlt részei és még csak nem is az én múltam részei.
(BTW ellenben meglepően megnyugtató volt, mikor először bólogatott valaki, hogy érti, mikor erről beszéltem neki, és nem igényelt további magyarázatot)

Utálom ezeket a köztes állapotokat, ráadásul olyan sok mindentől szeretnék szabadulni, aminek folyamatosan mérgez a gondolata, csak azt nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle.

Most el tudnám képzelni, hogy kiutazzak valahova messze. Persze mire odajutnék, minden újra rendben lenne... áh mindegy. Minden igazodik.

Ez most foszlánygombolyagja volt azoknak a gondolatoknak, amik a héten foglalkoztattak engem.

intermission

Just seen a post on Facebook, that I shouldn't give a damn to, still the rage that spread over me caught me like a tidal wave, and a million thoughts crossed my mind that are so selfish, pathetic, childish, and unlike me and everything I built around myself under the name of "dignity", that I'm still sitting here and wondering what the bloody hell this feeling is.

Memories and emotions that flooded me stay unspoken and I just feel the urge and need to say, do, write something to handle this - otherwise I burst out. I'm bursting out anyway.


But whatever... WHEN WILL THIS END, FOR CHRISSAKE?????

I never needed you to be strong
I never needed you for pointin' out my wrongs
I never needed pain, I never needed strength
My love for you was strong enough you should've known.
I never needed you for judgement
I never needed you to question what i spent

I never needed your corrections
On everything from how i act to what i say
I never needed words, I never needed hurt,

I never needed you to be there everyday

la notte sembra perfetta...

"Azért nem aggódom értetek, mert amikor Csabáéktól jössz el, mindig vidám és kiegyensúlyozott vagy" by anyám.

Szó, ami szó. Melinda leánybúcsúja alapvetően Melindáról szólt, és maradéktalanul elérte az alapvető célt, a menyasszonyjelölt gátlásainak feszegetését (és még sokkal többet!), de hogy önző is legyek, kicsit az estét a magaménak is éreztem. Óbányán jól éreztem magam a családdal, be tudtam illeszkedni, meg minden, itt viszont sokat beszélgettem, főleg a csajokkal, Ildivel, Andival, Melindával, meg Esztivel, aki bár nem családtag, éppolyan jó fej és odaillő volt, mint a többiek. És hát én mindig is beszélgetős voltam, tehát az ilyen alkalmak a tegnap este legörömtelibb részeiként maradtak meg bennem - most érzem azt, hogy nemcsak szimpi vagyok, hanem szeretnek. Persze haláli kényelmes nekem, készen kapni egy haveri társaságot, de azt nem tartottam sosem egyértelműnek, hogy illek is bele (gátlásosság rulz), de az este során annyi "baromira örülök nektek"-et kaptam, hogy már alakoskodás lett volna nem elhinni. Főleg ha számításba vesszük, milyen hatással van az alkohol az ember őszinteségére.

Egyébként meg legalább megtudtam, hogy milyen egy leánybúcsú (ha nekem is Ildi meg Andi szervez, én félek!), meg ha az utóbbi időben hiányoltam az ereszdelahajam-szétcsapatós bulit, hát most kaptam belőle. =) Nem is vettem észre, mennyire hiányzik, hogy ne otthon ülve töltsem az estéimet, amíg ki nem mozdultam és nájtlájfoltam egy kicsit - eddig azt hittem, hogy az ingerszegény (és ettől ingerlékeny) begubózódásom csak akkor oldódhat fel, ha visszaköltözök Budapestre.

És mellesleg lehet mindenféléket mondani a mosolyuccás lányleitatásokra, de ott bizony Csabával hasznát vettük az edzettségünknek. ;)

Mostanában indokolatlanul sok Ramazzottit hallgatok, és tegnap mikor meghallottam a Tescóban, hogy épp ezt nyomatják a fejem felett (mely történetesen az egyik kedvenc számom), felkaptam a kosarat és diszkrét szökdelésben lejtettem végig a húspult mentén. Anyám meg mögöttem röhögött.