abriendo puertas

Nem csináltunk még ilyet, de gondoltuk, ingyen smink, masszázs és salsa óra még sosem ártott meg senkinek. Így aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk.

Bezuhantam Eszti mellé a latinos hangulatú szórakozóhelyen, levetkőztem a felesleges ruhadarabjaimat és nekiálltunk beszélgetni, amíg a sminkre vártunk.

Lassan kezdem megszokni, hogy jó emberismerőnek tartanak, de a mai esti sikerem engem is meglepett. Kész kis közönség gyűlt körénk Esztivel, amikor nekiálltunk beszélgetni. Azt mondták, tartsak stand-upot a helyen, annyira durva, ahogy átlátom a helyzeteket - és mellesleg haláli viccesnek tartották a stílusomat is.

Kisminkeltek (szépre!), port de bras és ladystyle salsa órán vettünk részt (kicsit hátrányban éreztem magam, láthatóan a többiek szinte mind salsáztak egy ideje), majd Esztivel vettünk egy-egy Cuba Libre koktélt és leültünk beszélgetni (ezúttal szomorúbb témákról, tehát tényleg privátban), közben néztük a táncolókat. Nem igazán volt alkalmam még ilyen helyre menni, így egészen magával ragadott a hangulat, ahogy a vendégek tényleg latin táncoltak, a fiúk felkérték a lányokat (sok fiú volt, különböző korosztályúak), vezették őket, figurákat csináltak együtt... Esztivel nem győztük nézni. A hely hangulata is, a tipikus karibi stílusú festmények, a rumok, likőrök a bárpult mögött... semmi erőltetettség vagy giccs nem volt benne, magától értetődően illeszkedtek a hely hangulatához. Volt néhány külföldi, gyaníthatóan ide származott dél-amerikai, akik néha zavarba ejtően bámultak, de ők csak még igazibbá tették a helyet.

Bárcsak tudnék rendesen latin táncolni!

Az emberek pedig nagyon kedvesek voltak. Láthatóan a legtöbbjük ismerte egymást, de nagyon közvetlenek és befogadók voltak, csupa "normális" arc, fiatal és kevésbé fiatal felnőttek, akiknek a latin tánc valahogy lételemükké vált. Ücsörögtünk, beszélgettünk velük, közben profi masszőrök megmasszíroztak mindkettőnket. Nem rúgtak be, nem ökörködtek, láthatóan kulturált emberek jártak ide, a hangulat így is kellemesen délies volt.

Az utóbbi időben egyébként is nagyon magával ragadott a délre vágyódás, Csabával anno még januárban beszéltünk is arról, hogy le kéne lépni egy kicsit valahova melegebb égövre, csak aztán végül nem. És most úgy érzem, mégis leruccantam a szubtrópusi éghajlatra, csak az utazással járó szorongás és költségek nélkül.

Eszti pedig a tökéletes társ volt ebben. Rettentően élveztük az egészet, és nagyon jól esett ezen a hideg februári napon.

(tudom, hogy ez egy hozzávetőlegesen unalmas poszt volt, de örülök, hogy legalább egy élményt le tudtam írni úgy, hogy nem törött bele a bicskám)

...whisper the sound... of silence

Némán, tompán sétáltam az Aréna Plaza előtti útszakaszon. A rózsa fityegett a kezemben, utáltam cipelni. Tisztán emlékeztem arra, ami történt, amik elhangzottak. Mégis, totális gondolattalanságban róttam az utcát. Megpróbáltam felidézni a szavakat, a saját érzéseimet, de belül határozottan tiltakoztam ez ellen. Semmire nem akartam gondolni. Nem azért, mert fájtak a gondolatok, hanem mert kellemetlen volt gondolkozni. Teljesen átadtam magam annak a belső, feszítő érzésnek, amikor tudod, hogy most megváltozott valami, és meg kell szoknod ezt az átrendeződött létállapotot. Mint más pózba fordulni félálomban és megszokni, hogy most máshol nyom az ágy. Mint oldani egyet a bonyolult csomón és újból szemügyre venni, hogyan állnak most a hurkok. Mint sósavat önteni az algás üveglapra (akvaristák értenek), és látni, ahogy barnul, pusztul, tisztul a felület.

Csak rutinból raktam be a zenét a fülembe, a hangok csak a receptorokig jutottak el. A fejemben a Sound of Silence szólt. Semmi mást nem akartam hallgatni, csak a csendet. Nem akartam semmit sem feldolgozni, csak meditálni. Nem azért, mert védekező mechanizmus kellett nekem. Majd egyszer talán elgondolkozom. Majd talán megbeszéljük. Vagy nem.

Veszteség mindig van. De a vereség más dolog, és most nem tudom elképzelni magamról, hogy bármi is maga alá nyomjon.

Most csak szörfözök a Sors kezén.

Zombiként baktattam haza. Már maga az út egy meditáció volt. Tökmindegynek éreztem, mikor érek haza. Hirtelen fáradtság zuhant rám, kellemes álmosság, mintha valami távozott volna belőlem, ami egy ideig egy részemet nem hagyta pihenni. De még a megkönnyebbülést is csak nyomokban éreztem, pedig tudtam, hogy ott van. Legszívesebben azonnal aludtam volna reggelig.

Azt hiszem, akármi is történik, mostantól jobb lesz. Mert ez a tompa transz-élményen határozottan éreztem, hogy valami mérget szívott ki belőlem.

I'm on the edge of glory

Ejj, de veszettül hosszú hónap volt ez a január!

Bár már február van, akkor is. Egészen 31-éig nem voltam hajlandó írni róla, hátha megváltozik még valami... mert láthatón a dolgok rohamosan változtak aszerint, milyen kedvük volt.

Két kapcsolatban lévő csaj kezdte az évet a 415-ben, két egyedülálló lépett át februárba, és erre bizony egyikük sem igazán számított.

Meg túl vagyok minden menő vizsgámon, a 4,15-ös átlagom (NYILVÁN, milyen más szám lenne az átlagom XD) huncutul vigyorog a teljesített kurzusok alatt, és ami ijedős és félős voltam a hónap közepén, most olyan tettrekésznek és egésznek érzem magam.

Igen, nagyon jól vagyok. Szépnek, tehetségesnek, ügyesnek érzem magam. Lehet, hogy hiába, de egyelőre egész jól profitálok belőle. Kicsit másokkal töltöttem az időt, mint eddig, kicsit máshogyan fogtam fel az életet... egy egész életút volt ez a január, a szorongásból a szomorúságon és a fellélegzésen át a lelki békébe. Kaptam egy adag megy-ez-ha-akarod és igen-a-belső-hang-jól-mondja bizonyítékot. És ezek bizony igen jó érzések.

Ha nem lennék halálosan pipa a felsőoktatási törvény miatt, tényleg minden tökéletes lenne.

Elmentem kangoozni egy új helyre, és majdnem jobban csináltam, mint az edző. De a vendégek közül mindenképp. (Mondjuk elég színvonaltalan volt az egész, nem is megyek többet.)

Jó volt újra bulizni Nórival. Pláne, hogy az én barátaimhoz mentünk és izgultam egy kicsit, hogy hogy fog menni, de minden a legjobban alakult. ^^ És milyen bulit csaptunk ott a BME-s geek bagázsnak, háhá! X)

2 óra Angry Birds után megnéztem egy 1939-ben készült filmet Pécsről. Az oszlopos épületek láttán azon kaptam magam, hogy spekulálok, milyen madárral kéne bombázni őket, hogy összedőljenek... (és ez most tényleg nem áthallás a dátumra és a későbbi eseményekre)

3 órán át rúgni a havat a kihalt és hófehér Mecsekben bizony varázslatos érzés. Random megrázkódó fák, befagyott Ágnes-vízesés, kukoricát majszoló széncinegék, vadnyomok a hóban, illetve a jól megérdemelt meleg ital a végén, megspékelve a plasztik cica sofőrrel, aki 2 percen belül felvett minket, miután a busz elzúzott mellettünk.

Van olyan kutya, mely a hóban mutat igazán. Attól lesz igazi, komolyan veendő Kutya, a farkashoz hasonló. A németjuhász (jelen esetben némi kopó beütéssel) ilyen. Fenséges érzés volt Mázlival szaladni a havas réten.

Zsófi húgom nagyon elszontyolodott, hogy nincs otthon tejszínhab a fagyijához. Találtam egy kis maradék habtejszínt és felvertem neki. Majd azon bánkódott, hogy nem marad meg a színes cukorgyöngy a bögrés süti tetején. Olvasztottam neki cukrot forró vízben és adtam hozzá ecsetet, hogy kenje meg a sütiket szórás előtt. Egyszerűen zseninek éreztem magam.

Nagymamám felvágott egy bútort, hagymában áztatott egy egész lepedőt, átszabott egy miniszoknyát boleróvá anyagmaradék nélkül, előhalászott egy higrométert a pince legaljáról és aranyszálból horgolt egy kistáskát, mindezt azért hogy egyetlen este jól nézzek ki egy jelmezben. Voltaképpen ő a zseniális.

Hát így telnek a napjaim mostanában.

alányszíveszépvirágzókert

Körülbelül óvodás korom óta meg akartam nézni, amióta csak meghallottam, hogy ez egy színházi előadás, és játsszák, jelmezben.

És ma néztem meg. :)

Nem tudom, jobb-e, hogy most láttam csak, mert kicsit ijesztő lett volna nekem kicsi koromban, ellenben most csak úgy éreztem, mintha valami történetféleséggel össze kellett volna ragasztani ezt a rengeteg remek dalt. Időnként magával a koherenciával is bajban voltam, ki mit miért tett, a befejezésről nem is beszélve. De jó volt ismerős színészeket látni, az ismerős dallamokra énekelve.

Mert alapvetően nem nagy kedvencem a musical műfaj. Ha megnézek egyet (vagy egy operettet), mindig nagyon elvarázsol, amikor ott vagyok és hallgatom, és rápörgök, hogy ez a legjobb zene a világon, de ez a katarzis valahogy olyan instant, hogy igen hamar el is kopik. Mint egy amerikai akcióregény. Van, hogy azért nem merek már többet meghallgatni musical számokat, mert félek, hogy már sokkal kevésbé lesz elsöprő az élmény, ha többedszerre hallom. És itt szó sincs arról, hogy az összetettségével tud újat mutatni, amitől újra érdemes lesz felfedezni.

De A dzsungel könyve annyira végigkísérte eddig az életemet, innen-onnan előbukkanva, hogy már rávetültek a régi emlékek, amik igenis adnak többletélményt minden egyes meghallgatáshoz.

Tehát ennek örömére a jelenlegi kedvenc dalom a musicalből, már csak azért is, mert most annyira baromi király módon nőnek érzem magam, hogy igazán kiérdemlem ezt a dalt. ^^

Mellesleg a hó király. Imádom így befedve a várost, még az utakat is... valahogy annyival közvetlenebb így, hogy elfedte a sávokat és a járdaszegélyeket. No persze én nem vagyok sofőr, ők erről biztos máshogy vélekednek, de engem nagyon elvarázsol. Forralt bor, kutyávalbirkózás és Mecsek. Most.

"A magunkfajtákkal úgysem az szokott lenni a baj, hogy nincs elég szellemi kapacitásunk, hanem hogy lusták vagyunk kifejezni azt!"

Szeretek Ankalimonnál lenni. Kütyürészik, dolgozatokat javít vagy teáskészletet mosogat, ameddig én végigfutom a szemem a sok filozófiai-teológiai-természettudományos könyvén, és már a gerincek olvasásától okosabbnak érzem magam.

A gyanúsan kiirthatatlan megilletődöttségem még mindig munkált, de határozottan enyhébben.

És a teaszertartás jó ám. ^^

Aztán meg ja. Mindig nagy élmény egy ilyen rokon lélekkel beszélgetni, témától függetlenül. Vagy ha nem rokon lélek, jól titkolja. :D És most kivételesen nem azt éreztem, hogy kalapálják a lelkemet egyenesre, hanem simán szellemi szeretgetést kaptam.

Aha... már megint azon voltam, hogy írjak arról, milyen volt nála. Aztán megint arra jutok, hogy izé, jó. :P

-Annyira idegesít, hogy sosem én kereslek?
-Izé, megbékéltem, hogy így van ez a dolog, de azért eléggé jól esne...
-Tudom, hogy nem hiszel nekem, de tényleg mindig akkor hívsz, amikor már épp én is hívni akartalak...
-De szivem, én mindig csak akkor kereslek, amikor már komolyan úgy érzem, hogy már baromira de nagyon ideje lenne...
-Pedig én szívesen találkozom veled gyakrabban is!
-...na ja, és végképp le mondhatok arról, hogy neked eszedbe jusson felhívni engem...
-... ehh, úgy tűnik választanod kell, mi a fontosabb...
-kösszépen, erre asszem már én is rájöttem!

now I'm here, blinking in the starlight

Lágyan zengett a fülembe a másik szobából, ébresztőként vagy csupán bátorító zeneként egy kiegyensúlyozott, összeszokott pár számára, a nap kezdéséhez. Nem mintha nem lettem volna egyébként is ébren, az álom és az ébrenlét közti egyensúlyozás teljes skáláján korcsolyáztam már órák óta.

Feküdtem és a megszűnésben reménykedtem... vagy talán nem is. Nem mintha szégyelltem volna magam. Erről szó sem volt, csupán belülről kettérepesztett a helyzet és a dallam kontrasztja.

Nem tudok könnyek nélkül beszélni a vágyakozásról, az irigységről, hogy vannak, akik hosszas tévelygések és bizonytalanságok nélkül (vagy után de végre) ilyen biztosan, ilyen bizalommal kelnek minden nap, tudván, hogy az életük egyik legnagyobb feladata sikerrel járt.

És mégis, nem akarom, hogy ez velem most így legyen.

Tele vagyok törött álmokkal... szétszórtam magam emberekbe, helyzetekbe, építettem, hittem és reménykedtem, és alkalmazkodtam, hogy értsem és értsen ő is, és együtt megtaláljunk valamit, amit egyedül nem találnánk.

Fáradt vagyok... halálosan belefáradtam az elhivatott barátnő szerepébe. Amióta az eszemet tudom, vágyom rá és vágyni is fogok. De most olyan fáradtságot érzek, mely a bizalmatlansággal rokon, és ilyen még nem volt. Nem arról van szó, hogy 21 évesen nem szívesen kötök kompromisszumokat. Kötök én, ha van miért. Öt kapcsolatom végezte a kukában, pedig bizisten egyik sem egy nyári kaland volt. És most elég...

Olyan időszak jön, amikor minden erőmmel magamra kell koncentrálnom. Nem mehet tovább így, ahogy eddig ment, bármilyen kényelmes is volt. Muszáj lesz szintet lépnem, és ehhez most kicsit örülök, hogy nincs ott valaki, aki bár szeret, mégis, máshogy számít neki, hogyan teljesítek, mint a családomnak és a barátaimnak.

Magamat nézem, magamat figyelem, és valószínű, hogy ezzel a lépéssel minden eddiginél közelebb kerülök a révbe értem-stádiumhoz, minden téren, akármi is jön utána.

Minden tiszta és érthető, csak ijesztő. Totál kész vagyok rá, sokkal készebb, mint eddig bármikor, tudom. De nehéz a küszöbön állni és nézni a ködöt. És mitől félek? Magamtól? Talán nem tartom magam képesnek valamire?

Nem egyszer és nem kétszer rágtam át magam ezen az elmúlt napokban. Kicsire gömbölyödve ezen a reggelen is ezek a gondolatok jártak a fejemben, és égetett a vágy, hogy már túl legyek ezen a hegyen, végre igazán átérezzem ezt a dalt, akaratlanul is felugráló kérdőjelek helyett, úgy, ahogyan már sokan körülöttem, bár úgy tűnik, nekem hosszabb utat kell bejárnom érte...

Legalább egy barát velem lenne... valaki, aki ugyanezt érzi, ugyanezekkel kell megküzdenie, annyit segítene, ha nem csak egyedül nekem kéne törnöm az utat, mint annyiszor már...

Annyi váll van, amelyre most bizalommal borulhatnék, de már egyik sem nyugtat meg teljesen.

but you ain't takin' that from me

Nem, tök király az, hogy találkozunk, és szerintem is tök jól elvagyunk.

Oké, nem akarod elmondani, mert mások számára kínos. De nem ismerem őket, és valószínűleg egyébként sem élnék vissza vele.

...persze a te dolgod, hogy kivel és mivel kapcsolatban érzel lelkifurdalást.

És a meggondolatlanság is a te dolgod, attól függőn, hogy meggondolatlanságod tárgya mennyire egyezik bele. De ha én vagyok, akkor az álszentséget nagyon nehezen viseli. Csinálj úgy már mint egy férfi, aki tudja, mit akar, és a következményeit is.

De hogy is várhatnék el ilyet tőled... régóta tudom, hogy sokkal gyerekebb vagy, mint én, akármi is történt veled vagy velem. Ettől függetlenül szívesen elmondom, ahogy te is a sajátodat, de ha azt várod... vágom, hogy javítaná az egódat mindenfajta közeledés, de ne degradálj azzal, hogy ennyibe veszel, képzeld el, ami régen veled volt, azon túl vagyok, és ezen nem segít semennyi bepótolt csók. Fogd fel azt, amennyi vagy, ne próbáld kívülről pótolni magad.

Nem is hiszem el, hogy itt tartok, és komolyan kell veled beszélnem - vagy akárki mással - erről. Mintha másban nem reménykedhetnék...

Történetesen igen, kamasz kiskutya módon beléd voltam szeretve, de neked ez akkor nem kellett, és valahogy túltettem magam rajta. Találtam mást. Aztán még mást. Abbahagytam a közös zenélést. Az életem továbbra sincs romokban, és mégis minek gondolod magad, hogy azt hidd, hogy ezen változtatni tudj... nálad sokkal nagyobb kríziseket is átéltem már, to say the least.

Szeretnéd, hogy a sárban fetrengve a te megváltó ölelésedre várjak? Tudok egyebet tanácsolni?

Nőj fel.

És nem azért, mert a legkisebb is mértékben mérges lennék rád.