if you find another, maybe you'll discover...

Sűrű hét volt, és ennél sűrűbb lesz.

Szép hét volt, és ennél csak szebb lesz.

Eszembe jut, amikor megérkeztem Budapestre Grazból. Rögtön leintettem egy taxit, hogy elvigyen Szonjáék új albijába. Először szólt, hogy ne csukjam be ilyen erősen az ajtót, majd panaszkodott, hogy már épp haza akart menni, és egyébként is az úticélom épp az ellenkező irányba van, és ez így most tök kényelmetlen, és ha már felhívtam Szonját, akkor miért nem házhoz vitetem magam, miért a buszmegállóba, ha ez a logikus, és ez az ország lop-csal-hazudik egyébként is ám, nem elkeseríteni akar, hanem ezek a tények. Puff, dirr.

Szonja fáradtan de még mindig ragyogó büszkeséggel vezetett körbe az új lakásukon. Kicsit úgy éreztem magam, mint az anyuka, akinek kirepült a csemetéje. Az én kis tündérbogaram felnőtt és... nemzeteket ment meg...! Jó volt így látni őt.

Eszti holtfáradt arccal lezuhant a Kamarába. Talán valaki meg is érkezik és fizet is nekünk egy kör rövidet. Ránk fér, mi jómunkásemberekre... szinte beszélgetni sem volt kedvünk, csak néztünk egymásra, és mindent tudtunk...

Első hét a FU tanszéken. Remek marióra, kevésbé remek orosz. Bonyodalmak, ambivalencia, gyakornokoskodás. Kyllä tai ei? Inkább kyllä, ha arra gondolok, hogy legszívesebben az egész napomat ott tölteném... segítség, Antalgergővé változtatnak embertelenül!!!

Minccel borozunk. Finomat. Mint a hölgyek. Kicsit tájidegen ez nekünk, a pénztárcánknak is, de ugyan kit érdekel, ha ilyen jól szórakozunk. :) Összehozó projekt? Összehozó projekt!

Zsolti, régi témák, közös emlékek. Én igen, ő is holtfáradt. De olyan szép arra gondolni, mennyi barát milyen közel került most egymáshoz, a nyár végi bulik, főleg Felsőgöd után... konkrétan kialakult egy új baráti társaság. Ami király. És beletartozunk. :)

A nap milyenségét közben egy elmosódott pacás sötét fej változtatja jobb vagy rosszabb irányba, ahogy késő este igyekszik átütni a Skype pixelein, a hangja pedig szaggatottan adagolódik a hallójárataimba.

Telnek a napjaim szépen.

„Bogi, hát nem igaz! Te csak ülsz a gépnél, nem mondasz semmit, pedig ilyen izgalmas az életed!” – ezt a nagybátyámnak sikerült mondania, amikor kicsit meséltem a családnak a névnapi ünnepségünkön (szept.15 a névnapom egyébként, csak azért írom le, mert máshonnan ezt úgysem tudnátok meg). Kicsit nevettem. Ja, az életem izgalmas ám! :D A család elbűvölve hallgatta a történetemet, hogyan találkoztam a párommal. Vicces, hogy épp Vali (anya legjobb barátnője) kattant rá legjobban, főleg miután meglátta a fényképét. :D

A mai nap felét karjalanpiirakka-készítéssel töltöttem. Zsófi húgom közben maga rakosgatta be a Haloo Helsinki-számokat, öcsém a kedvenc finn szavát (vapaudesta) ismételgette, Gyerek és anya pedig igyekeztek memorizálni a szeretlek kifejezést hindiül.

Gyerek beszólt.

- Hogy lehet valaminek ilyen neve, hogy piirakka?

- Ez egy ilyen nyelv, Gyerek. Most megmondom neked a két kedvenc szavamat.

- Ajaj.

- Az egyik: pippurimylly. Azt jelenti, hogy borsszóró. A másik pedig: tutkimusretkikunta. Ez pedig a tanulmányi kirándulás.

Gyerek kétségbeesetten hátrapillantott.

- Anyaaa, már megint furán beszél!

:D

Idill, idill, idill. Szinte giccs.

És tegnap még a Scrabble-meccset is megnyertem.

Fura volt otthon lenni a családdal. Fura volt, hogy furán éreztem magam. Pedig nyáron minden olyan remekül ment, minden egyes hazajövetelemkor alig győztem bulizni a tesóimmal. Most pedig kicsit bambán néztem a rokonaimat a pezsgő mellől, a szaladó húgomat, az olvasgató öcsémet.

Most, mikor otthon voltam, előástam a régi, kézzel írt naplómat. Azt hittem, szörnyű lesz a 16-17 éves énemmel szembenézni, de nem volt olyan borzasztó. Fiatal voltam, kicsit ártatlan, tapasztalatlan (most éreztem át, milyen hatással is volt rám az, hogy 16 éves korom óta a „felnőttek játékát játszom”, tehát egyetemistákkal lógok, és tulajdonképpen sosem voltam gimis), de első körben nem az jött le az írásaimból, hogy úristen, hanem az, hogy ez a csaj cuki. És néha sajnáltam az én kicsi, ártatlan, tapasztalatlan fejemet, hogy miken sodort át az élet. Legszívesebben beleugrottam volna a naplóba, mint Harry Potter, és megölelgettem volna a régi önmagamat, és megmondtam volna neki, hogy nem vele van a baj, és minden jó lesz majd, ne sírjon.

És persze elképedtem azon, mennyi minden vagyok túl így, a kis 24 évemmel.

Most minden jó, minden egyben van. Még sosem volt ennyire minden a helyén. A tanulmányaim csodálatosan haladnak, a munka is jól megy, hatékony vagyok, a párkapcsolatom szép és büszkeséggel tölt el (csak az a párezer jelentéktelen kis kilométer ne lenne…), minden barátom a helyén, ráadásul nekik is rendben van az életük, nem kell aggódni senkiért, egy csomó csodás tervem van a jövőre nézve, és úgy érzem, lezárult az életemben az útkeresés.

Ha valaki 6-8-10 évvel ezelőtt megkérdez, hogy milyen életet szeretnék, kb. olyat vázoltam volna fel neki, mint amilyet most élek.

Ez általában erővel tölt el, most azonban ellenkezőleg.

Most, ahogy a vonaton ülök, sötétebbnél sötétebb képek pörögnek előttem, váratlan betegségekről, küszöbönálló háborúról, súlyos balesetekről, egy telefonról az éjszaka közepén azzal, hogy valakivel valami történt…

Mint egy paranoiás nagymama. Mégis, ez van: úgy érzem magam, mint a sárkány a kincsen, folyamatosan rettegek, kit vagy mit vesztek el váratlanul. A boldogságtól most valahogy nagyon sebezhetőnek érzem magam.

Valaki rúgjon oldalba. Nem vagyok én túlérzékeny terhes anyukajelölt…

lelkiterror-kalauz 3.

"Na és te a legutóbb, amikor....!!! ???"

Ez egy kicsit a megbocsátáshoz kapcsolódik, de azért külön érdemel pár gondolatot.

Tehát jön a probléma, tegyük fel, hogy valami problémád van a másikkal. Pl. ne csámcsogjon társaságban. Mire jön a válasz: "Na te nekem ne beszélj, te pedig mindig hintázol a széken, helyetted is ég a fejem!"

Ez egy triviális példa, de a dolog igen sokszínű.

"- Nem tetszik nekem ez a film.

- Mert aztán a te kedvenc filmed az egy korszakos remekmű, mi?!"

"- Basszus, fél órát vártam rád, és még a telefont sem vetted fel!

- Csönd, a múltkor ott hagytad nekem rendetlenül a házat!"

"- Ne haragudj, de nem tudnánk olyanról beszélgetni, amihez én is hozzá tudok szólni?

- Miért, azt hiszed, te jobb vagy, amikor mindig az életedről rinyálsz?!"

And so on, and so on.

Először is a kezdeményezőnek, mielőtt ártatlan áldozatnak hiszi magát: soha, sohasohasoha ne haragból mondj kritikát. Éppen váratlan támadást készülsz indítani egy szeretett ember tükörsima egója ellen, rá akarsz tapintani egy észre nem vett, vagy titkolt és fájdalmasan váladékozó sebre, hibára, amire nem szívesen tereli gondolatait. Finoman! Már csak azért is, hogy elkerüld a "Mi ez a tapló hangnem?" típusú visszavágásokat.

Viszont ha úgy érezted, mindkettőtök érdekében biztonságosan fel mered nyitni a heget, és szépen tudod mondani a bajod, akkor elvárhatod a másik együttműködését. Ami sohasem lehet az, hogy a másik is tíz körömmel nekiesik a lelki békédnek, hogy legalább szimmetrikusan gennyeddzetek.

Nem csoda, hogy úgy érzed pár pillanatig, hogy valóban kuss a neved. De ha kicsit visszanyerted az egyensúlyodat, nyugodtan kösd az ebet a karóhoz.

Akármit csináltál ellene a múltban, most nem az a téma. Most egy egész más dolog a téma. Még ha nagyon fájt is, amit épp az arcodba kaptál, akkor is higgadtan és nyugodtan meg kell mondani, hogy szívesen visszatérsz erre a kérdésre, ha a másik ezt fontosnak tartja, de most egyelőre nem ez van napirenden. Hanem az, amit az imént mondtál, mert úgy érzed, hogy ez nagyon zavar benne, és aggódsz, hogy ha ezen nem változtat, akkor nem bírsz olyan kapcsolatban maradni vele, amilyenben most vagytok, de ezt szeretnéd elkerülni. Ezért hoztad fel. Hogy megoldjátok.

Ilyet szabad.

Csúsztatni az érvelésben pedig nem szabad, mert késdobálás lesz a vége, és úgy fog hangzani, mint a kisgyerekek veszekedése, illusztrálom:

"- Te vagy a hülye!

- Nem, te!

- Nem, te!

- Te!

- Te!

- Te!

- Te százszor!"

...nem kell magyaráznom.

Tehát nyugi.

És türelem.

És gyengéden tereld vissza.

És ha nem képes szembenézni a hibáival, csak dobálni vissza rád a kakát, akkor legyints egyet, és kezdj el gondolkozni, hogy megéri-e neked folytatni megbeszélőképesség nélkül.

(segítek: nem)

(a klip nem lényeges)

dontspeak

Blogolnék, és annyi mindent leírnék, de nincs már erőm. Gyász.

Pedig volt jó és rossz, izgalom és csalódás, öröm és bánat. Meg tök jó reggelek, nappalok és esték.

Hogy egy kicsit kiszakítsam magam a felém záporozó szavak rengetegéből, sok idő után újra kikerestem kedvenc dalomat. A zenehallgatás még mindig szent.

"Always, always, always", jut eszembe, amit párom mindig mond nekem, ha fel akar vidítani. Akkor ezzel a tudattal most megyek és lefekszem aludni.

lelkiterror-kalauz 2.

"Ha szeretnél, nem tennéd ezt velem!"

Vagy épp hogy tennéd.

Vagy máshogy tennéd.

Vagyis mindenképpen úgy viselkednél, ahogy az az ő gondolataiban fel van építve.

Ha szeretnéd, akkor elmosogattál volna, vele maradnál este, nem felejtetted volna el, lefeküdnél vele, nem azt a ruhát vetted volna fel, nem akadékoskodnál, megértenéd, hogy ő fáradt, bántották a munkában, elment előtte a busz, sajt nélkül hozták a pizzáját, hülye vele az anyós, és egyébként is...

...hogy_lehetsz_vele_ilyen.

Mert ha szeretnéd, nem_így_viselkednél. De mivel így viselkedsz, nyilván nem szereted őt, tehát hazugságban tartod, amikor vele vagy vagy vele élsz, és átbaszod, és játszol az érzelmeivel, és érdekből vagy vele, és tönkreteszed az életét, hogy így kihasználod, holott ő valóban szeret. Pfuj!

Mintha lenne a szeretetnek egy olyan, mindenki által ismert kódexe, amit minden rendes ember kívülről fúj, kizárólag te voltál olyan önző rohadék, hogy derogált elolvasni.

Mert különben tudnád, hogy mit csinál az, aki szeret.

Bár most, ahogy belegondolok, valóban van egy ilyen, így szól:

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, az örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Az elmúlt 2000 év toronymagas bestselleréből idéztem, ennél jobb hivatkozást az általános műveltségre nemigen találhatnék.

Ember, akit ilyen "ha szeretnél, akkor" kezdetű lófaszokkal zsarolnak!

Erre nem lehet mit mondani, mint megkérni a kedves illetőt, hogy most csukja be a kis száját, gondolkodjon el, és majd akkor nyissa ki legközelebb, ha átgondolta, mit mondott.

Mert ha nem hiszi el, hogy szereted, akkor egy dolgot garantálok:

Soha nem nem fogsz neki megfelelően viselkedni.

Ez olyan, mint a féltékenység vagy a harag. Ha féltékeny vagy dühös akarsz lenni valakire, akkor úgyis találsz okot rá, hogy az legyél. Ez nem probléma.

Tehát ha valaki a saját szereteteddel zsarol, az valószínűleg egy súlyosan önbizalomhiányos egyén, aki egyszerűen maga nem hiszi el, hogy bárki szeretheti. Vagy esetleg ő nem szeret téged, és projektál, mert az olyan jó.

Menekülj, bébi. Az életben nem fogod meggyőzni, téged viszont újra és újra megbénít és elgyengít. Tartozol annyival magadnak (és neki is!), hogy ha valaki vagy valami leszívja belőled az életerőt, akkor azt leszakítsd magadról, mert te is és a környezeted is tönkremegy.

Ne dőlj be a lelki terrornak, esengve kérlek.

lelkiterror-kalauz 1.

http://apavilagit.blog.hu/2014/09/09/megbocsatok_de_nem_felejtek

Ez jött szembe velem épp.

Meg egy csomó emlék vele.

Az ilyen feltételes megbocsátások. Megbocsátok, de nem felejtek. Brr. Ajánlom a fenti írást.

Kedves nagyérdemű, akit valaha megbántott egy számodra kedves ember!
Közölni, hogy megbocsátasz, de utána úgy kezelni a sérelmedet, mint afféle zsebbicskát, amit előránthatsz, ha kedved szottyan egy-kettőt szúrni a másikon, az kérem a legnagyobb álszent undorító viselkedés.

Mert:

1. lefegyverzed szegény bocsánatkérőt azzal, hogy de-hát-te-megbocsátottál

2. konzerválod a bűntudatát azzal, hogy bármikor emlékeztetheted rá.

És tudod, mit fog érezni a bocsánatkérő?

Azt, hogy megkeseríted az életét, de ezzel együtt meggyőződése, hogy soha többet nem érdemelheti ki más ember megbecsülését és bizalmát, hiszen lám milyen eget lehasogató disznóságot csinált, hogy megsebzett téged.

Ez, kérlek, kihasználása és gyáva módon magadhoz láncolása a másik embernek. Na ez az, amit nem lehet megbocsátani, kéremszépen.

Én sem tudom, 5-6 év után sem. Durva. Most jövök csak rá.

Milyen evidencia ez most, és ahhoz képest annak idején mégis milyen felkészületlenül ért és igaznak hatott ez a sok kifordított érvelés!

~~~

Ember, ki olvassa eme blogot, óvakodj a lelki terror jeleitől, mert álcázza magát és bizony kicsontoz, mielőtt kettőt pislogsz!

Én pedig még fogok ilyen tipikus lelkiterror-tünetekről írni, mert rosszul vagyok annak a gondolatától, hogy valaki esetleg azt hiszi, hogy az ő készüléke rohadt le, pedig úristen dehogy, csak egy lelkileg instabil ember pszichózisának áldozata lett.

döcc-döcc

Zötyög velem a vonat… egy nagyon idegesítő osztrák nyugdíjaspár ücsörög velem, a nőci felváltva mustrálja a dekoltázsomat és a toucscreenes laptopomat… nyilván mindkettő az ördög találmánya. Nemsokára befutunk Bécsbe.

Tervezés és hirtelen döntések, futás és várakozás, futás és várakozás… aggodalom és nevetés az előbbitől, nagy beszélgetések az utóbbitól.

Graz szépsége valahogy mintha csak ködösen jutott volna el hozzám. Pedig mennyire gyönyörűek voltak a mélyzöld hegyek, a furán tömpe tornyok, festett utcafrontok, lélegzetelállító kiállítások, apró belső udvarok… közben licitálunk, ki fog hamarabb megtanulni németül. Én megállapítom, hogy bár elvileg nem tudok, hozzá képest igenis tudok, sőt, minden magyar tud.

Múzeumlátogatás, pávák egy gyönyörű parkban. El kell magyaráznom, mik azok az apostolok, és miben különböznek a prófétáktól és a szentektől… Bio vega burger zabálása, miközben a térképünk elázik a főtér szökőkútjában, minek hatására jól el is tévedünk hazafelé.

A parkban egy nőci elkezdett hozzánk beszélni, elmondta, mi a molnárka németül, majd levette a szemüvegét, és megállapította, hogy nagyon jó kiállású, jóképű pasit fogtam, gratulál. Hát… köszönöm. :D

Kalandozás, közös közelharc a motel becsekkoltató rendszerével, az osztrák menetrendekkel, a jegyautomatákkal és a bolti pénztárakkal… fulladozós viccelődés, hosszú órák egy tetőn, beszélgetve, majd csa-csa-csa tanítás egy rózsakertben, és hazadöcögés, ripsz-ropsz szendvicsek gyártása a kihalt közös helyiségben, és sok-sok sikeres igazodás… hát ezek történtek velünk, és örültünk, hogy ezek megtörténtek.

Most van vége a nyárnak. Most, miközben beérünk a bécsi pályaudvarra, és otthon még Szonjáéknál megiszom egy sört, és reggel vár a skype, délután meg az első egyetemi órák.

Vége van a hosszú és izgalmas és felemás nyárnak, az átmeneti szállásoknak, az izgulásnak, a gondolkodásnak és vacillálásnak, a nagyon felnőtt életnek, a saját szervezésű utaknak, az idegenvezetésnek, a rétestésztaként nyúló éjszakáknak.

A dolgok el vannak rendezve. A koliszobám berendezve vár, az óráim fel vannak véve, az elvárt munkaóráim le vannak csökkentve, az emberek meg vannak ismerve, sőt már néhány kellemes esti találkozó is meg van beszélve a hétre… és igen, a párom pedig Grazban van hagyva. Ez van és kész.

De azért jó érzés arra gondolni, így a vonaton, hogy az otthon ilyen tárt karokkal vár. Egy-két ismerős mozdulat, közösen ismert szófordulat, összenevetés, és máris mennyivel jobb minden! :)

keep it up, I know you can...

Ülök egy csodálatos új helyen, bennem egy rántotta, egy doppio, egy eperszörp. Mégis gyengének érzem magam és tehetetlennek. A naptáram Damoklész kardjaként lebeg fölöttem.

Órákig szöszölök, ameddig értelmes emberi fejet varázsolok magamra. Remegek azonban, amikor kilépek az utcára, miközben tekerem a pedált, vagy betoppanok egy kávéházba.

Gyötör a bűntudat a munka miatt. De nem bírok odafigyelni, segítség, valaki ragasszon oda, mert egyébként nem fog menni! Ne gyertek e-mailek, ne gyertek munkaóra-számláló, feladatrendező szoftverek, hagyjatok békén! Buta vagyok és béna, nincs mit mondanom nektek.

Megláttam a csodálatos kilátást a koliszobából, és nagyon örültem neki. Mégis az én kis birodalmam pillanatok alatt egy másik ember cucchalmába fulladt, és én hiába végeztem már a kipakolással, nem éreztem a régi hangulatot, nem láttam azt a megszokott, boldog látványt, amiben eddig éltem. Közben beszéltek hozzám. Beszéltek, beszéltek, beszéltek.

Energiát szeretnék. Barátok szavaiból, barna szemekből, ősz hajszálakból, egy sötétbarna kézből, érkező üzenetekből, segítő emberekből, közelgő programokból. Mégis, mintha most nem tennék mást, csak szétosztogatnám magamat.

Hogy fogom bírni, ha már az elején roskadozom?