kishalál

Most, egy adag őrjöngés után, és egy nagy világfordulás után valahogy billennek visszafelé a dolgok. Úgy tűnik, ez a hét arra kellett, hogy minden kicsit kibillenjen, majd igazodjon visszafelé.

Ha az ember elront valamit, amin már nagyon sokat dolgozott és nagyon utálta, de nagyon nem akarta elrontani, és nagyon lecseszték, akkor a világ óhatatlanul kicsit megáll. Még mindig keresem a módszert, hogyan induljon újra. De most egész nap gombóc volt a gyomromban, ráz a hideg, mintha lázas lennék, és mintha minden, amihez hozzáérnék, elhervadna, csalódna, bezárulna. Még a holnapot sem látom, csak valami sötétszürke ködöt.

Látom, hogy akarnak segíteni, de mintha egy üvegfalon keresztül beszélnék mindenkivel. Jó ez a szeretet, de olyan távoli... a legközvetlenebb interakció ma egy francia buldognak álcázott jupiteri alienből jött a szürreális múzeumlakásban a Városmajorban.

Elszállt az összes önbizalmam. De úgy tényleg az összes.

Disszolválni akarok.

hoppá, ez egy feminista őrjöngés

egy fiktív személynek

Mert neked természetesen mindent szabad. Mert ha neked fáj valami, azt nem igaz, hogy a világ nem érti meg, hiszen fáj, érted, fáj, és mint József Attilának, ezt a világ minden teremtményének érzékelnie kell, hiszen juj milyen rossz érzés, és természetesen téged a szerelem és a fájdalom feljogosíthat minden gerinctelenségre, amit csak megtehetsz az életemben, hiszen először is én vagyok az a rohadt szemét, aki a te fájdalmadat okozta, ráadásul én is tudnám feloldozni, de nem teszem, ezért nyilvánvalóan én duplán vagyok a rohadék, mert hagyom, hogy fájjon, hát csesszem meg, és te vagy a mártír, amiért még mindig szeretsz ennek ellenére, hiszen te csak a korábbi rossz tapasztalataid miatt vagy most ilyen és nem tehetsz róla, amiért rám projektálod az összeset tömbösítve, de én értsem meg, hogy miken mentél keresztül, és amikor ezeket mind hozzám vágtad, akkor csak a többi hulla gonosz nő ármánykodása miatti sebek beszéltek belőled, meg ha ettől menekülnék akkor rögtön "nem úgy gondoltad", ha meg nem menekülnék, akkor kérjek bocsánatot még azért is, amiért Éva leszakította azt a rohadt almát, és bizonygassam neked, hogy örökre hű leszek és ez tuti, ennyi jár neked, hiszen te annyira szeretsz, nem igaz, hogy nem látom, nyilván a megállapodásainkat lazán megszegheted mert nem bírod ki a nagy szenvedésben, aztán megsértődhetsz, amiért ezt a szemedre vetem, hogy nem így beszéltük meg (hiszen én igazán megérthetném a te feneketlen fájdalmadat), nyilván szórakozhatsz mások érzelmeivel, mert az engem biztos nem zavar, nézhetsz nyilvánosan levegőnek, kibaszhatsz közös projektekből, és még így is lazán elfelejtheted a találkozónkat, mindegy, hiszen nekem tudnom kell, hogy mindezt miért teszed, viseljem a vállamon a teljes felelősséget, mintha csak én csinálnám,  mert ha te exkluzívan az én fülembe suttogod, hogy én biztos megértem, akkor majd én bekajálom, hogy szinte megtiszteltetés, hogy személy szerint velem baszol ki.

Tudod mit? Hát mondjuk lehet, hogy ebből kurvára elegem van.

Legközelebb felgyújtod a házam és közlöd, hogy értsem meg?

Persze, mert én mindig értsem meg, én mindig viseljem el, én mindig heroikus küzdelemnek lássak minden ilyen csapkodós őrjöngést, ha te csinálod és "értem csinálod", én mindig viseljem el hogy végső soron én leszek hibáztatva, és közben csillogó szemekkel nézzek fel rád, hogy micsoda férfi vagy.

Hát hadd lepjelek meg. És a lelki terror sem a szerelem egyik formája.

A kurva életbe most már, minek nézel te engem.

Ja, nőnek.

Najó.

Ma H. tanár úr azt mondta, hogy semmi baj a tegnapi malőr miatt, Zsuzsa (a főnököm) kibérel egy irodát a kolim közvetlen közelében (és tudom, hogy főként miattam teszi ^^), Sz.R. tanár urat szerintem végérvényesen kenyérre kentem, irtó cuki választ írt nekem, olvastam eredeti nyelven Kari Hotakainent, éjjel mégiscsak sikerült leadnom az IFUSCO-absztraktomat, a Kádár-kor női sorsairól olvasva egyre inkább rózsásnak érzem jelen életemet, a munkával és a teendőkkel elképesztő, de haladok, és minden jel szerint holnap is fel fog kelni a nap.

Tehát semmi okom arra, hogy így eluralkodjon rajtam a csalódottság és a spleen.

Ugye.

(nyüssz)

izé.

Munka van lányom, nem érünk rá nyafogni.

end of innocence

Mindig is tudtam, hogy a gyakornokoskodásban eljön olyan pillanat, melyben a vár egy e-mail a "rettenetesen megsértődött" szószerkezettel... de nem nagyon örülök, most hogy itt van.

Nem tudom, jó-e, hogy nem tehetek róla, hiszen egyrészt nem terhel felelősség, másrészt viszont attól még én is belekerültem, úgymond bele lettem lökve a sáros gödörbe, tehát a személyem kapcsolatba került vele, ettől kezdve másokon múlik a megítélésem.

Nem is az... hanem valahol itt ér véget a csillogó szemű gyakornoki ártatlanság. Most van az, hogy nem lehet készpénznek és általános konszenzusnak venni azt, amit egy tanár mond, és navigálni kell az egymásnak ellentmondó viszonyok között és ha az ember a legjobb szándékkal és a legnagyobb kedvességgel és a legmagasabb EQ-val is csinálja a munkáját, akkor is belebillen időnként a pöcébe, és rajta marad annak a nyoma.

Tudom, hogy ilyen az élet, az ilyen dolgok elkerülhetetlenek, de jobb érzés volt hinni abban, hogy én majd leszek az, aki nem bonyolódik játszmákba és tisztáz minden félreértést. (Nyilván ezt is tisztáztam... csak be kell látnom, hogy nem minden, velem kapcsolatos dolog múlik rajtam.) Thankyoucaptainobvious.

Na ez most nem hiányzott nekem. :(

kaikki on hyvin...

Hazajöttünk a síelésből. Eredetileg arról akartam írni, de mivel az élet egy nagy drámakirálynő, felülírta.

A böjt elvileg a lemondásról szól (egy hosszú távú, jobb célért). Ja.

Öreg vagyok én már ehhez. És rettenetesen fáradt. A bűntudathoz, a sajnálathoz, a tehetetlenséghez, az önvádhoz. Fáradt vagyok ahhoz, hogy megint fázzak a fűtött szobában, gúnyosnak érezzem a tavaszi napot, butának a környezetemet (akik úgysem értik), tehetetlen kupacnak magamat, és irritálónak az életemet.

Nassfeldtől Pécsig kb. 7 óra az út. Fejben háromszor megkerültem Európát.

Akarom a barátnőimet, esti beszélgetést, figyelemelterelést, nevetést. De még Pécsett vagyok, és holnap is fel kell kelni és emberek közé kell menni, pedig ott van reggel az ismerős érzés, hogy bárcsak beszippantana a paplan. És már nem tudom, hányadik helyzet ez, hogy rosszul vagyok a munka gondolatától is, mert épp odavan a lelki békém.

Bárcsak... nem is tudom, mit csinálnék!

Nem szoktak idegenek leszólítani.

Ma mégis kétszer is megtörtént velem.

Először hazaúton a koliba. Lehet, hogy ahhoz is köze volt, hogy ki voltam sminkelve (a szokottnál szebben és erősebben, ugyanis céges fotózásról jöttem): futva felpattantam a 110-es buszra (a mögötte álló 8-asról ugrottam át rá), egy srác pedig rögtön odébb csúszott a dupla ülésén. Egye fene, leültem mellé, olvasni kezdtem, aztán arra lettem figyelmes, hogy a könyvemről kérdezget. Hogy jó-e. Megpróbáltam őszintén és viccesen válaszolni. Aranyos volt, gyors, kedves, lenyűgöző mosollyal. Azt mondta, ha ő ennyi ideje nem tudná eldönteni egy könyvről, hogy jó-e, már rég letette volna. Azon kaptam magam, hogy sajnálom, hogy leszáll. Hasonlított Lauris Reiniksre, a kiváló lett énekesre, és ez jó pont volt.

Vitte magával a Blahán a jó kis pozitív kisugárzását, de a jókedvet rajtam hagyta, és hirtelen a busz lekésése, a rossz fényképek, az ideges fotós, az elvesztegetett óra, az előttem álló idegesség és pakolászás és hazaút semmibe veszett fél perctől és egy mosolygós érdeklődéstől.

4 órával később síkideg állapotban lehuppantam a vonatülésre. Majdnem lekéstem, Nidóval üvöltve futottunk keresztül a kelenföldi pályaudvaron, szanaszét voltam agyban és lelkileg is, utáltam, hogy ott kell hagynom az IHB-s társaságot, hogy megint rohannom kell, hogy baromira nincs még kész minden a munkában, hogy nyakamon az IFUSCO, hogy megint keveset fogok aludni és azt is zaklatottan, és hogy milyen butaság már idegesnek lenni, mindenre alkalmatlanná tesz.

Aztán megkocogtatta a térdemet a velem szemben ülő amerikai házaspár: tudni akarták, mi bánt. Cukik voltak, és szimpik, így vette kezdetét a Bogi-angolul-kiönti-a-szívét-a-vonat-közepén-vadidegeneknek c. előadás. Nyilván térítő keresztények voltak (golgotások, Kaliforniából), de valahogy, a kicsit prédikálós-Jézusos diskurzus során is legalábbis annyi megtörtént, hogy a hét okozta többnapos vihart-stresszelést egyetlen óra alatt lenyugtatták kezelhető méretűre. És jó volt rájuk nézni. Gyönyörű pár voltak, gyönyörű szemekkel és őszinte érdeklődéssel, és az emberre olyan hatással voltak, hogy azonnal kiegyensúlyozottabban érezte magát, ha rájuk nézett. Örülök, hogy megosztották velem 1 órájukat. Mert számított, nagyon is.

A furán szörnyű napot furán mentették meg kétszer is váratlanul.

Így aztán mégiscsak... ez jó nap volt.

egyetemi dolgok

Tegnap beszéltünk a lányokkal az akaratlan kisugárzásról. Tehát amilyen hatással a világra vagy anélkül, hogy ebből bármit is észrevennél. Izgis téma.

A marióra megint szenzációsan jó volt. Az új szerkezeteket fiktív szappanoperák párbeszédeiben gyakoroltuk. Rommá röhögtük magunkat, ahogyan Juan mezei mariul biztosítja Mercedest, hogy ő nem olyan, mint a többi lány, és ezt biztosan ő is érzi.

A töris, szabad kredites órán hirtelen visszaköszönt rám a jó öreg ELTE. A tanár úgy nézett végig rajtunk, mintha személyes sértésnek tartaná, hogy felvettük az óráját ("EZEKKEL" van órája, fuj), biztosított minket, hogy nem kell annyira bejárni rá, valahogy fanyalogva kiosztott ránk kiselőadás-témákat, majd elkezdett körmöltetni velünk.

Néha megkérdezte a véleményünket, ekkor megállapítottam, hogy bizony nem vagyok már teljesen egy korosztály a többiekkel (ez tény és való, RÉG végeznem kellett volna az egyetemmel, vagy doktorandusznak lennem, egyébként), és igen, a nők helyzete még mindig olyan téma, amit vagy csak nagyon felkészült embereknek kéne vitatniuk, vagy kötélidegekkel kell felszerelkezni a parttalanságba fulladó viták elviseléséhez, mert így... én magam szégyelltem, hogy egy kurzuson vagyok, és időt töltök olyan emberrel, akinek az a véleménye az emancipációról, hogy "Őő, de szerintem nem olyan nagy baj, ha a nő női szerepekben van, hiszen a férfi nem tud gyereket szülni, de szerintem amúgy nincsenek olyan nagy hátrányban a férfiakhoz képest, vagy lehet, hogy ezt mi még nem látjuk, mert még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy családon vagy karrieren gondolkozzunk..." Nem kell ragoznom, ugye?

Néhányszor hozzászóltam az órához, és úgy általánosságban észrevettem, hogy a tanár kb. nekem magyaráz. Lehet, hogy ez azért volt, mert valamiért nekem egy magasabb szék jutott (és egyébként sem vagyok apró), így függőlegesen kilógtam a csoportból, de valahogy mintha egyébként is velem kereste volna a szemkontaktust. Lehet, hogy tényleg ennyire látszott, hogy idősebb vagyok?

IFUSCO-megbeszélésen csak ültünk és löktük Gergővel. Valahogy miközben meséltük a jó kis oroszországi sztorikat idegeneknek, minden sokkal szürreálisabbnak tűnt. Nem először érzek így Oroszországgal kapcsolatban: minden olyan elképesztően hat, pedig ott valahogy csak jött az eseményekkel! Mindenesetre dőltünk a röhögéstől meg a nosztalgiától, meg próbáltuk átadni a hangulatot, mert ez bizony most a mi felelősségünk, hogy hívjunk újakat, és megismertessük velük, milyen is valójában finnugristának lenni. IFUSCO! Finnugorokat Pécsre, vagonszámra!!!

Somlai Marci! Egyrészt drága, másrészt nagyon jó volt együtt "dolgozzuk fel az alknyelvet"-terápiát tartanunk együtt... mi volt jó, mi volt rossz, milyenek is voltak az emberek... öröm és boldogság volt rájönni, milyen értelmes és jó fej fiú ő, míg ezt alknyelv szakosként nem láttam. Fontos vagy nemfontos, nekem sokat jelentett, hogy végre megbeszélhettem valakivel, mi volt az a hatalmas görcs bennem alknyelvesként, milyen volt a viszonyom a szaktársakkal és miért, és végre valaki ismerte őket, átélte az órákat, és értette, miről beszélek. És emellett jó fej volt és jót beszélgettünk. Kellett ez, de tényleg, egy évnyi szorongás borult ki az asztalra a fotelok közt, jó kezekbe.

Sz.R. tanár úr szintén az arcomba bámulva tartotta az óráját. Ha vigyorogtam vagy nevettem, rákérdezett, ha elkomorult az arcom, belezavarodott a mondanivalójába. Éó, hékás, te vagy a tanár!!! Persze, biztos furán érzi magát, ahogy nem szakmabeliként magyaráz arról, hogyan kéne tanítani a szakmámat, de így is kicsit zavarba ejtő volt. Ennek a fura szereposztásnak volt legitimitása, és én elfogadtam, ettől kezdve hajrá.

Az esőben olyan fáradt voltam, hogy elfogyott a türelmem, és ennek szegény Gergő látta kárát, aki egész eddig hűségesen töltötte velem a napjának sok óráját. Kicsit már szégyellem magam érte. Most meg nem akarom, hogy elmúljon az adrenalin, de közben a belem 8 méterrel húzom magam mögött. Aki dudás akar lenni...

Idetartozom, idetartozom, idetartozom.

(Värttinä, Gergőnek, mert láv, és mert azt mondta, nem ismeri)